Az 1920 utáni magyar közvélemény Trianon elutasításában (Nem, nem, soha!) egységes volt. A bekövetkezett katasztrófa okait és a kívánatos jövôt, vagyis a trianoni rendezés helyébe lépô új rend alapelveit illetôen azonban megosztottság jellemezte. Ez a megosztottság elôször az 1920-as évek utolsó harmadában manifesztálódott. A Trianon revíziójával kapcsolatos sajtóvita kiváltó oka Lord Rothermere nagy feltűnést keltô cikke (Hungary’s Place in the Sun) volt, amely az angol sajtómágnás és politikus saját lapjában (Daily Mail) jelent meg 1927. június 21-én. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918– 1920-as felbomlását kisebb és homogénebb nemzeti államokra az angol lord természetesnek tartotta. Ugyanakkor úgy vélte, hogy az átrendezés meghirdetett alapelvén, a nemzeti önrendelkezés eszméjén esett sérelmek újabb háborús konfliktusokat idézhetnek elô. A háború megelôzése érdekében ezért kiadta a legkirívóbb etnikai igazságtalanságok orvoslásának a jelszavát, amelyet békés formában, az európai nagyhatalmak megegyezésének keretében képzelt el. Magyarország esetében ez a határ menti magyar többségű területek visszacsatolását jelentette volna. Úgy vélte, hogy ezáltal a „súrlódásokat úgy váltaná fel egy megkönnyebbült viszony, hogy a békemegállapodás fô vonalai érintetlenek maradnának, és nem változnának jelentôsen Közép-Európa erôviszonyai sem".

Rothermere cikke és az általa kavart nemzetközi sajtóháború a magyar kormányt ellentmondásos helyzetbe hozta. A nemzetközi közvélemény „lelkiismeretének" a felébresztése teljes mértékben beleillett terveibe; a külügyminisztérium maga is finanszírozott hasonló tartalmú külföldre irányuló propagandát. Az etnikai elvű revízió eszméje azonban nem töltötte el lelkesedéssel, „…s ily beállítás – tartalmazta az üggyel kapcsolatos külügyminisztériumi körrendelet – már eleve kizárja azt, hogy komoly kilátással lehessen adott esetben – elôre meg nem ítélhetô politikai konstelláció – a revíziót elérni". Herczeg Ferenc jóval nyíltabban fogalmazott. A korszak „írófejedelme" és a Magyar Revíziós Liga elnöke „véletlen szerencsétlenségnek" tartotta a trianoni békeszerzôdést, s a Liga július 27-i ülésén kijelentette: „az úgynevezett Rothermere-vonal nem magyar javaslat", „a magyar nemzet nem adja fel jogát a maga ezredéves […] államterületéhez". Ezt az álláspontot fejezte ki a kormány reprezentatív folyóiratában, a Magyar Szemlében 1928 ôszén megjelent Új Hungária felé című tanulmány is, amely elôször vázolta fel a történelmi Magyarország föderatív, illetve autonóm egységekre épülô visszaállításának a programját.

Az integrális revízió eszméjét változatos érvrendszer támasztotta alá. A kor történészei kidolgozták a magyarok Kárpát-medencei elsôbbségének a tézisét, amely szerint a honfoglalás pillanatában idegenek nem, illetve csak elhanyagolható számban éltek a magyar törzsek által birtokba vett területeken. A historizáló gondolkodás ebbôl azt a konklúziót vonta le, hogy a Kárpátok északi lánca és az Adria közötti területekre „történeti joga" egyedül és kizárólag a magyar nemzetnek van. Ugyanilyen gyakran hangoztatott érv volt a magyarság kulturális fölénye és különleges politikai szervezôképessége, amely a térség minden más nációjától megkülönböztette, és egyedül ôt tette alkalmassá a Nyugat védelmére, valamint a római és a brit világbirodalmakéhoz hasonló civilizatorikus misszió betöltésére a Duna-medencében. A történelmi Magyarország visszaállítását alátámasztani hivatott érvek közé tartozott a Közép-Duna-medence földrajzi és gazdasági egysége, illetve az itt élô népek gazdasági egymásrautaltsága is. „A földrajzi szempont – hangoztatta például Teleki Pál is, akinek idevágó gondolatait Ablonczy Balázs részletesebben ismerteti – a nemzetalkotó tényezôk legfontosabbika", és a békekonferencia nagyott hibázott, amikor döntéseit a nyelvi különbségekre alapozta. Végül mint negyedik tipikus nagyrevíziós argumentumra utalhatunk az úgynevezett Szent István-i állameszmére. Eszerint a nemzetiségek magyarországi elnyomása minden valóságalapot nélkülöz; Szent István és utódainak az országa lényegénél, belsô szellemiségénél fogva mindenkor a nemzetiségek barátja volt; ezt „szívük mélyén" az elszakadt nemzetiségek is tudják, és ezért a Szent István-i birodalom, azaz „Nagy-Hungária" összes népeinek újraegyesülése csupán idô kérdése. Ez a historizáló megközelítés olyan egymástól távol álló személyiségek Trianon-felfogását is jellemezte, mint amilyen például a harmincas években már egyértelműen németellenes és a rendszer liberális ellenzéke felé közeledô Szekfű Gyula, illetve a fasiszta és 1944-ben a németek kegyébôl hatalomra kerülô Szálasi Ferenc volt.

A fenti érvek egyike sem volt teljesen légbôl kapott, az igazság néhány elemét mindegyik tartalmazta. Ezek az igazságelemek azonban olyan mértékben keveredtek „csúsztatásokkal", féligazságokkal, elhallgatásokkal és téveszmékkel, hogy végeredményben egyáltalán nem a magyar társadalom múlt- és önismeretét, valamint politikai tisztánlátását növelték, hanem éppen ellenkezôleg: illúziókat és megalapozatlan reményeket keltettek a lakosság széles köreiben.

A birodalmi gondolat természetesen nem kizárólagosan uralta a két világháború közötti magyar politikai gondolkodást. Az integrális vagy nagy-revízió eszméje mellett jelen volt az etnikai elvű revízió programja is. Az ellenzéki pozícióban levô különbözô liberális és liberális demokrata csoportok lényegében ezt képviselték. „… [n]em törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbségek hathatós védelmére" – fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját Vámbéry Rusztem 1928-ban. A revízió – írta a liberális Fenyô Miksa 1935-ben – nem lehet más, mint a „magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása". Többé-kevésbé ugyanezt vallották a szociáldemokraták is. Az emigráns Jászi Oszkár ennél is tovább ment. Ô a trianoni határokat lényegében elfogadva kereste a megoldás kulcsát. A probléma lényege – vélte a Károlyi-kormány egykori nemzetiségügyi minisztere – nem a terület, hanem a „területen élô népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének" a lehetôsége, amely az egész térség összefogásához jó alapot teremthetne.

A kelet-európai népek szoros együttműködésének eszméje számos hazai gondolkodót is foglalkoztatott. Közéjük tartozott Szabó Dezsô, akinek idevágó elképzeléseit elôzô számunkban Péterfi Gábor elevenítette fel, valamint Németh László, akinek a nézeteit e számunkban Bárdi Nándor ismerteti. Németh – Jászihoz és Szabó Dezsôhöz hasonlóan – azt vallotta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország folbomlása elkerülhetetlen volt. „A Habsburg-monarchiát – írta a Magyar élet antinómiái című 1934-es írásában – a nacionalizmus végsô következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség". Ebbôl az akkor hallatlan merészségnek számító gondolatból logikusan következett a másik eretnekség: a területi revízióról való lemondás, valamint a dunai népek „tejtestvériségének" és összefogásának – Jászi és Szabó által is helyeselt – hangoztatása.

