AZ EURÓPAI EGYÜTTMûKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
43.

PÁRIZSI VÁRAKOZÁSOK – 2001 TAVASZÁN

Csak sajnálhatom, hogy április 1-jén nem voltam Párizsban, amikor a Múzeumok tavasza nevû rendezvény keretében sehol sem szedtek belépôdíjat. Néhány nappal késôbb pedig azt sajnálhattam, hogy ha akarom, se tudom leróni a nem éppen olcsó jegyárat, mert az állami múzeumok alkalmazottai éppen sztrájkolnak. Nagy kár, mert jó néhány kiállítási terem és múzeum tárlatai mostani formájukban már valószínûleg soha többé nem lesznek láthatóak. Számos fontos, sôt talán kultikus hely hamarosan hosszabb idôre bezár a nagyszabású és sokba kerülô múzeum- és kiállítóterem-felújítási program keretében. Nem egyszerûen arról van szó, hogy ki kell festeni a falakat, vagy ki kell cserélni néhány megrongálódott csövet, netán korszerûbb biztosító berendezéseket kell felszerelni. Nem, a koncepció van változóban. A jelszó most az interaktivitás – jelentsen is az bármit.

Szóval a látogató ne csak bámészkodjék, hanem próbáljon meg maga is tevékenyen bekapcsolódni, aminek elôsegítésére gyakorlatilag minden múzeumban rendeznek speciális programokat a legkisebbeknek ugyanúgy, mint az idôseknek. Az új idôk szele mindenkit megérintett: például a Louvre-ban is megindult a cyber-Louvre program. Párizs talán legismertebb és leglátogatottabb múzeuma most mellesleg a mozivásznon is sláger. A közelmúltban mutatták be a Belfegor – a Louvre fantomja címû filmet Sophie Marceau-val a fôszerepben. Persze, ha mozi, akkor már inkább egy valódi technikai látványosság, a párizsi La Vilette tudományos- és iparimúzeum-negyedének lélegzetelállító látványosságokat produkáló hatalmas gömb alakú moziterme, ahol a kupolára és körbe-körbe vetített filmek láttán az embernek a szó szoros értelmében tátva marad a szája. Ebben a múzeumban egyébként minden mozog, csörög, forog, és valóban minden interaktív. A technika szerelmeseinek jobbat nem is lehet ajánlani.

Korunk persze nemcsak a technikai múzeumokba vonult be, de ott van a még mindig futurisztikusnak tûnô Pompidou-központban is, ahol tömegek látogatják a modern mûvészetek kiállítását és az áttekinthetetlenül sok idôszakos rendezvényt. Ez a gigantikus mûvelôdési ház volt különben az elsô, amely átesett a nagy felújítási programon, és jó érzés, hogy tavalyi újramegnyitásakor épp egy Brassai-fotókiállítás volt a szenzáció, ami még akkor is magyar vonatkozású esemény, ha tudjuk, Brassai éppen Párizsban lett Brassai.

Hatalmas tehát a konkurencia, a kultúra piacán is igazi verseny van. Pontosan tudja ezt Csernus Sándor, a párizsi Magyar Intézet igazgatója is, aki azt mondja, hogy épp a szinte hihetetlenül nagy választék miatt a francia, pontosabban a párizsi közönség kellôképpen elkényeztetett, ezért aztán keresni kell a kegyeit. Más megoldás persze nincs is, így aztán a magyar kultúra párizsi letéteményesei is mindent megpróbálnak annak érdekében, hogy a párizsiakat – a lehetséges közönséget – meggyôzzék arról, hogy érdemes a Magyar Intézet programjaira eljárni.

Ehhez a helyszín adva van, hiszen az intézet Bonaparte utcai épülete a Luxembourg-kert sarkánál áll, pár percnyi járásra a diákok és az értelmiség kedvenc tartózkodási helyétôl, a Latin negyedtôl, s szinte a szomszédban van a párizsi egyetem jó néhány épülete. A cél tehát kézenfekvô: változatos, minôségi programokat szervezni. Ahhoz persze, hogy a közönség szívesen térjen be ide, az is kell, hogy maga az épület vonzó legyen. Csernus igazgató felidézte, hogy nem is olyan régen még ismételt felszólítások érkeztek a helyi elöljáróságról: tegyék már rendbe a házat, hiszen elszürkült-feketedett homlokzatával enyhén szólva kirí az utca és a környék gondosan tatarozott épületei közül. Azóta már elkészült a külsô felújítás, és folynak a belsô átalakítási munkálatok is.

