BUGÁR BÉLA
a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, a szlovák parlament alelnöke
– Mit jelent ma a magyar kisebbség tagjaként a kormányban lenni? Mi ennek a jelentôsége Szlovákiában?
– Ez lehetôség és egyben óriási felelôsség is. Lehetôség elsôsorban arra, hogy megváltoztassuk azt a miliôt, amely itt bennünket körülvesz. Az elmúlt idôszakban, és nemcsak az elmúlt négyéves meciari korszakra gondolok, hanem az elôzôekre is, egy olyan hamis légkör kezdett kialakulni, hogy a magyarokkal nem lehet, a magyarok, mármint a magyar koalíció akkori pártjai ártanak Szlovákia érdekeinek. Végül is hozzá kell szokniuk az embereknek, hogy azok a miniszterek, kormánytagok, parlamenti tagok, akik magyarok, az ô érdekeiket is képviselik. Ez egyfelôl talán sokkolta is elsôsorban a nacionalista beállítottságú választópolgárokat, másfelôl hozzá kell szokniuk, hogy aki például állami hozzájárulással szeretne építkezni, annak be kell adnia a kérvényt abba a minisztériumba, ahol történetesen egy magyar a miniszter, vagy ami még inkább és gyakrabban fog történni, a Környezetvédelmi Minisztériumhoz kell fordulni támogatásért, ha egy községben csatornázni akarnak, gáz- vagy ivóvízvezetéket akarnak építeni. Ugyanakkor óriási a felelôsségünk a mi szavazóinkkal szemben, akik azt várják a kormánykoalícióban való részvételünktôl, hogy megoldódnak a problémáik. És most egyre inkább azt tapasztalják, hogy túl lassú a folyamat, szlovák koalíciós barátaink talán túlzottan is tartanak attól, hogy a szlovák választópolgárok még nem fogadták el azt, hogy a Magyar Koalíció Pártja a kormánykoalíció tagjaként működik. Az utolsó felmérések egyelôre épp azt mutatják, hogy Szlovákia választópolgárainak több mint 50 százaléka nem szívesen látja a Magyar Koalíció Pártját a kormányban.
– Amirôl ön beszélt, olyanfajta kérdések, amelyekkel egy polgár fordulhat a választott tisztségviselôhöz. De a magyarok részvételének a szlovákiai kormányban van egy másik vetülete, hiszen azt tudja bizonyítani vagy cáfolni, hogy különbözô nemzetiségek tudnak egymás mellett élni, és tudnak együttműködni. Azt gondolom, hogy a magyarok a Kárpát-medencében arra mutatnak példát, hogy hogyan lehet együttműködni.
– Tökéletesen igaza van, sôt Szlovákia esetében talán úgy is mondhatom, hogy európai uniós elvárás volt, hogy a Magyar Koalíció Pártja tagja legyen a kormánynak. Ez akkor tűnt ki, amikor a Demokratikus Baloldal Pártja elkezdte lebegtetni azt a változatot, hogy hármas koalíció jöjjön létre, a Magyar Koalíció Pártja nélkül. És látni kell azt is, hogy amióta a Magyar Koalíció Pártja a kormány tagja, Szlovákia és Magyarország között pozitív párbeszéd indult, amelynek már mutatkoznak az elsô eredményei. És látható ez a nemzetközi összefüggés abban is, hogy akárhol megfordulunk külföldön, vagy ha hozzánk jönnek tárgyalni Szlovákiába, partnereink pozitívan értékelik azt, amit a Magyar Koalíció Pártja elsôsorban az integrációs igyekezetek területén hozott Szlovákia „konyhájára".
– Még egy szempontból nagyon érdekes a szlovákiai magyarok gyakorlata, az, hogy a különféle ideológiai meghatározottságú pártok kénytelenek együttműködni, ha úgy tetszik, nemzetiségi pártként. Tehát ez azt jelenti, hogy a toleranciát, az együttműködést egymás között is gyakorolni kell.
– Országos szinten ezzel soha nem volt probléma, mert a kényszer rávitt bennünket arra, hogy amikor már-már úgy látszott, hogy nem fog sikerülni, azért mégiscsak megegyezzünk. Elsôsorban járási, megyei szinteken kell még az együttműködést segíteni. Az emberek még nem tanulták meg, hogy mikor a szlovákiai magyarkérdésrôl van szó, el kell felejteni, hogy ki milyen irányzathoz tartozott korábban. Az alapszervezeteknél megint másképp merül föl a kérdés. A párton belül két platform van, a Konzervatív Keresztény Népi Platform és a Polgári Liberális Platform, és a választópolgárok nagy része az alapszervezetekben nem képezte le ezeket a paltformokat. Ebbôl az látszik, hogy választópolgáraink is egységes pártot akarnak. De ez egy folyamat, a folyamat elején vagyunk, és tanulnak, tanulunk együttműködni.
– Hogyan éli meg ön az új helyzetet? Hiszen azért korábban magyarnak lenni Szlovákiában néha kirekesztettséget jelentett. Most viszont a kormányzatban van, a hatalomban van, ez egészen másfajta gyakorlatot igényel, másfajta mentalitást, szemléletet, teherbíró képességet.
– Biztos, hogy ellenzéki pozícióból könnyebb politizálni, még akkor is, ha egy nacionalista beállítottságú kormány ellenében kell bizonyítani. Azt hiszem, hogy azoknál is sokkal nehezebb a dolgunk, akik bármelyik szlovák kormánykoalíciós párt részérôl kerültek be a kormányba. Vannak masszív elôítéletek, amelyekkel meg kell küzdenünk, és éppen ezért még többet és jobban kell dolgoznunk, mint szlovák kollégáinknak. Rá vagyunk kényszerítve arra, hogy kevesebbet hibázzunk, mint azok a partnerek, akikkel együttműködünk.
– Szlovákia most nincsen könnyű helyzetben. Most, amikor el kell fogadtatni az állampolgárokkal egy pár megszorítást, hiszen a gazdasági helyzet nem jó, milyen alternatívákat lát? Föl tudna vázolni egy jó és egy kevésbé jó forgatókönyvet?
– Kezdem a rosszabbikkal. Látni kell azt, hogy ôszre elég nagy lesz az elégedetlenség, a szociális feszültség Szlovákiában. Két okból: az egyik, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja által képviselt gazdasági megszorítások nem elegendôk. Mondjam azt, hogy itt egy „Bokros-csomagra" van szükség, és ezt még nem értették meg a partnereink, tehát valószínű, hogy ôsszel sokkal határozottabb lépésekre kell elszánni magunkat, és ennek a választópolgárok érthetôen nem fognak örülni. Növekedni fog a szociális feszültség, és ennek a hátterében azt is látni kell, hogy a kormánykoalícióban, fôleg a Demokratikus Baloldal Pártja részérôl létezik egy olyan törekvés, hogy gyengítsék a Magyar Koalíció Pártjának a pozícióit a kormányon belül, esetleg egészen kiszorítsák onnan. De azt hiszem, van remény a pozitív kimenetelű változatra is. Beindul a társadalmi átalakulás, és a gazdaságpolitika eredményei elôbb-utóbb láthatóvá válnak. Bízom benne, hogy néhány döntés eredménye már a télen vagy pedig jövô tavasszal mutatkozni fog, és ha ezt az idôszakot kibírjuk, akkor a kormány helyzete, s ezen belül a Magyar Koalíció Pártjának a pozíciója stabilizálódik.
– Innen a nyelvtörvény elôkészítésének vitájára megy. Ez a nyelvtörvény mit jelent most Szlovákiában, mi a háttere, mi a jelentôsége?
– Látni kell, hogy az Európai Unió, az Európa Parlament elvárja Szlovákiától, hogy hozzon egy nyelvtörvényt, amely a kisebbségben élô nemzeti közösségek nyelvének használatát szabályozná. Ennek a törvénynek a hiánya fékezheti az integrációs igyekezetet. Ugyanakkor a megfelelô törvény elfogadása állandó feszültségforrás, mert fel lehet használni a nacionalista nézetek propagálására és nacionalista hangulatkeltésre. Tehát ezért fontos, hogy a törvénnyel minél hamarabb foglalkozzon a parlament, és akkor lezáródik egy fejezet, utána már nincs miért errôl beszélni, és nincs miért nacionalista hangulatot kelteni. Egyet viszont mi is megértünk, hogy meg kell várni a köztársaságielnök-választást, mert ez a kérdés is felhasználható mondjuk Slota úr, Meciar úr részérôl arra, hogy a közös jelöltünket, Schuster urat esetleg befeketítse.
De azt hiszem, van lehetôség arra, hogy egy olyan nyelvtörvény kerüljön be a parlamentbe, amely elfogadható lesz a Magyar Koalíció Pártjának is. Egy biztos, hogy óriási az elvárás a mi választóink részérôl, és ha egy rossz nyelvtörvény születne, akkor ezt úgy is lehetne jellemezni, hogy a Magyar Koalíció Pártja nem volt sikeres, és ez csalódást okozhatna a választóknak is. Azt látni kell, hogy a kormánykoalíció 93 képviselôjébôl a Magyar Koalíció Pártjának 15 képviselôje van. Tehát elméletileg nélkülünk is meg lehet szavazni, mert ez egy sima törvény, 76 képviselô szükséges ahhoz, hogy egyáltalán tárgyalni lehessen róla. Azt hiszem, hogy itt jön be az európai uniós elvárás, hogy csak olyan nyelvtörvény a jó, ami elfogadható a Magyar Koalíció Pártjának is.
A kisebbségi kérdés méltányos rendezésével a kormány nemcsak azért kényszerül foglalkozni, mert mi is benne vagyunk a kormányban, hanem azért is, mert integrálódni szeretne az Európai Unióba, és ehhez viszont vannak feltételek. Ezeket teljesíteni kell.
SÉTA A POZSONYI KÁPTALAN UTCÁBAN
avagy: Mi minden van két torony között?
Állunk Módos Péterrel a Káptalan utca közepe táján, a Prépost utca torkolatához közel, mélyen benne a történelemben. Péter hirtelen a Klarissza-templom felé bök ujjával, aztán a Szent Márton-dóm tornyára mutat, s azt mondja: Írd meg nekem, mi van e két torony között.
Én meg elámulok, mert a helyzetbôl nyilvánvaló, hogy Péter úgy érti a kérését: írjak valamit az Európai Utasnak a Káptalan utca történetérôl, holott én eddig úgy tudtam, hogy a Káptalan utca nem a Klarissza-templom és a Márton-dóm között van, hogy a klarisszák templomának szinte semmi köze a Káptalan utcához, de most hirtelen én is úgy látom, hogy a két templom közrefogja az ôsrégi pozsonyi utcát, stílszerűen, hisz azt valamikor Papok utcájának hívták.
Mi van tehát a Klarissza-templom neo- és a Szent Márton-székesegyház eredeti, középkori gótikája között? A válasz persze egyszerű: mérhetetlen mennyiségű idô. S számomra személyes is, nemcsak történelmi. Nézzük elôbb a történelmit.
Ortvay Tivadar, a régi Pozsony talán legalaposabb ismerôje írja a Pozsony város utcái és terei (1905) című könyvében, hogy a pozsonyi prépostság „Alapítása megelôzi a honfoglalást. Valamelyik morva szláv fejedelem alapította. Mojmár [Mojmír, T, Á.], Rasztiszláv, Svatopluk buzgó keresztények és hitterjesztôk voltak". A váralji utcát tehát talán már Svatoplukék is Papok utcájának nevezték. Mindenesetre a XIV. századtól datálható írott történelme következetesen Platea presbyterorumként emlegeti.
A XIV. századra tehetô a két említett istenházának a születési ideje is: a már korábban is létezô Szent Márton-templom ekkor kapja mai, jellegzetesen gótikus formáját s válik grandiózus székesegyházzá, s ekkor épül meg a klarisszák templomának az elsô változata is. (A templom mai, csipkés-neogótikus tornya számos átépítés eredménye.) A várból már korábban a városba költözött prépostsághoz káptalant csatolnak, amelynek az urai a székesegyházhoz közel igyekeznek megtelepedni, így lesz a korábbi Papok utcájából Káptalan utca.
Az utcának szinte minden épülete ennek az egykori papi birodalomnak a tárgyi emléke, de hadd beszéljek itt most csak a két legjelesebb házáról: a dóm közvetlen szomszédságában álló Pázmány-féle épületrôl, s a vele csaknem szemben pompázó (frissen renovált) 15-ös számú házról.
A Pázmány-épület helyén eredetileg a prépost rezidenciája volt, Pázmány Péter alakítatta át jezsuita kollégiummá, papneveldévé 1630-ban, hogy végül ô maga itt kerüljön örök nyugalomra is: teste a dóm kriptájában nyugszik. Mikor én egyetemista voltam (az ötvenes évek második felében), a sírbolt még látogatható volt, ma már állandóan zárva tartják. Nekünk még feladatul adták a tanáraink a Pázmány elôtti tisztelgést, én már csak azt a feladatot adhatom a diákjaimnak, hogy legalább a templom védôszentje, a fô oltártól jobbra, magyar huszárruhában lovát ugrató Szent Márton-szobor elôtt tisztelegjenek.
Szabadon csodálhatók viszont a szintén közeli 15-ös számú ház, az úgynevezett Kis Prépostlak román stílusú idomai és frissen felújított külsô falfestményei. De mindez már az én személyes történelmemnek is része.
A hatvanas években sokáig laktam a közeli Vödric utcában (ma már csak a helye van meg az utcának, házait az Új Híd építése idején lebontották, s fölrobbantották például az addig a dóm tôszomszédságában álló zsinagógát is): akkoriban szinte napjában végigmentem a Káptalan utcán és gyakran megálltam a történészek által a város legrégibb házának mondott Kis Prépostlak elôtt. Tudtam, hogy Pray György a káptalan levéltárában, azaz valahol itt találta meg a késôbb róla elnevezett kódexet (1770-ben), s benne az azóta már minden magyar által szinte versként, a nemzet nagy elégiájaként ismert Halotti Beszéd szövegét. S mivel a régi írások szerint a Kis Prépostlak is az 1200-as évek elején épült, s a felbecsülhetetlen értékű nyelvemlékünk is akkoriban került Pozsonyba (a közeli Deáki község templomából, ahol a kódex misekönyvként szogált), meg voltam róla gyôzôdve, hogy az a bizonyos Pray-féle levéltár csak ebben a 15-ös számú házban lehetett. S nagy volt a csalódásom, mikor megtudtam, hogy a nevezetes kódex bizony nem a Kis Préposlakban, hanem a dómban (pontosabban persze az ott elhelyezett levéltárban) várta több mint ötszáz éven keresztül a felfedezôjét. De a reflexeimet már nem tudta megváltoztatni a tudásom: a Kis Prépostlak „görnyedô, idôkorhadt falazata és úgy az utcai homlokzaton, mint az udvari falakon is végigfutó félköríves román oromdísze" (Ortvay Tivadar) engem azóta is változatlanul a Halotti Beszédre és korára emlékeztet.
S hogy ezenkívül mi van még a klarisszák templomának és a Márton-dómnak a tornya között? Bizony, nagyon sok minden, s Módos Péter barátom abban a bizonyos harsogó májusi napsütésben, amikor is a város modernebb részeiben a Káptalan utca történelménél jóval exkluzívabb szépségek és örömök kínálták magukat, talán meg is bánta, hogy a kérésével magára szabadította belôlem a múltat, mert én bizony ott, a városhistória és a személyes történelmem relikviái között nehezen tudtam abbahagyni az emlékezést. Itt, a papírlap partjaival szemben könnyebben záródnak a zsilipek, de a Káptalan utcától búcsúzva még itt sem tudom megállni, hogy el ne modjam:
Az utca újabb történelme sem sokkal kevésbé érdekes, mint a régi. A magyar, német, szlovák közelmúlt sok jeles és jellegzetes figurája is lakott itt hosszabb-rövidebb ideig. A sok közül egy: a Kis Prépostlaktól nem messze álló Albrecht-házban nem kisebb személyiség, mint Bartók Béla szállt meg rendszeresen, ha a húszas-harmincas években Pozsonyban járt. A Bartóknál négy évvel fiatalabb házigazda, Albrecht Sándor (maga is neves zeneszerzô és karmester), ha nem is osztály-, de iskolatársa volt a diák Bartóknak, mikor a késôbbi nagy magyar zenész 1891–99 között itt, Pozsonyban gimnáziumba járt.
S ezzel még mindig a „két torony" között vagyunk: Bartók gimnáziuma, az egykori Katolikus Fôgimnázium a Klarissza-templommal összeépült kolostorban működött.
EGY MAGYAR NABI
Rippl-Rónai Budapesten, Párizsban, Brüsszelben
Képeslapot hozott a postás: aukcióra invitáló színes, fényes Rippl-Rónai képet. Szeretem az árverési meghívókat, elteszem valamennyit. Egyébként sok köztük a Rippl-Rónai. Manapság a galériák legszívesebben ôt választják cégérül, merthogy rippli-láz kerítette hatalmába a művészetkedvelô pestieket. Nagyszabású vándorkiállítás (meg kisebbek), mutatós albumok, játékfilm, plakát, falinaptár…: Csontvárynak volt utoljára hozzá mérhetô kultusza minálunk. Rippl-Rónaival kezdôdött itt e század, és most vele is búcsúzik: csinos díszkötés egy kormos, tépett lapszélű kalendáriumon.
Érdekes persze, hogy amit ma olyannyira kisvárosiasan magyarnak érzünk, korántsem volt mindig az. Az ifjú piktor, mint akkoriban oly sokan, Párizsba menekült a magyar ugarról, mert leginkább francia szeretett volna lenni. Onnan üzent vissza Kaposvárra: „…nincsen semmi, ami engem hazahívhatna, művészet, irodalom, mind hiábavaló erôlködés nálunk! Ha szenvedni kell, hát szenvedjünk Párizsban." Ha nélkülözött is idegenben, Munkácsy segédjeként oly nagy szükséget azért nem szenvedett. Szegény Egry József néhány évvel késôbb majdnem éhen halt Párizsban. Rippl-Rónai azonban viszonylag hamar otthonra lelt a francia művészvilágban, mivel felfedezték ôt a „nabik". A Nabis (Próféták) művészcsoport tagjai hitvallásukat Gauguin bretagne-i iskolájából származtatták: eredetmítoszuk szerint Paul Sérusier Pont-Avenbôl hozta Párizsba a „talizmánt": egy kis tájképet, amelyet Gauguin útmutatásai alapján festett egy szivardoboz fedelére. Bonnard, Ranson, Maurice Denis, Vuillard és a többiek fogékonynak mutatkoztak a dekoratív tiszta színekre, a miszticizmussal kevert esztétikai teóriákra, valamint „A velôscsonthoz" címzett vendéglô konyhájára (ahová amúgy is rendszeresen lejártak) – így 1889-ben minden együtt volt ahhoz, hogy új, világmegváltó művészcsoport szülessék.
Rippl-Rónai, akit nem különösebben érdekeltek a művészetfilozófiai elméletek, voltaképpen szándékolatlanul lett nabi. Valahogy olyanformán történt meg vele, mint Jourdain úrral az Úrhatnám polgárból, akinek addig fogalma sem volt, hogy prózában beszél, míg fel nem világosították róla. Rippl-Rónai bármennyire is tisztelte és szerette Munkácsyt, rövid idô elteltével ráébredt, hogy látásmódjuk nem egyezik. Munkácsy a múlt volt, ô pedig már Puvis de Chavanne és Whistler művészetéért rajongott. Az 1889-ben festett Nô fehérpettyes ruhában című képével végleg szakított a súlyos zsánerképek mesterével, és átlibbent a XX. századba. Jó ideje járta már a maga útját (sikertelenül), amikor a nabik rábukkantak. „Elég furcsán ismerkedtünk meg vele valamennyien – emlékszik vissza Thadée Natanson, a Revue Blanche nevet viselô irodalmi-művészeti folyóirat alapítója. – Réges-rég volt, a század végén, amikor még mindenki eljárt a Szalon tárlataira. Ezúttal a Mars-mezôn tartották. Összeverôdve többen is elmondtuk egymásnak, hogy milyen boldog meglepetést és örömet szerzett egy sápadt élénk szemű, öreg parasztanyóka arcképének felfedezése, egy nagyanya portréja. Idegen név állt rajta, senki se hallotta addig. Bonnard, Vuillard, Vallotton, Ker Roussel s gondolom, Maurice Denis egy emberként elismerte az ismeretlen festôt. Tökéletesen ismeretlen volt, mert akkor még nem tudtunk Rippl-Rónai barátjáról, Maillolról…" Az Öreganyámról, amely magát Gauguint is csodálattal töltötte el, Alfred Jarry (igen, az Übü király írója) közölt méltatást a Revue Blancheban. Befogadták, nabi lett. Franciahonban örökre.
„Le nabi hongrois", ezzel a címmel csalogatták a látogatókat a Párizs környéki Maurice Denis Múzeumba, ahol a nagyszerű Rippl-Rónai életművet tavaly ôsszel bemutatták, mi pedig cserébe nabi tárlatot nézhettünk Budapesten a francia múzeum jóvoltából. Kedvtelve sétálgatunk a Nemzeti Galériában a színpompás Redon-, Vuillard-, Bernard- és Gauguin-vásznak között, szívünkben szemernyi büszkeséggel, hogy a mi ajándékunk a párizsiaknak kicsinykét sem olcsóbb, mint az övék.
Az igazság az, hogy a mi festônk akkoriban még korántsem volt annyira színes, mint francia társai, épp ellenkezôleg: olyan kevés színnel festett, hogy a párizsi éveket „fekete-korszaknak" szokás nevezni. Rippl-Rónai, akinek kialakult elképzelései voltak saját művészetérôl már azt megelôzôen, hogy a nabikkal találkozott volna, két fô elvet tartott szem elôtt: az „egyszerre festést" (azaz egy lendülettel, egy ülésre festeni, úgy, hogy a készülô kép minden részlete egyformán fontos maradjon), és – leginkább Whistler nyomán – a színtakarékosságot. „A fekete és szürke szín akkor nagyon érdekelt, s izgatott a kérdés, hogy mit és hogyan lehet velük művészileg megoldani." Kétségkívül a legelegánsabb, legpoétikusabb festményei születtek így, köztük a Kalitkás nô, a Karcsú nô vázával, Fekete fátyolos hölgy. A sejtelmes, selymes-bársonyos, sötét tónusú képekkel végül is lehetett nabi Párizsban, de próféta a saját hazájában semmiképpen sem. Honi bemutatkozását értetlenség, idegenkedés, sôt ellenszenv fogadta – még barátaitól is. „Édes öregem (…) – írta Szomory Dezsônek 1897-ben –, fölajánlom neked – barátságból – azt a hosszú fekete nôi alakot (virágvázával a kezében). Nekem nagy örömet szerzel azzal, ha emlékbe tôlem elfogadod – jöjj el érte minél elôbb. A blindrámáról levesszük, és összegöngyölve a kezedben (vagy ha jobb szereted, a hónod alatt) elviszed egyenesen a lakásodra, ahol bármelyik falon szerényen meghúzhatja magát." Bizonyára sosem tett volna effajta ritka és nagylelkű gesztust, ha sejti, Szomory mennyire iszonyodott ezektôl a vásznaktól! „(…) Micsoda borzasztó képek! – jegyezte fel a festônél tett látogatásának nyomasztó élményét Szomory. – Mind szürke és fekete képek, egymásra rakott és egymásra kent szürkeségek és feketeségek, s még szürkébb szürkeségek és még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyén, koromsötétben festették volna ôket amúgy látatlanba." Így maradt a Karcsú nô a festônél haláláig. Az özvegy 1934-ben árverezte el.
Huszonhatmillió forint – harmadszor… koppan a kalapács, összeverôdnek a tenyerek, s mint szelepen a hirtelen kiengedett gôz, elillan a felfokozott feszültség a terembôl. A gyôztes licitáló elégedetten dôl hátra székében. Övé az est fénypontja: egy lenyűgözô alkotás a fekete korszakból. Budapest lassan hozzászokik a sokmilliós leütési árakhoz, amiket egy-egy Rippl-Rónaiért fizetnek a gyűjtôk, az oly ritka fekete korszakot, lám, még jobban meg kell becsülni. Eljátszom a gondolattal: mekkora összegért kelne el ma az a kép, amelyik ingyen sem kellett Szomorynak?