A baloldal egészen 1945-ig azt hitte, hogy a méltányos kiegyezés, illetve a dunai népek összefogása a hatalmon lévô „reakciós" magyar uralkodó körök nagyrevíziós elképzelései miatt késik. Az 1945 utáni évek fejleményei azonban alaposan rácáfoltak feltételezésükre. Kiderült, hogy a dunai népek „tejtestvérisége" nemcsak ellenzéki, hanem hatalmi pozícióból képviselve is illúzió, mint ahogy illúzió volt annak feltételezése is 1945 elôtt, hogy a történeti ország egykori nemzetiségei visszavágyódnak a föderatív jelleggel újjászületô történeti magyar államba.

A SZENT ISTVÁN-I BIRODALOM ÁLMA

Teleki Pál nemzetiségpolitikai gondolatai

Az 1879-ben született tudós-politikust sorsa és származása is arra indította, hogy mélyebben gondolkozzon nyelv, nemzetiség és államhatalom viszonyáról és összefüggéseirôl. Teleki Pál édesanyja a XVIII. században Magyarországra került macedoromán kereskedôcsaládból származott – ôk elôszeretettel nevezték magukat görögöknek –, a család birtokai pedig többek között Erdély és a Partium peremén, Kôvárvidéken feküdtek. Itt az erdélyitôl is eltérô sajátos társadalmi viszonyok és a magyar nyelvszigeteket közrefogó erôs román többség hamar szembesíthette a fiatalember Telekit a történelmi Magyarország egyik legsúlyosabb problémájával. 1904-ben, amikor rövid ideig tiszteletbeli szolgabíróként szolgált a nagysomkúti járásban, minden bizonnyal megtanult románul, hogy az alapvetô igazgatási feladatokat el tudja látni. Romántudására mindenesetre késôbb többször hivatkozott beszédeiben. Mégis, amikor 1916-ban, egy idôközi választáson indult a megürült keszthelyi mandátumért, az erdélyi román betörés friss sokkja alatt egyáltalán nem tűnt türelmesnek nemzetiségi kérdésben. Miközben „erôs és céltudatos" nemzetiségi politikát követelt, pontosította, hogy mit ért ezen: „az engedékenységet a gyengeség jeléül szokták tekinteni ellenségeink, pedig nekünk minden téren erôt kell mutatnunk" – mondta a kisebbségekrôl szólva.

Telekit azonban mind képzettsége, mind napi politikán túlra tekintô távlatos gondolkodása kiemelte kortársai közül. 1918–1920 kataklizmája, a háborús vereség, a forradalom és Trianon láthatóan mélyen elgondolkodtatta magyarság és nemzetiségek viszonyáról. A magyar békeküldöttség fôdelegátusaként, külügyminiszterként és miniszterelnökként szerzett élményei új utakra indították ôt magyarság és külföld, többség és kisebbség viszonyának értelmezésében. Bár a trianoni békeszerzôdésrôl nem sok jó szava volt, úgy látta, hogy a döntés részint az elmúlt évtized mulasztásainak eredménye. Mulasztás nemzetiségi politika és Magyarország külföldi bemutatása tekintetében. Nem meglepô tehát, ha a békeszerzôdésre való felkészülést, anyaggyűjtést úgy tekintette, hogy az „nem annyira a pillanatnak, mint a jövônek szolgált és pótolta a múlt mulasztásait". Külügyminiszterként Teleki aktív irányítója volt 1920 tavaszán a titkos francia–magyar tárgyalásoknak, amelyek során a magyar fél jelentôs gazdasági kedvezményekért cserébe (a MÁV bérbeadása, csepeli szabadkikötô felépítése, egyes magyar bankok átengedése) területi engedményeket kért a francia féltôl. A párizsi külpolitika irányítóinak ugyan nem volt szándékukban módosítani a békeszerzôdésen, a magyar kérések azonban nem támasztják alá azt a tételt, amely szerint a budapesti külpolitika kizárólag illúziókba ringatta volna magát, és csak a területi integritás alapján volt hajlandó tárgyalni. A magyar fél elsôsorban a határ túlsó oldalán található, döntôen magyar lakosságú területeket kérte a felvidék déli részén, a Partiumban és a Bácskában, ezenfelül természetföldrajzi és etnikai érvek alapján Kárpátalját és a keleti felvidéket. valamint egyfajta autonómiát kért a Székelyföldnek. A magyar felvetések természetesen nem leltek visszhangra. És bár Teleki 1921-ben, az Egyesült Államokban tartott elôadásában kisebb korrekcióktól eltekintve a Horvátország és Szlavónia nélküli integer Magyarországot tartotta kívánatosnak mint a Kárpát-medencei béke biztosítékát, mind a két világháború között tett nyilatkozatai, mind a revízió idôszakában tett gyakorlati lépései azt bizonyították, hogy hajlott az ésszerű kompromisszumokra. A revízió szerinte „nem lehet restitutio in integrum, azaz egyszerűen a háború elôtti állapot visszaállítása". Ehhez még hozzátette, hogy „Európát úgy rendezni, hogy kisebbségek ne legyenek, nem lehet". Maga pedig számos esetben mérséklôleg lépett fel, amikor észlelte a hazai revíziós propaganda túlzásait vagy dilettantizmust tapasztalt. Szemében a „kilencszázéves magyar hagyományhoz", a történeti Erdély türelmes nemzetiségi politikájához, a Szent István-i állameszméhez való visszatérés jelentette a nemzetiségi kérdés megoldásának kulcsát. Elképzelése toleráns nemzetiségi politikát körvonalazott, amely a magyar hegemónia elismerése fejében széles körű kulturális, oktatási önrendelkezést biztosított volna a hazai nemzetiségeknek, az anyanyelv szabad használatát a közigazgatás és a bíráskodás alsóbb szintjein. Sôt a magyar államhoz való hűségét szerinte már bizonyított ruténségnél a területi autonómiát sem tartotta kizártnak. Ennek bevezetésére tett kísérletet akkor, amikor 1940 júliusában beterjesztette a Kárpátalja önkormányzatáról szóló törvényjavaslatot, amelynek életbeléptetését azonban megakadályozta a vezérkar és a helyi magyar elit összefogása. A harmincas évek elején, a Pester Lloydban megjelent cikkében Teleki arról írt, hogy szemében az európai kisebbségek három csoportba tartoznak: vannak „hagyományos kisebbségek", amelyek „történelmi idôszakok óta egy másik, az államalkotó néppel együtt élve megôrizték nemzeti mivoltukat, kultúrájukat és esetleg nyelvüket is¨ (ilyenek a szlovákok, katalánok, bretonok, flamandok és mások). A második nagy csoportba az önkéntes kisebbségek tartoznak Teleki szerint, azok, amelyek tömeges, önkéntes betelepülés révén kerültek jelenlegi lakhelyükre, mint a magyarországi szerbek jelentôs része vagy a németek. Kényszerkisebbségeknek azokat a csoportokat nevezte, amelyek nagyhatalmi döntés nyomán kerültek új léthelyzetbe, mint például a kisebbségi magyarok. Ez a történelmi eredet szerinti osztályozás egybevágott Teleki sokszor historizáló és konzervatív alapmotívumokkal bôségesen átszôtt gondolkodásával.

