Lakner Zoltán

A Magyar Szocialista Párt 1989 októberében jött létre az akkor már évek óta erodálódó, hatalmából rohamosan veszítô, az ellenzékkel tárgyalni, megegyezni és a többpártrendszert elfogadni kényszerülô MSZMP jogutódjaként. Az elôdhöz és az általa képviselt politikai rendszerhez mint örökséghez való viszony döntôen meghatározta és meghatározza a Szocialista Párt önképét, illetve a párt megítélését a rivális pártok és a választók részérôl.

A kialakuló versengô pártrendszer egyik szereplôjévé váló MSZP 1990-ben mélyen saját várakozásai alatt szerepelt, s egy kis párt pozíciójában tudott csak megkapaszkodni a parlamentben. Azonban még így is a legjobban szerepelt a baloldali nézeteket hirdetô pártok közül, hiszen a többiek az akkor négyszázalékos bejutási küszöböt sem tudták átlépni. Az önmagát baloldaliként (is) meghatározó rendszer megszűnését szentesítô elsô szabad választáson nem teremhetett több babér számukra, s még az önmagukat baloldalinak valló szavazók jelentôs része is szétszóródott más pártok között vagy nem ment el szavazni.1 Azokat, akik még ebben a közhangulatban is az MSZP-re voksoltak, döntôen az elôzô rendszer pozitív megítélése különböztette meg a többi párt szavazóitól, míg más dimenziókban, a demokratikus értékek vagy a piacgazdaság megítélésében alig mutatkozott eltérés az MSZP és a többi párt szavazóbázisa között.2 A szocialisták helyzetét az is nehezítette, hogy a többi parlamenti erô politikai karanténba zárta, s a mégoly zajos vitákat folytató kormány- és ellenzéki pártok az elsô ciklus elsô felében az MSZP-ellenességben rendre közös nevezôt találtak.

Idôvel azonban az MSZP számára kedvezô változások következtek be, mind a politikai tagoltság, mind a választói attitűdök terén. Egyrészt a Kónya-, majd a Csurka-dolgozat, az MDF-en belüli hatalmi csatározások s a Csurka-féle irányvonal hatalomra kerülésével kapcsolatos félelmek hozzásegítették az MSZP-t a teljes elutasítottságból való kiszabadulásra. A Demokratikus Charta együttműködési lehetôséget kínált számára az SZDSZ-szel; ez levette a napirendrôl az utódpártiság és az elôzô rendszerhez való viszony kérdéseit, s a demokráciát, az ország modernizációját aktuálisan veszélyeztetô erôk elleni fellépést állította a helyébe.

Emellett az elsô kormányzati ciklus idején olyan társadalmi változások kezdôdtek meg, amelyek csak egy szűk réteget tettek a rendszerváltás „nyertesévé", s a középrétegek jelentôs csoportjainak szegényedéséhez, társadalmi pozícióik relatív romlásához vezettek, a felsô rétegektôl való távolodás, a társadalmi egyenlôtlenségek drámai megnövekedése miatt.3 E folyamatoknak jelentôs szerepük volt abban, hogy a régi rendszer szociális biztonságának visszatérésével kapcsolatos várakozások döntô mértékben meghatározták a választói motivációkat. Az MSZP szavazótáborának több mint kétharmada remélte választott pártjától, hogy képes az elôzô rendszer pozitív vonásainak visszahozására. Meghatározó volt természetesen az MSZP-s kormány szakértelmével, „igazmondásával", demokratikus stílusával kapcsolatos várakozás is,4 de ezek jelentôs részben szintén a korábbi tapasztalatokhoz, a Németh-kormány népszerűségéhez kötôdtek, amit az MDF vezette koalíció tevékenysége visszamenôleg méginkább felértékelt. Összességében tehát az MSZP-választók motivációit a múltfelértékelô és kormánykritikai attitűdök túlsúlya, és a jobb jövôvel kapcsolatos felfokozott várakozások határozták meg.5 Ebben a hangulatban a baloldali szavazók kétharmada szavazott az MSZP-re (szemben a négy évvel korábbi egyharmados aránnyal), s az érzelmi-hangulati hatások alapján szavazó labilis többség döntô része is az MSZP-t támogatta: a társadalom elôzô rendszerrel kapcsolatos attitűdje közeledett a szocialista törzsszavazókéhoz, miközben a Demokratikus Chartában való részvétel azt is bizonyította, hogy az MSZP semmilyen veszélyt nem jelent az alkotmányos berendezkedésre.