Ha az 1998-ban induló vándorkiállítás budapesti állomásán a fekete-korszak jelentette az igazi revelációt, Párizsban és Brüsszelben talán a kaposvári enteriôröknek és „kukoricás képeknek" volt nagyobb sikerük. Nabi ide, próféták oda, külhonban mégiscsak az az érdekes, ami sajátosan magyar. Annak idején Rippl-Rónai is kényszerűen szembesült vele, hogy mégse válik belôle francia festô Párizsban. „Tudvalevô dolog az, hogy az idegeneknek nem sok jut a jóból, mert a francia nem akarja illô módon kitüntetni az idegent, attól fél, hogy meggyöngül azáltal a nagy híre" – morfondírozott, tapasztalván, hogy egyre nehezebben tud elôrejutni. 1898-ban így írt Mednyánszkynak: „Szeretnék már otthon lenni, sátorfámat felütni, de nincs ki bátorítana."
Hazajött. Ó, hogy mire képes a honi levegô! A Kaposváron végleg megtelepedô festô vásznaiból alig ismerni rá a francia bohémra. Eltűnt képeibôl a fátyolos légiesség, el a karcsú sziluettek, a rejtélyes mosoly, távolba merengés, finomkodón eltartott kisujj. Kisvárosi szobabelsôket látunk, stráfos huzatú biedermeier bútorokat, csibukja mellôl Piacsek bácsi anekdotázgat, vagy éppen a Kossuth-imádó Rippl bácsi emlékezik a szabadságharcra, édesapa elbúsul egy flaska vörös mellett, édesanya lázas betegen, párnák között, Lajos és apa gyászban, Ödön fehérben, a hűséges Lazarine hímezget, az örökbefogadott Anella pózol elmaradhatatlan világos kalapjában, családi ebek: Flox és Filox, Hepi heverészik, s mindennek megkoronázásaként: a festô saját kertjében szeretteit festi. Mikrokozmosz és magánmitológia, a mindennapok apoteózisa, horáciuszi bölcsesség, mikszáthi derű. És siker.
És színek. Pirosak, sárgák, zöldek. A kiszínesedés valójában már Franciaországban elkezdôdött, amikor Maillol vendégeként festette a tájat az évszázad utolsó hónapjaiban Banyulssur-Merben. Kaposváron aztán egyre inkább csak élénk, keveretlen színeket kezdett használni. „Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belôle, és úgy ahogy van (…) csak rá kell kenni a vászonra." A tiszta színek kultusza voltaképpen nabi örökség, csakhogy ô akkoriban épp a fekete korszakát élte. Itthon, a kisvárosi élet apró örömei nyomán kivirágoztak a vásznai. Az önfeledt színhasználathoz 1908-tól pettyegetett technika járult: így született meg a jellegzetes „kukoricás" stílus. A fiatalon kialakított alapelvet: az „egyszerre festést" továbbra is megtartotta, s ez a módszer felettébb alkalmasnak bizonyult a pasztellekhez. Rippl-Rónai mindig is szívesen használt krétát, és most, hogy népszerű lett, valósággal ontotta a pasztelleket. Az elsô világháború kitörését követôen már alig festett olajjal. Az utolsót egy szoknyáját kihívón felcsippentô fiatal nôrôl készítette, aki 1915-tôl kezdve tűnik fel mind gyakrabban a képein. Sajátságos arc. Erôs szálú, kondor haj, széles arccsontra feszülô sápadt bôr, keskeny áll, kicsiny, de vértôl duzzadó, piros száj, és szuggesztív, sötéten árnyékolt szem, hol álmodozó, hol bestia tekintettel – nehéz eldönteni, hogy a különös teremtés az angyalok vagy az ördögök világából érkezett-e a deresedô hajú piktor panteonjába. (A jó Lazarine, tudom, nem habozna a válasszal!) A kaposvári idillbe betolakodó nôt Bányai Elzának hívták, de Rippl-Rónaitól a jelentés nélkül is beszédes Zorka nevet kapta.
Nincs is manapság népszerűbb név az aukciókon a Zorkáénál. A Zorka-pasztellekbôl az utóbbi évek árverésein elkelt egy jó tucat, és további számtalan lírai hangulatú „kalapos nô". Csakhogy akadt közöttük kakukktojás, nem is egy. Aki eleddig nem ismerte volna Rippl-Rónai József nevét a művészettörténetbôl, az március elején megismerhette a rendôrségi krónikákból. A történet olyan sajátosan magyar, hogy érdemes felidézni: a somogyi rendôrség egy hamis alvázszámú Mercedes után nyomozott, és hamis képekre bukkant. Az autót a festô Szász Endre adta (jóhiszeműen) két hamis Rippl-Rónaiért cserébe! Az utánzatokkal házaló kereskedôtôl és a hamisítványokat gyártó társtól származó képekkel együtt összesen 24 gyanús Rippl-Rónait foglaltak le, köztük azt a Zorkát ábrázoló pasztellt is, amelyet az ôsz folyamán az eredetijével szinte azonos idôben árvereztek el Pesten. A valódi kép akkor 21 millió forinttal idôleges árrekordot döntött a hazai piacon, de a gyönge változat is megért valakinek hét és fél milliót! Rippl-Rónai sebtiben készített pasztelljeit viszonylag könnyű hamisítani – állítják a művészettörténészek –, mivel sok közöttük az eredetileg is elnagyolt munka. Nézem az ál-Zorkát. Hasonlít. Mint a műanyag rózsa az igazira. Éppen csak élettelen.
A brüsszeli Grand Place-on, a kôcsipkés városházán bemutatott kiállításon még mit sem tudnak a képhamisítási botrányról. A tagbaszakadt, fekete jegyszedô barátságosan mosolyog, fehér fogai világítanak a lámpák fényében. Jó hallgatni a belga idegenvezetônôt, ahogy franciás akcentussal de pontosan igyekszik ejteni a magyar neveket, miközben kint, a NATO-központ elôtt az aznap felvont magyar zászlót lobogtatja a szél. Március van, különösen békés, nyugalmas március.
EGY ELMARADT EMLÉKKÖNYV HELYETT
Tisztelgés Kerényi Károly elôtt
Ezt az emlékkönyvet* jórészt nem azok írták, akiknek kellett volna. Ha az emlékkönyvek kiadásának szokása, mely elburjánzása miatt már-már a nevetségesség határát érinti, még meghagyott valamit eredeti értelmébôl, hogy – az élôk dicséretébôl kimaradni nem akarók gyakran kényszeredett és szedett-vedett közleményeinek sora helyett – valóban jelentôs emberek emlékezetéül valóban az ô szellemüket ôrzô vagy felidézô írásokat gyűjtsön össze, az eltávozottnak halála után is sugárzó egyéniségétôl egységbe foglalva és az ô közvetlen vagy közvetett ösztönzésére elért legmagasabb tudományos vagy művészi szintrôl tanúskodva, akkor Kerényi Károly, a végéhez közeledô század egyik legnagyobb magyar ókorkutatója centenáriumán naggyá nôtt, naggyá nôni hivatott tanítványok sora áldozná neki egy-egy írását halotti ajándékul. Nem a kötet kiadásával „a század európai kultúrájának kiemelkedô egyéniségét" megtisztelô palermói tanszéken és a folyóiratot szerkesztô Giuseppe Martorana professzoron múlott, hogy nem így lett, még kevésbé a kötetet bevezetô Pál Józsefen, a római Magyar Akadémia (akkori) tudományos igazgatóján, aki a könyv tartalmát képezô római emlékülést Kerényi születésének 100. évfordulóján megszervezte. Csaknem egy évszázad európai és benne magyar történelme tükrözôdik abban, hogy a szerzôk közt az olaszokon kívül csak két magyar van, Egyed Péter kolozsvári filozófiaprofesszor és az 1948 óta olaszországi emigrációban élô Szônyi Zsuzsa, a második világháború után szétszóródott magyarok összetartozását ápoló római „Triznya-kocsma" nagyasszonya.
Nem a békésen eltávozottak hiányáról van szó, hanem az egykori hazai baráti és tanítványi körnek azokról a tagjairól – a példák mögött valódi nevek állnak –, akik a háborúban pusztultak el fiatalon, akiket munkaszolgálatban vagy haláltáborban öltek meg, de nem kevésbé azokról, akik az országvesztô gyalázat aktív résztvevôiként voltak kénytelenek elszakadni Magyarországtól és az ókortudománytól is, vagy az ellenkezô elôjelű ideológia ingoványában elmerülve cserélték fel a tudományt áltudományra. Ám talán mindezeknél fájdalmasabb veszteség a meg nem született tanítványi köré – és ez a középpontjába vezet annak, amirôl a most megjelent palermói füzet kapcsán beszélni, újra meg újra beszélni kell.
Kerényi 1897-ben Temesváron született, és az akkori idôk egyik magyar szellemi központjában, Aradon járt középiskolába. Tudományos pályája szokványosan indult: 1919-ben soha meg nem jelent görög filozófiatörténeti értekezéssel szerzett Budapesten doktori címet (a disszertációk kötelezô publikálásának elôírását akkor átmenetileg felfüggesztették), és – ahogy ez 1944-ig természetes volt – középiskolai tanárként folytatta tudományos munkásságát, kezdte meg publikációi sorozatát, fôleg az akkor egyetlen hazai tudományos orgánumban, az Egyetemes Philologiai Közlönyben. Rövidesen külföldön, német szakfolyóiratokban is megjelentek írásai, és ezt német egyetemeken eltöltött ösztöndíjas hónapok kísérték. Ezeknek eredménye volt elsô nagyívű munkája a görög regényirodalomról, amely 1927-ben németül jelent meg, és egyszerre ismertté tette a nevét a nemzetközi ókorkutatás világában. (Ne feledjük, hogy akkor és még vagy egy évtizeden át, a harmincas évek közepéig az ô tudományának is a német volt szinte a hivatalos nyelve, a német egyetemek a világszerte elismert vezetô, útmutató központjai. Jellemzô példája ennek, hogy J. D. Beazley, a század egyik legnagyobb ókortudósa oxfordi professzorként az athéni vörösalakos vázafestészetrôl írt könyvét angol érdeklôdés híján német ösztönzésre és elôdeiként csak német kutatókat említve németül jelentette meg 1925-ben Tübingenben, ahol két év múlva Kerényi könyve is megjelent.)
A regény-könyvet az azóta elôkerült új dokumentumok és az új kutatások némiképpen túlhaladottá tették, de legszigorúbb kritikusai is készséggel ismerték el még 1997-ben, hét évtizeddel a megjelenése után is úttörô érdemét, hogy az elsô munka volt, amely a fennmaradt görög regényirodalmat nem lektűröknek tekintette, hanem az antik vallás dokumentumaiként egységesen értelmezte. Szűkebb szakterületén már ekkor feltűnt munkásságának két alapvetô vonása; egyfelôl törekvése arra, hogy a vallást egy kultúra lényegét meghatározó tényezônek tekintse, másfelôl igénye az antik szövegek hozzánk is szóló műalkotásokként való olvasására – nem meglepetés azoknak, akik ismerték korábban megjelent, a szaktudományban rendhagyónak számító érdeklôdésrôl tanúskodó írásait, Milton Elveszett paradicsomáról, vagy Conrad Ferdinand Meyer verseirôl. Hogy ez az érdeklôdés természetszerűleg foglalta magában a magyar irodalom átfogó és szenvedélyes ismeretét is, azt sejtették cikkei Ungvárnémeti Tóth László Nárcisz-tragédiájáról, Madách Héraklés-drámájáról vagy Kölcsey Tacitus-olvasmányairól; a csak 1940-ben megjelent Berzsenyi-tanulmányt még asztalfiókja ôrizte.
A szokottnál erôsebb hangsúllyal kell az utóbbiakat kiemelni, hogy elejét vegyék a Kerényi pályáját itthon még halála után is kísérô félreértésnek. Regény-könyvével magántanárságot szerezve a budapesti egyetemen, rövidesen a hazai ókortudomány vezéralakja lett; elôször hivatalosan, mint a Budapesti Philologiai Társaság titkára és Közlönyének szerkesztôje, az egyetemen a klasszika-filológia megbízott tanára, majd 1934-tôl – a pécsi, majd szegedi katedrára száműzve, a szaktudományon belül minden tisztségétôl megfosztva – az ókortudománynak mint az ô tevékenysége révén a hazai szellemi élet egyik jelentôssé emelkedett tényezôjének fô képviselôje. A kettô szervesen összeszövôdött.
A Trianon utáni dermedtségbôl eszmélve Kerényi az új határokon kívülre vagy belülre irányuló gyűlölködés helyett a maga részérôl a szellemi alkotó munkát tartotta az egyetlen választható útnak. De a szembefordulás a tudományban (is) eluralkodó defetizmussal csak a kiindulási pont volt, amelyhez különbözô utakról indulva a húszas évek végére mind többen eljutottak. Kerényi missziója a hazai tudományban az útirány megválasztása volt. A Társaság 1930-as közgyűlésén Klasszika filológiánk és a nemzeti tudományok címen tartott elôadása volt ennek programbeszéde. Ebben és a következô években írt műveiben mind határozottabban fordult szembe az ókorkutatásnak azzal az irányával, amely művelésének értelmét pusztán a nemzeti öntudat fejlesztésében látta, és ennek értelmében tartalmát a „magyarcélú"-nak nevezett témákra akarta korlátozni: a hazai föld régiségeinek, a magyarságra vonatkozó görög írott forrásoknak, a latin nyelvű hazai irodalomnak a kutatására. A Kárpát-medence népei közt kivívandó „kultúrfölény" már Apponyi Albert versailles-i beszédében csôdött mondott gondolata egy pillanatig sem elégítette ki. Hangsúlyozva a magyar tudományra váró feladatok fontosságát a fenti területeken, ezeket éppen mint az egyetemes európai kultúra részeseiként ránk váró kötelességet tekintette, de önmagukban elfogadhatatlanul kevésnek tartotta.
Elvetette nemzeti és egyetemes „magyarcélú" szembeállítását, mert meggyôzôdése volt, hogy a magyar tudomány tekintélyét csak olyan munka vívhatja ki, amely „a humanitas nagy közösségének érdekeit is szolgálja". Azt vallotta, hogy nincs jelentôs magyar kulturális teljesítmény az európai kulturális hagyomány ellenében vagy annak figyelmen kívül hagyásával. Ezen a ponton szükségképpen csatát vesztett a minisztériumi és egyetemi tudománypolitikában, cserébe megnyerte a Magyarság és Európa-könyvének gondolatát érlelô Németh László barátságát. De nemcsak ezzel, hanem talán még inkább azzal a tudománya iránti követelménnyel, hogy művelôjében a mai ember lépjen érintkezésbe az antik világgal, azzal a céllal és reménnyel, hogy a mai egzisztenciája – magyar és emberi egzisztenciája – által felvetett új kérdésekre keressen és találjon választ benne.
Mikor Kerényit 1934-ben Pécsre helyezték, és megszakadt kapcsolata az ókorkutatás szakköreivel, ez egyúttal nyitást jelentett más irányban: Ókortudomány című cikke az újonnan indult Válasz elsô kötetében jelent meg, a másodikban az 1935 újévjén az akkor Németh László irodalmi irányítása alatt álló Magyar Rádióban az antik költôrôl tartott elôadása. Kerényi megjelenése – ha nem is egymagában – mozgásba hozta a pécsi szellemi életet is. Kezdettôl ott találjuk az 1935-ben indult Pannonia és az 1937-tôl kiadott Műhely munkatársai között. De Pécshez szellemi téren elsôsorban a Fülep Lajoshoz fűzôdô mind szorosabb, életre szóló barátság kötötte, munkásságának központja Budapest maradt. Mint az egyetem magántanára, péntek esténként tartotta Budapesten vallástörténeti elôadásait, amelyek messze az egyetem, sôt a szaktudományok határain túl jelentettek élményt olyan hallgatók egyre növekvô sokaságának, akik a tudomány – akár a legszűkebb értelemben is vehetô szaktudomány – emberi tartalmának, szellemi és erkölcsi magatartást irányító erejének lehetôségét érezték meg az „örökös fehér izzásban égô" professzor szavaiban. Szűkebb tanítványi körével, amely még budapesti tanársága idején alakult ki különbözô tudományszakok kimagasló tehetségű fiatal művelôibôl, akikhez az ókortudományon kívülálló írók és tudósok is csatlakoztak, rendszeresen tartott lakásán összejöveteleket. Ebbôl a Stemmá-nak, Koszorúnak nevezett körbôl kerültek ki az 1935-ben megindított kiadványa, a Sziget szerzôi ugyanúgy, mint a görög és római irodalom klasszikusait kétnyelvű kiadásokban újraélesztô kötetek közreműködôi. A barátok, tanítványok és a vele együttműködést vagy legalább kapcsolatot keresôk köre zenetörténésztôl pszichológusig, festôtôl költôig olyan arányban tágult, ahogy a hivatalos nyilvános és szaktudományi megszólalás számára adott lehetôségei szűkültek. A Németh Lászlóhoz fűzôdô mély és teljesen soha meg nem szakadó barátság válságához a Kisebbségben megjelenése után az ottlakás kötelezettségével Szegedre való áthelyezés társult, ami a személyes hatás lehetôségének korlátozódásához, a Stemma vezetésének kényszerű feladásához és a tudományos kutatás elemi eszközeitôl való megfosztásához vezetett.
Mindeközben ugyanis Kerényi egy percre sem szűnt meg az lenni, aminek az élete végén, 1971-ben Grácia lányával folytatott és a Vigiliában közölt beszélgetésben vallotta magát. „Amit én az életemben el szerettem volna érni, ez volt: a görögség kongeniális interpretációja az emberiség érdekében". Tudományos érdeklôdése, amelynek középpontjában mindig az ókori görögség mint az európai kultúra alapvetô közös hagyománya állt, szakadatlanul szélesedett, a kulturális antropológia, a pszichológiának eleinte a Jung, majd inkább a Szondi nevéhez fűzôdô irányzata, és nem kevésbé a „nagy epika" felé, amelynek fogalmába a modern regényírást is beleértette. Vallástörténeti munkái Thomas Mannt, a tudós létforma egzisztenciális alapjait megvilágító egyik tanulmánya Hermann Hessét tették állandó levelezôtársává, miközben itthon megsemmisítônek szánt ironikus írások próbálták még szűkebb korlátok közé szorítani jelenlétét a hazai szellemi életben, amit megalkuvás nélküli, írásban-szóban egyaránt hangoztatott állásfoglalása a hitleri Németország politikája és ideológiája ellen egyébként is bátorított.
Ezen a ponton azonban – ezúttal közvetlenül – közbelépett a történelem. A vesztésre álló háború következményeit latolgató kormány Kerényiben találta meg egyikét annak a kevés nemzetközi tekintéllyel bíró és politikailag nem kompromittált embernek, aki a várható gyôztesek elôtt informális úton, személyes jelenlétével arról tanúskodhat, hogy létezik egy olyan Magyarország is, amely szabadulni akar a Hitler-szövetség szorításából, és az európai humanista hagyományok elkötelezett vállalója. Így a Külügyminisztérium felkérésére küszöbön álló rövid svájci tanulmányútjából 1942 végén a háború végéig tartónak tervezett kiküldetés lett. Az emigráció gondolata távol állt Kerényitôl, barátai, tanítványai is hazavárták.
Az olasz Svájcban letelepülve, 1945 utáni leveleinek tanúsága szerint türelmetlenül várta a híreket otthonról. Ahogy egy pár hónappal a háború befejezôdése után kelt levelében írta, „gondok, de remények között is" kísérte figyelemmel az itthoni helyzet alakulását, és készült a hazatérésre. Úgy tűnt, illetékes tudományos körökben egyetértés van afelôl, hogy visszavárják, éspedig a budapesti egyetem katedrájára; 1946 elején az Akadémia is tagjává választotta.
Rövidesen kiderült azonban, hogy az igazán illetékes körök máshol vannak, és másképp gondolják. Már 1946 szeptemberében, nem sokkal a békeszerzôdés aláírása után rágalmaktól zsúfolt és útszéli hangú támadás jelent meg Kerényi ellen a Bölöni György szerkesztette Köztársaság című lapban. Nemcsak demokratikus gondolkodását vonták kétségbe, hanem tudományos értékét is, sôt német SS-intézménytôl kapott anyagi támogatás elfogadásával vádolták. Ismeretes a története annak a csaknem kétéves hajszának, amelynek során a rágalmak bizonyított cáfolata hiábavalónak, a törvény elôtti igazságkeresése eredménytelennek bizonyult. Mikor 1947 végén hazatért, meggyôzôdött arról, hogy a péntek esti órák megkísérelt felújítása nem talált visszhangra; a Filozófiai Társaságban tartott elôadása után egykori legkedvesebb tanítványainak egyike olvasta fejére a marxizmus ellenérveit; az egyetemi katedra ügyében a Bölcsészkar pozitív döntésének végrehajtását az egyházi iskolák felszámolására alkalmazott kultuszminiszter akadályozta meg. A végszót a közben csalódottan és reményvesztetten Svájcba visszatért Kerényi ügyében Lukács Györgynek a Társadalmi Szemlében 1948 nyarán – pár hónappal római baráti találkozásukat követôen – közzétett cikke mondta ki: ebben mint „akarva-akaratlanul" a fasizmus szekértolója szerepel, akinek nincs helye az új magyar szellemi életben. Az ítélet-végrehajtók késôbb négyszemközt megvallották, hogy ideológiai megalkuvásra képtelen, a szókimondást erkölcsi kötelességnek érzô természete és ugyanakkor széles körű nemzetközi tudományos tekintélye volt az együttes oka annak, hogy az országból való eltávolítását, emigrációba kényszerítését látták az egyetlen lehetséges megoldásnak. „Nagy csibész" – értékelte röviden addigi életművét Révai József a döntés ellen tiltakozni próbáló hűséges tanítványának.
Ez a meg nem született tanítványi kör története. Azoké, akiknek nem adatott meg, hogy elôadásaitól lenyűgözve a társadalomtudományok különbözô területein, elsôsorban az ókori klasszikus kultúrák hozzánk szóló üzeneteinek közvetítésével alakítsák ki magukban a tudománynak szentelt életvitel etikáját, akiknek hiányzott a példakép ahhoz, hogy kutató egyéniségüket szabadon bontakoztassák ki, véleményeiket ne tegyék „ezt-azt kívánó kordivat"-tól függôvé félelembôl, megalkuvásból vagy egyszerűen vétlen tudatlanságból. Kerényi a hazai szellemi élet nyilvánosságában negyedszázadon keresztül no-person volt. Az űr betöltésére maradt a polgaz, a tudszoc és a dialmat.
A veszteség kétoldalú volt. Nemcsak a tanítványoknak hiányzott Kerényi, neki is a tanítványok. Német egyetemen nem akart katedrát vállalni, Svájcban az ókorkutatás legkonzervatívabb, általa régóta szenvedélyesen támadott irányának ellenállásába ütközött, az amerikai meghívás elfogadásától az tartotta vissza, hogy késôn tanult angolsága miatt úgy érezte, nem tudná mindig rögtönözve, papír nélkül fogalmazott elôadásaival azt a szuggesztív hatást elérni, amelynek éltetôje az elôadó és hallgatói közt kialakult párbeszéd-atmoszféra volt. Így élete végéig egy svájci kisvárosban meghúzódva élô magántudós lett, innen indult gyakori görög- és fôleg olaszországi útjaira vagy Európa számtalan városába, ahová elôadni hívták. Az akadémiai kapcsolatok megszakadása a korábbinál is szabadabbá tette. Örökké új utak keresésére kész kutató szelleme mind jobban eltávolodott a szűk értelemben vett klasszika-filológiától, és mind nyitottabbá vált a szakkörökben gyanakvással nézett lélekkutatás, az archaeologia – az ô szavaival „az érzéki hagyomány" – és a szövegértelmezés új módszerei iránt. Monumentális méretű életművének utolsó negyedszázadában két fô vonulata volt munkásságának: az egyik a nagy görög istenalakok archetipikus képének kidolgozása monográfiákban, amelyeknek sora a még itthon készült Hermés-tanulmánnyal kezdôdött, és az 1976-ban, halála után megjelent Dionysos-könyvvel zárult. A Hermés-dolgozat, ahogy Fülep Lajosnak írta egy levelében, „áttörést jelentett számára a nagy filozófia területére", amely késôi munkásságának másik fô vonulata volt. Megindulásukkor, 1955-ben kapcsolódott be azoknak a nemzetközi filozófiai kongresszusoknak a munkájába, amelyeket elôször Velencében, majd Enrico Castelli professzor vezetésével évenkint Rómában tartottak. Ezeken ereje végsô fogytáig minden évben részt vett, többnyire mint elôadó is. Szereplésének jelentôségét ezeken az olasz szellemi élet legfontosabb eseményei közt számon tartott konferenciákon jól mutatja, hogy elôadásait húsz évvel halála után külön kötetbe összegyűjtve adták ki Olaszországban. De talán még többet mondanak róla Ricardo Dottorinak, a római Tor Vergata egyetem filozófiaprofesszorának – a Mythos-kötet legfontosabb tanulmánya szerzôjének – a halála utáni római megemlékezést megnyitó, életművét és annak nemzetközi helyét a leghívebben jellemzô szavai: „Kerényi Károly az antik vallások kutatásának kétségtelenül egyik legjelentôsebb alakja, és M. Heidegger, R. Bultmann, H. G. Gadamer, E. Levinas, P. Ricoeur, J. Piaget, M. Eliade társaságában a közép-európai értelmiség leglenyűgözôbb személyiségeinek egyike volt, akivel a század folyamán találkozhattunk".