Munkássága azonban nem merült ki a szavakban: a húszas évek elsô felében irányította a féltitkos revíziós kormánypropaganda csúcsszervét, a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központját (TESZK). Majd 1924-ben létrehozta a Szociográfiai Intézetet és 1926-ban az Államtudományi Intézetet. Az utóbbi, amellett hogy a Közép-Európa-kutatás egyik legjelentôsebb műhelye volt Magyarországon a század elsô felében, a gyakorlati revíziós politika legfontosabb háttérintézménye volt. Teleki politikusként és miniszterelnökként is hű maradt nemzetiségpolitikai elképzeléseihez. Miközben a színfalak mögött erôteljesen fellépett a magyarországi német propagandával szemben, 1940-ben parlamenti eljárást kezdeményezett két nyilas képviselô ellen, akik nemzetiszocialista mintára, a népcsoport-elv alapján kívánták rendezni a magyarországi nemzetiségek törvényi helyzetét. Teleki indoklása szerint a törvény hatályba lépése esetén a „magyar nemzet mint olyan megszűnnék". Ugyanakkor megreformálta a nemzetiségi iskolák rendszerét, az elsô bécsi döntés nyomán kitűzött szlovák–magyar határ helyszíni szakértôi munkálatai során feltűnô méltányosságot tanúsított a szlovák fél követeléseivel szemben. Olyannyira, hogy aprólékossága gyakorta kergette kétségbeesésbe magyar munkatársait is, mint például Andorka Rudolf vezérkari ezredest. Jóllehet az etnikai elvű határkorrekciót „a mi felfogásunkkal nem tökéletesen egyezônek" tekintette, hajlott a megegyezésre. 1940-ben, Mussolininak írott levelében, majd a felsôházban is a kompromisszumok szükségességét hangsúlyozta a revízió és a nemzetiségek ügyében „a szomszéd országok és talán egész Európa érdekében".

Kárpátalja visszaszerzését nem is annyira a rutének mint „natio fidelissima" miatt tartotta fontosnak, hanem a Kárpát-medence gazdaságföldrajzi és vízrajzi viszonyai miatt. Szerinte az Alföld öntözése szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy a Tisza vízgyűjtô területe is magyar kézen legyen. Ugyanakkor megértônek bizonyult a rutének kulturális követeléseivel kapcsolatban. Horthy kormányzóval hosszas levélváltásba bonyolódott azért, hogy elérje: a Vitézi Rendbe felveendô ruténeket ne kényszerítsék névmagyarosításra. Erdély kérdésében sem az egész országrész visszaszerzését tartotta fontosnak; eredeti elképzelései szerint megelégedett volna az 1918-ban elveszített területek kétharmadának visszacsatolásával. Ragaszkodott viszont a Székelyföldhöz, nemcsak annak kompakt magyar jellege miatt, hanem, mert a régió visszakerülése az oda vezetô folyosó miatt „szükségképpen más területeket" is visszahozott. Az 1940-es második bécsi döntés során megrajzolt határ nagyjából megfelelt a kormány nemzetiségi szakértôi által rajzolt magyar „minimálprogramnak". A német–olasz ítélet azonban kétségbeejtette Telekit, egyfelôl mert az ország tengelyelkötelezettsége még hangsúlyosabbá vált, másfelôl úgy látta, hogy a magyar közvélemény nem nôtt fel a történelem által teremtett helyzethez, és túlzó, a nemzetiségek iránt türelmetlen magatartásával olyan hibákat követ el, amelyektôl Teleki „nemzetnevelô-ként" mindig óvta az övéit. Az erdélyi magyar középiskolákban továbbra is kötelezô maradt a román nyelv oktatása, és Teleki igyekezett megoldani a románok parlamenti képviseletét is. Kezdeményezésére törvény védte a nemzetiségek érzületét és a nemzetiségi területen dolgozó tisztviselôket kötelezték a nyelvtanulásra. A kormányfô ugyanakkor fokozódó elkedvetlenedéssel tapasztalta, hogy a közigazgatási szervek, sôt a háborús idôkben különös tekintéllyel bíró katonák sorozatosan szabotálják rendelkezéseit, vagy éppen a kormányzati akarat ellenére cselekszenek. Életének utolsó hónapjait a felismerés fokozatosan megkeserítette, és ez a körülmény bizonyosan hozzájárult tragikus döntéséhez, mellyel az öngyilkosságot választotta.

1941 márciusának végén Szatmárban járt, ifjúkora földjén. A jugoszláv válság miatt korábban hazatérve elkeseredetten adott számot a minisztertanácsban a nemzetiségi téren tapasztalt áldatlan állapotokról. Bejelentette lemondását is, és szándékától csak miniszterei kérlelésére állt el. Lelkiállapotát minden bizonnyal megviselte a jugoszláv hatalomváltással és a német fellépéssel együtt járó feszültség. Emberi és közéleti magányában, kül- és belpolitikai törekvéseinek kudarcát érzékelve választotta a halált 1941. április 3-án hajnalban.

TELEKI PÁL: MAGYAR NEMZETISÉGI POLITIKA [1940] (részletek)

Állítom, hogy nincs az a kérdés, sem az országon belül, sem az országon kívül – és a nemzetiségi kérdés is közéjük tartozik – amelyet mindenütt és mindenben egyformán, egy kaptafára lehetne megoldani.

A XIX. század volt az, amely atomizált az élet mindenféle területén, amely az emberi életet nem a maga sokszerűségében vizsgálta, hanem próbálta leegyszerűsíteni egyes, rendszerint s ennek következtében tökéletesen egyoldalú axiómáival, egyoldalú formulákkal, de nem az életnek egészét, hanem csak egy-egy oldalát, nem az embereknek egész mivoltát, hanem csak egy-egy sajátosságát, például a nyelvet, emelve ki.

Azt is nem egyszer hangsúlyoztam – az eddig elmondottakból is logikusan következik – hogy mindenkinek joga van anyanyelvét, szüleinek, ôseinek szokásait ápolni, gyermekeire átörökíteni, de egyazon joga az is, hogy nemzetiségét, szokásait megváltoztathassa, felcserélhesse, mint ahogy ez az Egyesült Államokban s a világ sok államában már a bevándorlók elsô generációjában is történik, nem pedig csak hosszú, generációkra terjedô együttélés után.

Megmondottam éppen ebbe kapcsolódva, hogy ezt nemcsak az iskolapolitikáról akartam megjegyezni, de egyéb vonatkozásban is hangsúlyoztam, elsôsorban a közigazgatási tisztviselôk, a rendôrök, fôleg a csendôrök, a leventeoktatók, azonkívül a papok és a tanítók elôtt, hogy az idegen nemzetiségi nyelvet meg kell tanulni, azt ismerni kell, azon érintkezni kell a néppel, mert a szentistváni gondolat nem jelent erôszakkal való magyarosítást a nyelvben, a külsôben. Jelenthet az együttélés és a közös életforma magyarosodást a lélekben, ha ôszintén és szabad akaratból történik, másképpen nem – és tudjuk, hogy másképpen nem is érték.

