Fejtô Ferenc

A fiatal, nálam azonban öt évvel idôsebb Aront a háború elôtt az akkor még ideiglenesnek tekintett, ám véglegessé váló franciaországi tartózkodásom kezdetén volt szerencsém megismerni. Elôször Clara Malraux-nál találkoztam vele, nem sokkal a Bevezetés a történelemfilozófiába című doktori értekezésének a megjelenése után, amit igen nagy érdeklôdéssel és csodálattal olvastam, hiszen – a közös barátként számon tartott – magyar filozófus, Mannheim Károly műveinek ismerete bizonyos értelemben elôkészített a megértésére. A Magyarországhoz képest Németországban ismertebb, két nyelven publikáló Mannheim éppúgy germanista volt, mint Aron. Hírnevét a Történelem és utópia című műve alapozta meg, és munkatársa volt a Szép Szónak, melynek 1935 és 1938 között társszerkesztôje voltam Budapesten. Mannheim gondolatainak egy tanulmányt szenteltem akkoriban, amely – miként Aron disszertációja is – az objektivitás problémáját, pontosabban szólva az objektivitás határainak a problémáját viszgálta a historiográfia területén. Mannheim alkotta meg a „freischwebende Intelligenz", a „szabadon lebegô értelmiség" fogalmát, mely hozzávetôlegesen osztályoktól független értelmiséget jelent. Az így felfogott értelmiségnek az volna a feladata, hogy sine ira et studio, tehát pártatlanul értse meg és értelmezze korunk mindinkább bonyolult és drámai történetét, és mindezt a lehetô legtárgyilagosabban tegye, anélkül hogy föladná az emberi szabadságnak és méltóságnak a felvilágosodás korából örökölt értékeit.

Mi tagadás, lenyűgözô partnerre találtam Aronban, aki – tekintve, hogy Németországban Max Weber és Max Scheler volt a mestere, jól ismerte Husserl, Heidegger és mások tanításait – nálamnál jobban fel volt készülve, hogy feltárja e problematika gyökereit, hiszen az én képzettségem inkább irodalmi, mint szociológai és filozófiai természetű volt. A baloldali értelmiségiek közül – és ezúttal hadd említsem Georges Friedman, Bernard Groethuysen, Emmanuel Mounier, Georges Izard, Jacques Maritain nevét –, akikkel abban a korszakban rendszeresen találkoztam Clara Malraux szalonjában, vagy az éppen megindult Esprit című folyóirat szerkesztôségében és a Gallimard kiadónál, a Sébastien Bottin utca 1.-ben, ahová szerencsém volt többször ellátogatni, Aron volt, aki leginkább megértette a magammal hozott ideológiai örökséget. Baloldali, szociálisan érzékeny, a marxizmus szellemétôl áthatott gondolkodóként teljesen tudatában volt a náci Németország részérôl fenyegetô háborús veszélynek, ám – ritka éleslátással – a nem kevésbé totalitárius szovjet kommunizmus nyugtalanságra okot adó lényegének is. Mármost a francia – éppúgy baloldali, mint jobboldali – értelmiségi és politikai körökben meglepô szellemi vakságot tapasztaltam e két egyidejű veszélyt illetôen. A tisztán látó Aron nem osztotta egykori pacifista barátai illúzióit, akik továbbra is Hitler korlátozott törekvéseiben hittek, egyfajta csillapító politika hatékonyságában reménykedtek, a kommunistákban pedig megbízható szövetségest láttak a fasizmus térhódítása ellen.

Baverez „az értelemre tett pascali fogadásról" beszél a Bevezetés a történelemfilozófiába című műben kifejtett aroni felfogás kapcsán. Sajnos az akkori Franciaországban én másfajta értelmiségieket ismertem, olyanokat, akik – mint például Julien Benda – jól megalapozott racionalista filozófiájuk ellenére engedtek az illúzió csábításának, hogy a „szocializmus elsô országában" az evilági üdvözülés ígéretföldjét lássák. Úgy vélem, hogy éppen ez tette lehetôvé Aronnak, hogy a harmincas évek végétôl kezdve a divatos hiedelmektôl mentes megfigyelôje legyen az eseményeknek. Ösztönös hajlama, hogy széles körű tájékozódás nélkül ne alkosson soha ítéletet, szilárdan megalapozott filozófiai kultúrájára és a Kanttal való szellemi rokonságára támaszkodott.

Egyáltalán nem lepett meg a de Gaulle melletti kiállása 1940-ben, miként az sem, hogy Londonban elhatárolta magát a tábornok egyes állásfoglalásaitól. 1944 ôszén örömmel találkoztam vele újra Párizsban, többnyire Clara Malraux-nál, akivel végig kapcsolatban maradtam a Vichy-rezsim alatt is. Aron is megôrizte vele a barátságot a Clara és az Emberi sors írója, André Malraux között idôközben bekövetkezett szakítás ellenére. 1949 novemberétôl az AFP hírügynökségénél betöltött szerény beosztásomból érdeklôdéssel figyeltem erôfeszítéseit, melyeket elôször Jean-Paul Sartre-ral, a Temps Modernes megalapításával, majd Albert Camus-vel, az ellenállásból kinövô Combat című újságnál tett a szocializáló és liberális, nem kommunista baloldali közvélemény felvilágosítása érdekében. Ezeket a „harmadikutas" erôfeszítéseket azonban az értelmiségi világnak végsô soron a hidegháborúhoz vezetô dinamikákkal összefüggô polarizálódása kudarcra ítélte.