A lényeg persze azért a programokon van, hangsúlyozta az igazgató, emlékeztetve arra is, hogy egy ilyen intézménynek egyszerre kell szólni a Párizsban élô magyarokhoz, a franciákhoz, sôt a fôvárosban tartósan vagy átmenetileg idôzô külföldiekhez is. Ezért aztán rendszeresek az olyan havi, akár „húzó programnak" is nevezhetô rendezvények, amikor egy-egy alkotó vagy személyiség köré szervezôdik az est, amikor az adott személyhez, vagy munkásságához kapcsolható irodalmi szemelvény, zene, vagy képzômûvészeti kiállítás is a program része lehet. Rendszer, hogy az egyik hónapban Magyarországról érkezik a fôszereplô, míg a következô hónapban olyan valakit mutatnak be, aki magyar származású ugyan, de Franciaországban él, illetôleg olyan tôsgyökeres francia, akinek valamilyen módon kötôdése van Magyarországhoz vagy a magyar kultúrához.

Néha kitartó kutatás és persze kis szerencse révén igazi szenzációval lehet elôrukkolni. Ilyen volt André Kertész feleségének, Rogi Andrének a fotókiállítása, amelynek anyagát az intézet és a Nemzeti Könyvtár közösen állította össze, és a kiállítás után könyv alakban is megjelentette. André Kertész neje ugyanis a Nemzeti Könyvtárra hagyományozott egy fotóanyagot, amely mindmáig többé-kevésbé feltáratlan, vagy legalábbis nincs teljesen feldolgozva. Nos, az ebbôl válogatott kiállítás igazi szenzáció volt francia fotós körökben. Valahol itt rejlik az igazi nagy siker titka – mondja Csernus Sándor: nagy presztízsû intézménynyel együttmûködve, eredeti dolgot bemutatni, és ennek kellô publicitást is teremteni.

Persze tisztában kell lenni azzal is, a különbözô típusú rendezvények látogatói is különbözôek. Van, akit a zene érdekel, mást az irodalom, vagy a képzômûvészet, sôt korosztályonként még a stílusokhoz való kötôdés is eltérô lehet. A párizsi Magyar Intézet ezért is nyitott a fiatalabbak felé is, és nagy sikerrel szerepeltette az angolos nevû, ám magyar Hot Jazz Bandet vagy az After Crying formációt.

Kétségtelen persze, hogy a kulturális javak terjesztésének bizonyos – és nem is kicsi – korlátja a nyelv, amely értelemszerûen megnehezíti a magyar irodalmi értékek befogadását. Ennek ellenére Franciaországban viszonylag sok magyar alkotás jelenik meg, némelyik igen szép sikerrel. Nádas Péter Emlékiratok könyve címû alkotása például 1999-ben a legjobb külföldi könyvnek járó díjat nyerte el. Nem is olyan régen még óriási eseménynek számított, ha megjelent valami magyar szerzôtôl, meséli Csernus Sándor, ma viszont már nincs idô mindegyiknek külön bemutatóestet szervezni. Örvendetes, hogy a franciák is egyre jobban kezdenek érdek-lôdni a múlt közös vonatkozásai iránt: például francia kezdeményezésre jelent meg Kuncz Aladár Fekete kolostora, és a könyvnek is nyilvánvalóan szerepe lehet abban, hogy az ôsszel emléktáblát emelnek majd Noirmoutier-ban, ahová az elsô világháború kitörésekor a Franciaországgal ellenséges Monarchia állampolgárait internálták.

A maga szerény eszközeivel a párizsi Magyar Intézet is megpróbál hozzájárulni magyar vonatkozású könyvek megjelentetéséhez: hol szervezéssel, hol együttmûködéssel, esetenként pénzzel is, egyben erôsítve ezzel az intézet tudományos munkásságát. Így jelenhetett meg például a Magyarok és Európa 1848-ban címû könyv. A mi szempontunkból a következô évek egyik legjelentôsebb francia vállalkozása lesz az ötkötetes Magyarország története, amelyhez hasonló összefoglaló és részletes munka magyar nyelvterületen kívül még nem jelent meg. A Magyar Intézet büszke arra, hogy saját eszközeivel segíti olyan munkák megjelenését, amelyek francia fordítása már megvan, és az olvasókhoz való mielôbbi eljuttatása felettébb kívánatos. Ilyen volt például Sütô András Csillag a máglyán címû könyvének kiadása.