A mi életünk itt a Duna-medencében, más nemzetiségű, tehát német, szlovák, rután és egyéb ajkúakkal Szent István birodalmának népeivel mindenkor az volt, hogy politikai nemzetben, amely régen a nemességet jelentette, ebben a tekintetben is az una eademque nobilitas állott fenn. És ha ma a politikai jogok a nemzetnek sokkal szélesebb rétegeire terjednek ki, akkor ezeknek a széles rétegeknek és minden tagjuknak, különösen pedig azoknak, akik felelôs állásban vannak – és ez vonatkozik a jegyzôre úgy, mint a miniszterelnökre – úgy kell viselkedniök, hogy egyformán nobilisak legyenek.

A nemzetek nem kövek, amelyek örökön maradnak és még a kövek sem maradnak örökön. Azonban a nemzetek mindenesetre nem azok – és házasságok, barátságok, életformák azonossága folytán, hosszas együttélés következtében bekövetkeznek áthasonulások. Bekövetkezik még egyeseknek vagy családoknak a nyelvcseréje is, amelynél csak az a fontos, hogy önként következzék be és se az államhatalom, se az államhatalomnak a közegei ezt mesterségesen elô ne idézzék, ne próbáljanak ilyet mesterségesen elôidézni.

Ilyen értelemben szándékozom továbbra is cselekedni: a legteljesebb jogi és tényleges egyenlôség mindenféle vonatkozásban, az élet minden viszonylatában. Természetesen. Ebbe az egyenlôségbe beletartozik az egyenlô szabadság joga is. Ehhez tartozik elsôsorban az anyanyelv teljes és minden béklyótól mentes használata. A magánéletben minden rendű és fajú embernél, minden gazdasági és más vállalkozásoknál, a nemzetiségek egyesületi életében, valamint természetesen az egyházi életben is. Biztosítani kívánjuk az anyanyelv használatát a hatóságokkal és a hivatalokkal való érintkezésben.

Ezekben a miniszteri székekben, 1867-tôl 1940-ig 362 miniszter ült. Ezek közül 123 nem magyar származású volt. Ebben a székben, ahol magam ülök, a 30 miniszterelnök közül 10 nem volt magyar származású. Így felsorolhatnám a többi minisztériumot is. Mindezek az urak részt vettek a magyar állam igazgatásában, részt vettek legfôbb helyen és valószínűleg, ha megpróbálnám ezt vizsgálni, a kisebb állások terén is ugyanoda jutnék.

Ezért kell a társadalmat az úgynevezett nemzetiségi kérdés helyesebb megítélésére, a nemzetiségeknek egymás közt kijáró magatartására, a nemzetiségi probléma megértésére és átérzésére nevelni – és ez egyike a legfontosabb feladatoknak – sajtó, a rádió, egyesületek és általában a közönség nevelésének minden eszközével. Természetesen ennek nem kell kizárólag csak magyar részrôl megtörténnie, hanem olyanok részérôl is, akik hazánk más nemzetiségeihez tartoznak.

A kormány már intézményes módon gondoskodik arról, hogy az állami hivatalnokok, csendôrök, leventeoktatók, nem is szólva a tanítókról és a tanárokról, a működési területükön használt nyelveket jól bírják, a közösséggel ezeken a nyelveken érintkezzenek és pedig úgy, hogy ezeket a nyelveket ne csak beszéljék, hanem a néppel való érintkezésben csakugyan használják is.

Különösen hangsúlyozni kívánom, amint már kassai beszédemben is tettem, hogy sem állami, vagy más közigazgatási szervek, vagy papok, esetleg mások bárkit is befolyásolni merészeljenek abban, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak vallja magát.

Névmagyarosításokat semmi körülmények között sem szabad követelni.

Sohasem voltam ennek a mozgalomnak barátja, mert a név magyarosítása magában véve még semmit sem jelent. Nem fejez ki érzelmet, tűzijáték és semmi más.

A névváltoztatás csak hosszabb szellemi áthasonuló folyamat záró aktusa lehet. Ha valaki egyik nemzetiségbôl a másikba lép át – közömbös, hogy esetleg valamilyen rokonsági kötelék alapján – és utána teljesen a másik nemzetiséghez tartozónak érzi magát, felvetheti a kérdést: miért kell idegen hangzású nevet viselnem, ha már máshova tartozónak érzem magam? Én tehát a nevemet is meg fogom változtatni. – De elôbb és egyébként nincsen semmi értelme.

Még csak azt szeretném kifejteni, hogy minden kultúrtevékenyésg szabad gyakorlását, tehát a film- és színházelôadásokat természetesen engedélyezni kell. De arra is vigyázni kell, hogy a film vagy a darab nemzetiséget, de egy embernek a nemzetiségi érzéseit se sértse.

Több gondot kell fordítani továbbá az óvodákban is az anyanyelv tanítására. Hibás nemzetiségi büszkeségbôl sok óvodát magyar nyelvűnek jelzünk, amelyekben az óvónôk magyarul nem értô gyermekekkel anyanyelvükön beszélnek és játszanak és legfeljebb néhány magyar költeményt tanítnak meg kívülrôl, ami helyes, ha a gyermekek értik a nyelvet, de helytelen, ha a költeményeket értelmetlenül ledarálják. Ha ezt a szemfényvesztést leállítjuk, a helyzet rögtön másképp mutatkozik. Helytelen és megengedhetetlen 4–6 éves gyermekekkel csak, vagy legfôképpen tôlük idegen nyelven érintkezni.

Ennek nincsen értelme. Természetesen az óvodákban is lehet a gyermekeknek magyar nyelven ismereteket adni.

Németh László víziója a dunai népek összefogásáról

A magyar XIX. századot Németh László Szekfű Gyulához hasonlóan hanyatló kornak látta. De míg Szekfű számára 1867 volt a magyar történelem európai mércével mért csúcspontja, addig Németh ezt a magyar fejlôdés mélypontjának tekintette. Szerinte „67 erkölcsi csapda volt, amelybôl nem nyílt szabadulás". A magyar nemzeti érdekek képviselete (például a kossuthi dunai kiegyezés) szembekerült a magyar államtest sérthetetlenségének dogmájával. Miközben a kiegyezést támogató elit a nemzetiségi területeken szerzett képviselôi helyekkel tudta hatalmát biztosítani. „A nagy baj az volt, hogy a magyar ellenzék is benn volt abban, amibôl a többi nép »ellenzéke« kinn lehetett. Közjogi harcokat folytathatott – de a Monarchia elintézetlenül elintézett létkérdéseihez, állam és »népeim« viszonyához nem nyúlhatott hozzá" írta Szekfű Gyula című tanulmányában. Tehát a helyzetvédô kompromisszum következtében a magyar elit épp helyzetét nem tudta rendezni. Ehhez kapcsolódik a Szekfűvel szembeni másik fontos kritika: nem a liberalizmus felelôs a hanyatlásért, hanem az a szerkezet, mely nem tette lehetôvé, hogy a modernizáció során a népet beemeljék a nemzetbe (Magyarság és Európa).