Aron eltávolodása egykori, az Ecole Normale Supérieure-ön hajdan vele együtt tanuló elvbarátaitól szimbolikus jelentôségre tett szert Franciaországban. Tekintve, hogy sokan elemezték már e szakítás okait és következményeit, én itt nem kívánok nagy teret szentelni neki. A szakítás személyesen érintett, mivel Sartre-ot ugyancsak ismertem, elsô idegen nyelvű fordítója voltam: a Szép szó számára 1937-ben lefordítottam A fal című novelláját, és a háború alatt elolvastam A lét és semmi című művét. Nem annyira filozófusként, mint inkább íróként csodáltam Sartre-ot, ám az Aronnal való együttműködésének véget vetô konfliktusban teljes mértékben Aron oldalán álltam. Tartottam a kapcsolatot magyarországi szocialista barátaimmal is, és annak veszélye, hogy a szovjetek ráteszik a kezüket Magyarországra, miként a Vörös Hadsereg által felszabadított és egyúttal megszállt többi országra, konkrét formát öltött a szememben. E veszélyre Aron érzékeny műszerként reagált, Sartre nem észlelt belôle semmit. A francia értelmiség nagy többsége, még a nem kommunista értelmiség is, Sartre-ral együtt nem látta – vagy nem akarta látni – a Keletrôl fenyegetô veszélyt, pedig az még Franciaországban is rendelkezett hídfôállással annak a pártnak a nagy hatalmú apparátusában, melyet – miután egy ideig elfogadta a kommunisták részvételét a kormányban – de Gaulle az „idegenek pártjának" nevezett.

Vajon mi volt e hosszan tartó rövidlátás és elvakultság oka, ami lehetôvé tette a kommunistáknak Franciaországban – és egyidejűleg Olaszországban is –, hogy a háború után több évtizeden át egyfajta hegemóniát gyakoroljanak a kulturális élet, az irodalom, a film- és egyéb művészeti ágak, valamint a felsôoktatás terén, ami által az értelmiségi elit elszigetelte, magányossá tette s szinte megvetette Aront és mindazokat, akik – miként jómagam is – hozzá hasonló nézeteket vallottak?

Nem kerülhetem meg ezt a kérdést, melyet már igen régóta és nagyon gyakran feltettek nekem, nemcsak a kommunista valóságról közvetlenebb tapasztalatokkal rendelkezô közép- és kelet-európai barátaim, hanem olyan francia fiatalok is, akik a hetvenes évek nagy fordulata után jutottak a politikai gondolkodás életkorába.

Hogy megkíséreljek magyarázatot adni a Descartes, Montesquieu és Tocqueville országában tapasztalható anomáliára, felidézem Sartre-nak egy 1957-ben nekem adott válaszát arra a kérdésemre, hogy miért foglalta el ismét a helyét a Francia–Szovjet Baráti Társaságban, és miért fejezte ki szolidaritását a kommunistákkal, nem sokkal azután, hogy 56-ban tiltakozott amiatt, hogy szovjet fegyverekkel szétzúzták a magyar felkelést.

„Értsen meg – mondta –, tudja jól, hogy baloldali, forradalmár vagyok. Mármost eléggé nyilvánvaló, hogy a kapitalista rendszer megváltoztatása, a szocialista forradalom nem következhet be Franciaországban a munkásosztály többségét képviselô kommunisták nélkül."