A Mythos Kerényinek szentelt kötete sokoldalúan – bár természetesen a teljesség igénye nélkül – mutatja be az emigráns Kerényit. Nem érinti azonban, mert nem érinthette élete svájci negyedszázadának azt az aspektusát, amely az ô számára soha nem szűnt meg lényeges lenni: a kapcsolatát azzal, amit innen magával vitt, és amit itt maga után hagyott. Személyes kapcsolatok ápolására sokáig alig volt lehetôség, de aki baráti és tanítványi körébôl mert levelezni vele, soha nem maradt válasz nélkül. (Alig jóvátehetô mulasztás, hogy levelezése, amely a maga írta levelek másolatait is magában foglalja, és nem utolsósorban a magyar művelôdéstörténetnek is kincsesbányája az 1930-as évektôl haláláig, a megfelelô hazai ajánlat híján végül is két éve a marbachi német állami levéltárba került.) Balsejtelmű felsóhajtása egy 1946 végi, a budapesti egyetemen (nem sokáig) tanító klasszika-filológus kollégájához írt levelében: „Csak legyen még lehetôségünk egyáltalán magyar hallgatóság elôtt fenntartani az antik szövegekkel való foglalkozás tradícióját!" – egy soha nem szűnô fájdalom kifejezése volt. A legcsekélyebb engedményre sem hajolva utasított el mindent, ami az ország katonai és szellemi leigázásának szolgálatában állt; szenvedélyesen állt ki az 56-os forradalom eszméi és hôstettei mellett; mindenfajta árulásra érzékenyen követte figyelemmel, legtöbbször a párizsi Irodalmi Újságban írt cikkekben, a hazai szellemi élet számára átlátható történéseit; ahogy alkalom nyílt rá, megnyitotta házát itthoni barátai és tanítványai elôtt, mindent megtett támogatásukra (Németh László két könyvének német fordítását segítette megjelenéshez, kísérô írását adva hozzájuk, s csak Az utazás megjelenése után vált tartózkodóbbá vele szemben), dunántúli népi kultuszok kapcsolatait kereste a szomszédos Verdasióban, és két évtizeddel elsô elutazása után a Cantata Profanáról írt tanulmányt. Mindig annak a kettôs hűségnek a szellemében élt, amelyre 1960-ban egy norvégiai találkozón az 56-ban világgá széledt magyar fiatalokat bíztatta, és amelynek Marcus Aureliustól megfogalmazott gondolatát mindig magában hordozta: „Hazám és városom, mint Antoninusnak Róma, mint embernek a világ."
Halálának hírét 1973-ban szinte teljes némaság fogadta Magyarországon, és ez a némaság csak lassan oldódott. Eltávozása után írt művei közül elôször legnépszerűbb munkája, Görög mitológiája jelent meg magyarul 1977-ben, és ezt máig is csak néhány rövid, bár jelentôs írásának fordítása követte. De annak, hogy itt volt és dolgozott, búvópatakként szüntelenül tovább élt a tudata, ha olykor csak a rossz lelkiismeret formájában is. Mint fentebb kitűnt, Olaszországban elôbb ismerték fel, hogy egy nagy közép-európai szellem élt köztünk, mint az itthoni nyilvánosságban. Születésének százéves évfordulója a budapesti és pécsi emléküléssel és a római konferenciával (amelyhez egy asconai és milánói nagy nemzetközi konferencia is társult) minden eddiginél erôsebb ösztönzés arra, hogy az elhallgatás ne szoborrá merevítéssé, hanem új utak keresésére serkentô élô hagyománnyá változzék.
ITÁLIÁT VALLOTTA MÁSODIK HAZÁJÁNAK
Cs. Szabó László utolsó, hetvennyolcadik születésnapját, 1983 novemberében, csendes pezsgôzéssel, könnyű vacsorával ünnepeltük, szűk társaságban, a Gloucester Mews-i kicsi ház emeletén. Nagyon beteg volt már, megviselt és sovány, de igyekezett jókedvű estét teremteni. Szíves házigazdaként tett-vett sötétkék öltönyében, amelyre feltűzte az olasz lovagrend keresztjét. Soha, semmilyen alkalomra nem viselte, ekkor is félig-meddig tréfa volt csak az egész, „hogy lássátok és nehogy eltévesszétek, ki az ünnepelt".
De volt azért ebben a medália-kitűzésben több is. Harminckét éve lakott Londonban, velejéig átérezte az angol kultúrát, amelyért már budapesti fiatalsága során rajongott. Pazar esszéket írt a romantikus festôkrôl, remek elemzést Byronról, Shelleyrôl, Keatsrôl. A „világrend költôjeként" ünnepelte sziporkázó írásokban Shakespeare számos színművét, és végül Dickens lényegének megértetése végett magvas tanulmányt közölt a Nagyvilágban. Hosszú éveken át zengte a BBC mikrofonjába a brit színházi kultúra, írás- és képzôművészet átforrósodott hangú dicséretét. Az angol rádió történetében egyedülálló, hogy – mint nélkülözhetetlent – nem küldték nyugdíjba, amikor betöltötte a hatvanat, hanem fizetéses állományban maradt hatvannégy éves koráig, majd szerzôdéssel tovább dolgozhatott, ekkor már otthonról, a rádió rendelkezésére bocsájtva míves tanulmányait. Óriási propagátora volt az angol kultúrának. S mit kapott ezért jutalmul Angliától? Semmit. A britek az ilyesmi iránt teljesen érzéketlenek. Különösen, ha Kelet-Közép-Európa kis országából jön a brit honfitársukká vált illetô. Mit nekik, hogy valaki egy életen át közvetíti a kultúrájukat magyarok, bolgárok vagy mifélék okulására! Nos, az olasz lovagi érdemkereszt kitűzésével Csé dacosan mintha demonstrálni kívánta volna, hogy lám, az olaszok bezzeg megbecsülték, fôként Római muzsika című, felesége emlékére írt, de Itáliát méltató vastag kötetéért. Persze, az az igazság, hogy állami kitüntetések elnyeréséhez minden országban összeköttetések, ismeretségek szükségesek. Csének pedig Angliában nem volt ilyen jóakarója, nem úgy, mint Rómában.
Meglepett, amit 1976-ban budapesti vendége, Tóbiás Áron mikrofonjának vallott: „Itália a második hazám, de Franciaország a legmélyebb szerelmem…" Szász protestáns ôsök és székelyek ivadéka, lám tulajdonképpen latin lelkű ember volt, bár ez életalkonyi fellazulása elôtti éveiben csak azok számára tudódott ki, akik igazán közelrôl ismerték, egyébként sokan manírosnak, poroszosan tanárosnak látták, ezért volt az egyik, gyúnyosabb beceneve „osztályfônök úr". (Merthogy a másik „Csédekker" volt, hiszen elképesztôen ismerte kedvenc városainak minden zugát, nevezetességeit, históriáját.)
Visszatekintve azért összeállnak napi életének az árulkodó motívumai. Ahogyan a tarkán nemzetközi londoni Soho negyedben az olasz fűszer- és csemegeboltot, a Lina Storest frekventálta, hétköznapi étkezésekre az olcsó kis paddingtoni trattoriát, házához közel. Szabó Zoltánnal való purparlés eszpresszó-kávézásaira a szintén olasz Pregóba járt, alkalmi drágább ebédekre, vacsorákra a sohói Osteria Romanába. (Ide hívott meg egyszer, idôt és pénzt nem sajnálva egy Budapestrôl érkezett idôsebb hölgyet, aki azután vérig sértve panaszkodott, hogy az író a szex-negyedbe hurcolta el, egy ócska, régi étterembe. Ám az Osteria Romana nem ócska volt, hanem patinás, remekül fôztek benne, ami Londonban akkor még ritkaságszámba ment, és ezt jól meg kellett fizetni. Más kérdés, hogy a Soho éppúgy a legjobb éttermek, mint a sztriptíz-klubok meg utcalányok városnegyede. A testi örömök kiéléséhez van ott minden együtt.) Házi vendégeinek már nem csak olasz borokat, francia palackokat is bontott Cs. Szabó László. Írásaiból kiderül, hogy a Róma-környéki borokért nem rajongott. Idéz egy régi pápát, aki ezt mondta: „frascati borral mosakodni szoktam, de csak deréktól lefelé".
Abban, hogy az író második hazájának érezte Olaszországot, nem kis szerepet játszott a nyelv, pontosabban a mindennapi beszéd. Már tudott olaszul, amikor 1948-ban – hogy a szokott szóhasználattal éljek – Rómába „disszidált", azután három ottani éve során nagyot javult a tudása, és végül arra volt büszke, hogy nem külföldinek, hanem piemontinak hitték az olasz beszéde után. Tizenkét éve lakott Londonban, mikor egy nyakkendôvétel alkalmával a boltos azt kérdezte tôle, hogy tetszik neki Anglia? Turistának nézte. Ezen Csé kissé háborgott. Persze kezdetben az olasszal sem ment minden simán. Íme egy idézet a Római muzsikából:
„Még füstölt a második világháború hamuja, mikor nyugati portyázásra indultunk Illyés Gyulával. Rossz helyen kezdtük, átmenet nélkül. Hogy tovább is embernek, azaz romeltakarítónak érezzük magunkat, hamarosan leszöktünk a sértetlen Svájcból a sebzett Itáliába. Vissza a holdból a földre. Állítólag tudtam olaszul.
Bemegyünk egy nagy római rôfösboltba ing alá való pamut trikóért. Maglia a neve. Megállok a pultnál és kérek a méretünkre illô maiale-t. Többször is elmondom a kôvé vált kiszolgálóknak, mi a kívánságunk. Mindhiába, csak bámulnak tanácstalanul, mintha bolonddal volna dolguk.
Közben fölfedeztem egy rakás trikóinget a polcon. Ej, hát nem értenek olaszul? – az kell, ott ni.
Maglia! kiáltották s dôltek jobbra-balra. Uraságod maglia-t akar. Mert a maiale, magyarázta a rôfös, amikor megához tért a kacagásból, mert a maiale, uram…
Hirtelen a pultra hajolt és hangos röfögéssel túrni kezdte egész hosszában. Mert a maiale, uram… S a segédek helyeslô gyönyörűségére ismét végigszántott orrával a pulton. Maiale olaszul: disznó.
Ez volt életem legszemléletesebb nyelvleckéje."
Róma minden kövét megismerni, minden házának, kincsének a történetét kívülrôl fújni rettentô nehéz dolog, óriási feladat. Csédekker mégis talán többet tudott a városról, mint akár Berenson. 1948-ban mindent maga mögött hagyott, rázárta az ajtót szépen berendezett Belgrád rakparti lakására, tízezres könyvtárára, csak kis kofferrel érkezett vendégkutatóként a via Giuliára. Azután nem tért vissza ellehetetlenedett hazájába. Mint idômilliomos menekült, heteken át rótta az örök város utcáit, akkor ismerte meg oly alaposan. Én csak ámultam 1964-ben elsô római utam alkalmával, amikor a Magyar Akadémián lakó zeneszerzô-karmester jó barátom, Peskó Zoltán elkalauzolt a Piazza Navoná-ra, bementünk a Borromini építette Santa Agnese márványpompájának csodái közé, ahol mindent tüzetesen elmagyarázott, beleértve Szent Ágnes szomorú történetét. A kijáratnál azonban azt mondta: „Várjunk csak, ez még nem minden." Elôkerítette a sekrestyést, pénzt nyomott a markába, mire a bácsika kulcsokat vett elô, vasajtót nyitott ki, és szűk grádicsokon levitt bennünket a templom alatti ásatásokhoz, egy ókori villa romjaihoz.
– Honnan tudtad, hogy ez is van? – kérdeztem elbűvölten.
– Hja, engem Cs. Szabó vezetett be Róma titkaiba – válaszolta Peskó Zoli.
Ismét a Római muzsikából idézek:
„Örökké zárva van a S. Maria della Pace fôkapuja. De emlékeztem régebbrôl, hogy oldalt, egy kolostorudvaron át beenged a sekrestyés Raffaello Szibilláihoz.
Utolsó látogatásom óta tábla került a hátsó ajtóra: kétszáz líra jár a nyitásért (ez persze évtizedekkel ezelôtt volt). Jön is már, fügét majszolva, az ôr, il custode. Öt-hat éves fruska. Kiveszi zsebébôl a kulcsot, lábujjhegyre áll s szótlanul megkopogtatja a táblácskát. Hogy lássuk s értsük. Aztán ránk zárja a templomot.
Még mindig tele van a kislány szája fügével, mikor kopogtatva kikéredzkedünk. Félkezében a kulcs, a másikat tenyerével fordítja felénk. De nem csukja össze, mikor benne van a kétszáz líra. Ciascuno. Személyenként. S két társamra bök a kulccsal.
Ennek mindig lesz fügére valója."
Az idegenvezetést profiként is gyakorolhatta az író. Nem annyira Rómában, mint Firenzében. Az volt az elsô nyugati állása, hogy egy utazási iroda a Szentév idején alkalmazta angol és francia nyelvű ciceronénak. Innen hívta meg 1951-ben a BBC Londonba, a magyar nyelvű rádióadáshoz. Hiszen értett a mesterségéhez, a háború elôtt a budapesti rádió irodalmi osztályvezetôje volt, 1944. március 19-én, a hitleri német megszállás napján mondott le, tiltakozásképpen.
A Magyar Rádiónál dolgozott együtt Gecsô Sándornéval, a fürge észjárású, művelt riporterrel. Nagyon kedvelték és becsülték egymást. Cs. Szabó Rómából madárnyelven írt neki, hogy ôszig még megtekinthetô a velencei Bellini-kiállítás. A címzett megértette az üzenetet, kalandos körülmények között átvergôdött Ausztriába a határ aknazárán, és szerencsésen megérkezett Itáliába, ahol házasságot kötöttek.
Ezután már együtt járták Rómát és a többi varázslatos olasz várost. Azt mondom, hogy Csé mindent tudott Itália történelmérôl és műemlékeirôl. De csak közel járok az igazsághoz, mert a jó pap holtig tanul. Cs. Szabó László élete végéig újból és újból feltűnt olasz földön, további felfedezések nagy várakozásával. Ô említi a történetet IX. Piusz pápáról, akinek három látogatója volt. Az elsô azt mondta, hogy fél évébe telt, amíg végigfürkészte Rómát. A másodiknak egy év kellett ehhez. A harmadik felsóhajtott, hogy évek óta igyekszik kiismerni, de nem jut a végére. Csak ettôl búcsúzott a pápa azzal, hogy Arrivederci! A másik kettôt elbocsájtotta a szokásos áldással.
Cs. Szabó Lászlónak rendkívüli tehetsége volt a történelmi beleérzéshez, ez is mindenkori értéke esszéinek. Amikor Rómában járt, maga elôtt látta a századokkal korábbi várost is – ami persze lehetséges ebben az antikvitásait ôrzô metropolisban. Így szól errôl a Római muzsika:
„Andalgó-andalító vidéki város volt a világváros a múlt század harmadáig. Az idegennek fölidézik Ettore Roesler Franz vízfestményei: a lustán tenyészô, romjain élôsködô Róma utolsó, bájos vedutái. Elvonult a zápor, tisztul az égalj, ezüstösen csillog a bazalt kövezet, terebélyes, tarka vászonernyô alatt terelik megrakott szamarukat a bocskoros parasztok.
Strucctollas kalapban mentek misére a hölgyek. S ott megkapták a magukét a mennydörgô böjti prédikátortól, mert hiába minden tilalom és kirótt penitencia, titokban tovább járatják a párizsi divatlapokat! Mivé lett a világ, hová tűnt a jobb kor, az a romlatlan, amikor a pápai állam cenzorai (áldás emlékükre) protestáns sajtómétellyel együtt, a divatlapokat is elkobozták. Templom után kocsikorzó, a dámák illatos bűnbánattal, és két livrés inassal a hátsó bakon végighajtattak parádézni a Via Condottin; bokáig érô rézgombos, sötétkék köpenyt és cilindert viselt a kocsisuk. Délután még állt a cselédkorzó a régi Termini pályaudvarnál. (…) Öntözôkordé, becenevén pisciabotte, pisilôhordó, nyikorogva vizet permetez a poros utcákra."
Cs. Szabó László londoni kis házában szép régi angol mahagóni és tölgybútorokból, hintaszékbôl állt a berendezés, ám az utca felôli, emeleti kis szalonban a falakon egymás mellett sorakoztak Piranesi római vedutái, hogy odaidézzék az örök várost. Magam is segítettem jutányos áron felhajtani kettôt-hármat kevéssé ismert zuggalériákban, Csé nagy örömére. Magyarországot szintén odaidézte a felvezetô meredek lépcsô mentén, Pest-Budát ábrázoló Bartlett-metszetekkel. Római tájképek között ünnepeltük utolsó születésnapját.
Czigány Lóránt és Siklós István londoni íróbarátok korábban, Csé hetvenötödik évének köszöntésekor régi ábécéskönyvet ajándékoztak neki, és azt kérték, minden novemberben írjon versikét a soron következô betűhöz, mégpedig ötsoros limerick formában. Az ünnepelt tréfásan megígérte, hogy eljut a Z-ig. A hetvennyolcadikon azonban már gyenge volt a vérét megtámadó, konok betegségtôl, és vigyáztunk, hogy ne kérjük számon a soros limericket. Hamarosan egyre sűrűbb vércserékre szorult. Ekkor már megtörtént a hazatérése. A haza teljesítette a hazalátogatás feltételét, Csé újra publikálhatott magyar folyóiratokban. 1984-ben bécsi rosszulléte után siettek vele a budapesti specialistához, de ô sem tudta megmenteni.
A halál gondolata olykor az örök városban is megérintette. Így írt: „Októbervégi tücsök valamelyik kolostorkertben az Aventinuson, hol? hol? a sötétben nem árulják el a mozdulatlan píneák. Lucskos telehold, nyirkos csillagok, nyálkás szellô; alattomos melegével örökkévalóságot mímel a vénasszonyok nyara. Mind áltathat; amit homlokomról törölgetek, már ízelítô a halálverítékbôl. (…) Milyen harsányan szólsz októbervégi tücsök, de hol? de hol? nem árulják el a fák."
Budapesti beszélgetés Claudio Magrisszal
– Claudio Magris egyik legismertebb könyve Duna című regénye. A Duna tele van allegóriával, metaforákkal és történetekkel, mégpedig számtalan történettel. Ha most Claudio Magris jobbra fordítja a fejét, vajon mit lát?
– A Dunát, amely mindig mély benyomást tesz rám. Eltekintve attól, hogy most Budáról nézem, mert – ha egyáltalán mondhatok ilyet – inkább ahhoz vagyok szokva, hogy Pestrôl látom… Ám egy bizonyos: nagy hatással van rám, azért is, mert ez a folyó a könyvem központja, a szíve, és nem csak a könyvemé. Sok évet töltöttem azzal, hogy föl-le utaztam a folyó mentén, gyűjtöttem a történeteket, és igyekeztem ôket leírni. A Duna menti utazás az utazás szimbóluma, és természetesen ez nem csak a Dunára vonatkozik, mert ez az utazás korunk történelmének Bábelén keresztül történik, annak minden esélyével, minden veszélyével és minden nagy lehetôségével, illetve minden nagy akadályával együtt.
– Pressburger György lakásának ablakából nézzük, ahogy méltóságteljesen folyik a Duna, és lezár, illetve újra nyit egy régi-új fejezetet egy régi barátja életében.
– Bizony, ez valóban olyan történet, amelynek többszörösen is részese vagyok. Egyrészt azért, mert ez olyan történet, amely egy igen kedves barátomat érinti, akihez hosszú évek óta szoros kapcsolat fűz: egy olyan alkotóművészt, akit mindig is nagyon csodáltam mint írót, és az útjaink folytonosan összetalálkoznak. Továbbá, függetlenül a személyes kapcsolatoktól, ez a történet példa jellegű, mert ez a menekülés és a visszatérés története – egy Odüsszeia. Itt van egy ember, egy magyar, aki elhagyja Magyarországot egy borzalmas pillanatban, 56-ban, és beilleszkedik Olaszországban, leküzdve minden nehézséget, amit a száműzetés, a kiszakadás jelent; azt, hogy noha közeli, de mégis másik országba érkezik, amely abban az idôben egy másik világhoz tartozott politikai és társadalmi értelemben egyaránt, ahol más nyelven beszélnek. És ez a férfi nemcsak kiváló színházi ember lesz, hanem olasz író is. Idegen nyelven íróvá lenni: ez századunknak abba a rendkívüli irodalomtörténeti vonulatába tartozik, melynek során írók arra kényszerültek – vagy maguk akarták, vagy megtehették –, hogy nyelvet váltsanak, vagyis azt cseréljék föl, amitôl író az író. Majd most visszatér Budapestre, és ettôl igazán Odüsszeia a történet: visszatér, hogy Olaszországot képviselve igazgassa az olasz kulturintézetet. Újra a hazájában van – nem is tudom, mondhatjuk-e, hogy újra, hiszen az ember soha nem hagyja el a hazáját teljesen. Van, amit elhagy az ember, kénytelen elhagyni: a helyet, a területet, az országot, az államot, de van, amit nem hagy el soha – visszatért olasz íróként, aki nem szűnt meg magyarnak lenni, aki elsôsorban magyar.
– Ön azért is jött el megint Budapestre, hogy ma egy irodalmi est vendége legyen. Négy-öt író lesz jelen, mind az ön magyar barátai. Ám egyesek közülük nem csupán magyar írók, hanem közép-európai írók is. Éreznek rokonságot egymással?
– Igen, hogyne. És ezek természetesen olyan kérdések, amelyekrôl nem egyszerű beszélni. Mert azon nyomban, ahogy az ember beszél róluk, nagyon könnyen eltorzíthatóak, nagyon könnyen megváltoztathatóak. Ezek valódi kötelékek, természetesen csak részlegesek, ez valamiféle affinitás, bizonyos közös dolgok megléte, különféle dolgok együttese. Ám amint az ember megpróbálja ezt elmondani, fennáll annak a veszélye, hogy megjelenik rajta egy cédula, mint egy jelvény, mintha egy klubhoz tartoznék, és ez hamis. La Capria, egy olasz író, akit nagyon nagyra becsülök, egyszer azt mondta: más dolog nápolyinak lenni, és más dolog a nápolyit eljátszani. Ez természetesen mindenre érvényes, de elsôsorban az olyan különösen nehezen definiálható identitásokra, amelyeket talán éppen ezért túlságosan is sokszor megpróbálnak definiálni. Mit jelent például triesztinek vagy közép-európainak lenni? Világosan érzem ezt az affinitást, ám fôképp akkor, amikor nem beszélnek róla.
– Nyolc-kilenc évvel ezelôtt, amikor találkozhattunk önnel Triesztben, ott ültünk a kikötôben, beszélgettünk, majd egy nagyon szép cikket is írt nekünk, az Európai Utasnak. Akkor és ebben a cikkben beszélt a közép-európai identitásról, illetve valójában nem ezt a kifejezést használta, hanem Kelet-Közép-Európáról írt. A szegény Európáról, az elnyomott Európáról, ami ez a térség azokban az években volt. Lát ön arra lehetôséget, hogy ismét kialakuljon egy új identitás ezen a tájon? Létezik ez a térség nem pusztán földrajzi, hanem kulturális értelemben is?
