Pomogáts Béla

Március végét a jugoszláviai Vajdaságban és a horvátországi Drávaközben töltöttem: Szabadkán a hagyományos Kosztolányi Dezsô-napokon, Vörösmarton pedig az Apostol János Irodalmi-Nyelvművelô Csoport összejövetelén. Mindkét régió most kezd életre kelni a súlyos dészláv válságok történelmi megrázkódtatásai után: a szabadkai magyarságnak a Milosevics-féle diktatúra bukását, a drávaszögieknek pedig a jugoszláviai belháborúkat követve kell újjászerveznie a maga életét és intézményeit.

Szabadka, miként ez közismert, Kosztolányi Dezsô szülôvárosa, több népszerű művének, így Aranysárkány és Pacsirta című regényeinek színhelye. A város mindig is ôrizte nagy író fiának emlékét: a gimnázium falán három (magyar, szerb, horvát) nyelvű emléktábla emlékeztet arra, hogy ebben az épületben élt és tanult Kosztolányi (akinek édesapja akkoriban az iskola igazgatója volt), az épület elôtti sétányon áll az író mellszobra, és magában az iskolában is nyílt egy emlékszoba, amely könyvek, fényképek, újságkivágások tükrében mutatja be az író szabadkai kötôdéseit. Ezt az emlékszobát nemrégiben hozatta rendbe a gimnázium, így most mindenki, aki Szabadkára látogat, megtekintheti például azt a vaskos önképzôköri naplót, amely a költô elsô, még gimnazista korában írott verseinek szövegét ôrzi, természetesen Kosztolányi kézírásában.

A Kosztolányi-emléknapokat még a kilencvenes évek elején szervezték meg a költô szabadkai hívei, közöttük az azóta elhunyt Varga Lakatos Gizella tanárnô, aki önzetlenül fáradozott a város nagy szülöttének kultusza körül. Az idei emléknapok alkalmából közreadott kis bibliográfiai füzet hat esztendô (1993– 1998) szabadkai Kosztolányi-kultuszának eseményeit rögzíti: 1999-ben és 2000-ben nem sikerült megrendezni az ünnepi összejövetelt, így az idei megemlékezés egyszersmind újrakezdést jelent, és ilyen módon azt is jelzi, hogy ismét fellendülôben van a vajdasági magyarság kulturális élete.

Nagy szükség van erre a fellendülésre, hiszen az utóbbi években, a jugoszláviai háborúk és a Milosevics-rendszer kisebbségellenes politikája következtében az ott élô magyarság művelôdési intézményei igen sokat sérültek, részben működésképtelenné váltak, és a Vajdaságból elmenekült sok tízezer magyar között természetesen igen sok író is elhagyta szülôföldjét. A szabadkai Kosztolányi-napoknak mindig is identitásvédô és -erôsítô szerep jutott, a megemlékezések felújítása ezért jótékonyan járulhat hozzá a régió magyar kulturális életének megerôsítéséhez. Már csak annak következtében is, hogy Kosztolányi Dezsô szellemi öröksége (ahogy ezt megnyitó elôadásomban magam is kifejtettem) gazdagabbá teheti a vajdasági magyarság önismeretét és önbecsülését, az ösztönözheti azokat a kuturális törekvéseket, melyek a régiót ismét összeköttetésbe kívánják hozni az egyetemes magyar nemzeti kultúrával és az európai értékekkel.

Azok után a pusztítások után, amelyeket a háború okozott a vajdasági magyarság közösségi életében és kultúrájában, Kosztolányi Dezsô szellemi, morális öröksége mindenképpen irányadó, minthogy az a humanista szellem, az a mindig toleranciára törekvô magatartás, az az európai értékeket integráló gondolkodás, amelyet ô képviselt, most ösztönzô forrása lehet a vajdasági magyarság új tájékozódásának. Az erôszak elutasítása, a felebaráti szeretet élô ereje, az evangéliumi jóakarat és a szabadelvű nyitottság minden emberi jelenség elôtt, nos, ezek Kosztolányi értékrendjének mostanában és éppen a Vajdaságban nagyon is idôszerű alkotóelemei. Egy olyan korszakban és egy olyan régióban, amelyben minden korábbihoz képest erôsebben kell megmutatkoznia a közösségi szolidaritás, az egymás iránt érzett türelem erényeinek, mivel a Vajdaságban maradt „töredék" magyarság (amely az egy vagy két évtizeddel korábbi létszámának csupán mintegy kétharmadát jelenti) most mindenekelôtt erkölcsi példájával termékenyítheti meg a kisebbségi magyar gondolkodást és közéletet.