A jelentôségét veszteni látszó antikommunista, antiszocialista érzelmek azonban ismét politikai relevanciát nyertek 1998-ra, s ezáltal az utódpártiság ismét negatív hatásait éreztette az MSZP-vel. Az SZDSZ és az MSZP koalíciója evidenciaként kínálta az 1998 elejére a jobboldal vezetô pártjává váló Fidesz számára, hogy a kormánnyal való szembenállást a múlt és a jövô, az elôzô rendszer és 1990 embereinek ellentétére épülô retorika révén töltse fel érzelmi tartalommal, magához vonzva az MSZP-t elutasító szavazók jelentôs részét. (Mindez nem akadályozta abban a Fideszt, hogy gazdasági téren kifejezetten baloldali jellegű kampányígéreteket tegyen.) A Fidesz döntôen ennek köszönhette, hogy megvalósíthatta a jobboldali szavazóknak a saját táborában való koncentrálását, s így a sokáig biztos gyôztesnek látszó MSZP kihívójává és legyôzôjévé válhasson.

Az utódpártiságnak jelentôs szerepe van abban is, hogy az MSZP volt képes a legnagyobb identitás alapon kötôdô szavazói tábor létrehozására: a párt mindenkor számíthat 10–12 százaléknyi szavazatra, amelyeket a baloldali identifikációjú szavazók egy része és a volt MSZMP-tagok egy része szállít számára. A volt párttagoknak mintegy ötöde tekinthetô az MSZP törzsszavazójának,6 legtöbbjük ugyanúgy labilis pártpreferenciával rendelkezik, akárcsak a szavazóközönség többsége. Az állampárt egykori tagjai csupán 3–5 százalékos szavazattöbbletet jelentettek az MSZP-nek 1994-ben és 1998-ban.7 A baloldali identifikációjú szavazók jelentôs része pedig sosem volt párttag,8 hanem a Kádár-rendszer által hangoztatott és esetenként megvalósított társadalmi egyenlôség és szolidaritás értékei teszik ôket egy önmagát baloldaliként meghatározó párt híveivé.

Mindezek mellett egyoldalú volna az MSZP-rôl alkotott kép, ha csak az utódpárti jellegzetességeket vennénk számításba. A párt megalakulása óta törekszik a Szocialista Internacionálé értelmezéseit átvenni az egyes ideológiai kérdések megfogalmazásában (például a demokratikus szocializmus definiálása). Az MSZP már 1989-ben felvételét kérte a szervezetbe, 1993-ban megfigyelôi státust kapott, majd 1996-ban lett teljes jogú tag. Kormányzati tevékenysége során, abszolút többség birtokában sem igazolta a „restaurációval" kapcsolatos félelmeket (igaz, ezek hangoztatása egyáltalán nem volt független a választási kampánytól). A Bokros-csomag is a szocialisták kormányzásához fűzôdik, amellyel olyannyira nem támasztották alá a szakszervezeti meghatározottságú, korporatív jellegű gazdaságpolitikától tartók félelmeit, hogy – éppen ellenkezôleg – még baloldali törzsszavazóik egy része is elbizonytalanodott 1995–1996 táján.