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását elkerülhetetlennek tartotta. A nacionalizmust, a nemzeti önrendelkezés eszméjét megállíthatatlan folyamatnak vélte, és szerinte sem az engedékenyésg, sem a türelmetlenség nem tudta volna Magyarországot régi alakjában fenntartani. Alapvetô mulasztásnak azt látta, hogy a különbözô nemzetiségeket, a vegyes lakosságú területeket nem sikerült egy modernizációs program keretében integrálni (Magyarok Romániában). Németh szerint Trianonnak azonban elônyei is voltak. Gazdaságilag: az eddig az „erdô és a só koldusföldjére menô" alföldi és dunántúli adó megmarad ezeknek a területeknek. A trianoni Magyarország mezôgazdasági adottságai révén lehetôség lett volna a hollandiai gazdagság megteremtésére. Erkölcsileg: megszűnt a kiegyezés kényszere. „A történelmi állam elveszett, de a nemzetiség szabad" (Kisebbségben). Nem kellett egy halódó birodalomhoz kötni a döntéseket, nem kellett tovább a nemzetiségi kérdéssel mint belpolitikai üggyel foglalkozni. Az elszakítás vigasza: a kisebbségbe kerültek megedzôdnek, kapcsolatot teremtenek egy másik országgal, néppel.

Az 1918. októberi forradalmat pozitívan ítélte meg. „Nem az eszmékben volt hiba, hanem abban, hogy kompromittálták az eszmét […] én az októbrista eszmék zászlóvivôjének nem Jászi Oszkárt, hanem Ady Endrét tartom, és az ô nyomdokaiban haladok". („A szellem rendezô nyugtalanság." Rónay Mária interjúja) A forradalom elvesztéséért a középosztály asszimilánsait tette felelôssé. Szerinte a királysággal együtt a hűbériséget is elhagyva lehetôség lett volna egy kelet-európai gazdag parasztállam megteremtésére. Azonban „a nemzetközi forradalom ügyétôl hiszterizálódott zsidó forradalmárok ôrültségbe csigázták az októbert". (Kisebbségben)

A Trianon utáni teendôkrôl többször is igen határozottan állást foglalt. „Mit kellett volna a magyarságnak tennie Trianon után? Megerôsödnie itt benn s tartania magát odakünn. Itt: megoldani, ami megoldandó, ott: fenntartani, ami fenntartható. …A szükséges belsô reformok elmaradtak; az elszakított magyarság erkölcsi, anyagi, külpolitikai támogatást tôlünk nem kapott. A belsô süllyedést és a külsô közönyt egy revizionista lárma leplezte el, melyet az itteniek meguntak s az ottaniak megsínylettek. …Szívós munkával meg lehet szerezni valami mást a kis népek övében: a magyarság primátusát. Ennek azonban elsô és egyetlen feltétele: a magyar reform. Magyarországnak egy külpolitikája van ma: a belpolitika. Kifelé hallgatni, befelé tenni: ezzel erôsödünk meg kifelé is." (Lesz-e reform) Elutasította a nagyhatalmi szövetségesdit és mindenféle „politikai társasjátékot". Úgy vélte, hogy a magyarság származása miatt sem számíthat szövetségesekre. Egyetlen lehetôsége, ha különbbé tud válni. „A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni." (Töredék a reformból) A magyarság lehetséges vezetô szerepét mindenütt hangsúlyozta, de ez Némethnél minôségi és nem hatalmi fölényt jelent. Azonban a magyaron (késôbb a határon túli ifjúsági mozgalmakon) kívül más vezetô népet egy új szövetség létrehozására sehol sem nevezett meg.

A területi revíziót Németh nem tekintette igazi megoldásnak. A második bécsi döntés utáni helyzetet értékelve, újra a társadalom demokratizálásának feladatát állította elôtérbe. A teendôket is sorra vette: 1. befogadni a magyar nemzetbe a magyar népet, 2. megértetni magunkat a szomszéd népekkel, 3. „javítsuk meg, ha alkalom nyílik rá a magyarság-csonkító határokat". (Erdély ünnepére) Az 1940-es megoldást egyrészt azért bírálta, mert „egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé", másrészt végigvett három megoldást fogyatékosságaikkal: a Szent István-i gondolatot, a független Erdély létrehozását, a magyarság áttelepítését a Partiumba, majd a negyedik, megvalósult megoldás bizonytalan tartósságára utalt.

Németh László írásaiban nem közvetlenül Trianonra reflektál, hanem a két világháború közti magyar társadalom sorsproblémái között kereste a kérdés kezelésének lehetôségeit. Az államnemzeti integritás (Nagy-Magyarország visszaállítása) helyett az etnikai-kulturális értelemben vett nemzet összetartozása és ennek minôsége került elôtérbe, elismerve mások ehhez való jogát is. 1928-ban a Napkeletben Klebelsberg Kunó Neonacionalizmus című írásáról vitát indítottak. Ide készült Németh Új refomkor felé című tanulmánya. A reformpolitika elé két célt tűzött ki. A belpolitikában meg kell teremteni a népbôl polgárosodott új középosztályt, a külpolitikában pedig az integer Magyaroszág vágyhorizontja helyett az integer magyarságra alapozó, a minden kisnép nemzeti szabadságáért küzdô „imperializmus"-ellenes politika élére kell állnia. Európai feladatnak tekinti az etnikai közösségek szabad fejlôdésének biztosítását, melyet csak egyetemes erkölcsi törvények garantálhatnak. Ehhez azonban a lelkiismeret felébresztésére, új erkölcsiségre van szükség, az állami/nemzeti érdekeken túl. Ezt az új erkölcsiséget (etnikai önrendelkezés, imperializmus – azaz államérdek – nélkül) a kis nemzeteknek kell képviselniük. S ebben a magyarságnak kellene élen járnia.

Németh Tanú-korszakának törzstémája a közép-európai „tejtestvériség", összefogás eszméje. Ennek egyik oldala a kölcsönös megismerés igénye, a másik egy új együttműködés kereteinek víziója. Ez abból indult ki, hogy miután felbomlottak a soknemzetiségű („néprajzellenes") országok, és a felszabadult népek kitombolták nacionalizmusukat, csak úgy tudnak válaszolni az új kihívásokra, „ha egy tágabb hazafiságban e kicsinyes patriotizmus fölé emelkednek. […] Az új vállalkozás: ez az új Közép-Európa, egyénnek és államnak új egyensúlya. […] A történelem súlypontja itt van most. Korunk két forradalmát: a minôség lázongását a színtelen civilizáció ellen s az igazság lázadását a kapitalista garázdaság ellen itt kell összeegyeztetni. Mi magyarok, szétszórt, népekbe ékelt nép, ennek az új Európának vagyunk természetes erjesztôi. Itt a hivatásunk, itt a revíziónk." (Új nyelvtanokra) A Közép-Európa-eszme nemcsak mint létezô történelmi adottság, hanem mint vállalkozás jelenik meg: a minôségszocializmus és az együttműködés megvalósításának lehetôségeként. A másik fontos elem, hogy ennek a térségöntudatot és új európai modellt terjesztô eszmének a szétszórt magyarság lehetne a katalizátora. Ezzel válthatná relatív hátrányát elônnyé.

Németh László Trianonnal és a revízióval kapcsolatos nézeteinek fontos dokumentuma a Debreceni káté 1933-ból. Az írás alapkérdése az, hogy a kialakult európai és magyarországi helyzetben (gazdasági világválság, Hitler hatalomra jutása, Gömbös Gyula miniszterelnöksége) mit kell tennie a magyarságnak: „Ki kell egyenesednie és a sorsa helyére kell állnia." Itt olyan új elitet igényel, amely valóságismerettel rendelkezik, és a megváltozott nemzetközi viszonyok között is képviselni tudja a magyarság érdekeit: a nagyhatalmi érdektérben a közép-európai kis nemzetek összefogásának kezdeményezôjeként. Tehát egy új, a belsô társadalmi teljesítményen (minôségen) alapuló vezetô, integráló szerepben látja Trianon revíziójának lehetôségét.