– Ôszintén szólva nem tudom. Annak idején igen gyakran jártam a térség sok országában, és így kialakulhatott bennem valami egységes vélemény. Most azonban vannak olyan országok, amelyekben jártam, másokban alig – például évek óta nem jártam Budapesten. Tehát a legkevésbé a közös tényezôket tudnám elemezni, míg korábban jóval több lehetôségem volt meglátni, hol vannak ilyenek, melyek azok, és melyek nem. Most mindez sokkal nehezebb. Meggyôzôdésem, hogy hosszú idô után talán elôször állunk egy olyan veszéllyel szemben – persze az, hogy veszélynek nevezem, máris értékítéletet jelent, hiszen mások esetleg nem érzik annak –, hogy ez a világ, vagyis Közép-Európa elveszíti egyfajta egységét. Amelyet persze nem kell eltúlozni, hiszen nem szabad megfeledkeznünk a különbözôségekrôl, sôt gyűlölködésekrôl, az összecsapásokról és a mindenhol jelenlévô elôítéletekrôl. De mindenesetre létezik egyfajta szövet, hiszen az elôbb is errôl beszéltünk Giorgio Pressburger kapcsán, hogy ez az affinitás nem kitaláció a részünkrôl, hanem azokból a kultúrákból ered, ahonnan származunk. Nekem úgy tűnik, hogy a gyors szétesés fázisában vagyunk. Ismétlem: úgy tűnik, hiszen ahhoz, hogy az ember komolyan állíthassa ezt, ahhoz járnia-kelnie kellene otthonokban vagy a villamoson, mondjuk Magyarországon, Csehországban vagy Romániában, hogy lássa, mi történik – nos, ez nekem egy ideje hiányzik.
– Ez a szétesés a legdrámaibb formában a volt Jugoszláviában jelenik meg…
– Az, ami most történik a volt Jugoszláviában, az maga az eszeveszett téboly. Amikor a Dunát jártam, megismertem a Vajdaságot a maga öt hivatalos nyelvével. Isten ments, nem akarom én azt az idôt eszményíteni, de mindenesetre megvoltak a hovatartozás érzéséenk bizonyos feltételei, vagyis nem pusztán a közvetlen, saját nemzetiséghez való tartozáséi, amely lehet, szerb, horvát vagy vajdasági szlovák vagy magyar identitás, hanem egy tágabb egységhez való tartozáséi is, és attól tartok, hogy ezekkel a tömeggyilkosságokkal mindezt visszavonhatatlanul tönkretették. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy a kulturális, vagyis nemzeti különbségeket – tehát a nemzeti sajátosságokat – általában jobban vigyázzák a nagy államszervezôdések, mint a széttagoltság vagy a túlzásba vitt provincializmus. Talán éppen a nagy birodalmak voltak azok – kezdve a római birodalommal, ahol együtt léteztek a különféle vallások és kultúrák, és minden kétéséget kizáróan az osztrák-magyar monarchia és még mások is –, ahol még a nyilván változó jellegű korszakok, a sok-sok igazságtalanság és az erôsebb nemzetek hatalmaskodása mellett is jobban megôrzôdött a sokféleség és az úgynevezett kis kultúrák sajátossága, vagyis azoknak a népeknek a kultúrája, amelyek kisebb lélekszámúak és kisebb politikai hatalommal, illetve gazdasági és katonai erôvel bírnak. Jobban ôrzôdnek meg, ha egy nagyobb egység részét képezik. Ezért vagyok meggyôzôdéses híve az egységes Európának. És mert a szélsôséges provincializmus, ez a vad középkor, amely felé oly sokan hajlanak, és amelyben bármilyen kicsiny nemzettudat felvonhatja a hidat, és ezzel elzárhatja az átjárást, valójában nem a másság védelmét szolgálja. Ez a pusztulásukat jelenti, a megsemmisülésüket. Az, ami a volt Jugoszláviában történt, illetve történik, mindennek a hátborzongató bizonyítéka.
– Amikor azt mondja, hogy meggyôzôdéses híve az egyesült Európának, akkor nagyon is jól láthatja, hogy némely egészen pozitív fordulat ellenére az európai országok vezetôi nem igazán lelkesek vagy nem mind nagyon lelkes a bôvítést illetôen. Vagyis ez az europaizmus késôn szüli meg a konkrét eredményeket, legfôképpen ami ezeket a kis államokat illeti.
– Nézze, amikor azt mondtam, hogy meggyôzôdéses Európa-párti vagyok, akkor azt az egyértelmű vágyamat fejeztem ki, hogy Európa, amennyire csak lehetséges, egyesüljön, és legyen egységes. Nagyon jól tudom, hogy ez a folyamat egyrészt nagyon nehéz, tehát kétségkívül igen lassú is lesz, mert számba kell venni a nehézségeket, az akadályokat és a viszályokat is, amelyek a valóságból fakadnak. Van, amikor nem szabad sietôsen két lépést tenni elôre, ha az olyan nehézségeket támaszt, amelyek következtében vissza kell lépni. Jól látom én a nehézségeket. Tulajdonképpen felvilágosult pesszimista vagyok, és meggyôzôdésem, hogy az elôrehaladás egyetlen módja az, hogy ne áltassuk magunkat. Tudnunk kell, hogy jó néhány kudarc és vereség is fog érni, ám ez nem téríthet el attól, hogy igyekezzünk felépíteni ezt az Európát. Van egy érv, amelyet az egyesült Európával szemben szoktak felhozni: hogy megszűnnek benne a nemzeti sajátságok. Én nem hiszek ebben. Nem kétséges, hogy ez a veszély létezik, de az úgynevezett globalizálódás, az uniformizálódás már most megteszi a hatását, függetlenül attól, hogy létezik-e az egységes Európa. A határok, elsôsorban a gazdasági határok tudniillik már nyitottak. Nem létezik olyan kis vagy nagy ország, amely magába zárkózhatna, és ez végül is jó dolog. Nos, léteznek olyan országok, olyan társadalmak, amelyek erôsebbek, mint a többiek. Németországnak nagyobb a hatalma, mint Portugáliának. Nagyobb a hatalma, mint Magyarországnak vagy Olaszországnak. Sokkal nagyobb annak a lehetôsége, hogy mondjuk a németek megvegyék Coimbrát, mint annak, hogy a portugálok Freiburgot. Tehát az egysíkú világ veszélye, az egyformaságé, amelyet a legerôsebbek kényszerítenek, az, hogy Budapest és Trieszt éppen olyan legyen, mint Hongkong, bizony fennáll. Fennáll, függetlenül attól, hogy létezik-e az egyesült Európa. Én pedig hiszek abban, hogy kizárólag egy egységes állam és politika képes valamelyes ellenôrzést gyakorolni, megfékezni vagy határt szabni a másság megszűnésének. Mert különben megtörténik. Akár most is: elég egy gombot megnyomni, hogy az ember megvehesse egész Triesztet vagy az egész Duna-partot, és egy olyan helyet csináljon belôle, amely tökéletesen megegyezik akármelyik távoli kultúrával. Meggyôzôdésem, hogy csakis egy egyesült Európa szabhat gátat ennek a folyamatnak, és lehet védelmezô, nem pedig veszélyforrás.
– Tehát a különféle kultúrák hagyományai megmenthetôk?
– Igen, természetesen. Nem áltatom magam azzal, hogy mindezt könnyű lenne megvalósítani, azt sem állítom, hogy okvetlenül sikerül. De bizonyos vagyok abban, hogy több az esély, mint akkor, ha odadobnánk a kontroll nélküli puszta szeszélynek. Különben azok az országok, amelyek elsôsorban gazdaságilag, és ennek következtében politikailag is gyengébbek, sokkal inkább ki vannak téve a veszélynek.
– Így az egyes nemzetek szintjén sem elegendôk a hagyományok önmagukban, erôsíteni, támogatni kell ôket…
– Erôsíteni, támogatni kell ôket, de nem idealizálva, hanem tudva azt, hogy az élet folytonosan megújul és megy tovább, és hogy a szülôk iránt érzett szeretet nem abból áll, hogy továbbra is otthon él az ember az anyja szoknyája mellett, hanem el kell menni, és máshol keresni barátokat meg szerelmet. A nagyszüleinkhez nem azzal maradunk hűségesek, hogy úgy öltözünk, mint ôk, és utánozzuk a szokásaikat, hanem azzal, hogy áthozzuk ôket a mi életmódunkba. Tehát ez nagyon rugalmas, nagyon hajlékony és szabad kapcsolat, de éppen ezért lehet hűséges a hagyományokhoz. És egyaránt tönkre lehet tenni ôket azzal, hogy eldobják, vagy hogy megszállottan védelmezik, igyekezvén megôrizni a tisztaságában. A tisztaság maga a halál. Hála Istennek mindnyájan két különbözô embertôl származunk, vagyis az eredmény a keveredés, a tisztátalanság maga…
– Igen, ez az utolsó remény: ez a különbözôség. Az utóbbi tíz év rendkívül sok változást hozott a világban és a mi Európánknak ezen a részén is. Ön hogyan élte meg? Milyen változásokon ment át, mit csinál, és mit tervez, mit fog csinálni?
– Igen nehéz kérdés. Mert túl azon tényen, hogy a Nyugatnak ebben a természetesen jelentôs, bár inkább közvetett szerepe volt, a mi életünkre kevésbé hatottak ezek a változások, mint az úgynevezett létezô szocializmus országaiban, amelyek az összeomlás idején természetesen maguk is nagyon különböztek egymástól. Ami egészen bizonyosan mindenütt vátozik, az a történelemhez való viszony. Amit meg kell tanulnunk a nagy leckébôl: hogy ne hagyjuk veszni azt a fajta humanista individualizmust, amely paradox módon ellenállásként létezett az úgynevezett kelet-európai országokban, például a Szovjetunióban, és amely erkölcsi tartást jelképezett a nyugati országok számára. Nos, a probléma a következô. Vége az elnyomásnak, amely idônként és egyes országokban rendkívül kemény volt, máshol kevésbé, de mindenütt egy demokrácia nélküli világot jelentett, és fennáll annak a veszélye, hogy semmivé válnak azok az értékek, amelyek éppen az elnyomással szembeni ellenállásban jöttek létre. Hogyan lehetne megragadni ezt az örökséget anélkül, hogy csak a múltba néznénk és nosztalgiáznánk? Hiszen a nosztalgia pusztán steril valami. Hogyan tudnánk megôrizni azt az eszmét, hogy a világot meg kell változtatni, fel kell szabadítani, és meg kell javítani? Mert ennek az eszmének élnie kell. A világ nem egy vállalat, amelyet csak igazgatni és vezetni kell, amint azt ma az egyik diadalmas világméretű ideológia hirdeti. A vállalatoknak jól kell működniük, de nem hiszem, hogy a világ vállalat volna. Vagy hogy az egyetem, amint azt a mi minisztereink mondják, vállalatok lennének. Különben paradox módon Marx filozófiája gyôzne, mégpedig akkor, amikor politikai értelemben a marxizmus vereséget szenvedett, hiszen úgy tűnik, hogy soha annyira nem volt olyan alapvetô a gazdaság szerepe, mint most. Természetesen alapvetô a szerepe, de hogy annyira, ahogy azt Marx írta, hogy minden egyéb szellemi felépítmény belôle származnék – ezt ma már jobb volna elfelejteni. Nos, én azt hiszem, hogy az a kulturális probléma, amelyen dolgozni kellene, épp a szellem önállóságát mutatja, hiszen a régi Közép-Európa szellemiségének ez a lényege, hogy mindig is szembenálló, ellenálló szerepe volt: ellenállt a német nacionalizmusnak, ellenállt a szovjet uralomnak, és ezért nem szabad eldobni ezt a jellegzetes örökséget.
– Ön személyesen ezekben az utóbbi években annyi fájdalom, annyi átélt esemény után hogyan látja a saját életét hatvanadik éve felé közeledvén?
– Egy sajátos egybeesés révén alapvetô változás történt az életemben: elvesztettem azt az embert, aki megosztotta velem az életét, és ez szinte paradox módon egybeesett annak a világnak a felfordulásával, amelyben megszoktuk az életünket. Ezekben a napokban, amikor ezek a szörnyű dolgok történnek a volt Jugoszláviában, úgy érzem, hogy meg kell még emésztenem, át kell alakítanom, magamba kell szívnom, fel kell dolgoznom a világnak ezt a megváltozását és azt az intenzív és gazdag életet, amelyet éltem – és nemcsak a magam nevében beszélek, hanem kulturális, közösségi értelemben is –, fel kell dolgoznom úgy, hogy ne csak a nosztalgia vezessen, hanem minden elôremutató értékké váljon. Az az érzésem, és be is vallom, hogy elbizonytalanodtam, és nem véletlen, hogy most keveset írok. A Microcosmi (Kisvilágok), az a könyvem, amely képzeletben mintegy lezárja az életemnek ezt a részét, három éve jelent meg, és ez a könyv talán ennek az átmenetnek a tanúsítója. Meglátom, mi fog most történni. Egyvalamit határozottan érzek, és ez nagyon erôsen segít abban, hogy az ember szabad legyen: hogy valamiképpen nem én vagyok az életem középpontja. Harmadik személyben látom magam, és ez nagy szabadságot ad.
Ma a dolgok nagyon is funkcionálisak. Mihelyt betöltötték a funkciójukat, nem léteznek többé, nincsenek többé, mint egy tegnap felhasznált vonatjegy, amely ma már semmi. De ha vannak értékek, vannak érzések, akkor ezek nem múlnak el, mindig jelen vannak. Akit az ember szeretett, azt mindig szeretni fogja. A múlt nem múlik el soha. Nem véletlenül mondjuk például, hogy Dante nagy költô. Nem pedig azt, hogy nagy költô volt, csak mert hat évszázada élt. Ezért mondhatom jelen idôben, hogy szeretek valakit, hiszen az a valaki van. És ez nemcsak személyekre érvényes, hanem tapasztalatokra és egész világokra. Pontosan ez az, a dolgoknak ez a jelenben vett értelme, ami segít nekem. Ahogy a Dunában is írom: harc a felejtés ellen.
Szomráky Béla
Beszélgetés Milorad Paviccsal
– Pavic úr, szívélyesen üdvözlöm az Európai Utas szerkesztôségéban. Legújabb elbeszéléskötete, az Üvegcsiga – alcímében: „Elbeszélések az internetrôl" – nemrég jelent meg Belgrádban. E kötetben van egy rendkívül érdekes önéletrajzi írás is, amelyben utal elôdeire, akik évszázadokkal ezelôtt Budához kötôdtek. Mint olyan író, aki a Duna mentén született, akinek Pancsovához fűzôdik gyerekkora, ön ehhez a közép-európai régióhoz tartozik. Hogyan látja, mit jelent ma közép-európai írónak lenni?
– Peter Handke osztrák író szavai jutnak az eszembe: Közép-Európa meteorológiai fogalom. Be kell azonban vallanom, hogy én valóban kötôdöm a Dunához, érzelmileg is. Belgrádban születtem, a Dortyol városrészben, gyerekkorom Pancsovához köt, ahol családom élt. Tehát a Dunához, valahol ott, a Temes torkolatánál. Azután a Duna a XVIII. században, amikor itt Pesten élt Emerik Pávics, egyik elôdöm, aki szintén író volt. Nem mondhatom tehát, hogy az én életemben a Duna nem játszik fontos szerepet, s hogy e vidéknek ne lenne jelentôsége Európában. A Duna-menti országok külön, jellegzetes entitást alkotnak Európa közepén. Szép városaik vannak, vagy szépek voltak, mielôtt szétrombolták volna ôket. Egy barátom, a jeles író, Aleksandar Jerkov épp most készít elbeszéléseimbôl egy válogatást Pannon legendák címmel. Ebben a kötetben azok az elbeszéléseim vannak összegyűjtve, melyek épp ezt a pannon, Duna-menti régiót jelenítik meg.
– Ön jól ismert író a magyar olvasók elôtt. Kazár szótár című regényének egyik legelsô idegen nyelvű kiadása 1987-ben a magyar volt, az újvidéki Forum könyvkiadó gondozásában. Azután 1993-ban Pécsett egy elbeszéléskötete is megjelent magyarul, A tüsszögô ikon címmel. A budapesti Nagyvilág világirodalmi folyóirat és az újvidéki Híd olvasói ugyancsak számos elbeszélését olvashatták magyar fordításban, a budapesti rádió pedig épp nemrég tíz folytatásban közvetítette a Kazár szótár dramatizált változatát. De nagy írói sikerei voltak és vannak az egész világon, könyvei számos nyelven megjelentek. Kérem, beszéljen errôl.
– Nagyon örültem annak, amikor Brasnyó István magyarra fordította a Kazár szótárt. E magyar kiadásnak már a borítója is hangsúlyozza, hogy a könyvnek külön „férfi" és „nôi" változata van. Elôször a magyar kiadásnak volt olyan kötése – ezt késôbb más kiadók is átvették – amely összhangban volt a tartalommal. Van egy másik dolog is, amely a magyar kiadáshoz kötôdik, mégpedig az, hogy emlékezetem szerint elôször itt került a könyvbe életrajzom helyett egy horoszkóp-szöveg a maják naptárából, melyet azután egy holland kiadó is átvett, és ugyancsak életrajzomként hozott. E körül azután folyóirat-polémia is kerekedett. A magyar kiadásban egy illusztrációval is több van, mint a többiekben, világszerte. Egyébként a Kazár szótár huszonöt nyelven jelent meg a világban. A huszonötödik fordítás a kínai, melyet most nyomnak. Nemrég jártak nálam Belgrádban kínai újságírók, hogy ebbôl az alkalomból interjút készítsenek. Könyveimnek összesen hatvanhét kiadása volt világszerte. De hadd térjek vissza a magyar kiadásokhoz. Párizsi kiadóm és képviselôm sosem járult hozzá válogatott elbeszéléseim megjelentetéséhez, mert úgy véli, Pavicnak van négy elbeszéléskötete – azóta az Üvegcsiga az ötödik, most jelent meg alig egy hónapja –, adják ki azokat, más válogatást nem engedélyez. Az egyetlen kivétel épp a magyar, A tüsszögô ikon című válogatás. Ezt mintegy bevezette a számos fordítás magyar folyóiratokban. Így megkértem párizsi megbízottamat, járuljon hozzá, s így került sor a pécsi magyar kiadásra.
– Közép-Európa, különösen annak déli része, amely a balkáni térfélre is kiterjed, az utóbbi években tragikus történések helyszíne. Mi a véleménye, milyen szerepe, s talán felelôssége is lehet itt az írónak?
– Ôszintén meg kell mondanom, amikor a tollforgatók felelôsségét vetik fel, nem tehetem, hogy ne gondoljak arra, vajon kinek a valós felelôsségét leplezik ezzel a sztálini(sta) üres frázissal. Azok, akik az írókat szeretnék tetemre hívni mint felelôsöket, szemlátomást a valódi felelôsök nevében járnak el. Hiszen az írónak nincs sem rendôrsége, sem diplomáciája, sem hadserege, de még sajtója sem. A nyomdák nem az írók kezében vannak, tehát itt összekeverik a dolgokat, mihelyt ezt a történetet elkezdik mondani. Ezért is helyénvaló a kérdése, mert ezt a történetet minduntalan feltámasztják. Tehát ez a válaszom. Az egyedüli, amivel az írók olykor rendelkeznek, ez az olvasók hada. Kiadóim azt állítják, hogy mintegy ötmillió olvasóm van a világon és otthon. Ez több, mint ahány katonája van a világ bármely hadseregének.
– Ezzel nyilvánvalóan elégedett lehet, sôt most „belép" egy új médium, és ez az internet.
– Hát igen, ez egy nagyhatalmú médium. Tudja, miért szeretem az internetet? Miért az interneten jelentettem meg az Üvegcsiga című elbeszéléskötetemet, s csak azután könyvalakban? A neve is: „internet-elbeszélések". Azért, mert az interneten – legalábbis egyelôre – senki sem cenzúrázhat minket. Az egész világon jelen lehetünk, s ez különösen akkor fontos, ha olyan országban élünk – mint a jelen pillanatban jómagam –, amely szüntelen külsô és belsô blokádoknak van kitéve.
– Kelet-Európának az a része, melyet a „szocializmus" országai képeztek, az utóbbi években alapjaiban átalakult. Hogyan látja a kultúra, az irodalom jövôjét a közép-európai régióban?
– Azt gondolom, az irodalom, a kultúra egyike a ritka fénylô pontoknak. Mindannyiunkat fenyeget a szegénység, bizonytalan a jövônk gazdasági, de nem is csak gazdasági téren. Nem tudjuk, hogyan fog kinézni a jövôben az, amit ma Jugoszláviának nevezünk. Semmit sem tudunk mondani annak az országnak a jövôjérôl, amelyben élünk. Csak arról beszélhetek – amit kérdezett –, hogy mi a szellem jövôje. A szellem jövôje biztatóbb, mint az országé, amelyben élünk. Ez olyan paradoxon, amely mégis reménységet ad. Mert a szellemi értékek, és a fiatalok is, ha elhagyják is az országot, azért csak annak az országnak az értékei maradnak. Egy ikon, ha átlépi az ország határát, ahol keletkezett és ahol festették, annak az országnak az értéke marad. Egy íróra, aki világgá megy, vagy egy fiatalemberre, mérnökre, építészre ugyanaz áll. Úgy gondolom, rendkívül fontos, hogy azok a fiatalok, akik most Jugoszláviából világgá mennek, jól integrálódjanak a világban, sokkal jobban, mint a korábbi nemzedék. Ez egyfajta perspektívát jelent, azzal a feltétellel, hogy az anyaország is korszerűsödik és integrálódik Európába, ami azért úgy látszik, nehezebben fog menni.
– Bizánc mint hagyomány gyakran ad keretet elbeszéléseinek, tartósan jelen van művében. Azonban ön is jól tudja, hogy Bizánc fogalmának Európában ma kedvezôtlen konnotációja is van. Az ön számára mit jelent ez a hagyomány?
– Bizánc a Kelet-Római Birodalom örököse. Nem könnyű tagadni Bizáncot úgy, hogy ne tagadjuk a Kelet-Római Birodalmat is. Úgy hiszem, ez az európai szellem egyik fele. Számomra Bizánc egy páratlan keresztény államközösség volt, melynek olyan írói voltak, mint Aranyszájú Szent János, Damaszkuszi János, a szerb Szent Száva. Ôk írók is, filozófusok is, akikhez foghatók ritkák az emberiség történetében. A bizánci festészetet, freskókat, ikonokat nem lehet elvetni, tagadni úgy, hogy ne sérüljön komolyan az európai szellemiség is. Vannak olyan tendenciák, hogy Európa csak odáig tart, ameddig a katolicizmus és a protestantizmus ér. Nem. Az egyik is, a másik is Európa. Ebben van a gazdagsága. Nem tagadva semmit, amit a Nyugat teremtett, márpedig sokat alkotott. De semmi okunk, hogy „leírjuk" azt, amit a Kelet teremtett. Bizánc! Egy anekdotával fejezném be válaszomat. Egy francia újságíró vagy tizenöt esztendeje ezt a provokatív kérdést tette fel nekem: „Pavic úr, ön kommunista?" Azt válaszoltam: „Nem, én bizánci vagyok!" Nem tette közzé az interjúban sem a kérdést, sem a választ. Úgy tetszett neki, hogy bizáncinak lenni rosszabb, mint kommunistának. Tehát ez egy elôítélet, méghozzá költséges elôítélet.
– Önéletrajzi elbeszélése végén, az Üvegcsigában, nem nagyon optimista: „Senkit nem öltem meg. De engem elpusztítottak. Sokkalta elhalálozásom elôtt. Könyveimnek jobbat tenne, ha szerzôjük valami török vagy német lenne. A világon a leggyűlöltebb nép legismertebb írója voltam – a szerb nép írója. Úgy hiszem, a Mindenható végtelen kegyelemben részesített, amikor az írás örömével ajándékozott meg, de azonos mértékben büntetett is, talán épp ezen örömért." Nincs ellentmondás önéletrajzának befejezô passzusaiban?
– Azt gondolom, nincs. Bizonyára mindenért, ami szépet kap az ember, fizetnie is kell. Úgy látszik, ez így van.
– Az Üvegcsiga kötete után mivel lepi meg több milliós olvasótáborát?
– Már a belgrádi könyvvásárra jelenik meg egy kis könyvecske Két cattarói történet címmel. Az egyik elbeszélést a feleségem írta, Jasmina Mihajlovic, aki szintén író, a másikat én. Úgy esett, hogy mindkét elbeszélés témája Cattaro, s logikus volt, hogy együtt is jelenjenek meg. Örülünk e könyvnek, mert remélem, szeretni fogjuk, ahogyan Cattarót is szeretjük.
Vujicsics Sztoján
FORDULÓPONT VAGY CSAK EPIZÓD?