Tudni kell, hogy Sartre – akinek sokan a szemére vetették a német megszállás elsô évei alatti passzivitását – végül is az értelmiség azon ellenálló csoportjaihoz csatlakozott, melyeket alapvetôen traumatizált az 1940-ben bekövetkezett összeomlás, és ennek következtében elvetették a nácizmussal szemben csôdöt mondott, dekadensnek tekintett parlamentáris rezsim visszaállításának a gondolatát. Ezek az értelmiségiek, noha sokan közülük keresztények és a kommunizmustól távol állók voltak, mégis az országnak a háború befejezését követô gyökeres megújításáról, egy politikai és társadalmi forradalomról álmodoztak, és ezért hajlandók voltak a kommunistákat szövetségeseknek tekinteni az amerikai befolyás elleni harcban, amely szerintük a konzervatív jobboldalra támaszkodik. Ezt a magyarázatot adták nekem az Esprit szerkesztôségében dolgozó barátaim is, különösen a katolikus szellemiségű és a sartre-i „egzisztencializmussal" versengô „perszonalizmus" megalapozója, Emmanuel Mounier, aki egy helyütt azt írta: „Az ellenállásban részt vevô francia fiatalok ezreit és ezreit, a koncentrációs táborokból visszatérô ellenállók mind nagyobb számát látjuk belépni abba a másokkal össze nem vethetô pártba, melyben egyidejűleg vélik megtalálni a férfias fegyelmet, a történelem értelmét, a nagyság és a hatékonyság ígéretét." E mondatok jól tükrözték azt a hihetetlen vonzerôt, amit az FKP gyakorolt a fiatal és kevésbé fiatal, többségükben polgári vagy kispolgári származású értelmiségiekre, akikkel kapcsolatban Jules Romains már a háború elôtt megállapította, hogy egy új egyházat kerestek, elvesztvén hitüket a régiben. A kommunisták a francia hazafias újjászületés bajnokainak mutatkoztak, és ôszintének hitték ôket. Mindazonáltal – és ezt tanúsíthatom – az egykori ellenállók bizalma a szovjet rezsim által hirdetett pacifizmusban és humanizmusban nem volt mentes kételyektôl. Az útitársként elkötelezett értelmiségiek néha még nyilvánosan is választ kerestek arra, a kérdésre, hogy „a totalitarizmus betegsége nem lesz-e úrrá a kommunizmuson?" Ám visszataszította ôket fanatikus társaik ellentmondást nem tűrô, arrogáns és dogmatikus magatartása, amelyet Mounier kommunista klerikalizmusnak nevezett. Már 1946-tól kezdve – tehát jócskán 1975, azaz a Szolzsenyicin felfedezése által kiváltott sokkhatás elôtt – eljutottak hozzájuk a szovjetunióbeli deportálásokról, kényszermunka-táborokról és tömeges kivégzésekrôl szóló jelentések. De amikor ezekrôl felvilágosítást kértek kommunista barátaiktól, sôt még azt is meg merészelték kérdezni tôlük, hogy „mennyire élesztette újra szovjet-Oroszország a régi cári imperializmus népelnyomó szellemét?", szóvá tették „a Francia Kommunista Párt döntései és a szovjet állam szándékai közötti teljes egybeesést" (itt Mounier-nek egy 1946-ban az Esprit-ben megjelent cikkébôl idézek), akkor a kommunisták döntô érvelését hallgatva, készségesen hagyták magukat visszaterelni a karámba: „ha ôszintén akarjátok a forradalmat, ha azt akarjátok, hogy Franciaország megszabaduljon az amerikai igától, nincs más választásotok". Amikor a Vörös Hadsereg jelenléte és a nyugati hatalmak paszszivitása lehetôvé tette a kommunistáknak, hogy berendezkedjenek a hatalomban Közép- és Kelet-Európában, a francia értelmiségiek nagy része hagyta magát megfélemlíteni és zsarolni a forradalom szükségszerűségének a kommunisták által hirdetett ábrándjától.

Nem így Raymond Aron: ô, aki a hidegháború idején teljes mértékben tisztán látott a szovjet terjeszkedés felelôsségének kérdésében, tudására és lelkiismeretére hallgatva, s barátjának, Malraux-nak a tanácsait is megszívlelve baloldali, de függetlenségét hangsúlyozó gondolkodóként és filozófusként vezércikkírásra szerzôdött a Figaróhoz. Raymond Aronnak ez a döntése annál nagyobb feltűnést keltett, mert a Figarót Beuve Méry baloldali színezetű, ám külpolitikai értelemben semlegességpárti Le Monde-jával szemben az antikommunista és atlantista jobboldal reprezentatív újságjának tekintették. Ez az elkötelezôdés paradox módon az intellektuális bátorság és az éleselméjűség kiemelkedô tette volt egy olyan pluralista demokráciában, mint Franciaország. Persze nem vitás, hogy annak, amit Aron kockára tett, más volt a tétje, mint annak, amit a rendôrségi megtorlást kockáztató kelet-európai disszidens értelmiségiek tettek nonkonformizmusuk kifejezése érdekében. De döntése következtében hosszú ideig el kellett szenvednie, hogy szüntelen rágalomhadjárat céltáblája legyen, és elszigetelôdjön az értelmiségi elit nagy részétôl, melylyel szerette volna megismertetni igazságot tartalmazó üzeneteit.

Meg kell hogy mondjam, legalábbis 1948–49-ig magam is haboztam nem kommunista vagy antikommunista baloldali barátaim többségével együtt, hogy föladjuk-e a kollektivizmus és az amerikai kapitalizmus közötti Európát illetô harmadikutas elképzelésünket. Ezzel szemben Raymond Aron, miként azt kifejtette, soha nem engedte meg önmagának, hogy a kívánatosról a lehetségestôl függetlenül gondolkodjon. Valójában tehát történelemfilozófiája kalauzolta az eseményeket kommentáló és értelmezô újságírói tevékenységét, amely mindig a tények lehetô legpontosabb elemzésére épült. Mindig körültekintô és mérsékelt volt, s minél derűsebb volt elvi szilárdsága, annál inkább irritálta az ellenfeleit.