A magyar pártok szervezeti felépítését vizsgáló tanulmányoknak egységes következtetése, hogy az MSZP mutatja a legtöbb vizsgált szegmensben (például a párttagok részvétele a döntéshozatalban, a képviselôjelöltek kiválasztásának mechanizmusa, platformalapítás lehetôsége) a leginkább demokratikus és poliarchikus szervezetű párt képét.9 Ez a struktúra biztosítja az MSZP sokszínűségének érvényesülését, ami nagyon is alkalmas arra, hogy a párt képes legyen a legkülönbözôbb választói rétegek megszólítására, ahogyan az egy valódi gyűjtôpárthoz illik. Csakhogy vannak messzire vezetô következményei és mélyebb okai is annak, hogy a szocialisták nem egy, mindenki számára elfogadható és támogatható figurát kínálnak, hanem több, egymással össze nem illô mozaikból álló arculatot próbálnak egyben tartani. A távolabbi okoknál ismét lehetetlen elkerülni az állampárt utódának szerepét. A párt politikusainak közös politikai szocializációja sokak számára elképzelhetetlenné teszi a másutt való érvényesülést, s az egykor az állampártban pozicionált személyek aligha tapasztalnának fogadókészséget más pártok ajtaján kopogtatva Új párt alapítása nem ígér sikereket az elmúlt évtized tapasztalatai alapján (a MIÉP-et leszámítva), s a megörökölt és fenntartott kapcsolati hálóban való bennmaradás figyelmen kívül nem hagyható elônyöket kínál az MSZP keretei között maradóknak (az ellenpéldát Pozsgay politikai sorsa szolgáltathatja). Ez a magyarázata annak, hogy Kovács László és Krausz Tamás, Kósa Ferenc és Vitányi Iván ugyanannak a pártnak lehet a tagja, számos alkalommal egyidejűleg tisztségviselôje.

A sokszínűség következménye pedig nemcsak a minden irányban elfogadható, szavazásra ösztönzô arculatot kínáló párt lehet, hanem a határozott stratégia hiánya, a döntéshozatal nehézségei, az egymásnak ellentmondó outputok kibocsátása, amelyek nem orientálják a választókat a tekintetben, mit várhatnak az MSZP-tôl. Az MSZP legfôképpen egy egységes identitás meglétében szenved hiányt, a demokratikus baloldal, a szociáldemokrácia által felkínált alternatívák közül képtelen választani, mert minden elképzelhetô irányzat, kiegészülve a magyarországi sajátosságokat megjelenítôkkel, belül van a párton, s a pártegységet a biztos szavazói támogatottság megôrzésének legfôbb biztosítékának tekintik. Ennek érdekében a párton belüli alkuk során egyik irányzat sem arathat teljes gyôzelmet, ahogyan egyiket sem lehet kisemmizni. A márciusban négy-öt személlyel induló miniszterelnök-jelölti versengés is ennek az illusztrációja: Horn vezetése alatt a heterogén párt emblematikus, még az ôt nem kedvelôk számára is egyértelmű vezetôje volt a pártelnök, aki a választók számára is eligazodási pontot jelentett. 1998 óta nincs ilyen egységes vezetés a pártban: 2001-ben sem egységes ideológia, sem általánosan elfogadott vezetô nincs az MSZP-ben. Szinte bárki jelölt lehet, mert nem tudni, milyen feladathoz, milyen helyre keresik a „megfelelô embert".

Jegyzetek:

1 Gazsó Ferenc: Nómenklatúra és törésvonalak. In: Stumpf (szerk.): Két választás között. Budapest, Századvég, 1997. 84. o.

2 Lásd: Gazsó Ferenc: Pártok és választók két választás között. In: Gábor–Levendel–Stumpf (szerk.): Parlamenti választások 1994. Budapest, Osiris-Századvég 1994; valamint Angelusz Róber–Tardos Róbert: Pártok között szabadon. Budapest, Osiris, 2000.

3 E témában lásd: Kolosi Tamás–Sági Matild: Rendszerváltás és társadalomszerkezet. In: Andorka–Kolosi–Vukovich (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, TÁRKI, 149–196. o.

4 Bokor Ágnes: Az MSZP-szavazótábor három rétege. In: Kurtán–Sándor–Vass (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1995. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány. 532–550. o.

5 Gazsó Ferenc–Stumpf István: Pártbázisok és választói magatartástípusok. In: Kurtán– Sándor–Vass (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1995. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány. 572. o.

6 Gazsó Ferenc: Nómenklatúra és törésvonalak. In: Stumpf (szerk.): i. m. 88. o.

7 Gazsó Ferenc–Stumpf István: Választók és pártok a demokratikus átmenetben. In: Kurtán–Sándor–Vass (szerk.): Magyarország évtizedkönyve. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1998. 292. o.

8 Gazsó Ferenc: Nómenklatúra és törésvonalak. In: Stumpf (szerk.): i. m. 84. o.