A nemzetközi pénzügyi válság hatása Kelet-Európára
E folyóirat legutóbbi számában Kelet-Európa közeljövôjérôl írtam. Az ismertetést azonban a nemzetközi pénzügyi válság kirobbanása elôtti idôre korlátoztam, szándékosan, mert azt gondolom, hogy ez már egy másik történet, más logikával, más kimenetelű esélyekkel. A nemzetközi pénzügyi válságot megelôzôen egyértelműnek látszott, hogy néhány kelet-európai s balti ország – nagyjából azok, amelyekkel az uniós tárgyalások megkezdôdtek, és még esetleg egy-két állam – már stabilizálódott, végrehajtotta a legfontosabb intézményi változásokat, majd elindult a felzárkózás és a modernizáció útján. Más országok viszont, mindenekelôtt Oroszország, Belarusz, Ukrajna és néhány szovjet utódállam tartósan leszakadnak. Végül van egy harmadik bizonytalan helyzetű országcsoport, amely Mohamed koporsójaként lebeg a két véglet között (ilyen például Horvátország, egy-két balti és dél-európai posztszocialista ország).
Ez az értékelés ma is helytálló. Viszont az elmúlt egy-másfél évben olyan változások következtek be, amelyek érdemben befolyásolják a kelet-európai országok helyzetét, ezen belül a minket leginkább érdeklô legfejlettebb országcsoport felzárkózási esélyeit. Mindenekelôtt a nemzetközi pénzügyi válságra gondolok, amelynek következményeivel a továbbiakban részletesen foglalkozom. De a változások közé tartozik sajnos az az egyre nyilvánvalóbb tény is, hogy az uniós csatlakozás ideje kitolódik (a mértékadó nyugati források minimum 2005-re teszik a csatlakozás várható idôpontját), és nem biztos, de nagyon valószínű, hogy kevesebb brüsszeli forrásra számíthatunk, mint amennyivel korábban kalkuláltunk. Egyre élesebbé válik az a vita, amelynek tétje az, hogy melyik ország milyen mértékben finanszírozza majd az unió bôvítésének nem csekély költségeit. Az új német kancellár, Schröder több ízben hangsúlyozta, hogy Németország nem hajlandó gyakorlatilag egyedül finanszírozni az unióbôvítés terheit. (Ebben sajnos igaza van, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük a magas német munkanélküliségi szintet.)
A közelmúltban végbement változások tehát rontanak a helyzetünkön. A kérdés csak az, hogy ezek a változások visszavetik-e a felzárkózás és az európai közösségbe való integrálódás folyamatát, hatásuk tartós lesz-e, vagy csak „rossz hírek", kellemetlen, de rövidéletű konzekvenciákkal.
A ragálytól az apályig
(Hogyan terjed továbba válság?)
A nemzetközi pénzügyi válságok kialakulására a globalizáció teremtette meg az elvi lehetôséget. (Válságok interferenciájára, illetve a recessziós periódusok országok, régiók közötti egybeesésére természetesen korábban is voltak példák, de ezek többnyire a reálszférából indultak ki.) Az információs technika robbanásszerű fejlôdése, a pénz- és tôkepiacok világszerte megvalósuló gyors liberalizációja, a pénzügyi innovációk elterjedése (például a határidôs ügyletek, az indexkereskedelem népszerűségének rohamos növekedése), a pénzügyi közvetítôrendszer fejlôdése, a határokon túlnyúló szolgáltatások elterjedése a kockázatos tôkeműveletek bonyolítására, spekulációra szakosodott nagy tôkeerejű hedging fund-ok megjelenése, majd szerepük növekedése merôben új helyzetet teremtettek. A tôke világméretekben képes akadálytalanul, olcsón, szinte idôigény nélkül és bármilyen nagyságrendben áramolni. A kiegyenlítôdési folyamatok felgyorsulnak. A piaci szereplôk informáltsága hihetetlenül megnô. Mélyül a különbözô pénzügyi indikátorok (árfolyamok, kamatok, hozamok, tôzsdeindexek stb.) információtartalma (mindenekelôtt abban a vonatkozásban, hogy ezekben kifejezésre jutnak a piaci szereplôk várakozásai is).
A tôkepiacok összefonódásának, mélyülésének és a tôkepiaci műveletek mérhetetlen felgyorsulásának, általában a globalizációnak súlyos negatív következménye, hogy a világ bármelyik részén jelentkezô sokkhatások szétterjednek regionális méretekben, sôt azokon túl is. A közelmúltban kialakult regionális, majd globalizálódó pénzügyi válság ennek a jövôben sem kiiktatható veszélynek a realitását mutatja. Magyarország, amely a közelmúltban hajtotta végre tôkepiacának csaknem teljes liberalizálását, most elsô ízben szembesült ezzel a jelenséggel.
De nemcsak a sokkhatások gyors tovaterjedésének esélye nôtt meg, hanem a valuták instabilitásával a válságok kirobbanásának valószínűsége is. A valuták iránti keresletet és kínálatot – azaz a valuták árát (az árfolyamot) – a múltban döntôen az áruk és szolgáltatások exportja és importja határozta meg. A külkereskedelem mennyiségi és árviszonyai kivételes körülményektôl (például az olajárrobbanás) eltekintve nem változtak törésszerűen. A jövôbeni tendenciák jó eséllyel kiolvashatóak voltak a múltban végbement változásokból, trendekbôl. Ezért játszhatott központi szerepet hosszú évtizedeken keresztül a valutaárfolyamok stabilitása (vagy inkább lassú változása) a nemzetközi kereskedelem biztonságában és ezáltal fejlôdésében. A tôkepiacok fejlôdésével azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A valuták iránti keresletet és kínálatot nagymértékben – a kritikus helyzetekben döntôen – a tôkemozgások, befektetési hullámok, illetve a tôkemenekülés determinálják. Ezek igen gyorsak, gyakran lôkésszerűek, és logikájuk eltér az árupiacétól. Ezen a piacon a pénzügyi kondíciók (részvény- és valutaárfolyamok, kamatok) elôretekintôek, azaz bármilyen hír hallatán azonnal változnak, minden új információ azonnal beépül az árakba,1 amelyek alakulására nem lehet a múltból következtetni, mert nem a múltban elindult folyamatokat, hanem a jövôre vonatkozó várakozásokat tükrözi. Nincs semmilyen, a múltból levezethetô törvényszerűség. Ezt a jelenséget nevezik bolyongásnak (random walk),2 és az elméleti alapját racionális várakozásnak (ellentétben a múltbeli tapasztalatokra épülô adaptív várakozással.)3 Ilyenkor egy-egy tôzsdei értékpapír várható árfolyamának meghatározásakor már nem pusztán az a kiindulópont, hogy a cég, amelynek a vagyonát az értékpapír megjeleníti, milyen nyereséget realizál, a piacon növekvô részesedést reprezentál-e vagy sem. Döntôvé válhat adott esetben az ország nemzetközi megítélése, sôt akár általában a feltörekvô piacok globálisan megváltozott minôsítése is.
Miután a tôkemozgások ma már (idôrôl idôre) döntôen befolyásolják a valutaárfolyamok alakulását, így az árfolyamok viszonylagos stabilitása már a múlté. Instabilitás, hektikus mozgások, a válságok kirobbanásának nagyobb valószínűsége jellemzi a tôzsdék mellett a devizapiacokat is (amelyek így maguk is áldozatul estek a racionális várakozások logikájának).4 A tôkemozgások által indukált mozgások az árfolyamot szinte törvényszerűen túllendítik azon a szinten, amely a külkereskedelem szempontjából reális lenne, így a túlértékelt árfolyamok alulértékeltté válnak, és ez a korábban nagy belsô stabilitással bíró rendszer ingataggá, kockázatossá válik.
Összegezve: A válságok kirobbanásának esélye ugrásszerűen megnövekedett, tovaterjedésüké a nemzetközi pénz- és tôkepiac közvetítésével úgyszintén; ráadásul elôrejelezhetôségük valószínűsége – a racionális várakozások logikájából adódóan – csekély, és emiatt a prevenció esélyei is mérsékeltek. Így nem csoda, hogy a nemzetközi hírnévnek örvendô befektetési tanácsadó világcégek (Merryl Linch, JP Morgan, Goldman Sachs), a nemzetközi pénzügyi intézmények (mindenekelôtt az IMF), továbbá a nagy konjunktúrakutató intézetek vagy a világméretekben tevékenykedô óriás bankok elemzô részlegei néhány alkalommal óriási baklövéseket követtek el – inkább halottkémek voltak, mintsem elôrejelzôk.
1 Egy jó vagy rossz fizetési mérleg, az inflációs ráta nem várt elmozdulása, vagy a Dow Jones-index változása, vagy egy olyan hír, hogy felfüggesztették az orosz kincstárjegyek utáni fizetési kötelezettségek teljesítését, azonnal hatott a részvényárfolyamokra a Budapesti Értéktôzsdén függetlenül azoknak a magyar vállalatoknak a teljesítményétôl, amelyek értékpapírjai a tôzsdén szerepeltek. (A példák a közelmúltban megtörtént eseményekre utalnak.) A részvényárfolyamok változása azonnal kihat az állampapírhozamokra is, hiszen a részvényeiktôl megszabadulók egy része biztonságosabb állampapírokba csoportosítja át megtakarításait.
2 V.ö.: Burton G. Malkied: Bolyongás a Wall Streeten. Bankárképzô könyvek, 1992.
3 „A tôzsde működése a legnyilvánvalóbb bizonyíték a racionális várakozásokra. Más szóval azonnyomban, ahogy egy információ nyilvánosságra kerül, a részvény ára ezt tükrözni fogja. A piac már eredményesen vetíti elôre a jövôbeni hozadékot." Todal G. Bucholz: Új ötletek halott közgazdászoktól, Európa, 1998.
4 A dolog – szerencsére – nem annyira egyszerű, ahogy én leírtam. A jegybankok (a magyar is) interveniálnak, ha a nemzeti valuta árfolyama veszélybe kerül. Felvásárolják a piacon a hazai valutát, ezáltal növelik a keresletét, vagyis a kereslet és kínálat viszonyát közelíteni igyekeznek az egyensúlyi állapothoz, kerülendô a súlyos leértékelôdést. Az elsô lépésben tehát nem az árfolyam ingadozik, hanem a jegybankok valutatartélékai „párolognak el". Ez kisebb megingások esetében elegendô (ez volt a helyzet Magyarországon is a múlt év ôszén), súlyosabb helyzetben azonban gyorsan apadnak a tartalékok, és a védelem pillanatok alatt összeomlik. Ez történt minden válság sújtotta országban.
A válságok gyors tovaterjedésére álljon itt egy jellemzô példa.
Az orosz válság hatása néhány feltörekvô piacra5
(1998. augusztus 28-i – az orosz fizetési moratórium bejelentése utáni – állapotok)
| Valuta árfolyamváltozás 1997 vége óta |
Tôzsdeindex változása 1997 vége óta |
|
| Indonézia | –47 | –16 |
| Korea | +20 | –18 |
| Thaiföld | +11 | –41 |
| Brazília | –5 | –34 |
| Mexikó | –19 | –40 |
| Csehország | +4 | –23 |
| Magyarország | –10 | –35 |
| Lengyelország | –7 | –20 |
| Oroszország | –50 | –79 |
5Forrás: Globál Economic Prospects – Beyond Financial Crisis. World Bank: 1998/99.
Az egyes válsággócokat az egységesülô nemzetközi tôkepiac és a világ nagy tôzsdéi globalizálják. A JP Morgan 1998. szeptemberi elemzése szerint: „Eltérôen a korábbi piaci krízisektôl, amelyek hajlamosnak mutatkoztak izolálódni egy piacra vagy egy régióra, a mostani megrázkódtatás kihat a feltörekvô piacokra és a G7 országcsoportra egyaránt… Ennek a folyamatnak az eredményeként a feltörekvô gazdaságok kölcsön- és equiti (azaz tulajdont megtestesítô) piacain szereplô instrumentumok bizonyultak a legrosszabbul teljesítôknek a világon, a befektetôk körülbelül 117 milliárd USD veszteséget könyvelhettek el az orosz piacokon." A világ nagy tôzsdéin – mindenekelôtt a New York-in – sorra negatív rekordok dôltek meg. A Dow Jones mélyrepülése többször megismétlôdött. A nagy tôzsdék közvetítették és globalizálták a válság hatásait a kisebb tôzsdékre (általában tôkepiacokra) is, nem kímélve persze a magyar tôzsdét sem, amely talán a legkirívóbb, mindenesetre az alternatív kelet-európai tôzsdéknél feltűnôen nagyobb visszaesést produkált. Az elôbbi táblázatból jól látszik, hogy ha a valutaárfolyamok nem is okvetlenül, de a tôzsdei árfolyamok azonnal reagáltak az orosz nemfizetési bejelentésre, ami mindenütt megindította a tôke menekülésének lavináját (persze nemcsak a külföldit, de a hazai tôkéét is).
A válságok lefolyásának ismeretében változott a folyamatok megítélése is. Eddig az volt a jellemzô megközelítés, hogy ha egy ország helyzete megrendült, akkor valahol biztosan súlyos hibát követett el. Az elemzôk (többnyire nemzetközi pénzügyi intézmények vagy világméretekben tevékenykedô befektetési tanácsadók) azt igyekeztek kimutatni, hogy a bajba jutott országoknak mit kellett volna másképp csinálniuk, és milyen csalhatatlan jelekbôl kellett volna már jóval korábban elôre látni a közelgô katasztrófát. Most azonban ragályról (contagion) beszélnek. A fertôzés terjesztôi a tôzsdék, a tôkék átcsoportosításában élenjáró, „gyorskezű" befektetési alapok (hedging fund), amelyek, hála a különbözô pénzügyi innovációknak (például ügyes hitelkonstrukcióknak), saját tôkéjük sokszorosát képesek megmozgatni (óriási profitok reményében, de persze óriási kockázattal), valamint a nemzetközi méretekben tevékenykedô, a befektetôket finanszírozó bankok.
A válsághoz vezetô mechanizmusok – tulajdonképpen önbeteljesítô próféciák – már némi magyarázatot adnak arra, hogy miért válhatnak lavinává az eredetileg moderálhatónak mutatkozó egyensúlyi feszültségek. Olyan szituációk alakulhatnak és alakulnak is ki, amelyekben a piaci szereplôk mindegyikének érdekévé válhatik az egyensúly megbontását eredményezô trendek fenntartása. „A jelenlegi válság azt mutatja, hogy nemcsak a kereslet csökkenése vezethet recesszióhoz, hanem a tôkejavak állományának túlzott bôvülése is, ez azután túlkapacitásokat, azaz – a Lehman Brothers elemzôjének szavaival – üres gyárakat, lakatlan irodaházakat és gyomos golfpályákat eredményez. A túlkínálat viszont hosszabban tartó válságot idézhet elô mint a kereslet hiánya. Többek szerint ez a válság sújtja az ázsiai piacokat, mivel a beruházások az évtized során kétszámjegyű ütemben növekedtek… A nettó tôkebeáramlás az eszközárak emelésén túl ösztönözte a banki likviditás növekedését és ennek révén hozzájárult a hitelállomány növekedéséhez is. A 30 százalék körüli hitelállománynövekedés meglehetôsen általános volt…" Az ázsiai válságok elôzménye a robbanásszerű tôkebeáramlás, amely beruházásokat finanszírozott, és sok éven keresztül hozzájárult a gazdasági növekedés gyorsulásához. Eközben a részvénypiac messze túlértékelôdött, és az ingatlanárak is a csillagos égig emelkedtek (asset price inflation), amivel együtt járt a nemzeti valuták dollárral szembeni masszív felértékelôdése. A nyilvánvalóan tarthatatlan folyamatokban a fordulatot a válság hozza.
A fertôzés, mint ismeretes, Délkelet-Ázsiából, a hosszú ideje súlyos bajokkal küszködô Japán gazdasági vonzáskörzetébôl indult ki 1997 nyarán. Thaiföld, Fülöp-szigetek, Malajzia, a világ harmadik legnagyobb tôzsdéjét működtetô Hong-Kong, Indonézia, Dél-Korea sorra kapta el a járványt. Ebben nemcsak külkereskedelmi egymásrautaltságuk játszott szerepet, de az is, hogy az érintett országok a dollárhoz rögzítették valutájukat, ezután a nagy tôzsdék „mélyrepülése" következett. Ezt követôen Oroszország omlott össze, ismét világméretekben jelentkezô súlyos következményekkel. Történt mindez annak ellenére, hogy Oroszország világgazdasági súlya ma már nem számottevô, még az energiahordozó termelésben sem. A következô áldozat Brazília volt, ahol a nemzeti valuta, a reál leértékelôdését közvetlenül megelôzôen, tehát a mélyponton naponta több mint 1 milliárd USD „repült ki" az országból. Valamennyi érintett ország valutája összeomlott, a tôkekiáramlás óriási méreteket öltött. A tôzsdék összeomlása a válság által közvetlenül érintett országokénál is szélesebb kört érintett. (Becslések szerint a délkelet-ázsiai válság kirobbanásakor, 1997. augusztus–szeptemberben 4000 milliárd USD tôkeveszteség keletkezett a nagy tôzsdéken.)
A történet érdekessége az, hogy Oroszország kivételével valamennyi érintett kifejezetten sikerországnak számított. Az ázsiai „kis tigrisek" hosszú idôn keresztül évi 6–7 százalékos növekedést produkáltak. Brazíliában szintén gyorsult a növekedés, miközben az inflációt sikerrel szorították le egyszámjegyűre. Sôt bizonyos értelemben még Oroszországot is mintaországnak tekintették, amennyiben nemzetközi pénzügyi intézmények és vezetô befektetô társaságok 1997-ben azt hitték, hogy a gazdaság stabilizálódott, a visszaesés megszűnt. Errôl azután hamarosan kiderült, hogy súlyos tévedés, az átmeneti stabilizálódás csupán látszat volt. Oroszország ugyanis félnaturálgazdaság. A közvetlen árucserének és a természtben fizetett bérnek igen nagy a súlya a gazdasági tranzakciókban, ha pedig mégis pénzzel bonyolítják le az árucserét, ez gyakorta belföldön is a dollár. (És épp itt, a belföldi ügyletek lebonyolításában még az erôsen liberalizált rendszerek is gyakran tiltják a külföldi valutában végrehajtott tranzakciókat.) Ilyen körülmények között az érett piacgazdaság megszokott mércéi nemigen működnek. Ezért volt súlyos félreértés azt gondolni, hogy Oroszország már a konszolidált állapot közelébe jutott.
A válságsorozat újabb veszélyeztetettje Argentína, amelynek exportja 30 százalékban Brazíliába irányul. Elhamarkodott volna azt mondani, hogy mára már lezárult a megrázkódtatások sorozata. Ez lehetséges, de korántsem biztos.
A válság következményeinek második etapja azonban csak most kezdôdik. A pénzügyi válság most terjed át a közvetlenül nem válság sújtotta országokban is a reálszférára. A kormányok, nemzetközi pénzügyi intézmények, az OECD hónapról hónapra lefelé korrigálják a növekedési és a nemzetközi kereskedelmi bôvülés elôirányzatait. A változás mértéke nem drámai, de az irányzat valószínűleg tartós lesz. Ennek hatásait 1998-ban még alig érzékelhettük. A növekedés lassulása csak most (1999-ben) fog bekövetkezni a késleltetett hatásmechanizmusok következtében. A válság sújtotta országok az import csökkentésére kényszerültek, ami azután más országok exportlehetôségeit szűkíti (amelyek azután szintén kevesebbet importálnak). Ezen túlmenôen a leértékelôdött valutájú országok agresszív exportpolitikára kényszerülnek, kihasználva a drámai valutaleértékelôdésbôl származó pillanatnyi versenyelônyöket. Mindebbôl az következik, hogy ebben a második szakaszban a válságban nem lévô országok értékesítési lehetôségei válnak korlátozottabbá. Ezzel a válság tovaterjed. Sajnos, nem pusztán buborékról van szó, a mai ismeretek alapján nem lehet arra számítani, hogy a válsághatások rövidesen és nyomtalanul eltűnnek.
A növekedési kilátások romlása, a „kiábrándulási effektus" jól tükrözôdik a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, az OECD és más intézmények (konjunktúrakutatók, befektetési tanácsadók) egyre szerényebb prognózisaiban.
Az 1999. évi bruttó kibocsátás alakulása
az IMF és az OECD szerint
(elôzô év=100)
| IMF | OECD | |
| Világ összesen | 2,2 | 1,7* |
| G7 | 1,3 | 1,5 |
| ezen belül: | ||
| USA | 1,8 | 1,5 |
| Franciaország | 2,6 | 2,4 |
| Japán | –0,5 | 0,2 |
| Kanada | 2,2 | 2,4 |
| Nagy-Britannia | 0,9 | 0,8 |
| Németország | 2,0 | 2,2 |
| Olaszország | 1,9 | 2,1 |
Kelet-európai
következmények
A válság következményein belül célszerű különválasztani a közvetlen hatásokat – ezekkel találkozhattunk már az elmúlt évben is – és a közvetetteket, amelyek a növekedés lassulásával, az exportlehetôségek szűkülésével, tehát a reálfolyamatokkal függenek össze.
A közvetlen hatások közé sorolható a fizetôképességüket elvesztô országok felé irányuló export azonnali drasztikus süllyedése. A régió esetében az orosz–ukrán–belarusz piacokról van szó. Ez a visegrádi országok esetében nem különösen nagy, a balti országoknál már komoly jelentôséggel bír. Ezáltal a továbbra is zsugorodó „orosz régióhoz" fűzôdô kereskedelmi kapcsolatok miatti jövedelemkiesés nem számottevô, nem haladja meg a GDP 1 százalékát.
Néhány kelet-európai és balti állam külkereskedelmi kapcsolatai
Oroszországgal, Ukrajnával, Belarusszal 1997-ben11
(az összes export %-ában)
| Csehország | 4 |
| Észország | 13 |
| Magyarország | 7 |
| Lettország | 28 |
| Litvánia | 28 |
| Lengyelország | 10 |
| Románia | 4 |
| Szlovákia | 6 |
| Szlovénia | 5 |
A visegrádi országok közül kizárólag Lengyelország külkereskedelmében képvisel jelentôsebb súlyt az „orosz régió". Az adatok arról árulkodnak, hogy a kelet-európai régióba tartozó valamennyi ország már drasztikusan átrendezte külkereskedelmi kapcsolatait (beleértve olyan, a táblázatban nem szereplô, egyelôre nem piacorientált fejlôdési utat választó országokat is, mint Románia vagy Bulgária), ami indirekt bizonyítéka annak, hogy a korábbi KGST-munkamegosztás, függetlenül attól, hogy az adott ország a fejlôdés piacgazdasági útját választotta-e vagy sem, nem volt racionális. (A nyolcvanas évek közepén az itt említett országok külkereskedelmében a KGST súlya még 60–80 százalék között mozgott, majd ez az arány mindenütt rohamosan csökkent.) A balti országok esetében ez a függés a válsággóctól jelentôsen nagyobb. Érdekes, hogy ez az érintett országok fejlôdését egyelôre nem törte meg (Észország 1998-ban Magyarországhoz hasonlóan 5 százalékkal növekedett, míg Lettország 4, Litvánia 3 százalékkal.)
Ugyancsak a rövid távú hatások közé tartozik (tartozott) a forint meggyengülése. 1998 augusztusától a jegybank néhány hónapon át kénytelen volt forintot felvásárolni és dollárt eladni, elkerülendô a forint leértékelôdését. Korábban ennek a fordítottja volt jellemzô: a jegybank forintot adott el dollár ellenében, épp azért, hogy a forint túlzott erôsödését gátolja meg. Így 1998 januárja és júliusa között az MNB mintegy 3,5 milliárd dollárt vásárolt forint ellenében, majd a válságot követôen augusztustól októberig 2,5 milliárd dollárt adott el. A forint gyengülése azonban néhány hónap alatt elült, a jegybank bôséges tartalékokkal rendelkezett a nemzeti valuta stabilitásának fenntartásához. (Ezzel elmúlt az az idegesség is, amely az orosz válság kirobbanását közvetlenül követô idôszakot jellemezte.)