A távirati irodánál megkövetelt újságírói tárgyilagosságra, a nyílt állásfoglalástól való tartózkodásnak megfelelô „apolitikus" magatartásomból mozdított ki a Rajk-ügy. Aron ebben az idôszakban egy politikai tárgyú könyvsorozatot szerkesztett a Calman Lévy kiadónál. Közös barátunk, Manes Sperber író tanácsára elvittem neki egy Magyarország bolsevizációjáról szóló könyv tervezetét. Szimpátiával fogadott, figyelmesen elolvasta a tervezetet, majd visszaadva azt mondta: „Nem rossz a terv, de Magyarország kis ország, a Duna-medence bolsevizált országai közül az egyik legkisebb. Azzal kellene foglalkoznia, ami hiányzik nekünk: tanulmányt írni valamennyi csatlós állam szovjetizációjáról."

Megfogadtam a tanácsát, noha tartottam a hatalmas feladattól, ami két és fél év munkámba került, miközben folytattam a kommunista világ jelenségeinek értékelését az AFP-nél, valamint számos cikket írtam francia és külföldi újságoknak. A kéziratot végül is az Esprit kiadójának, az Editions du Seuil igazgatójának, Paul Flamand-nak nyújtottam át, s ô volt az, aki a kissé ambiciózus címet – A népi demokráciák története – adta neki. A könyv 1952 novemberében, nem sokkal Sztálin halála elôtt jelent meg, néhány méltányoló cikk jelent meg róla; eleinte lassan terjedt, de különösen 1956 után siker lett belôle, egyetemi tankönyv, s vagy egy tucat nyelvre fordították le. A kiadó kiválasztásában inkább ideológiai, mint anyagi megfontolások vezéreltek. Emmanuel Mounier és Jean-Marie Domenach folyóirata, az Esprit szolidaritást vállalt velem, amikor 1949-ben felvilágosító kampányt folytattam a közép- és kelet-európai perekkel és tisztogatásokkal kapcsolatban, kiváltva a kommunista sajtó dühét és számos útitárs ellenségeskedését. Így a mindenfajta polemikus hangvételtôl mentes munkámat, amelyben megírtam mindent, amit megtudhattam a közép-európai és a balkáni országok politikai, gazdasági és kulturális életének valóságáról, elsôsorban az Esprit és a baloldali hetilap, a jelenlegi Nouvel Obs elôdje, a France Observateur olvasóinak szántam. És azt gondolom, igazam volt. Néhány évvel késôbb Raymond Aron azt mondta nekem: „Bizonyára tudja, hogy a Politikai Tanulmányok Intézetében tartott óráimon sokat vettem át a könyvébôl, amikor a csatlós országokról beszéltem." Tudtam, de hogy a szemembe is mondta, nagy örömet okozott vele.

„Éppen azzal a reménnyel írtam, hogy sokat vesznek át belôle" – válaszoltam neki, majd – bókra bókként, ám nagyon ôszintén – hozzátettem, hogy miközben írtam a könyvet, sokat tanultam tôle, az ô módszerébôl, mellyel az eseményeket tárgyalja, egyediségüket elemezve, történeti kontextusba ágyazva ôket, mindig figyelembe véve a nemzetközi erôviszonyok változását, mely gyakran kemény próbának tette ki a történész moralista meggyôzôdéseit. Egyre nehezebb volt csupán a tények elemzésére szorítkozni, amikor a kommunizmus embertelenségérôl kellett tanúságot tenni.

A hidegháború kiélezôdése, amely egyfelôl a Szovjetunióban és a csatlós országokban rendezett koncepciós perekben és tisztogatásokban, valamint Tito Jugoszláviája ellen folytatott kampány agresszív jellegében, másfelôl pedig az Egyesült Államokban a maccarthyzmus túlzó megnyilvánulásaiban fejezôdött ki, mindinkább megnehezítette a baloldaliak helyzetét Európában. Tény, hogy nem voltak már illúzióik a szovjet rezsim elnyomó és expanzionista természetével kapcsolatban, ám az amerikai propaganda korlátolt antikommunizmusa ugyancsak elriasztotta ôket. Szerencsére az ötvenes évek elején amerikai liberálisok kezdeményezésére létrehozott Kongresszus a Kultúra Szabadságáért hozzájárult az álláspontok tisztázásához. A szervezet által a különbözô európai országokban szponzorált folyóiratokban – Preuves Franciaországban, Encounter Nagy-Britanniában, Tempo Presente Olaszországban – olyan liberálisok, mint Raymond Aron, Albert Camus, Denis de Rougemont, vagy a demokráciához megtért egykori kommunisták, mint Arthur Koestler, Stephan Spender, Max Orwell, Ignazio Silone fejtették ki szabadon gondolataikat, és tették közzé ellenzéki, antikolonialista állásfoglalásaikat, megcáfolva így azt a benyomást, hogy az Egyesült Államok szinte kizárólag az európai jobboldal támasza. 1955-ben Raymond Aron magisztrális könyvének (Az értelmiség ópiuma) a kiadása fordulatot jelentett Franciaország szellemi történetében. A lengyelországi és magyarországi demokratizálási mozgalmak, a posztsztálini Oroszországban bekövetkezett elsô olvadás arról tanúskodtak, hogy Raymond Aronnak s azoknak, akik velük tartottak, igazuk volt, amikor a nemzetközi kommunizmus komoly válságát jelezték.