Az új elit eszméje, a „nép sorsához illô magatartás", a nép múltjához és mai valóságához kialakított hiteles viszony. Ez teremtheti meg azt az „új nemességet", mely a fasizmus, a nemzetiszocializmus, szovjet szocializmus imperialista törekvéseivel szemben megmentheti a magyarságot, a környezô népeket (és Európát) a gyarmati leigázástól avagy a nemzethaláltól. Egy másik megközelítésben a szökése (szorongatott helyzetbôl való jó kiugrás, a lemaradás gyors behozása) a sorsa által kijelölt (a történelmi fejlôdés lehetôségébôl adódó) helyre a magyarság régión belüli – lehetséges – feladatát jelzi. Miközben közvetetten a magyarságot is a kis népek közé sorolja, a hódító törekvésekkel szembeni ellenállás központjában a magyarságot szeretné látni. De ennek az a feltétele, hogy a nemzet „formában" legyen, az „új nemesség", az új minôség-modell megteremtésében legelöl járjon. Ezzel – az államnemzeti gondolkodás elutasítása után – a revíziót is átértelmezi: a szellemi, kulturális befolyás fontosabb, mint az államhatárok megváltoztatása. A fogalmat (revízió) belülre teszi: elôször saját társadalmunkat kell megváltoztatni, hogy külsô problémáinkat megoldhassuk. Így a belülrôl átalakított nemzet már egy nemzetek fölötti birodalomban is el tud helyezkedni: a centralizált államnemzeti felfogással szembe a tájhaza fogalmát állította. (Ez a részletesen ki nem fejtett fogalom az élô közösségi kapcsolatoknak az egyén számára megragadható köre.)

Németh László Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című munkájának új kiadására reflektálva írta meg A magyar élet antinómiáiról szóló tanulmányát. Ennek harmadik fejezete foglalkozik részletesen az elszakított magyarság problémájával. Szekfűvel szemben nem egy a „nemzetiségek fölé emelt" integer Magyarország, hanem egy államszövetség-elképzelést képviselt (különbözô enitások szövetségeként). Az államszövetség propagálása szerinte taktikai fogásként sem lett volna rossz kezdeményezés: perspektívát adhatott volna a kisebbségben élô magyaroknak, és oldhatta volna a környezô államok nacionalizmusát.

Németh László legrészletesebben a Magyarság és Európa című könyvében (1935) fejtette ki Közép-Európa-koncepcióját. A trianoni Magyarország mérlegét megvonva két elmulasztott feladatot jelölt meg: „beengedni a magyar nemzetbe a magyar népet, mely új középosztályunk jóvoltából messzebb volt e nemzettôl, mint a súlyos kelet-európai jobbágyság vagy a török hódoltság alatt, és úgy forgolódni az új Duna-népek közt, hogy az elszakított magyarságnak életet, magunknak pedig kedvezô helyet ügyeskedjünk ki". Itt a Közép-Európa-elképzelés már a késôbbi politikai államszövetség elôkészítôjeként jelent meg. A háború után létrejött irredentát a „sorstehetetlenség" (a történelmi feladatok fel nem ismerése) tünetének tekintette. Ezzel szemben véleménye szerint a szétszórt magyarságnak küldetést kell adni: a közép-európai eszme terjesztését a térségben. „1. teremtse meg Közép-Európát szellemben, tudományban; 2. hozzon olyan jó hírt (evangeliomot) e testületnek, mely a kulturális és érdekkapcsolatokat erkölcsiekké teszi." Közép-Európa megteremtésén a közös hagyományok, a nyugati kihívásokra adott hasonló válaszok, valamint a nagyhatalmi törekvésekkel szembeni közös „sorsérdek" tudatosítását értette. A jó hír az Új Európa hirdetése: a sziget-, telep-ideológia elterjesztése az egész térségben. Németh – az irodalom szerepét túlértékelve – abban bízott, hogy az irodalom átalakítja a szellemi életet, az így létrejött elit pedig a társadalmat.

A Magyarság és Európa című könyv a Tanú-korszak eszméinek összefoglalása volt. Az ezt követô nagyobb munkája – témánk szempontjából kulcsesszéje – a Magyarok Romániában (1935) pedig ezeknek az elképzeléseknek szembesítése volt a Duna menti valósággal. A románság és a magyarság helyzetét összevetve az elôbbit egy emelkedô ország népének látja, ugyanakkor szembesült saját népének leromlásával, pusztulásával. A románokat is félti a „millenniumi dinamizmustól", a nyugati minták kritikátlan átvételétôl, de közben elcsodálkozik az értelmiség és a társadalom a magyarországinál sokkal szervesebb, hitelesebb kapcsolatán. A magyarságot ehhez képest öreg, kifáradt etnikumnak érezte. Az erdélyi fejlôdést a magyar életerô utolsó bástyájának tekintette a középkori magyar állam megszűnése óta, amely az európai eszméket is saját hagyományaira támaszkodva tudta honosítani. Szembesülés a lepusztulással – a Teleki Téka rossz tetején becsurgó esô szimbolikája –, számára azért fájdalmas, mert Erdélyt tekintette a magyar kulturális hagyományok legtisztább ôrzôjének. Az okokat – a korszak felfogásával ellentétben – nem elsôsorban a kisebbségellenes román politikában, hanem az önálló erdélyi fejedelemség óta hanyatló magyar történelemben és a trianoni Magyarország (reformképtelenségével) a kisebbségi magyaroknak perspektívát nem adó társadalmi életében látta. Az útinapló megjelenését követô vitában részletesen is kifejtette az erdélyi magyarság helyzetével kapcsolatos véleményét. A szomorú viszonyokért elsôsorban Magyarországot tette felelôssé, mert nem tudott az erdélyi magyarság számára követendô társadalmi mintát adni. Másodsorban az erdélyi magyar vezetést hibáztatta, mert átvette Magyarország beteg közszellemét. S csak harmadsorban tartotta felelôsnek a románságot. „Ez nem azt jelenti természetesen, hogy én a román uralkodó osztály eljárását a magyar néppel szemben nem tartom könyörtelennek, gonosznak, tatárhoz méltónak. Erdélybe a Duna-eszme lojalitásával mentem le, s ha nem is adtam fel az eszmét, feladtam a mai román társadalmat, melyrôl megírtam, hogy az erdélyi magyar társadalmat kínpadra vonszolta." (A dzsentri felelôssége).

Az utazás a – lassan dogmává váló – Közép-Európa gondolat próbája is volt. Román részrôl udvariasan meghallgatták, de a kellô történelmi tapasztalat és a kényszerűség fölismerésének hiányában nem érezték a kezdeményezés fontosságát. Németh László azonban úgy gondolta, hogy egy nagy példa a románságot is megtéríthetné a „Duna vallására". Ehhez azonban egy példaadó magyarság kellene. Ez azonban hiányzott. „S Erdély? Az erdélyi magyarság? Ha az anyaországtól egyelôre semmi sem várható, magas nyomás alatt nem válhat-e gyémánt a szénbôl s az üldöztetés nem nevel-e hittérítôket a magyarságnak, amely ha igazán az, sosem csak magyarság, hanem egyfajta Duna-táji nemzetközösség. Romániai utam legfájóbb eredménye, hogy erre a reménykedô kérdésre is nemet kell mondanom". (Magyarok Romániában) A kör bezárult: Németh leszámolt azzal az illúzióval, hogy a kisebbségi szorongatott helyzetbôl jöhetnek az eszmei reform képviselôi. A romániai tapasztalatai nyomán arra is rádöbbent, hogy ha Magyarországon minden megváltozna a közép-európai összefogás érdekében (sikerülne társadalmi reformelképzeléseit megvalósítani), akkor sem találna hozzá a másik oldalon partnereket. Ezt az utazás végén úgy élte meg, hogy magukra a reformokra sincs remény.