A közvetlen válsághatások közé tartozik még a vállalatok és a bankok Oroszországban befagyott követelése. Ez Magyarország esetében néhány száz milliárd forintra rúg, ami nemzetgazdasági méretekben szintén nem jelentôs (más kérdés, hogy néhány erôsen érintett vállalat, például az Ikarus Autóbuszgyár számára ugyanez katasztrofális lehet). Ebbe a kategóriába sorolható a bankrendszer romló pozíciója, ami szintén általános kelet-európai jelenség, de feltehetôen idôleges. Ugyancsak a közvetlen, de átmeneti hatások közé tartozik a tôzsdei alkusz (bróker-) cégek sorozatos összeomlása, ami elsôsorban magyar jelenség, egyszerűen azért, mert ez az üzletág épp ebben az országban terjedt el leginkább. (Más kérdés, hogy a brókercégek összeomlása nem konkrétan az orosz, hanem általában a nemzetközi tôkepiaci válság következménye.) Szándékosan hagytam a sor végére a legrosszabb hírt, a tôzsdeindexek alakulását. A „fertôzésjellegű" válságok esetében kétségkívül a tôzsdék megrendülése a legazonnalibb következmény (a hazai politikai szlenget követve ezt hangulatrontó effektusnak lehetne nevezni). A legfontosabb kelet-európai tôzsdék értékvesztesége az orosz válság nyomán a következôképpen alakult:
A fô kelet-európai és orosz tôzsdék
értékvesztesége az év elejéhez képest 1998 szeptemberében
(dollárban %)
| Budapest | (BUX) | –52,8 |
| Varsó | (WG 20) | –21,7 |
| Prága | (PX 50) | –27,8 |
| Moszkva | (RTS) | –88,0 |
A tôzsdei értékvesztésben Kelet-Európában Magyarország az élen áll, és ez a jelenség az orosz válság kirobbanása óta többször megismétlôdött. Valószínű, hogy a magyar tôzsde korábban ígéretesnek tűnô merész fellendülése hosszabb távon is megtörtént (s ez már független az irányadó Dow Jones-index alakulásától, amely azóta újabb csúcsokra kapaszkodott fel). Ma úgy tűnik, hogy a BÉT-index belátható idôn belül meg sem fogja közelíteni a 9200 pontot jelentô álomhatárt, miközben nem fenyeget az a veszély sem, hogy a 4000 pontos remálomhatár alá süllyed. Ezzel az a remény, hogy Budapest rövidesen Kelet-Európa pénzügyi központjává fejlôdik, gyakorlatilag szertefoszlott.
A válság következményei között akad olyan is, amibôl kifejezetten elônyünk származik. A defláció, az energiahordozó- és nyersanyagárak csökkenése Magyarország számára jelentôs cserearány-javulást hozott, azaz 300–350 milliárd forinttal olcsóbban jutottunk hozzá a számunkra nélkülözhetetlen erôforrásokhoz, ami mellesleg segít az infláció leszorításának keserves harcában is. A defláció azonban kétélű dolog. Egyfelôl nyereség keletkezik az olcsóbb nyersanyagforrásokból (lényegesen több, mint az a veszteség, amely fôleg mezôgazdasági és élelmiszeripari termékeink alacsonyabb eladási árából származik). Másfelôl azonban az általános áresés maga is erôsíti a termelés visszesését és az exportlehetôségek szűkülését. Ezért a defláció nem is egyértelműen pozitív dolog, sôt hosszabb távon bizonyosan több kedvezôtlen hatása van.
Összegezve: A válság közvetlen hatásai igen kellemetlenek, de egyetlen kivétellel (ez lenne a tôzsde) nem megrendítôek.
A közvetett hatások a régió országainak növekedési és exportexpanziós esélyeit gyengítik, vagy azzal függenek össze, hogy a feltörekvô piacokat (emerging markets) egységesen kezdik megítélni, vagy legalábbis egy-egy ország konkrét teljesítményének megítélése mellett jelentôs súlyt kap a feltörekvô (vagyis ma bizonytalanabbnak minôsülô) piacok globális megítélése is.13 A legfontosabb e tekintetben az, hogy legfôbb partnereink növekedése és ezzel együtt importkereslete csökken, ami nyilván kihat a kelet-európai országok exportteljesítményére, ezáltal csökkenti a fejlôdési lehetôségeket és aláássa az érintett országok nagy társadalmi áldozatokkal elért gazdasági stabilitását is. A tapasztalatok szerint elôször a destabilizációs hatások érvényesülnek, majd késôbb az egyensúlyi feszültségek megjelenése kényszeríti ki azokat a kormányzati és jegybanki szigorító intézkedéseket, amelyek a gazdaság lelassulásához vezetnek. Ilyesmi történik most Kelet-Európában is. Lengyelországban erôsebben, nálunk kevésbé, de azért számottevôen romlik a külsô egyensúlyi helyzet; Csehország és Szlovákia helyzete sem tekinthetô ígéretesnek. Mindez már érezhetôen kihat a növekedési lehetôségekre is, amelyeket az érintett kormányok is egyre pesszimistábban ítélnek meg, már saját tervezett intézkedéseik tudatában.
A bemutatott elôrejelzésekbôl a szokatlanul nagy bizonytalanság mellett jól látszik az is, hogy az idô elôrehaladtával egyre inkább lefékezôdnek a növekedése prognózisok. Megkockáztatható, hogy a tényleges eredmények gyengébbek lesznek a legutolsó prognózisnál is, egyszerűbben fogalmazva a helyzet nem drámaian, de tartósan romlik, és a szükséges egyensúlyjavító intézkedések tovább mérséklik majd a növekedési kilátásokat, ezzel növelve az akut szociális feszültségek feloldásának igényét. Ez az állítás többé-kevésbé vonatkoztatható Csehországra, Lengyelországra, Magyarországra, Oroszországról most nem is beszélve.
Néhány kelet-európai ország várható 1999. évi növekedése különbözô elôrejelzések szerint
| Elôrejelzô intézmény | EU | EBRD | Goldman Sachs | Plan-Econ | ||
| 98. ápr. | 99. jan. | 98. okt. | 98. okt. | 99. jan. | 98. aug. | |
| Csehország | 2,6 | 1,3 | 1,8 | –0,2 | –0,2 | 3,3 |
| Magyarország | 4,6 | 3,9 | 4,4 | 3,6 | 3,6 | 4,5 |
| Lengyelország | 6,0 | 5,5 | 5,0 | 4,8 | 4,5 | 5,9 |
| Románia | 1,4 | –1,3 | 1,0 | 2,0 | –2,0 | 3,8 |
| Oroszország | – | – | –7,0 | –4,5 | –6,5 | –4,0 |
| Horvátország | – | – | 3,0 | – | – | 1,5 |
| Észország | 7,0 | 6,3 | 5,0 | – | – | 5,5 |
| Lettország | 6,6 | 5,7 | 2,6 | – | – | 3,9 |
| Litvánia | 6,7 | 5,0 | 3,0 | – | – | 5,0 |
| Szlovénia | 3,9 | 4,0 | 4,5 | – | – | 5,1 |
Gazdaságpolitikai dilemmáink a válság után
A magyar gazdaság helyzetét persze nem kizárólag a nemzetközi tôkepiacon lezajlott fejlemények befolyásolják. A leglényegesebb változás az, hogy az exportnál a korábbi években megszokott, 1996–98 közötti évi 20–30 százalékos növekedési lendület megtörik, 10 százalékra csökken. Ez nem csoda. Az elmúlt három évben a magyar export a világkereskedelemnél két-háromszor gyorsabban bôvült. A kilencvenes évtized elsô felében Kelet-Európán végigsöprô válság rombolással, bizonytalansággal, kihasználatlan lehetôségekkel járt. 1995 után a gazdaság stabilizálódásával a válság miatt korábban kihasználatlanul maradt lehetôségek pótlására került sor. A nagy nemzetközi cégek a nyugodt, biztonságos helyzetben rendkívül aktívnak mutatkoztak. Az export hajtómotor szerepét átmenetileg erôsítette a reálbérek 1996–97-ben bekövetkezett csökkenése is, melynek következtében a magyar termékek nemzetközi mércével olcsónak, versenyképesnek mutatkoztak. Az elmaradt lehetôségek pótlása azonban most megtörtént, és az export bôvülése a normális kerékvágásba zökken. Az évi 10 százalékos exportbôvülés, amellyel hosszú távon számolhatunk, még mindig messze meghaladja a világkereskedelem dinamikáját.15
A napjainkban végbemenô változás lényege az, hogy a növekedés hajtóerôi közt gyors súlyponteltolódás megy végbe az export rovására és az egyre gyorsabban növekvô fogyasztás javára. Ez a változás, mint már szó volt róla, elkerülhetetlen – nemcsak az export lassulása, de a több éve tudatosan visszaszorított fogyasztás felzárkózása is az –, de mértéke, törésszerűsége veszélyessé válhat. A fogyasztás túl gyors fellendülése növeli az importigényeket (persze nemcsak a közvetlen fogyasztási cikkek importjával, de a hazai elôállítású fogyasztási cikkek termelése érdekében felhasznált importtal is), miközben az export lassul, és a belföldi felhasználás (fogyasztás és beruházás együtt) bôvülése ismét meghaladja a bruttó nemzeti termék növekedését. Újra tovább nyújtózkodunk, mint ameddig a takarónk ér.
A piacgazdasági átalakulással járó válságot éppen csak kiheverô kelet-európai országokat ebben a helyzetben érte a tôkepiaci válság, amely tovább feszítette a húrt. Az amúgy is lassuló exportdinamika ennek hatására még tovább fékezôdik, míg a fogyasztás szerepe még inkább felértékelôdik, mert a növekedés egyetlen lehetséges hajtóerejévé a fogyasztói kereslet további bôvítése válik. Ezzel lehet a csökkenô exportkeresletet (és a valószínűleg szintén lassuló beruházási dinamikát) ellensúlyozni. Történt már eddig is ilyesmi. Gyorsult a bérkiáramlás: a nettó reálkeresetek dinamikája közel 4 százalék, míg a reálnyugdíjaké 8 százalék volt 1998-ban. Fennáll a veszélye annak, hogy ezek a tendenciák folytatódnak a következô években, annak ellenére, hogy az export szerényebb dinamizmusa már nem alapozza meg a kiegyensúlyozott gazdasági növekedést. A jelenlegi helyzetben a legnagyobb veszély az, hogy valószínűleg van lehetôség az 5 százalékos növekedési ütem fenntartására, illetve keresztülerôltetésére keynisiánus fogyasztói keresletösztönzô gazdaságpolitikával, a kamatszint erôltetett letörésével és az agrártámogatások további növelésével, ily módon az exportoldalon kiesô keresletet belföldi kereslet fokozásával ellensúlyozva. Egy ilyen változás realitásához hozzájárul a kormány gyors növekedés melletti elkötelezettségén túl az is, hogy néhány szolgáltató ágazatban a bérek emelésére már ígéretet tettek, emellett kemény (értsd határidôkhöz kötött) NATO- és EU-kötelezettségek is a kiadások növelésére szorítják a kormányt.
Az egyensúlyi feszültségek újrafellépésének csalhatatlan jelei egyébként már egy ideje érzékelhetôk. Elsôsorban az ország külsô egyensúlyának alakulása ad okot az aggodalomra. 1998 elsô negyedévében még az export nôtt egy kissé (mindössze 1 százalékkal) gyorsabban, mint az import, a második negyedévben az olló már az import javára nyílt ki 3 százalékkal, a harmadik negyedévben pedig 9 százalékkal nôtt gyorsabban az import, mint az export. A fizetési mérleg hiánya az 1997. évi 1 milliárd dollárról egy év alatt 2,3 milliárd dollárra nôtt, a külföldiek által repatriált profit durván megduplázódott, utalva az újrabefektetési szándék meggyengülésére. Ugyanebben az évben nem kevesebb, mint 1 milliárd dollárral (2,5-rôl 1,5 milliárdra) csökkent a nettó tôkebeáramlás. A külsô egyensúlyt befolyásoló valamennyi tényezôben egyidejű és erôs tendenciaváltozás következett be.
Ennél enyhébb, de szintén egyértelmű fordulat mutatkozik az államháztartás helyzetében is. A költségvetési politika szigora már 1997 ôszétôl enyhül. 1998-ban és 1999-ben is folytatódik a költségvetési politika fellazulása. (Ez a már megszokott „etikett" szerint persze nem a parlament által ôsszel elfogadott elôirányzatokban tükrözôdik, hanem a túlbecsült – elsôsorban fogyasztási – adóbevételekben, a társadalombiztosítási kassza a valóságosnál sokkal jobbnak feltüntetett egyenlegében, bizonyos kiadási elôirányzatok alábecslésében mutatkozik meg, és mindezek hátterében a növekedési lehetôségek optimista megítélésében. Az ily módon kialakuló költségvetési deficit már természetesen elfogadható volt).16
A nemzetközi pénzügyi válság nyomán kialakuló feszültségeket a kormány is érzékelte. Ahhoz a szokatlan megoldáshoz folyamodott, hogy miközben a költségvetési bevételeket a válság ellenére is töretlen, 5 százalékos gazdasági növekedés alapján tervezték, míg a kiadási oldalon 40 milliárd forintot átmenetileg zároltak, azóta a helyzet romlását érzékelve véglegesen elvonták (sôt elvontak további 10 milliárd forintot is). A baj csak az, hogy miután a gazdaság teljesítménye nem fog 5 százalékkal növekedni, ez az idôközben elvont tartalék nem is létezik. Mindezek ellenére az államháztartás hiánya elviselhetô lesz, bár bizonyára nagyobb a GDP beharangozott 4 százalékánál. De tény, hogy az elmúlt években megindult kedvezô folyamat, a vállalkozók növekvô hitelfelvétele és beruházási aktivitása vagy megáll, mert az államháztartás, amely nem képes tovább visszavonulni, kiszorítja, vagy gyorsul a nemzetközi fizetési mérleg romlása, és ezzel újabb fordulat következik be Magyarország elmúlt években javuló nemzetközi megítélésében.
A már többé-kevésbé ismert feszültségpontok alapján úgy vélem, a kormány pénzügyi programjának minden egyes eleme külön-külön lehet reális, de így együtt semmiképp. A már meghozott szigorító intézkedések sem elégségesek. A fô veszély ma kétségkívül a fogyasztás importnövekedéssel járó meglódulása, ami szigorú fiskális és monetáris politikával még megfékezhetô, de félô, hogy az ezredfordulóra a ma még csak a helyzet romlását jelzô tendenciák kiélezôdnek. A kormány ma még bizonytalan. Nem is csoda. Az egyik oldalon a közalkalmazottak egyre hangosabb bérkövetelései befolyásolják. A másik oldalon a már felhôs, de még nem viharos gazdasági idôjárás, és egyre nyilvánvalóbb, hogy maguktól nem múlnak el a bajok.
MAGÁNTÖPRENGÉS A KÖZNEVELÉSRÔL
„Házat bármikor tudunk építeni. Almafát nem."
„…mint ahogy a testalkat és a lekület is csak a nemzet történelmén keresztül érthetô meg: a magyar nép művelôdése is a magyar nép történetének mása… A kertésznek gondja kell legyen rá: ne nôjjön ferdén, ne nôjjön se lassan, se gyorsan; meg kell védeni a művelôdés virágát a káros befolyásoktól, meg kell tisztítani a talajt is.
Újjáépítést vár ma mindenki. A művelôdés terén is. De a művelôdés nem téglarakás, nem vashíd, nem szerszámgép: nem holt anyag. A művelôdés nem új ház, csak fejleszthetô, növelhetô és gondozható. Házat bármikor tudunk építeni. Almafát nem. Utóbbit gondozhatjuk, hogy helyesen nôjjön, gyümölcsöt teremjen, de az évszakokhoz és fejlôdéshez kötve van."
Teleki Géza alapító miniszter sorai 1945-bôl valók. Talán még idézhetünk tôle késôbb. Idézhettem volna persze akár Eötvös Józseftôl is, hiszen a Köznevelés elôdjét, a Néptanítók Lapját 1868-ban ô alapította – és ingyen küldte az iskoláknak. Természetesen azon nyelven nyomtatva, mely az iskolában a tanítás nyelve, azaz a települési többségé volt: a liberális miniszter nemcsak szónoklataiban bizonyult szabadelvűnek.
Eötvös, az aktív, de önkorlátozó állam híveként bízott az állapolgárban, s olyan rendszert kívánt az oktatásügyben is kialakítani, amelyben a legfontosabb döntések a lehetô legközelebb születnek meg az érintettekhez, sôt: ha egy mód van rá, hozzák meg e döntést az érintettek maguk. Ez a jogelv: a szubszidiaritás, azóta is zászló a mindenkori ellenzék számára. A kormányon lévô politikusok ritkábban erôltetik érvényesítését, hiszen a szubszidiaritás a hatalmi manipulációknak akadály. Kérdés persze, hogy a hatalmi manipulációt eleve rossznak (szükséges rossznak) kell-e tekintenünk? Messianlasztikus, karizmatikus államférfi számára a hatalom a szükséges jó: cselekvési tér, a küldetés betöltésének feltétele. E küldetés elszenvedôinek – tárgyilagosabban: és/vagy haszonélvezôinek – a szubszidiaritás feladása a felelôsségtôl való szabadulás. Olvasatomban: saját halálos ítéletem. Jobban bízom a mindenkori énben, mint más nyelvtani személyekben.
Az ének ellentmondó érdekeinek összehangolására szolgál a liberális demokrácia, melynek peremfeltétele az önfegyelem, a független anyagi egzisztencia, a széles körű és alapos műveltség, valamint a belátás: az az elszánás, hogy mást önmagunkban, önmagunkat másban érzékelni képesek legyünk.
A független anyagi egzisztencia széles körű elterjedése érdekében az oktatási kormányzat is tehetne valamit (lásd még: tanári fizetések), de a mi világunk igazából a műveltség és neveltség: a „nem ház, hanem almafa."
Tetszik nekem Teleki hasonlata: Babitsot idézi, legalábbis hangulatában, bár egy kicsit sokat foglalkozik a talajműveléssel, mely metafora számomra kevésbé rokonszenves, rágódtam is rajta egy darabig, de aztán úgy döntöttem, biztos nem tudta a gróf, miket beszél, csak úgy akart mondani valami almafával kapcsolatos kertészeti tevékenységet. Mondhatta volna például azt is, hogy nyesni kell az ágakat, de biztosan ezen művelet asszociációi sem elégítették ki igazán, így aztán maradt a talajtisztítás, amely végül is, ha akarom, igen nemes dolog. Nem tudom persze, mit szólnak hozzá a talajban lakók, például mondjuk konkréten a vakond, amely (nálam sokkal ôshonosabb) élôlény az én kenesi betonip pincém kertjét is folyton szétfurkálja, valahogy mégsincs szívünk keményen föllépni ellene. A fiam beásott ugyan néhány üres sörösüveget a lyukjaiba, hogy majd fúj a szél, a széltôl az aeolhárfa-sörösüveg megszólal, és a búgástól elmegy a vakond, de a mi vakondunk vagy muzikális, vagy süket, úgyhogy marad és tovább furkálódik.
És ez így lesz mindaddig, amíg meg nem elégelem a liberalizmust, és petróleumos rongyokat nem dugdosok lyukjaiba poroszosan, amiként báró Eötvös József sem csak azt mondta a magyar népnek: nyomtatok neked tankönyvet, fizetek tanítót, te pedig, nép járasd gyermekedet iskolába önként, hanem kényszert alkalmazott, és 1868-ban megszületett a tankötelezettséget elôíró népoktatási törvény.
Melynek betartása eddig csak a nép számára volt kötelezô, a kormány számára nem. Hallottunk-e olyan perrôl, amelyben a lakosság vagy annak bármelyik érintett tagja megpróbálta volna rákényszeríteni az államot, hogy az e téren ráháruló kötelezettségeit betartsa? Nevezetesen, hogy az iskola legyen valóban iskola, a tanári fizetés valóban fizetés, a tankönyv csakugyan tankönyv s így tovább.
És ezért kell az újság. A Köznevelés. Mert sikeres perre semmi esélyünk: de szólni szólhatunk.
*
A Köznevelés rendkívül különös, kettôs helyzetben él. Egyrészt a minisztérium lapja. A mindenkori minisztériumé. Dolga, hogy a miniszteri tervekrôl, intézkedésekrôl tájékoztasson: ugyanis ezért rendelik meg az iskolák.
Csakhogy a Köznevelés ugyanakkor az egyetlen oktatási hetilap Magyarországon, s ezért kvázi közszolgálati helyzetben működik. S ez a bár kvázi, de mégiscsak: helyzet elôírja, hogy tudósítson a lap arról is, mit kifogásol az ellenzék és a szakszervezet, miért aggályosak a kutatók, miben látnak problémát a tanári, illetve szülôi civil szervezôdések s legfôképpen: hogy megírjuk az olvasónak, milyennek látjuk a világot mi, akik ennél a lapnál dolgozunk.
Két gyors kitérô.
Elôször: miért nincs több oktatási hetilap Magyarországon? Válaszom: csoda, hogy egy is van. Egyáltalán, csoda, hogy vannak kulturális újságok. A piac, mely eltarthatna bennünket, gyönge. Hogy azért gyönge-é, mert szándékosan keresletképtelen állapotban tartják a magyar értelmiséget s benne a pedagógusokat, vagy pedig – „nem a zsömle kicsi, a pofátok nagy" alapon – ott a baj, hogy a pedagógusok egyáltalán akarnak lapot, holott árát megfizetni nem képesek – ki tudja. Minden kulturális hetilapszerkesztô álma, hogy az általa szerkesztett orgánum megél a bevételbôl. Mi már tudjuk: ez az álom mindaddig álom marad, ameddig fel nem támad Eötvös József s vele a századvégi gazdasági fellendülés.
A második kitérô, ettôl nem függetlenül: volt egy pillanat, amikor azt hittük: a továbbiakban az lesz az újságíró dolga, hogy az eszéhez, műveltségéhez, ízléséhez és tapasztalatához képest, szóval: ahogy tudja, elemezze a valóságot, aztán vesse mondandóját papírra, és nem lesz más úr felettünk, mint a szabad sajtó piaca, és ez lesz a firkász-Kánaán.
Mely nem jött el.
Különbözô tôkések kezébe kerültek a lapok, mely tôkések különbözô lendülettel belebeszéltek mindenbe. A pártközpontból a sajtóba ejtôernyôzött régi undokok mindig kicsit szégyellték magukat, mert úgy érezték, mi vagyunk a szakemberek, ôk pedig csak a hatalom, de az új undokok, akik egyszerűen rejtély, mitôl és hogyan lettek hirtelen milliomos tôkések, de azok lettek, egyáltalán nem szégyellik magukat, mert az a véleményük, hogy ôk a jövô, mi pedig a pártállami maradék vagyunk, amely maradék ésszel föl nem éri az új idôk új dalait. Hát még szívvel, de erre nagyvonalúan legyintenek, mert megbocsátóak.
És egy lendülettel szinte minden lapból kisöprűzték a kultúrát. Mert az szerintük nem kell az olvasónak. Ami szerintük kell az olvasónak, abban véleményük rendkívül eltérô, ugyanis mindannyian pontosan ugyanazt mondták, de úgy, mintha mind egyedül fedezte volna fel az ÚIÚD-t (új idôk új dalai): az olvasónak tôzsdehírek kellenek kommentár és értelmezés nélkül, valamint színvonaltalan bulvárostobaság.
Aztán szép sorban megbuktak ezek a lapok, mert a magyar olvasó rendkívül igényes. A rendszerváltás rövid idején a sajtónak sikerült gondolatokkal elkényeztetnie az ô közönségét.
A közönség azonban cserbenhagyott bennünket. Nem a Köznevelést: az újságírást. Azóta változott a helyzet, amint errôl szólok is majd, de a demokrácia elsô éveiben az olvasó talán azt hitte, az újságíró egy a gazdagok és a befolyásosak közül (hát hogyne, ha miniszterekkel készít interjút), éteri magasságokban lebeg, parizerért a közértben legfeljebb az asztrálteste áll sorba, és a tisztelt közönség nem vette tudomásul, hogy a lapot (az ô hiteles tájékoztatását) a példányszám tartja életben. Az olvasó fanyalgott, hogy a jó újságok kivesznek, s eláraszt mindent a bóvli, de nem vásárolta meg az általa jónak tartott újságot sem, mert az pénzbe kerül, hanem a hivatali fénymásológépen lefénymásolta ingyen, és hazavitte. Addig, ameddig volt mit másolgatni.
Amely lapnak volt tôkeereje, túlélte ez idôt. Amelynek nem volt, választhatott. Vagy megtörik, vagy éhezik.