Raymond Aront kiváltképpen a Szovjetunió nemzetközi cselekvésének természetrajza és motivációi érdekelték, amelynek már a hidegháborút megelôzôen is kiemelte totalitárius és expanzionista jellegét, és soha nem veszítette szem elôl Közép- és Kelet-Európa „korlátozott szuverenitású" népeinek a sorsát. Tudta, hogy a szóban forgó országok sorsáról már a jaltai értekezlet elôtt határoztak a nagyhatalmak. Valójában az történt, hogy feláldozták a közép- és kelet-európai államoknak – a gyôztes hatalmak közötti megállapodásokban ugyan szóban megerôsített – önrendelkezési jogát a Szovjetuniónak a Japán elleni háborúba való belépése oltárán. Olyan szakértôk, mint Jean Laloy, Franciaország egykori szovjetunióbeli nagykövetének véleménye szerint – akit a barátaim között tartottam számon, éppúgy, mint kollégáját, az Esprit régi munkatársát, Jean-Marie Soutou-t – a Szovjetunió a Távol-Keleten nagy valószínűséggel akkor is beavatkozott volna, ha ezt az óriási engedményt nem tették volna neki. „Ha megengednénk a szabad választások megtartását ezen országokban, akkor szovjetellenes kormányaik lennének" – mondta állítólag Sztálin egy nyugati diplomatának, aki ôt naivul a szabad választásokkal szembeni ellenséges magatartása okairól kérdezte. Tény, hogy 1948-ban már a Szovjetunió által támogatott kommunista pártok voltak hatalmon az érintett országokban, valamint az is, hogy ekkorra már az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyakorlatilag beletörôdött Európa megosztásába. A már minden hatalmat birtokló kommunista pártok a felülrôl vezérelt forradalom eszközéhez nyúltak. Aron e ponton is arra ösztönzött bennünket, hogy feltegyük a kérdést: vajon a Szovjetunió nem cselekedhetett volna másképpen, azaz meghagyva a pártok szabad részvételét a politikai versenyben, tiszteletben tartva a szakszervezetek függetlenségét? A Szovjetunió „sem fizikailag, sem politikailag nem volt arra kényszerítve, hogy szovjetizálja Kelet-Európát" – írta Aron. A bizonyítékot számára Ausztria szolgáltatta, de felidézhette volna a finn példát is. A szerencsés helyzetben lévô Ausztria és Finnország sorsára csak vágyakozhattak a csehek, a magyarok és a lengyelek. E két ország megôrizhette – Ausztria még a Vörös Hadsereg hosszúra nyúlt jelenléte idején is – a nyugati típusú társadalmi struktúrákat és politikai intézményeket.

Aron jól látta, hogy a Szovjetunió formálisan nem szüntette meg a kelet-európai államok szuverenitását, s azt hangoztatta, hogy ezen államok jogi értelemben vett fennmaradása a jövôben esélyt jelent önállóságuk növekedésére és késôbbi visszaszerzésére. Valójában megállapíthattuk, hogy az 1956-os, 1968-as és 1980-as válságok idején a pluralizmusnak olyan elemei, mint a civil társadalom felé a párt „transzmissziós szíjaként" funkcionáló parlamentek, politikai koalíciók, szakszervezetek, szakmai szervezetek mintegy varázsütésre a párttól független intézményekké váltak. Aron azt is jól látta, hogy ha meghagyják – még a kommunista pártok ellenôrzése alatt is – ezen államoknak a közigazgatási és jogi apparátusát, akkor egészen biztos, hogy vezetôik elôbb-utóbb kísértést éreznek arra, hogy bizonyos fokú önállóságra tegyenek szert, mely egyeseket közülük a nemzeti kommunizmus irányába mozdítana el. Ennek az autonómiának a hegemón hatalom által elfogadott határai nem voltak egyszer s mindenkorra rögzítve. Kádár Magyarországának megengedték, hogy a piaci szocializmus felé fejlôd- jön, de visszatartották attól, hogy a bukaresti kormány által rosszul kezelt erdélyi magyar kisebbség érdekében fellépjen. Mindazonál- tal Aron szerint a kommunista eliteknek meghagyott, akárcsak korlátozott autonómia is a rendszer népszerűtlenségének csökkentését eredményezheti, és elmélyítheti nemzeti jellegét. Az 1989 utáni fejlôdés megmutatta, hogy a kelet-európai népek civil társadalmainak hagyományos értékeit bár elfojtották, de nem semmisítették meg. A nemzetállamok túlélték a kommunizmust.