Az 1935-ös romániai látogatás hatására ezt követôen nemcsak a dunai, a minôségszocializmust közvetítô összefogás propagálásával hagyott fel, hanem „sorskérdésekkel" sem foglalkozott többé. Ettôl kezdve az életműbôl eltűnt a határon túli magyarokkal kapcsolatban bármilyen megnyilatkozás.

Épp ezért a második bécsi döntés elôtt már az európai minôséget hordozó közép-európai küldetés program helyét átvette – ugyanazokon a történeti alapokon – a jószomszédság kialakításának eszméje. A fô cél együtt megôrizni kulturális integritásunkat egy új nemeztközi rendben: A sajátosság védelme, a társadalmi hitelesség képviselete egy nagyobb közösséghez való tartozás tudatával.

Németh László Közép-Európa-programjának a minôségszocializmus közvetítésén túl, amelyben kulcsszerepet és új, megtartó identitás-jövôképet kívánt adni a szomszédos országokba került magyarságnak, három funkciója volt.

Ezzel a programmal lépett túl az államnemzeti látószögön. A Szekfű Gyula által szembeállított kismagyar (az ábrándos, elkülönülô, turáni magyarság) és nagymagyar (a történelmi magyar nemzet, népek feletti egység) úttal szemben egy európai utat próbált kijelölni: új megoldást adni a szorongatott helyzetben a kultúrának. Valójában a kisnemzeti lét tudatosítása és ennek megfelelô stratégia kidolgozása volt a célja.

A nemzeti kultúra sajátosságainak felismerését és továbbvitelét egyrészt az összehasonlító módszer szorgalmazásával látta biztosítottnak (népköltészettan, irodalomtörténet-karakterológia, a szomszéd népek alkotásainak honosító bírálata). Másrészt a kis népek irányába történô tájékozódás és kapcsolatépítés segítette ezt (kötettervek, a Dunai Tudós Társaság terve, folyóirattervek: közép-európai – Apolló, Láthatár, és hungarológiai – Magyarságtudomány).

A határon túlra került magyarság számára ez a program egy nem a kisebbség/többség kategóriáiban mozgó jövôképet akart adni. Csakhogy azok a mozgalmak, amelyek a szomszédos országok magyarsága körében hasonló önazonosság-teremtéssel foglalkoztak (transzilvanisták-Erdélyi Helikon, Erdélyi Fiatalok, Hitel, Sarló-mozgalom, Prohászka-körök), a harmincas évekre politikai vákuumba kerültek. A nemzetileg összezáródó társadalmakon belül a kisebbségi elitek (a több mint egy évtizedes kisebbségpolitikai próbálkozások után) akkor a határrevízión kívül nem láttak más megoldást helyzetük rendezésére.

Bárdi Nándor

SZEMELVÉNYEK NÉMETH LÁSZLÓ IRÁSAIBÓL

Új reformkor felé (1928)

„… Trianon istencsapásának van egy fénysávnyi elônye is: a lelkiismeretes ember sokkal több hittel lehet ma magyar, mint elôtte. A háború elôtti magyarság hozzá volt láncolva tarka országa paradox válaszokat követelô problémáihoz. Most a széttört báb kiröpítette pillangóját. Az ötfelé szakadt országtest fölé gyôztesen csap ki az új eszmény: a magyar faji géniusz, a határokat nem ismerô vitális erô, mely addig tolja ki az ország határait, ameddig magya láb lépni tud.

Magyarság a magyar állam helyett. Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhat elbocsátó közösségeihez. Csak a hamupipôkék pártján érdemes lenni, s ez a nép a világ hamupipôkéje. Szláv, germán és latin népek gyűrűjébe verve s letaszítva régi határairól, féltérden várja a halálos csapást. Ezekben a kritikus percekben a magyar író görcsösen keresi népe létjogát. Fölfedezi erôi nagy tartályát, a föld népét, s fölfedezi életereje bizonyítékát, a magyar irodalmat. …" (A minôség forradalma. Püski, Budapest, 1992. I. 33.)

 A magyar élet antinómiái (1934)

„… A magyarságnak Trianon után nem volt nagyobb feladata, minthogy idegen kézbe került testvéreit, ott, ahol voltak, életben tartsa. A határokat szerzôdések csinálják és szerzôdések mossák el. Az államformáknak, nemzetrôl és nemzetiségrôl alkotott felfogásoknak megvan a divatjuk; amint az utolsó században vesztünkre változtak, megváltozhatnak még a javunkra is. Dehogy egy népcsoport van vagy nincs, meg tud-e kapaszkodni földjén és hagyományaiban: az élet alapténye; a népnek, amely elfogyott, szerzôdések sem szerezhetnek országot s a népet, melyben bô természet terjeszkedik, szerzôdések sem tudhatnak ki az országból. »Halat a Visztula s gyermeket A lengyel asszony ad örökké« – írja Ady, s mint láttuk, Európa törvényhozóinak alkalmazkodniuk kellett a lengyel anyákhoz. A »magyar irredentának« nem lehet más célja, mint hogy egy új európai földosztásnál a magyar anyákhoz is alkalmazkodniuk kelljen.

Sajnos, a trianoni magyarság ezzel törôdött a legkevesebbet. A magyar irredenta alig volt más, mint kardcsörtetés kard nélkül. Ahelyett, hogy áldozatkészséggel vagy legalább figyelemmel támogattuk volna azokat, akik odaát nehéz körülmények közt állták a nehezebbik magyar sorsot, felelôtlen szónoklási dühünkkel állandó ürügyet szolgáltattunk az elszakított magyarság újabb és újabb megkínzására, amely késô, de annál dühösebb nacionalizmusú népek közt a gazdasági megnyomorítás legújabb eszközeit próbálhatta ki magán. A »neobarokk társadalom« a Trianonnal szemben tanúsított magatartásában mutatta ki leginkább ürességét. Mindent elmulasztott, amivel kisebbségi sorsba szakadt részét támogathatta, s mindent elkövetett, amivel a környezô népek magyar-gyűlöletét állandóan készenlétben tarthatta. Mint Szekfű is megírja, a kisebbségi magyarság helyzetét alig ismerjük, még kisebbségi intézetünk sincs, amely a magyarság közel egyharmadának állapotát, sorsát, kultúráját a csonkaország számára számontartsa; a környezô országok viszonyainak a tanulmányozása pedig már-már hazaárulásnak számít; úgyhogy míg a csehek, románok, magyarul tudó embereik révén a gyomrunkba látnak, mi épp oly keveset tudunk államokról, melyekben milliószám élnek magyarok, mintha Kongóba telepítették volna ôket. A felvidéki vagy erdélyi magyarság valódi szociális szövetét, az »elszakadt véreink« sztereotípiája helyettesíti, Csehországról, Romániáról, Szerbiáról való tudásunkat a »kisántánt«, ahogy ez a Minotaurus újságjainkban megjelenik. Termnészetes, hogy így aztán a »magyar megváltást« is vagy a »mi nagy barátaink« vagy a »lássák be végre Európa urai« bűvigéjével idézzük, nem véve észre, hogy a csoda lehetôsége azoknak a számával fogy, akiknek a javára a csodát Rothermere-nek vagy a Gondviselésnek el kellene követnie. […]