És ezzel visszalökött bennünket a történelem oda, ahonnan kiszabadulni a nemzettel együtt próbáltunk: az értelmiségi lét helyett az alkalmazotti létbe, a függetlenség helyett a függôségbe, az önállóság helyett az igazodásba. Ettôl kezdve összeköttetéseken, szerkesztôi bátorságon és taktikán, ügyességen, szerencsén és ehhez hasonlókon múlt (múlik), hogy milyen mértékben merhetünk belevájkálni a valóságba. Az olvasó leleplezést és igazmondást vár tôlünk. Barátaim, itt nagy érdekek vannak, itt olaj van és arany és dollár, géppisztolyok, robbantások, és bennünket nincs, aki megvédjen.
*
Bennünket?
Szeretettel és tisztelettel emlékezem azokra az emberekre, akik megpróbálták az oktatás szekerét elôbbre tolni. Sokra tartom azokat az államférfiakat, akiket mint minisztereket a rendszerváltás kezdete óta megismerni módom nyílott. De azért nem különös, hogy ezek az emberek politikailag valamennyien felôrlôdtek az oktatási miniszter pályáján?
Sôt, nemcsak ôk, elôdeik is. Ürömi Józseffel, a Ratio educationis tartalmi szerzôjével kezdôdôen oktatási miniszterbôl Magyarországon nem lett oktatási miniszternél magasabb közjogi méltóság. Miniszterelnök, köztársasági elnök (kormányzó-elnök) lett igazság- és pénzügyminiszterbôl, admirálisból, tábornokból, pártfôtitkárból, mindenkibôl, csak oktatási miniszterbôl nem.
Szeretnék egy közkeletű váddal szembeszállni. Nálunk a politikának egyre kisebb a becsülete. Talán jut szerep e becsületvesztésben Csurka huszonnyolc és Tocsik többszáz milliójának, vagy annak a tapasztalatnak, hogy a vágyott önrendelkezés a vágyott fellendülésnek csak töredékét szállította, és esetleg tehet a dologról valamit a politikai elit viselkedése is. Talán másképp lesz egyszer, nem tudom, de azt tudom, hogy ezek a politikusok az oktatásügyben vigyáztak az almafára. Vagy legalábbis nem bántották.
A magyar oktatásügy a rendszerváltás pillanatában több sebbôl vérzett ugyan, de működôképes volt. Két dologra lett volna szükség: pénzre (sok pénzre) és az önmegújításhoz szükséges, piaci ösztönzéssel kombinált szabadságra.
Az államnak – a liberális államnak – annyi lett volna a dolga, hogy a pénzt elôteremtse, a szabadságot pedig garantálja, illetve ügyeljen arra, hogy a spontán önmegújítás során a nemzeti lét szempontjából fontos értékek és érdekek ne sérüljenek. Tehát például ügyelni kellett volna arra, hogy az elszegényedô rétegek és régiók szocializációjából ne vonódjon ki minden anyagi erô, mert akkor az ország több részre szakad. Vagy hogy a szükséges új műveltségelemek ne szoríthassanak ki nélkülözhetetlen régieket. Vagy hogy az iskolára ne telepedhessen rá egyetlen agresszív ideológia sem. Lehet sorolni, hogy mire kellett volna az önmegújító szabadság védelme közben ügyelni az államnak, de fölösleges, mert a rendszerváltó állam, a demokratikus Magyarország hatalmi szervezete, mint egy dühödt önevô kannibál óriás, szinte csak egyetlen veszélyt érzékelt, nevezetesen azt, hogy az oktatási rendszer spontán módon elkezdett megújulni, és ezért indulatos önfelfalásba kezdett, hogy ezt a vészterhes folyamatot valahogy eltüntesse.
Az iskola piacvezérelt önmegújítása talán nem lett volna generális gyógyír, de biztosan gyógyír lett volna. Sok bajra, amelyek mára már elmérgedtek.
Megemlítek néhányat, bár nehéz szívvel.
*
Mindannyian ismerünk sok kitűnô tanárt. És sok botrányosan csapnivalót is. De róluk nem szeretünk beszélni, mert méltánytalannak érezzük, hogy ezeket az embereket, akik ilyen siralmasan keveset keresnek, még kritikával is illessük. Csakhogy az egész oktatási-nevelési rendszer színvonala azon áll (azon bukik), hogy kik tanítanak az iskolákban. Tessék csak beülni egy szülôi értekezletre vagy végignézni egy nyílt napot: elhűl az ember, kik is nevelik a mi gyerekeinket. Kiknek a hatalmába adjuk mi a lányainkat és a fiainkat.
Ezt az öntisztítást a pedagustársadalmon kívül senki el nem végezheti. Az elôbb arról írtam: szövetségesünk, az olvasó elárult bennünket. A jó pedagógust éppen így árulta el szövetségese, a szülô. Miért?
A bér- és ranglistákon való elôrehaladás legfeljebb a pályán töltött évekkel korrelál. Vagyis független a pedagógiai munka minôségétôl. Ezt a szülô (a lakosság oktatásügyben érintett kilencven százaléka) szó nélkül tudomásul veszi és kiskaput keres. De nem talál. A szülô azt gondolja, a problémát megoldja egyénileg, szerez protekciót és majd elviszi gyermekét valami remek oktatási műintézménybe, ahol aztán pontosan ugyanazokkal a problémákkal találkozik majd, mint ahonnan elmenekült. És ez az eléggé reménytelen helyzet nem is változik meg addig, amíg a szimbolikus szülô (más szóval: választópolgár) végig nem gondolja a következôket.
A jó pedagógusnak nincs se magasabb fizetése, sem súlyosabb szava, mint annak, akirôl minden kolléga tudja, hogy erkölcsi hulla, szakmai vizesnyolcas, pedofil, antiszemita, rasszista, de legfôképpen: a nagyvilágban sikertelen, sértett kis ego, aki itt orákulummá emeli önmagát.
Nincs szakfelügyelet. Szerencsére. Gazsó szüntette meg, s mint számtalanszor elmondta már: nemcsak azért, hogy az ideológiai terror alól kiszabadítsa az iskolákat, hanem azért is, hogy a primitív ízlésterror alól kiszabadítsa a tanárokat. Gazsó Ferenc miniszterhelyettes 1985-ben kontraszelektáltnak tartotta a szakfelügyelôi gárdát, azóta pedig a tanári jövedelem reálértéken mintegy negyven százalékára esett vissza. Lehet kombinálni.
Minôségbiztosítás? Mennyibe kerülne kiépíteni egy valódi iskolai minôségellenôrzési rendszert? Amely sztenderdizált tesztekkel méri szeptemberben, októberben, novemberben s így tovább minden iskola minden diákjának minden tanulmányi teljesítményét? Amely felrajzolja a teljesítményváltozás görbéjét? Amely fogódzót nyújt a pedagógus szakmia munkájának objektív megítélésére? Amikor arra nincs pénzünk, hogy felsô tagozaton garantáljuk a szakos ellátottságot. (Ismét kitérô: ha Erdélybôl, Kárpátaljáról át nem menekül hozzánk sok ezer koldusszegény pedagógus, oly ember, akinek a szabolcsi falu is életszínvonal-emelkedést adott: ki tanítana a keleti végek iskoláiban?)
De tegyük fel: kiépül egy ilyen rendszer. És elkezd mérni. Mit? Mit kezd el mérni? A pedagógiatudomány képtelen egyetlen értelmes kritériumot meghatározni, amely szerint a jó tanárt a kevésbé jótól meg lehetne különböztetni. A gyakorlat sok kritériumot ismer: az elmélet egyetlen egyet sem. Mégpedig pontosan ugyanazért nem, amiért nincs semmiféle „objektív" bizonyíték arra, hogy egy vers szebb-e, mint a másik. A pedagógia kicsit tudomány és nagyon művészet. A pedagógia elméletben csak azért nincs, amiért elméletben nincs kacagtató komédia. Vagy nevet az adott közönség, vagy nem. Tegnap nevetett egy bizonyos típusú fordulaton, ma síri csöndben marad ugyanannak hallatán. Ilyenkor Latabár hangot vált. Latabárhoz be lehet iratkozni, Latabártól lehet tanulni, csak egyet nem lehet: megfejteni. Mert, kicsit pátosszal, de semmiképpen nem alaptalnul: Latabár sikere a lélek titka. Konkrét, napi gyakorlat, mint a jó tanár munkája.
A diákok tudásszintjének változását talán ki lehet mutatni valamilyen tesztsorozattal, bár az önálló véleményalkotásra ösztönzô humán tárgyaknál ez aligha kivihetô – de hogyan mérjük a gyerek „neveltségi szintjét"? A képmutatási szintjét, azt megmérhetjük. De hogy egy tizenéves fiatal miért kezd el csavarogni, inni, esetleg drogot szedni, miért válik hirtelen agresszívvá vagy depresszióssá, esetleg miért adja fejét lopásra – ki tudná az ilyesmit teszttel mérni? Ifjúkori problémában segíteni csak a lélektôl lélekig ívelô pedagógiai kapcsolat képes: a jó tanár bölcs szubjektivitása.
Nem kell félni a szubjektivitás szótól. Ha nem bíznánk az emberi ítélôképességben (szubjektivitásban), minden bírót el kellene bocsátani az állásából. Ezt a szubjektivitást kell mozgásba hozni a pedagógus megítélésekor is – de, megint: dôljenek el a dolgok a lehetô legalacsonyabb szinten, az érintettek közegében. Náluk alaposabban úgysem dönthet senki, mert ôk az érdekeltek.
A jó pedagógus és a jó szülô hatni képes érdekközösségét azonban nem hozhatja létre sem önkormányzat, sem minisztérium, sem parlament: ez a feladat az értékorientáltan felszabadított oktatási piacra vár. Próbálkoztak iskolaszékkel: csak hát az iskolaszék a tartalmi kérdésekben inkompetens. A többi pedig lényegtelen. Ez az érdekközösség nem testület, mely ülésezik, hanem a lábbal szavazás: úgy dönt kérdésekben, ahogy a piac, ha értékorientáltan szabad s nem a maffia által manipulált: eldönti, melyik gyárban dolgoznak jól, s melyikben nem, következésképpen, hogy melyik az elterjesztendô minta.
Ez nem lelketlen liberalizmus, amely divathullámoknak szolgáltatja ki a gyermek egyetlen ifjúkorát. Ez az a szövetség, amely megszünteti a mai állapotot, amelyben a jó tanár éppen olyan védtelen, mint a jó újságíró.
Vagy a jó miniszter.
*
Két röpke emlékeztetô. Volt egyszer egy miniszter, szerzett pénzt tornaterem-építésre. Az ország attól zengett, miért ez a spórolás a tanuszodákon. Volt egy másik, szerzett pénzt, sokat, informatikára. A puhábbak csak azt mondták: „miért internetet, miért nem inkább Jókait?" – a keményebbek ugyanezt így hangszerelték: kiszolgáltatja a tanulóifjúságot a nyugati kultúrmocsoknak, pornográfiának, ez a „csak nevében Magyar miniszter" meg akarja törni a nemzet egészséges életerejét, mert ezt diktálja neki a New York–Tel Aviv tengely stb. stb.
Ezen persze túlteheti magát az ember, ha ismeri a mondást a karavánról és a kutyáról. Csakhogy a rendszerváltás óta nálunk az oktatási miniszter futamideje két év. Ezek a jó szándékú értelmiségiek, akiknek sem közigazgatási, sem iskolai gyakorlatuk nem volt semmi, mielôtt az ágazat irányítójának szerepét a politika rájuk osztotta volna, egyáltalán nem mondtak csôdöt a lényegben: az almafa-ügyben. Lefékezték az oktatásirányítás pusztító energiáit, az egymás ellen kíméletlen hadat viselô oktatási lobbikat lecsendesítették, és végül nekiálltak a modernizációnak úgy, ahogy ôk ezt jónak találták, de addigra már késô volt.
A különbözô irányzatok között nagyon éles a vita arról, hogy melyik modernizációs út a számunkra leghasznosabb. Úgy gondolom, sok út vezet Rómába, ha talán nem is mindegyik. Lehet, egyiken szívesebben járnék, mint a másikon, de azért nem tagadom meg a másik út létét sem.
Ezekrôl a vitákról, miként a tíz év küzdelmeirôl, hiteirôl és csalódásairól megbízható tükörképet nyújt a Köznevelés. Nem dolgunk, hogy ítéljünk, hanem hogy tájékoztassunk. Nyilván akadt törekvés, amelyet az ember szerencsésebbnek érez, de a Köznevelés mindig arra törekedett, hogy amikor nemcsak tudósítjuk, hanem így vagy úgy orientáljuk is az olvasót, ne egyik vagy másik irányzat mellett vagy ellen érveljünk, hanem azt láttassuk meg: ennek az elképzelésnek a nyomvonalán haladva miképp lehet jól tanítani. Nekem az a tapasztalatom: ha az ember hibát keres a modernizációs elképzelésben, meg fogja találni a hibát, mert ezek az elképzelések általában politikai kompromisszumok eredményei, s így belülrôl nem koherensek. De ha elfogadtuk azt a tényt, hogy a politika jelöli ki a koordinátákat, akkor azért nézzük, hol a csapda, hol a buktató, hogy ne bukjunk.
Amiben a Köznevelés hajlíthatatlan: hogy erôt sugárzunk a gyűlöletkeltés és a kirekesztés ügyében. Fontos, hogy nap mint nap érezzék a tanárok: a mértékadó lap ezen a téren nem ismer kompromisszumot. El tudjuk fogadni, ha konzervatívabb, központosítóbb szemlélettel kívánják megszervezni a magyar közoktatást, mert ez lehet jó, hiszen például Franciaországban nagyon centralizált az oktatásirányítás, és jól működik. El tudjuk fogadni, ha decentralizált és liberális, mert ilyen például Hollandiában, és jól működik. Általában nem követjük azt a sajtógyakorlatot, melynek lényege, hogy szépen mosolygok a riportalanyra, mert azt szeretném, ha elszállna a veszélyérzete, és mondana valami jó nagy szamárságot, amit aztán kifigurázhatunk. Nem hiszem, hogy oktatásügyben a betartás politikáját honorálná a közönség. Meglehetôsen nagy a kompromisszumképességünk, mert azt tapasztaljuk, hogy az oktatásirányítókat, tartozzanak ilyen vagy olyan párthoz, szakszervezethez, csoportosuláshoz, kevés kivételtôl eltekintve a tisztességes szándék és a jóindulat vezeti. Az oktatásügy terén olyan sok babért gyűjteni nem lehet – a csak babérgyűjtôk más terepet választanak maguknak. Valamennyien e hazában élünk, itt akarunk boldogulni, valamennyien félünk a diktatúráktól és vonzódunk az emberi jogokhoz, ugyan miért ne értenénk szót? De mivel példaértékű, hogy az iskolát újra és újra megérintô uszítások ügyében miként foglalunk állást, ezekben az ügyekben fenntartjuk magunknak a jogot, hogy nagyon kemények legyünk. S mert hiszünk a példában, megkeressük és bemutatjuk, amit követendônek tartunk. Mi nagyon ritkán közlünk cikket oly esetrôl, amely a fehér lakosság cigányellenes, rasszista érzelmeit sugározza. Gyakran írunk viszont azokról a sikeres iskolai vállalkozásokról, amelyek a roma gyerekek szocializációjában példaértékűek. Akadt persze példa arra is, hogy a kirekesztô gyűlöletkeltés ellen nagyon keményen szót emeltünk. Hisszük, ez sok tanárnak sokat jelentett. Ugyanebbôl az okból nagyon sokat írtunk és írunk a határainkon kívüli magyar iskolák helyzetérôl, a határainkon belüli nemzetiségi oktatásról – természetesen a nemzetiség nyelvén, így tehát ukránul, szerbül, horvátul, németül – sôt egyre többször lovári nyelven is.
Nagyon sokat járjuk az országot. Elôfizetôink többsége vidéki iskola. Szinte nem is találni olyan lapszámot, amelyben legalább egy riport ne szólna Zalaegerszegrôl vagy Csenyétérôl, Szederkényrôl vagy Baktakékrôl, Celldömölkrôl vagy Vásárosnaményról. Úgy tapasztaltuk, az iskolák honorálják ezt a törôdést.
A Köznevelés utóbbi évfolyamaiban a magyar szellemi élet rendkívül széles spektruma található meg. Nyilván az oktatás közös nevezô: de a Köznevelés legkevésbé sem valami szakdidaktikai lap: úgy gondoljuk, a pedagógus elsôsorban értelmiségi lény, s mindaz érdekli, ami szakmájával kapcsolatban fontos újdonság. Nem közöltünk továbbképzéses írásokat: de rendszeresen közzétettünk kerekasztal-beszélgetéseket, amelyekben Heller Ágnestôl Für Lajosig, Szabad Györgytôl Tamás Gáspár Miklósig, Czeizel Endrétôl Popper Péterig megszólaltak azok a kutatók, akik a szabad szellem örömét adhatták az olvasóknak. Vitatkoztunk arról, miként lehetne úgy tanítani a Himnuszt, hogy a költemény mai fiatalok számára is élményerejű vers maradjon; hogy mit mondjunk arról: a Habsburg-ház hazánkat Európához kötô dinasztia volt-e vagy pedig a nemzeti önállóságot megtörô idegen uralkodócsalád; hogy miképp hozható közel a gimnazista korosztályhoz a kortárs képzôművészet, holott e korosztály ízlése láthatóan megáll a szecessziónál, s gyermekeink az Avignoni kisasszonyokat látva elkezdenek nevetni; legutóbb Gergely Ágnes költészetérôl közöltünk beszélgetést, azelôtt nem sokkal pedig arról, miként keletkezett a Naprendszer. Nem sorolom a témákat s neveket: a médiaháború és a szekértáboros elzárkózás idején ez a kerekasztal ritka érték volt: s az olvasók honorálták ezt is.
1990-ben pályázatot írtunk ki a lap nevének megváltoztatására. Több ezer ötlet érkezett. „Fáklya", „Csillag", „Iskolaszolga", „Pedellus", „Csengô", „Magyar Művelôdés", „Katedra", „Nemzeti Oktatás" stb. stb. Úgy döntöttünk, vállaljuk önmagunkat. Nem a cégtáblát festjük át, hanem a tartalomra összpontosítjuk az erôt. Ezt a változást tükrözi a lap tördelése is. A lapkép megôrizte a hagyományt, de átesztétizálta.
Nem tett és nem tesz rosszat a Köznevelésnek, hogy hetente megméri a piac. Tartjuk a tízezres példányszámot: volt ennél magasabb is a rendszerváltás elôtti idôkben, amikor minden központilag finanszírozott újság irreálisan alacsony áron kínálhatta magát; és talán tudnánk említeni olyan lapot, amely boldogan kiegyezne a Köznevelésnél sokkal alacsonyabb példányszámmal is. Nagyon sok lap próbált megkapaszkodni az iskolai piacon. Mi általában támogatjuk konkurenseinket, rendszeresen közlünk róluk bemutató cikkeket, ismertetjük céljaikat: egyrészt mert hiszünk a tisztességes versenyben, másrészt pedig azért, mert szolidárisak vagyunk azokkal, akik nem valamiféle bulvárkodásból, hanem a tanárok és a diákok színvonalas informálásából próbálnak megélni.
Nemcsak a mi tapasztalatunk, hogy a szövetséges kezdi felismerni helyzetét, és a közönség az újságíróban érdekeinek kifejtôjét látja. Hasonló tapasztalatról számolhatnak be a pedagógusok is. Ez a rendszerváltás egyik legnagyobb hozadéka.
A tanárban egyre több szülô nem kicsúfolandó hatalmi személyt, hanem kiszolgáltatott szövetségest lát. Rossz volt hallani az iskolabezárásokról. Jó volt látni, amint gyerekek, szülôk, tanárok együtt tüntettek az intézményért. Az Aranysárkány fogai hullanak: értjük és megértjük egymást. A civil társadalom szervezôdésének sajátos formája ez: nem gyűléseken él, és nem állásfoglalások kibocsátásában, tüntetések szervezésében fejti ki működését, hanem a pluralista társadalom, a piacgazdaság funkcióiban, de úgy, hogy ezeket a funkciókat aláveti az ész s az ízlés kontrolljának.
*
Oktatási rendszerünk elkezdett társadalmi igények és pedagógiai elképzelések szerint tagolttá válni. Létrehozta szerveit, úgy, ahogy a fejlôdô emberi test zigótából májjá, tüdôvé, aggyá, szívvé alakul. Ez a folyamat jó, ez értéket teremt, emeli az oktatás színvonalát, bôvíti a kínálatot, és természetesen veszélyekkel teli, mint maga az élet.
Egy demokratikus állam, amely nem az arisztokráciának, hanem polgárainak állama, bízik a polgáraiban. Védekezik a veszélyek ellen, minimalizálja a veszteségeket, és teret nyit a szabadságnak, nem vagy nemcsak morális okból, hanem mert az önfejlôdés az életképesség tulajdonképpen egyetlen garanciája.
Lehet, hogy valamilyen – akár jogosan – eszményített képhez mérten nem éppen tökéletes a mai magyar oktatásügy és benne Köznevelés sem, amint talán a biológiai lexikonban leírtakhoz képest lassan nô az a Teleki-féle növény is. De nô, növekedik, és ez azért nagyon fontos, mert mi vagyunk az almafa. Igaza van a grófnak: kötve vagyunk évszakhoz is, fejlôdéshez is. És ha ferdén, ha lassú vagy gyors növésben, de állunk ezen a tájon: akkor ez a helyes testtartás, itt így kell állni. Tanuljunk önmagunktól.
Szunyogh Szabolcs
Folyóiratunk, a Magyar Iparművészet 48 éves kényszerű szünet után (1944-ben szüntették meg a régit) 1993 decemberében indult újra útjára. 1999-ben is negyedévente szándékozik megörvendeztetni olvasóit az iparművészek gazdag, értékteremtô műveivel, gondolataival, eseményekkel és eredményekkel, az alkotómunka gyötrelmek közötti szépségével biztatva a néha elcsüggedôket. Hatévesek lettünk.
Az 1993. év karáncsonyára megjelentetett mutatványszám borítólapjának kis kivágott ablakából egy néprajzi ritkaságszámba menô betlehemesjáték-jászol tekintett az Olvasóra. Mit is jeleztünk ezzel mi akkor? Hogyan is jutottunk el a magyar iparművészet kortárs eredményeinek bemutatását célul kitűzô drága és igényes folyóirat megvalósításáig?
Az 1989/90. évi rendszerváltoztató politikai és társadalmi forrongás egyik fô célja a túlzottan központosított állami irányítás évtizedes autokráciájának a megbontása volt. Az akkori ellenzéki elképzelések szabad teret kívántak nyitni az egyéni és szakmai kezdeményezéseknek.
Az iparművészek foglalkozási ágai szinte teljes mértékben át- meg áthatották a magyarországi kisipari, kézműves és egyedi tervezést igénylô környezeti kultúrát. Az évtizedekkel korábbi államosításból – mint egy csökevényesre nyirbált fatörzsbôl – hajtottak ki például azok a mini ötvösműhelyek, ahol a drága aranyékszerek helyett rézbôl és bronzból kalapálták a remekmívű ékszereket éppúgy, mint a nem létezô szolgáltatóipari termelés helyett az ajtókilincseket vagy fiókgombokat. Ötvösmester nemesfémmel a szigorúan ôrzött pénzverdében vagy mint múzeumi restaurátor találkozott. Szép számmal árulták viszont az évszázados motívumkincset felhasználó, említett műtárgyakat, a tervezôi invenció leleményességére jó példát szolgálván.
A hagyományosan jó hírű magyar textilipa az államosítás kereteiben is sikeresebben ôrizte meg minden rombolás és egyoldalú nagyipari szériagyártás ellenére technológiai alapkapacitását, amelyre a művészeti iskolákból kikerült tervezôk egyéni fantáziájú terveiket, ha küzdelmek árán is, de ráépíthették. A szilikátipar (mely tudvalévôen a hadiipari termelés egyik területe is) szintén hasonló, részben egyoldalú, részben lehetôségeket nyújtó ipari gyártási struktúrájával fel tudta szívni az évente megjelenô újabb és újabb keramikusi, illetve porcelántervezôi ötleteket. A ruhadivat, a textiláru, a kerámia és porcelán áruk elôállításának e kettôssége azonban látványosan a hetvenes években mutatkozott meg. Ekkor a kézműves kisiparosok és a nagyreményű művészek szinte újra egymásra találtak. Az idôközben természetesen állami irányítással, de mégiscsak létrejött iparművészeti kereskedelmi boltokon keresztül a „művészi kézműipar", illetve az „iparművészeti tervezésű tárgy" különlegességet jelentett a milicista egyhangúságú állami áruházi kínálat mellett. Ez volt a magyar iparművészképzés célja és lehetôsége. A második világháború pusztítása utáni évek feltápászkodásában eltelt csaknem két évtized után szinte virágkorát élte az a sajátos magyar iparművészet, amelyben fokozatosan összekeveredett a tisztes kézművesipari tudás és a grand art igényeivel fellépô formai–megjelenésbeli–gondolati absztrakció. Ezt a hivatalos képzôművészet területérôl – kiállításokról, állami beruházások kereteiben lévô nagyméretű műtárgyberendezések területérôl – kitiltották.