A magyar kultúra megismertetése rengeteg aprómunkával jár, néha a befektetett energiához képest szerény eredménnyel, és az igazi elismerés az, ha valaki azt mondja: ismét egy jó rendezvényen voltam a magyaroknál.

Ezt az idén remélhetôen sokan el tudják majd mondani, nemcsak Párizsban, hanem Franciaország-szerte. Az év második felében ugyanis a magyar kultúra lesz Franciaország vendége az itt hagyományosnak tekinthetô kulturális szezonban. Az ötlet régi és felettébb megtisztelô: Jacques Chirac még 1997-ben, budapesti látogatása alkalmával jelentette be a magyar Országgyûlésben, hogy Franciaország meghívja a magyarokat a 2001. évi kulturális szezonra. Ebben az elismerésben eddig kelet-közép-európai ország nem részesült, a sort Magyarország kezdi, jövôre jönnek a csehek, majd 2004-ben a lengyelek. Szóval a történet viszonylag régen kezdôdött, azóta változott a kormány Franciaországban és nálunk is, de a kulturális szezon jól bevált koncepciója megmaradt.

A rendezvény magyar miniszteri biztosa, Szabó Miklós, aki a júniusban kezdôdô rendezvénysorozat elôkészítése miatt egyre többet idôzik Párizsban, elmondta, hogy Franciaország nem valamiféle kész kulturális csomagot vesz át, hanem az igények, a befogadási hajlandóság, a magyar ajánlatok és lehetôségek függvényében a két fél együtt dönt arról, végül is mi kerül színpadra, kiállítóterembe, egyáltalán a közönség elé.

Szabó Miklós kiemelte, hogy nem pusztán és nem is elsôsorban bemutatkozásról van szó, hiszen Magyarország és a magyar kultúra már nem teljesen ismeretlen a franciák számára. Felidézte azt a közvélemény-kutatást, amely szerint a franciák a kilencvenes évek óta egyre kedvezôbb képet alkotnak Magyarországról. Ebben kétségkívül nagy szerepet játszik az, hogy francia cégek is egyre aktívabbak Magyarországon, és a beruházások nyomán egyre több francia megy hosszabb-rövidebb idôre Magyarországra dolgozni. Az ô személyes benyomásaiknak, odahaza elmesélt történeteiknek pedig nagy hatásuk van: jellemzô az a magatartás, hogy az érintettek nehezen mentek el, viszont késôbb többségük kifejezetten jól érzi magát Magyarországon. Ez pedig igen hatásos érv Magyarország mellett.

A kapcsolódási pontok keresése és bemutatása több rendezvényre is jellemzô. Szabó Miklós nyilvánvaló példaként említette az Anjou-kiállítást, vagy a római Pannóniát bemutató rendezvényt, vagy a Budavár történetét ismertetô tárlatot. Francia részrôl különösen nagy érdeklôdés és igény mutatkozott a zene iránt, gyakorlatilag mûfaji kötöttségek nélkül, így fellép majd a három legjelentôsebb magyar nagyzenekar, lesznek Kurtág- és Eötvös Péter-koncertek, de lesz magyar és cigány népzene ugyanúgy, mint jazz. Nem marad ki természetesen a magyar konyhamûvészet sem. A decemberig tartó fél évben Párizsban és vidéken lesz tehát bôven látni, hallani és néznivaló, abban meg elôzetesen csak reménykedni lehet, hogy a siker sem marad el, és az elkényeztetett francia közönség elégedett lesz.

Nekünk, magyaroknak egyik kedvenc közhelyünk, hogy magyarokra, vagy legalábbis magyar vonatkozású dolgokra mindenütt a világon rá lehet bukkanni. Ez több-kevésbé igaz is, bár néha a körülmények meglehetôsen meglepôk. Az ember sok mindent várna egy tenger gyümölcseit kínáló párizsi kisvendéglôben, így azon sem lepôdik meg, hogy háttérzeneként a mostanában annyira népszerû világzene szól a rákok, kagylók, polipok és egyéb tengeri jószágok kedvelôinek, de azért az váratlan volt, hogy egyszer csak, legalább egy szerzemény erejéig megszólalt a magyar Anima Sound System is.

Udvarhelyi Szabolcs