Az aroni kérdésfeltevések egyike nagyon foglalkoztatta a kelet-európai országok elitjeit is: vajon a Szovjetunió külpolitikáját a cári Oroszországtól örökölt imperializmus vagy a nemzetközi kommunista ideológia határozza meg? Ez különösképpen a magyarokat és a lengyeleket érdekelte. Az elôbbiek nem felejtették el, hogy az 1848–49-es Habsburg-ellenes felkelést a cári Oroszország beavatkozásának köszönhetôen verték le. Lengyelország története tele volt az Oroszországgal való ütközések emlékével. Kelet-Európa népeinek Moszkva alá rendelése „a pánszlávizmus hagyományos törekvéseinek felelt meg" – írja Aron a Béke és háború a nemzetek között című könyvében. Mindazonáltal a sztálini uralom idején a Kreml nem kevés akcióját, mint például az 1948-ban indított jugoszlávellenes kampányt, úgy lehetett értelmezni, hogy az ideológiai szempontok felülkerekedtek a diplomáciai megfontolásokon. Vajon az orosz–jugoszláv konfrontálódás bekövetkezhetett volna akkor is, ha a két állam nem ugyanazt az ideológiát vallotta volna? – kérdezte Aron. A jó válasz erre a kérdésre az volt, hogy a szovjet diplomácia egyidejűleg tartotta kezében a klaszszikus diplomáciai kártyát, abból kiindulva, hogy a Szovjetunió éppen olyan állam, mint a biztonságát és nagyságát szem elôtt tartó bármely más nagyhatalom, és másfelôl az ideológiai kártyát, amely a kapitalizmus lerombolását és a kommunizmus globális hegemóniáját célozta meg. A Szovjetunió tehát egyszerre volt nagyorosz és kommunista.

Mindkét összetevô szerepet játszott 1956-ban a magyar felkelés leverésében. A hadserege által képviselt szovjet állam és a nemzetközi kommunista mozgalomért felelôs szovjet párt együtt döntöttek a beavatkozásról, hogy megmutassák: „ha szükséges, a csatlós országokat erôszakkal utasítják rendre". Aron szigorúan ítélte meg az 1956-os eseményekkel kapcsolatos nyugati magatartást. Szerinte a nyugatiak által követett be nem avatkozási politika 1956 októberében–novemberében, épp úgy, mint a könyörtelen szovjet elnyomás tragikusan megerôsítették a szovjetek képességét és eltökéltségét, hogy minden irányban és mindennel szemben fenntartsák Moszkva fennhatóságát Kelet-Európában. A Szovjetunió nem állt készen arra, hogy eltűrje a többpárti rendszer visszaállítását vagy az osztrák típusú semlegesség bejelentését Magyarországon. Ugyanakkor az orosz uralom olyannak tűnt fel Kelet-Európában, amilyen valójában volt: a nyers erôn alapuló zsarnoki uralomnak.

Az atlanti diplomácia az ötvenes években offenzívnek mutatkozott, elméletileg nem fogadta el Kelet-Európa szovjetizációját, ellenállásra buzdította a leigázott népeket. De az atlanti tömb egyidejűleg egy lényegében defenzív stratégiát fogadott el. Az Egyesült Államok több ízben kifejezte azt a szándékát, hogy tiszteletben tartja a világ befolyási övezetekre való felosztását. Majd jött a szuezi konfliktus, melynek célszerűtlenségét Aron az európai elemzôk közül az elsôk között hangoztatta. A nyugati hatalmak ellentmondásos fellépéseibôl éppúgy, mint az ázsiaiak „tudatlan rasszizmusából" hasznot húzó szovjeteknek sikerült a világ figyelmét Magyarországról elterelni. Az ENSZ-ben az Egyesült Államok Franciaország és Anglia, nem pedig a Szovjetunió ellen mozgósította a klientúráját. „A Szovjetuniónak joga van erôt alkalmazni Magyarország ellen, Franciaországnak és Nagy-Britanniának nincs joga ugyanazt tenni Egyiptom ellen", állapította meg lakonikusan Aron, majd hozzátette: „Az egészben a legrosszabb az, hogy ez az erkölcsi szörnyűség politikailag némiképpen még igazolható is." „A magyar szabadságharcosok ügye" iránt érzett szimpátiája ellenére az Egyesült Államok kissé zavarosan azt vetette a magyarok szemére, hogy a kevésbé tiszteletre méltó tartózkodás és a kevésbé körültekintô beavatkozás alternatívája elé állították ôt. Valójában az amerikaiak a status quo elismerésével a tartós enyhülésrôl ábrándoztak. Céljuk a Szovjetunió feltartóztatása, nem pedig a visszaszorítása volt.