Ezért az iparművészeti alkotások felvevô területe afféle szellemi gyűjtôhellyé vált, amelyben festôi és plasztikai gondolatok kezdtek megjelenni, és kezdték át- meg áthatni a korábban kizárólag alkalmazott művészeti tudatú műfajokat.
Ebben a sajátosan kelet-európai, szellemileg eltorzult közegben született meg a konzervatív technológiák biztos tudásának talaján az avantgarde textil-képzôművészet, a hagyományos kézifestésektôl ihletett applikációk, kompozíciók kutatása. Az egyre inkább az alapanyagokig hatoló végletes felbontási és felfedezési vágy a nyolcvanas évekre végre szinkronba került a természettudományos kutatási szemlélettel, legalábbis abban, hogy mindent elemeire szedve újra kell gondolni a folyamatokat. Erre a hatalmas bomlási-újraépítési folyamatra a modern ipari technológiai megoldások is egyre jobban serkentették a művészeket. A nyomdaipar forradalmasította a reklámokat éppúgy, mint a textileljárásokat. A fotótechnikából inspirációt nyertek a fénnyel való különleges bánásmódra. A kisszériás egyedi műtárgy mellett a milliós sokszorosítás merkantil igénye a gyors művészetiötletreagálásnak nyitott piacot. A köznapi használati tárgyak elfogyasztása és újra cserélése – amit a kelet-európai szegény-gazdaság évtizedekig nem ismert – a nyolcvanas években teljes erôvel jelent meg a kelet-európai, így a magyar ipari tervezésben is. A korábban intellektuális karanténba zárt művész egyszerre döbbent rá a határokon túli fejlettebb ipari civilizációknak a nyolcvanas években elôtte is lassan feltáruló termékgazdagságára, a saját versenyképtelenségére, a kulturális folyamatosság ekkorra már egzisztenciális veszéllyé váló hiányára.
Az állami finanszírozású iparművészeti kereskedelem eddig betöltött szerepe rohamosan csökkent. A csekély számú jobb módú vásárló külföldön vette meg a divatos lakástextilt, ékszert, ruhát, cipôt – lassanként a bútorát is. Maradt a szocialista nagyvállalati megrendelés és a személyes kitörések kalandja. Az utóbbinak sajátos és Magyarországon az egész kelet-európai régióban legsokoldalúbban kifejlesztett eszmei és szakmai érdekérvényesítési területe a művészeti szimpozion mozgalom volt. Magam is alapító tagja és résztvevôje voltam jó néhánynak az évtizedek során csaknem húszra növekedett nemzetközi művésztelep közül. Tanúja lehettem a hetvenes években kezdôdô és két évtizeden át egyre szélesedô kerámia, textil, grafika, szobrász, késôbb más műfajú szimpozionok személyes kapcsolatépítô jellegének. Világméretű nemzetközi összeköttetések a kilencvenes évekre bekövetkezett rendszerváltáshoz szükséges nemzeti önismeret folyamatos kifejlôdése mellett megelôlegezték és az országról külföldre hírül vitték a pozitív alkotásokra serkentô közeg képét. A szimpozion-mozgalom az együtt dolgozó művészek közösségén túl a helyi – akkor még tanácsi – adminisztrációban is elhintette egy „másként is lehetséges élni" gondolat és gyakorlat bátorságmagvait.
A magyar iparművészek messzire jutottak a kisműhelyek zárt világától, el a nemzetközi biennálékon való megmérettetésig. Ugyanakkor a markáns városlakó életformát befolyásolták azokkal a magyarországi iparművészeti biennálékkal, amelyek kezdetben a pécsi kerámiabiennáléval, a békéscsabai alkalmazott grafikaival, a szombathelyi textilbiennáléval jelezték: a helyzet ismét változott. Azaz az egyéni és csoportos nemzetközi megmérettetés, a magyarországi nemzetközi szimpozionok (nyári egy-egy hónapos együttdolgozás keretében nyert) tapasztalatai rádöbbentették az alkotókat a látványos közös „fellépés" dinamikus erejére. Bátran hívhattak gondolatcserére mindenkit – itt élmény a verseny.
A magyar városvezetôk felismerték a kultúra ilyen értelemben is diplomáciai jelentôségű nemzeti értékét. Ezért a rendszerváltás elôtti/utáni városvezetés Pécsett, Szombathelyen, Kecskeméten, Makón, Békéscsabán, Gyôrött, Zalaegerszegen, Siklóson, Villányban és még számos helyen az iparművészek által elindított és folyamatosan megújuló művészeti műhelyek mellé állt. Így a nemzetközi jó hírnévkeltés mellett ezek a fokozatosan éves működésű stúdiókká alakuló műhelyek a manapság megerôsödô civil, azaz polgári mecenálás és kölcsönös együttdolgozás szellemi-gyakorlati bázisai is lettek.
A Magyar Iparművészet folyóiratot mi ilyen társadalmi közegben láttuk célszerűnek újraindítani. Szerkesztôbizottságunk tagjai között sokan voltak érintve a vázolt évtizedes folyamatok szereplôiként, alakítóiként is. Felmértük, hogy a magyar művészeti élet sokszínű és igen gazdag publikációs közegében nincs olyan szaklap, amely az iparművészeti alkotások rendkívül bonyolult tervezési-elôállítási, oktatási, gyűjteményi rendszerérôl legalábbis áttekintést nyújtana. Elismerve más műfajok jeles sajtóorgánumait, úgy ítéltük meg, hogy a csaknem ötven éve megszüntetett egykori Magyar Iparművészet részbeni folytatásaként indítjuk meg az új folyóiratot. Feltett szándékunk volt, hogy elsôsorban a kortársainkat mutassuk be, de jelezzük a műfajok múltbeli értékeit, hagyományait, a mai oktatás helyzetét, a fiatal művészek indulását, a szakirodalmat stb. Elsôsorban magukat a művészeket kívántuk elôtérbe helyezni, saját írásbeli megnyilvánulásaikat is szorgalmazva, tekintettel arra is, hogy az iparművesség – a szellemi/koncepcionális tervezôi elképzeléseken túl – máig a mesterségbeli fogások által válik egyénivé, iparművészeti ismeretekkel pedig kevés, amúgy kiváló művészeti író rendelkezik.
1992-ben már készen állt a javaslatunk egy ilyen jellegű szaklap létrehozására. Tekintettel arra, hogy magam is évtizedekig zsűrikben, tanításban, hivatali életben, sajtóban, szimpozionokon „nôttem bele" a műfajok csodáiba. A Magyar Iparművészet létrejötte azonban a művelôdési tárca Antall-kormány által kinevezett kulturális helyettes államtitkárának, Fekete Györgynek hatékony támogatása nélkül nem jött volna létre. Lapalapítóként azonban Fekete György is csak azok után nevezte meg magát, hogy távozott a tárcától. A szerkesztôbizottság összetétele máig változatlan: Dávid Katalin egyháztörténettel, ikonográfiával foglalkozó művészettörténész, akadémikus; Lovag Zsuzsa régész, tudományos kutató, az Iparművészeti Múzeum fôigazgatója; Selmeczi Kovács Attila néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum korábbi fôigazgató-helyettese; Schrammel Imre nemzetközi hírű keramikus, a Magyar Iparművészeti Fôiskolának a közelmúltig rektora; Ernyei Gyula designer, a Magyar Iparművészeti Fôiskola Elméleti Intézetének vezetôje, korábban az Iparművészeti Múzeum igazgatóhelyettese; Mezei Gábor belsôépítész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Valamennyien honorárium nélkül teszik a dolgukat. Ötéves tapasztalatunk megerôsített eredeti célkitűzésünk helyességében, hogy szükség van egy olyan iparművészeti lapra, amely dokumentálja – természetesen lehetôségeink szerint – a széles szakterület fôbb eseményeit, jelzéséül annak a magas rendű szellemi kapacitásnak, amelybôl évtizedek óta meg-megújult a tervezôművészet.
A század- és ezredfordulón készülünk gondolatteli értékelésre is, méltatásra, és kevésbé kritikára nyújtva alkalmat.
Szívesen osztanánk meg új olvasóinkkal is azokat az élményeket, amelyeket a korábban színes borítóval megjelent tematikus számaink összeállításakor szereztünk, például a magyar korona ötvösmívességi remeklésének eredetvitáját, az ipari formatervezés oktatásáig terjedô művészeti képzés példamutató tanárainak tevékenységét, a belsôépítészet európai rangú remekeit stb. Külön számot szenteltünk az egyházművészetnek, a színházi díszlet- és jelmeztervezésnek, a játéktervezésnek, a rajzfilmkészítésnek, az említett művésztelepi szimpozionoknak, és külön az iparművészeti magán- és egyéb gyűjteményeknek. Két év után a színes borítót elhagytuk, szürkés márványerezettel váltva föl, de megôriztük a kivágott ablakocskát, ezzel is jelezve a kézművesség értékteremtô jellegébe vetett bizalmunkat. Profilszámok helyett rovataink vannak, amelyekben a művészportrék, a múzeumi séták, a kiállítások és műhelyek, a tervezés határmezsgyéi mellett állandó műkereskedelmi rovatunk van, és természetesen a művészeti oktatásra is figyelünk. Egyetlen kivételt tettünk: a millecentenárium évében egy önálló számot szenteltünk magyar/angol párhuzamos szövegkísérettel ezerszáz év legkiválóbb műalkotásainak, a honfoglalás kori leletektôl napjainkig, a Kárpit határok nélkül (Tapestry Without Frontiers) 10,5 négyzetméternyi, 1995–96-ban készült gobelinnel bezárólag.
A Magyar Iparművészet kezdetben kéthavonta, utóbb negyedévente jelent/jelenik meg. Évente így összesen 360 nyomdai oldalon, számonként 25–30 szerzôvel és 120–150 színes illusztrációval.
Elôször a Magyar Iparművészeti Fôiskola védnöksége alá helyeztük a lapot, majd a Magyar Művészeti Akadémia Alapítványát kértük meg a kiadás jogainak átvételére. Szellemi függetlenségünket megôrizve szeretnénk egyértelműen a magyar nemzeti értékek megismertetésében elkötelezettek lenni. Nemesebb célkitűzésként ajánlanánk a fiatalabb nemzedékek támaszául is a múltbeli tapasztalatokon alapuló kortárs művészeti alkotások erejét. Határok nélküli, avagy európai kuturális folyamatosságaink kézzelfogható értékeivel érdemes érvelni, ahol szükséges, és megbecsülést elnyerni, ahonnét érdemes. Ha valaki elgondolkodik azon, hogy több mint negyven gobelintervezô(nô) képes volt összedolgozni hosszabb idôn keresztül azért, hogy az 1996-os millecentenáriumra apró fonalakból, a Kárpát-medence egykori térképe alapján elkészítsék XX. századi hatalmas méretű művüket (amely ma az Iparművészeti Múzeumban található), egymástól eltérô kis képrészeket egységes egésszé formálva, az nyugodt bizakodással figyelhet akár más nemzetek kultúrájára is.
N. Dvorszky Hedvig
FEJTÔ FERENC – 90
A Dunántúl, Pannónia, Magyarország, az egyetemes magyar kultra, Kelet-Közép-Európa képviselôje, gyôztes képviselôje Fejtô Ferenc irodalmár, történész, politológus: egy írástudó. A kelet-európai népi demokráciák bukásának megjóslója és a történelmi bukás elemzôje. A mi gyôztesünk, a mi tehetségünk, életerônk, leleményességünk, kulturáltságunk megtestesítôje. Ki az a mi? Hát a Dunántúl, Pannónia, Közép-Európa, benne mi, magyarok. Most, hogy kilencvenéves lett, sorjáznak majd a jelzôk, földrajzi nevek, korszakok a Monarchiától a két pólusú világrendszer összeomlásának idôszakáig.
Fejtô Ferenc egyébként sovány, szikár, mosolygós, jó humora van, igen jól tájékozott, segítôkész, szórakozott és nagyvonalú. Amiért pedig külön hálásak vagyunk, az Európai Utas szellemiségének önkéntes támogatója. Írással, személyes részvétellel, kapcsolatainak mozgósításával szolgál egy ügyet, egy olyan ügyet, amelyet mi is szolgálunk itt, Budapesten: a térség együttműködését, tanulságok levonását, történelmi lehetôségek kihasználást.
Köszönjük, hogy szószólónk volt Párizsban, hogy vállalta és vállalja velünk az együttműködést, ha kell, hivatalos megnyitóval, vitában való részvétellel, de elsôsorban írásaival.
Jó vele találkozni Párizsban vagy Budapesten, Olaszországban vagy Bécsben vagy Nagykanizsán. Idehaza mi szorongunk, veszekszünk, protestálunk, csüggedünk, felháborodunk, Fejtô rendszerint azt mondja: „alapvetôen jól mennek a dolgok". S nem azért mondja, mert jó ember, hanem mert tájékozott. Naprakész, ezt bizonyítják a különféle dobozok, cédulagyűjtô instrumentumai, mappák ott az íróasztal körüli polcokon. Tudja, mifelénk ki kicsoda, mit csinál. Jó hallani, ha jót mond, mert elhisszük neki – történelmi szemmértéke van, hitelesített.
KÁNYÁDI SÁNDOR HETVENÉVES
Kevés költô dicsekedhet manapság azzal, hogy verseskötetei tízezer példány körül fogynak. Kányádi Sándor igen. Egy-egy dedikálásnál sorok kígyóznak asztala elôtt.
Érdekes szavú és nagy mesélô Kányádi Sándor, és saját verseinek legjobb elôadója. S nagy utazó a szónak több értelmében is. Találkozik olvasóival Erdélyben, Magyarországon, de nyelvrokonainknál Északon, a mai Oroszországban is megfordul, sôt más kontinensen is. Kíváncsi más kultúrákra, fordított zsidó, szász, román verseket, magyarul szólaltatta meg Erdély egykor soknyelvű népköltészetét. S fordították ôt angolra, románra, németre, franciára, oroszra, kis és nagy népek nyelvére.
Kit mikor emel meg az idô – ez sokat elárul. Kányádi a hűség, a folytonosság költôje, nem akarja leváltani, eldobni a múltját, nem lett politikus, nem volt hôsi ellenálló – mindössze valaki, aki élte a kelet-európai sors erdélyi magyar változatát, fenyegettetve, megfigyelve, mindamellett valami megingathatatlan ôsi bizakodó hittel, hogy az élet – az élet igen szép dolog.
Nagy verse, a Halottak napja Bécsben a mi kelet-európai gyötrôdéseink magas színvonalú szublimációja. Idegenségünk feloldása. Jó olvasni Kányádi Sándort, s jó hallani, ahogy mai gimnazisták mondják Kányádi verseit – elfogadják sajátuknak Kányádi képeit, sóhajait, töprengéseit. Költôt e folyton változó világban ennél jobban nem éltethet, igazolhat, hitelesíthet semmi más.
Köszöntjük mint társunkat, munkatársunkat, várjuk írásait s ôt magát is, hogy felbukkanjon Bécsben, Moszkvában, Budapesten vagy Csíkszeredában. Jó vele találkozni. Ô az igazi „európai utas".
M. P.
ANTAL LÁSZLÓ (1942–)
közgazdász
GAZDAG FERENC (1946–)
történész, politológus
JUHÁSZ JÓZSEF (1955–)
történész
LUKÁCS ISTVÁN (1958–)
irodalomtörténész
MENZEL, JIRÍ (1938–)
rendezô, Prága
Miszlivetz FERENC (1954–)
szociológus, Budapest–Szombathely
MÓDOS PÉTER (1943–)
író, szerkesztô
N. DVORSZKY HEDVIG (1942–)
művészettörténész, fôszerkesztô
PAVIC, MILORAD (1929–)
szerb író, Belgrád
POMOGÁTS BÉLA (1934–)
irodalomtörténész
ROCKENBAUER ZOLTÁN (1960–)
etnológus
ROMSICS IGNÁC (1951–)
történész
SÁRKÖZI MÁTYÁS (1937–)
író, London
SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY (1918–)
művészettörténész
SZOMRÁKY BÉLA (1945–)
újságíró, műfordító
SZUNYOGH SZABOLCS (1951–)
újságíró, fôszerkesztô
TÔZSÉR ÁRPÁD (1935–)
író, költô, kritikus, műfordító, Pozsony
EURÓPAI UTAS – EUROPEAN TRAVELLER 35. – 1999/2 SUMMARY
War conditions again prevail across Hungary’s southern borders. Ignác Romsics studies the long history of Balkan conflicts, József Juhász provides a chronology of the events of the last decade, portraying the desintegration of Yugoslavia and its consequences. István Lukács, drawing on Nada, a journal published in Sarajevo in the last century, gives us parallel biographies of Béni Kállay, the Austro-–Hungarian governor of the time, and Kranjcevic, the national poet of Croatia. Béla Pomogáts describes the changing situation of Hungarian literature in the Voivodina, Ferenc Gazdag and Ferenc Miszlivetz give their views on the possible basis and outlines of a new unitary European security system.
In the first week of May, European Traveller visited Bratislava, where the journal held a joint evening function with Os, the Slovakian journal. The city is not merely the capital of Slovakia: for many historical reasons and its geographical location, Bratislava holds a central place in Central Europe. This face of the city is presented in our illustrated review, in which Slovak and Hungarian politicians are given a platform. Jozef Moravcik, mayor of Bratislava,
Stefán Markus, the designated Slovakian ambassador to Budapest, Béla Bugár and Pál Csáky, Hungarian members of the current coalition government in Slovakia have their say; so too do representatives of Hungarian literature in Slovakia, and those who make their contribution to the cultural links between the two countries: Árpád Tôzsér, Lajos Grendel, Ladislav Snopko, Zoltán Hizsnyai and László Szigeti.
Zoltán Rockenbauer writes on the Rippl-Rónai exhibition in Paris. János György Szilágyi describes the career of Károly Kerényi, the great classical scholar. Mátyás Sárközi recalls meetings with László Cs. Szabó, the essayist who lived in exile in London. We publish an interview with Claudio Magris, the Italian scholar and writer and Milorad Pavic the Serb writer.
László Antal continues his series on the economic situation of Central European countries. In our column introducing journals, the subject this time is Köznevelés, an educational review published weekly, and Magyar Iparművészet, a quarterly abstract.
The next issue of European Traveller will appear in October.
Europäischer Reisender 35.1999/2. – Resümee
Das südliche Nachbarland von Ungarn ist erneut Kriegsschauplatz. Die Studie von Ignác Romsics stellt die jahrhundertelange Geschichte der Fehden auf dem Balkan vor, während József Juhász in einer chronologischen Zusammenstellung ein Bild über die Ereignisse des letzten Jahrzehntes, über den Zerfall Jugoslawiens und dessen Folgen zeichnet. In Verbindung mit der Sarajevoer Zeitschrift „Nada" aus dem vergangenen Jahrhundert schreibt István Lukács cienen parallelen Lebenslauf über Béni Kállay, den ehemaligen österreichisch–ungarischen Gouverneur Bosniens und den kroatischen Nationaldichter Kranjcevic. Béla Pomogáts berichtet über die Lage der ungarischen Literatur in der Vojvodina. Ferenc Gazdag und Ferenc Miszlivetz philosophieren über die möglichen Grundlagen und Umrisse eines neuen, einheitlichen europäischen Sicherheitssystems.
In der ersten Maiwoche war der Europäische Reisende in Bratislava zu Gast, wo sich die ungarische Zeitschrift gemeinsam mit der slowakischen Zeitschrift „Os" an einem gemeinsamen Abend präsentierte. Bratislava ist nicht nur die Hauptstadt der Slowakei, sondern auch hinsichtlich ihrer vielfältigen historischen und kulturellen Traditionen und ihrer geographischen Lage eines der Zentren Mitteleuropas. Dies wollten wir in unserer Bildzusammenstellung veranschaulichen, hier kommen aber auch slowakische und ungarische Politiker zu Wort: Bürgermeister Jozef Moravcik, der kurz vor seiner Ernennung stehende slowakische Botschafter in Budapest, Stefán Markus; Béla Bugár und Pál Csáky, die ungarischen Mitglieder der derzeitigen slowakischen Regierungskoalition; sowie die dortigen Vertreter der ungarischen Literatur und solche Architekten der ungarisch–slowakischen kulturellen Beziehungen wie Árpád Tôzsér, Lajos Grendel, Ladislav Snopko, Zoltán Hizsnyai, László Szigeti.
Zoltán Rockenbauer schreibt über die Rippl-Rónai-Ausstellung in Paris. János György Szilágyi beschreibt die Laufbahn des großen ungarischen Erforschers der Antike, Károly Kerényi. Mátyás Sárközi erinnert sich an seine Zusammentreffen in London mit dem zur Emigration gezwungenen Essayisten László Cs. Szabó. Wir machten ein Interview mit dem italienischen Schriftsteller Claudio Magris und dem serbischen Schriftsteller Milorad Pavic.
László Antal setzt seine analytische Serie über die Wirtschaftslage der mitteleuropäischen Länder fort. Im Ressort Werkstätten stellen wir die Unterrichtswochenzeitung „Erzeihungswesen" (Köznevelés) und die Vierteljahrsschrift „Ungarisches Kunsthandwerk" (Magyar Iparművészet) vor.
Die nächste Ausgabe des Europäischen Reisenden erscheint im Oktober.
Viaggiatore Europeo 35. 1999/2
A sud dall’Ungheria vi č la guerra. Lo studio di Ignác Romsics presenta la storia secolare delle discordie nei Balcani, mentre una composizione cronologica di József Juhász offre un quadro ai lettori degli avvenimenti dell’ultimo decennio, delle scioglimento della Jugoslavia e della conseguenze di esso. István Lukács, a proposito di una rivista di Sarajevo del secolo scorso, ha scritto biografie parallelle di Béni Kállay, allora governatore austro–ungarico della Bosnia e del poeta della nazione croata, Kranjcevic. Béla Pomogáts scrive dei situazione della letteratura ungherese della Voivodina. Ferenc Gazdag e Ferenc Miszlivetz esprimono la loro opinione a proposito delle possibili basi e quadri di un nuovo e unico sistema di sicurezza europea.
Nella prima settimana di maggio il Viaggiatore Europeo č stato ospite di Bratislava/Pozsony dove si č presentato al pubblico nel quadro di una serata insieme con la rivista slovacca Os. La cittŕ č non solo la capitale della Slovacchia, ma, via le sue molteplicí tradizioni storiche e culturali, la sua posizione geografica, č anche un nodo dell’Europa Centrale. Noi abbiamo cercato di presentare questo volto della cittŕ con i nostri articoli e le fotografie. Parlano politici slovacchi e ungheresi: il sindaco Jozef Moravcik, Stefán Markus, il futuro Ambasciatore della Slovacchia in Ungheria, Béla Bugár e Pál Csáky, membri ungheresi dell’attuale coalizione slovacca al governo. Abbiamo intervistato anche rappresentanti della letteratura ungherese esistente in Slovacchia ed eminenti „costruttori" delle relazioni culturali ungaro–
slovacche, come Árpád Tôzsér, Lajos Grendel, Ladislav Snopko, Zoltán Hizsnyai, László Szigeti.
Zoltán Rockenbauer ha scritto un articolo sull’esposizione dei quadri di Rippl-Rónai che ha avuto luogo a Parigi. János György Szilágyi rievoca la carriera dell’eccelente ricercatore ungherese dell’antichitŕ, Károly Kerényi. Mátyás Sárközi scrive di László Cs. Szabó, lo studioso che č stato costretto a vivere in esilio a Londra e rievoca i loro incontri personali. La rivista pubblica interviste con lo scrittore italiano Claudio Magris e lo scrittore serbo Milorad Pavic.
László Antal continua la sua serie di analisi della situazione economica dei Paesi dell’Europa Centrale. Nella rubrica „Officine" si presentano la
rivista settimanale di educazione „Köznevelés" (Educazione pubblica) e una rassegna trimestrale „Magyar Iparművészet" (Arte Applicata Ungherese).
Il prossimo numero del Viaggiatore Europeo uscirŕ in ottobre.
Copyright© Európai Utas-1999