Ez az erkölcsi példa, gondolom, nagyon is idôszerű abban a „posztmodern" korszakban, amelyben élünk, most, az ezredforduló után. Errôl beszéltem magam is a szabadkai Kosztolányi-napok megnyitója során. Kosztolányi ugyanis, mondhattam, „posztmodern" gondolkodó volt egy olyan korban, amelyben a „modernség" után teret nyerô mentalitásnak a jelei még nem mutatkoztak meg igazán. Valójában a „modernség", vagy inkább a huszadik század után következô „posztmodern" korszak mentalitása öltött alakot Kosztolányinak abban a nevezetes (és sokat kárhoztatott!) gondolatában, amely szerint az emberiség belsô megbékélését a „homo aestheticus"-nak kell majd meghoznia. A korabeli és késôbbi magyarázatokkal ellentétben Kosztolányi ezzel a gondolatával nem az erkölcsöt: az erkölcsi értékeket és az erkölcsös életet kívánta elutasítani, illetve relativizálni, hanem azt a magatartásépítô stratégiát, amely határozott ideológiai elôfeltevésekre épült, és ezzel az embert eleve erôsakos cselekedetekre akarta kényszeríteni. A görög és latin sztoikusok erkölcsi elveit követô Kosztolányiról különben is nehezen lehetne azt mondani, hogy elutasította az erkölcsi értékeket, az emberi részvét és szolidaritás következetes érvényesülése által pedig eleget tett a keresztény erkölcsiség alapkövetelményének: a szeretet parancsának is.

Kosztolányi nem általánosságban az erkölcsi törvényeket utasítja el, hanem a huszadik század: a „modern" korszak jellegzetesen ideológiai fogantatású morálját, amely magát az erkölcsöt partikuláris faji, nemzeti vagy társadalmi meghatározottságoknak és követelményeknek vetette alá, azaz kiszolgáltatta a politika érdekeinek.

A „homo aestheticus" fogalmával érvelô Kosztolányi ezt a huszadik századi mentalitást utasította el igen radikálisan (ahogy különben a két világháború között a „homo moralis" magatartását választó Babits vagy az európai kultúra utóvédharcát vívó Márai Sándor is!). Kosztolányi azzal a „modern" mentalitással fordult szembe, amelyet az ideológiák világában, a politikai kultúrában és, sajnos, a közéleti és magánéleti erkölcsiség területén is megrontottak a huszadik század uralmi törekvései: az erôszak és az intolerancia. Kritikai fellépésével igazából azt a „posztmodern" koszakot készítette elô, amelynek elengedhetetlen követelménye éppen az erôszakmentesség és a türelmesség, és amely a magányos szemlélôdést, a meditatív önreflexiót össze tudja egyeztetni az emberi szolidaritás erkölcsi követelményeivel.

Valójában ennek az igencsak korszerű „posztmodern" Kosztolányinak az eszményeit és műveit világították meg a szabadkai Kosztolányi-napok elôadói is, így Balassa Péter, a budapesti és Bányai János, az újvidéki egyetem tanára, a debreceni Oláh Szabolcs és Szirák Péter, valamint az újvidéki Gerold László. Valamennyien utaltak arra, hogy Kosztolányi Dezsô írói öröksége érvényes a jelenben, és különösen az ismét önmagát keresô, a saját nemzeti identitásának megôrzését, egyszersmind megújítását vállaló vajdasági magyarság közösségi és szellemi életében. Ezt az idôszerűséget mutatta az az irodalmi vetélkedô is, amely során a szabadkai és más észak-bácskai magyar iskolák tanulói adhattak bizonyságot arról, hogy mennyire ismerik és miként értelmezik Kosztolányi Dezsô verseit.