Az 1965-ben megjelent Tanulmány a szabadságjogokról című könyvében Aron visszatért a magyar felkelés, „a század egyetlen antitotalitárius forradalma" problematikájára. Ez a forradalom – mondja – „leginkább arra hasonlít, amirôl 1848-ban Marx álmodott". Valójában „törekvéseiben és jelszavaiban egyetlen forradalom sem állt olyan közel az 1848-as forradalmakhoz, mint az 1956-os magyar forradalom". A magyar forradalom mindenekelôtt nemzeti forradalom volt, miközben „a marxisták által elutasított formális szabadságjogok ettôl fogva a népmozgalmak tétjeként tűntek fel". A totalitárius állam ellen hangoztatott – a polgári forradalmak által követeltekhez hasonlatos – formális szabadságjogok ismételten a népi törekvések legfôbb tartalmi kérdésévé váltak.

Az 1956-os eseményeknek a divatos szociológiai elméletek felett álló bizonyító értéke volt Aron szemében is. Magyarok és lengyelek éppúgy lázadtak az alacsony életszínvonal vagy az „új osztály" privilégiumai, mint a szervezett hazugság és az állami zsarnokság ellen.

1956 után a nyugati filozófusok és szociológusok körében Aron az elsôk között adott teoretikus formát annak, amit közös barátunk, Molnár Miklós a „bukás gyôzelmeként" fejezett ki. Jól látta, hogy néhány év elnyomás után Kádár János, a Kreml bizalmi embere Magyarországon a nemzettel való megbékélés stratégiájának nyit teret. Az új magyar gazdaságpolitika a nyugati kölcsönök segítségével lehetôvé tette az életszínvonal fokozatos növekedését, de nem oldotta meg az alapvetô problémákat. Az 1968-as „prágai tavasz" – Aron szerint – megerôsítette az 1956-os magyar tanulságokat. A liberalizációra való törekvés ott is elôször a párton belül jelentkezett. De még a nagyon mérsékelt dubceki politika is hamarosan elfogadhatatlanná vált a szovjeteknek: halálos veszélyt láttak a sajtószabadságban, amellyel lehetôvé vált minden kimondása és a dolgoknak nevükön nevezése. Aron néhány szóban fejezte ki a „prágai tavasz" tragikus sorsának a lényegét.

Egy másik megfigyelése az ideológiai fejlôdésre vonatkozott. A szovjet tömb – állapította meg –, elveszítette az eszmék harcát. Senki nem vonta komolyan kétségbe, hogy ha többpárti szabad választások lennének, a kelet-európai országokban a kommunista pártok kisebbségben maradnának. Ezzel szemben, meglehetôsen pesszimistán, hozzátette: „De senki nem kétli azt a demarkációs vonal egyik oldalán sem, hogy ilyen választások még hosszú ideig nem lesznek." Mindazonáltal úgy vélte, hogy a szovjetizáció éppúgy, mint a russzifikáció kudarcot vallott Jugoszláviában, Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban. Kelet-Európa népei kulturális téren nagy lépést tettek elôre nemzeti történelmi identitásuk visszanyerésére, s egyre inkább kifejezésre juttatták a Nyugattal való szolidaritásukat. Amikor Aron meghalt, a „másik Európa" értelmiségiei tudták, hogy benne nagy formátumú nyugati értelmiségit veszítettek el, aki testvéri szimpátiájával figyelte az úgynevezett disszidenseknek az emberi jogok érvényesítéséért folytatott küzdelmét.

A szovjet világ várható fejlôdését illetôen Aron osztotta azt a következtetést, melyre a csehszlovákiai események elemzésébôl jutottam A népi demokráciák története című könyvem második, 1969-ben kiadott kötetében, azaz hogy nem várható komoly változás a népi demokráciák jogállásában, amíg egy Nagy Imre vagy egy Dubcek típusú reformátor nem tűnik fel magában a rendszer központjában, a Kremlben. Csaknem két évtizedet kellett várni, hogy ez a változás bekövetkezzék, és Gorbacsov személyében a Kreml lemondjon a közép- és kelet-európai országok fölötti hegemóniáról.

Ezen idôszakban Aron tevékenységét részint számos nagy összegzô munkájának a megjelentetése, részint a francia értelmiségi világra ható befolyásának dinamikus erôsödése és betetôzése jellemezte. Gyôztesként ismerték el abban az ideológiai harcban, melyet megannyi kitartással és sztoicizmussal folytatott negyed évszázadon át. Szerencsémre vele együtt ízlelgethettem gyôzelme gyümölcseit. Megtisztelô volt számomra, amikor néhány fiatal tanítványa, hogy orgánumot biztosítson neki az „elsüllyedt" Preuves helyett, 1970-ben megalapította a Contrepoint-t, majd 1978-ban a Commentaire-t, számított a közreműködésemre, a támogatói és igazgatói bizottságban való részvételemre. Majd 1973-ban ugyancsak ôk, a Politikai Tanulmányok intézet-beli tanítványaimhoz csatlakozva ünneppé varázsolták az „életmű alapján kiírt nagydoktori" védésemet, melynek során Raymond Aron a védési bizottság elnökeként a megszokott tartózkodására rácáfolva fejezte ki szimpátiáját irányomban. Végül pedig amikor az AFP hírügynökségtôl nyugdíjba menve átmenetileg elvállaltam a közös barátunk, Indro Montanelli által alapított milánói liberális napilap, az Il Giornale párizsi irodájának vezetését, Jean-Claude Casanova és Jean-François Revel, valamint a két román barátom, Eugčne Ionesco és Emile Cioran mellett ô is cikkekkel és interjúkkal járult hozzá az újság sikeréhez.