Pedig ha a magyarság 1920-ban elég rugalmas, s a csonkaságára vonatkozó képzeteit nem Szekfű harmadik nemzedéke alakítja ki, mely a saját restaurációja után egy nagy európai restaurációt várt, frissen kitatarozott Nagy-Magyarországgal, helyzetük nem lett volna egészen reménytelen. A Habsburg-monarchiát a nacionalizmus végsô következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség. Csakhogy az önrendelkezés elve, melyrôl a világtörténelem hosszű és fényes századai semmit sem tudtak, Európának ezen a sarkán, életképtelen, törpe nációk közt nem lehet korlátlan és hosszú életű s valószínű, hogy a birodalmi elvnek, melyet eddig a Habsburg-ház képviselt, valamilyen alakban megint érvényesülnie kell. A függetlenül bégetô, ide-oda futkosó kis népekben elôbb utóbb föltámad az akol utáni vágy, mely a nacionalizmusok folytonos életveszedelme után megtanítja ôket a közös kerítés erejére. Birodalom és nemzetiség nem kibékíthetetlen ellentétek; egyik a másik fölött helyezkedhet el. A birodalom gazdasági és külpolitikai egység, a nemzet kulturális és belpolitikai. Mint különféle felekezetek egy birodalomban, s mihelyt késô és felületes nacionalizmusuk habja elforrt, a kis népek zónájában élô nemzetek hajlandók is lesznek erre az alárendelésre.

A magyarságnak a trianoni bukás után ebbe a birodalmi gondolatba kapaszkodva kellett volna a környezô balkáni nacionalizmusokat kiböjtölnie. Ezt a birodalmi koncepciót követelte tôle Asbóth János már ötven esztendô elôtt, s ennek a hiányát hányta szemére maga Szekfű is a Három nemzedékben. Most, hogy az új határok a magyarság karját, lábát lezsinegelték s üszkösödésre ítélték: a határokat messze kitoló birodalmi gondolat, mely a belsô határokat bizonyos fokig meglazította volna, ránk nézve végzetes vérelszorítást oldott volna fel. De az éles nemzeti határok oldódása elporhanyósította volna a környezô tákolt országok belsô kohézióját is, a tót, rutén, horvát autonómiák s Erdély külön színe ebben a birodalomban jobban érvényesült volna, úgyhogy a magyarság élô kapcsai, a magyar kisebbségek okos magatartással természetes központjuk, Magyarország körül csoportosíthatták volna e birodalom magnépeit. A történtek után Szekfű sem tudja másképp elképzelni az integer Magyarországot, mint ilyen nemzetiségek fölé emelt birodalomnak; én viszont azt nem tudom elképzelni, hogy ez a magyar hegemóniájú Magyarország, másutt mint egy még nagyobb birodalmon belül s erkölcsi fölényünk eredményeként képzôdhessék ki. (A minôség forradalma. I. 588.)

Magyarok Romániában
(1935)

„… Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elveszett Erdély nemcsak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tôlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását s mi eresztettük ki a kezünkbôl, amit meghódítottunk belôle…

Erdély akkor veszett el, amikor magyarsága problematikussá vált. A tizenhetedik század végén Bethlen Miklós emlékiratai még sűrű magyar világot mutatnak, s száz év múlva Hora és Kloska lázadása lehetséges. Az erdélyi fejedelemség gyors történelmi égése kimerítette ezt a magyarságot, mint ahogy egy-egy megterhelt szervünk is kiég, sorvadni kezd, hitványabb kötôszövetekre bízva a hézagtöltést. Hány elfonnyadt sajt, hány átengedett falu. S ami nagyobb baj, a falvakkal együtt sorvad a szellem. A magyarság nem tud mit kezdeni Erdéllyel…

Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar Hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem a titkosabb hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nôt. Erdély a legkülönb nô volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei elôtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ez után a nô után már csak lefelé mehetek…" (A minôség forradalma II. 771–772.)

Az amit az utolsó három évben szenvedtem s az Erdélyben látottak valahol a mélyben összecsaptak; Erdély megmagyarázta a szenvedést, s a szenvedés megmagyarázta Erdélyt; a probléma meg volt oldva véglegesen. … Szégyelltem magam eddigi hôsködésemért, méltatlan, baromi csatára vakított engem az isten, hôsnek hittem magam, s csak komikus voltam. Nem ôrjöngô a doktor, aki mesterséges légzéssel rángatja a hullát, melynek az orrát már a kukacok is lerágták? … Hazatértem és másképpen ítéltem meg, mint eddig, magam s az embereket. Nem hittem többé, hogy igazságtalanok voltak irántam. Követhet-e el nagyobb hibát egy szellem, mint hogy egészében ismert félre egy sorshelyzetet. … Mentségem, hogy nem ismétlem meg – sorskérdésekrôl nem írok többé. A diagnózis biztos, s minden gyógyszerajánlás frivolitás. Mi marad a hátralévô idôkre? Dolgozni kell már csak a megbolondulás ellen is. …" (Az útirajz 16. fejezetébôl, a tapasztalatok összegzését a késôbbi kiadások elhagyták. Közli Grezsa Ferenc: Sorskérdések. 803.)

 Erdély ünnepére (1940)

„… A két visszatérés után nincs ürügy: a problémákat a határon túl tolni.

Nem kérdezem: végleges megoldás-e a Bécsben hozott. Az erdélyi kérdés nagyon nehéz. Hány megoldást gondoltunk végig s mindnek volt fogyatkozása. A legreflexszerűbb az volt, amit a politikusok Szent István-i gondolatnak, a szavaló karok pedig „mindent visszá"-nak mondanak. De lehet-e hárommillió ember egy másik, vele egynyelvű, egyvérű állam határán más, mint hazaáruló. Elbír-e a magyarság ennyi belsô ellenséget, vagy ami még rosszabb: renegátot? Az egész Romániát elfoglalni s megtartani nem könnyebb-e, mint csak Erdélyt? Szép lett volna s tetszett is nekünk a transzszilvanista megoldás: a független Erdély, mint keleti Svájc; benne három, múltjával összekötött nép s körülötte egy államszövetség, amelyben Magyarország és Románia is benne vannak. De olyan idô-e ez, amely három népet békén hagy élni egy hazában? S nem lett volna-e ez keleti Svájc a magyarságnak épp oly olvasztó kohója, mint Nagyrománia? A legsötétebb idôkben adta elô nekem egy Erdélybôl kivándorolt erdélyi, amit ô az egyetlen mentségnek hitt: Erdély nyugati felébe vándoroltatni a magyarságot. Meghökkentem: kivonulni Erdélybôl? De azért volt perc, amikor a látottak alapján lélekben már-már belementem. Most itt a negyedik megoldás, amely valóban kettévágta a gordiusi csomót. A felsô fele a miénk. Belenyugodhat ebbe – nem mi – a történeti és földrajzi egység, amelyet elmetszett?