A szabadkai Kosztolányi-napok jóvoltából alkalmam adódott arra is, hogy ellátogassak a Vajdasági Írók Társaságának ugyancsak a városban rendezett ülésére, amely a Milosevics-féle diktatúra bukása után most elsô ízben gyűjtötte egybe a megújulásra készülô írótársaság tagjait. A találkozón ketten: Gerold László és Csányi Erzsébet (mindketten az újvidéki egyetem magyar tanszékének oktatói) képviselték a vajdasági magyar irodalmi életet. A szerb nyelven rendezett találkozón Gerold László tolmácsi segítségével a Magyar Írószövetség nevében köszöntöttem az egybegyűlt szerb, horvát, ruszin és magyar írókat, kifejezve azt a reményt, hogy a budapesti és a vajdasági írószervezet között a jövôben termékeny együttműködés jöhet létre, éppen azoknak az ottani magyar íróknak a közreműködésével, akik a Magyar Írószövetség tagjai. Valóban, remélem, hogy a jugoszláviai politikai változások végre megnyitják az utat a szerb és a magyar irodalom hagyományos jó kapcsolatainak újjáélesztése elôtt, és a lengyel, a cseh, a szlovák, a román, a bolgár, a horvát és a szlovén írószervezetekhez hasonlóan a Vajdasági Írók Társasága (és reményeim szerint a belgrádi szerb írószövetség is) a Magyar Írószövetség természetes partnere lesz.

Szabadkáról utam a bezdáni Duna-hídon keresztül a drávaközi Vörösmartra vezetett, ahol a most már ismét működô magyar iskolában vehettem részt a helyi Apostol András Irodalmi-Nyelvművelô Csoport A szórványmagyarság és az európai uniós csatlakozás címet viselô tanácskozásán. Az elsô drávaközi (baranyai) magyar tanítóról elnevezett társaság 1972-ben jött létre, a Drávaköz nemrégiben véget ért szerb megszállása idején nem működött (akkor egyetlen ottani magyar kulturális intézmény sem működött), s nemrég újította fel tevékenységét a Horvátországi Magyar Szövetségében is elnöki tisztet betöltô Csörgits József vezetésével. A társaságnak fôként helyi és környékbeli magyar pedagógusok a tagjai.

A drávaközi (baranyai) Vörösmart ma a vidék legnagyobb magyar települése, az iskolájában rendezett összejövetel, amelynek elôadójául kértek fel, azzal vetett számot, hogy az európai integráció kiterjesztése esetén milyen sors vár a kárpát-medencei magyarság szórványközösségeire, például arra a horvátországi (drávaközi és szlavóniai) magyarságra, amelynek létszáma a jugoszláviai háborúk következtében a korábbinak mintegy felére apadt. Horvátországban mostanában fognak népszámlálást tartani, s nagy kérdés, hogy a korábbi mintegy húszezernyi magyarból mára menynyien maradtak, minthogy igen sokan menekültek és telepedtek át Magyarországra, és így létszámuk, lehet, a tízezer fôt sem éri el. Mindenesetre a hovátországi, a drávaközi magyarok fenn akarják tartani nemzeti identitásukat, nyelvüket és kultúrájukat, és a Vörösmarton rendezett tanácskozáson éppen arról esett szó, hogy ez a nemzeti, nyelvi és kulturális fennmaradás milyen követelményeket állít az ottani magyarok és természetesen a magyarországi politikai, illetve kulturális élet és intézményi rendszer elé.

A drávaközi szórványmagyarok joggal várják el Magyarország támogatását, akár abban a formában is, hogy vágyaik értelmében magyar állampolgárságot is kapjanak. A horvát alkotmány ugyanis elismeri a kettôs állampolgárság intézményét, és a külföldön (például Magyarországon, Jugoszláviában vagy Ausztriában) élô horvátok kérésükre hozzájuthatnak a horvát állampolgársághoz. A viszonossági rendszer figyelembevételével talán érdemes lenne megfontolni az igen kis létszámú horvátországi magyarságnak ezt a törekvését, természetesen annak tudatában, hogy mindennek nem lehet precedensértéke a romániai, szlovákiai, kárpátaljai és vajdasági magyarokra nézve.