„Vajon az én hibám, hogy mindig igazam volt?" – kérdezte egyszer félig komolyan, félig tréfálkozva az ôt arról a hosszú idôszakról faggató újságírótól, amikor befolyása elhomályosult a fiatal értelmiségiek által bálványozott Sartre befolyása mellett, aki rendszeresen tévedett, mihelyt az irodalom területérôl, ahol valóban vitathatatlan tekintéllyel rendelkezett, ideológiai vagy politikai területekre kalandozott. Aron viszont ritkán tévedett a XX. század viszontagságainak megértését célzó nagy vitákban, és amikor elemzései és az elôrelátásai nem váltak be, mindig önkritikát gyakorolt, ami egyáltalán nem volt jellemzô Sartre-ra. Életének utolsó éveiben az Emlékiratai (Mémoires) és az Elkötelezett kívülálló (Le spectateur engagé) interjúkötet megjelenése után senki nem vitatta a szinte már a tévedhetetlen jelzôvel illethetô „mestergondolkodó" rangját. Az eszmék harca által meghatározott századunkban sikerült neki a történelem és a politika kérdéseire eszményeihez hűen reflektálni, miközben a lehetô legelfogulatlanabb tudósként és az események krónikásaként a megértés és a megértetés szenvedélye által hajtott realista volt. Az objektivitásra minden áron való törekvése, melynek folyamatosan teoretizálta a határait, nem akadályozta meg abban, hogy jogosnak tartott ügyekért harcoljon, s részt vegyen emberjogi mozgalmakban, mint például a lengyel Szolidaritás mozgalom ügyét támogató bizottság, vagy az orosz disszidens, Bukovszkij által létrehozott Demokratikus Ellenállás Internacionáléja, vagy éppen a Hajót Vietnamért Bizottság munkájában. „A mi civilizációnk – jelentette ki – liberális jellegének megfelelôen nemcsak a fogyasztók és a termelôk, hanem az állampolgárok civilizációja is".

* * *

Meggyôzôdésem, hogy az általam ma este megnyitott konferencia bizonyítani fogja, hogy a századvégi posztkommunista korszak problematikáját is érintô aroni életmű semmit nem veszített aktualitásából. Ennek kapcsán szabad legyen felidéznem néhány mondatot egy – a francia–amerikai, európai–amerikai vita okán – 1962-ben írott cikkébôl, melynek problematikája napirenden marad a most következô évszázad elején is:

„Nyugat-Európa nem nyugodhat bele az állandóan külsô oltalomra szoruló államok státusába. De vannak-e eszközei önmaga védelmére? Vagy Európának mégis alkalmazkodnia kellene az amerikai hegemónia monopóliumához? Az elsô megválaszolandó kérdés az európai haderô és az amerikai haderô közötti kapcsolatok tisztázására vonatkozik. Egy majdani megállapodás nem kizárt, ha az Egyesült Államok elfogadja, hogy érdekében áll, hogy nemcsak gazdasági, hanem biztonsági téren is egy integrálódott és erôs Európával tárgyalhasson. Ha ez bekövetkezik, az európaiaknak maguknak kell megteremteniük a politikai-katonai egységet, mely egyaránt képes arra, hogy megôrizze a teljes szolidaritást az Egyesült Államokkal, és saját szerepet biztosítson Európának a nemzetközi színtéren."

E sorokat a legcsekélyebb változtatás nélkül és mostani dátummal is lehetett volna közölni az aroniánus Commentaire című folyóirat 2000. ôszi számában, melyben a lengyel–amerikai politológus, Zbigniew Brzezinski megkísérli eloszlatni azokat a félreértéseket, melyek zavart okoznak a hegemonikus szándékokkal vádolt Egyesült Államok és a bôvítése elôtt álló, az önállóságát hangsúlyozni kívánó Európa viszonyában, amivel kapcsolatban azonban még mindig nem derült ki egyértelműen, hogy Európa készen áll-e az önállóságához szükséges eszközök biztosítására.

Hölgyeim és Uraim!

Befejezésül – annak a reménynek adva hangot, hogy elôadásom méltó volt az érdeklôdésükre – nem hallgathatom el önök elôtt, milyen nagy örömet okoz nekem, hogy az elméleti és gyakorlati tudásban rendkívül gazdag aroni életmű ezentúl hozzáférhetô lesz a magyar közönség számára, és segítségére lesz a politikai, gazdasági és szellemi integrálódáshoz a liberális és demokratikus Európába, melynek egyik legnagyobb hatású nevelôje, mestergondolkodója és cselekvôje Raymond Aron volt és marad.