AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
43.

Lázár Ervin

MIT ÜZEN AZ ÁCS?

Van annak már másfél éve is, hogy a hír megérkezett. Telefonon. Muzsikáltak a kagylóban az otthoni tájszólás nyílt e-jei, a megrövidített hosszú magánhangzók, a mássalhangzó-kettôzések dobütései. A hangban azonban volt valami ünnepélyesség, szorongani kezdtem, miért hívnak engem Sárszentlôrincrôl, nyilván halálhírt akar velem közölni a telefonáló. Azt bizony, méghozzá nem is akármilyent.
„Ha még egyszer látni akarod Alsórácegrest, azonnal gyere, mert lebontják.”
Alsórácegrespuszta a szülôhelyem, gyerekkorom színtere. Tolna megyében, Sárszentlôrinctôl négy-öt kilométerre. Ha hozzá való meghatározatlan viszonyomat mégis megpróbálnám meghatározni, valami olyasfélét kellene mondanom, hogy én alsórácegresbôl vagyok.
Elsô szóra nem jut el a tudatomig a hír. Csak amikor a vonal túlsó végérôl jön a folytatás: „A magtárt már le is bontották, öt családi házra való faanyag kijött belôle.” A „faanyag” egyszeriben kézzelfoghatóvá teszi, hogy valami véglegesen eltűnt. „Kigyütt belülle” – így mondja. Ez a hitelesítô pecsét.
Mire lejutottam Alsórácergresre, a magtár már faanyagostul, mindenestül eltűnt, az alsó ház egykori létezését is csak gazzal benôtt alapgödre jelezte, nem volt hizlalda, semmivé váltak az egykori „méhel”-ek; a bognár, s a kovácsműhely.
Éppen a csiraistálló volt soron. Már tetôtlenül, megroppant gerinccel állt a pusztulásban, mint egy lerogyni készülô ôsállat.
A bontási anyagot egy tolnai vállalkozó vette meg, az ô emberei tevékenykedtek a romok mellett. Na nem sokan, s nem valami nagy elánnal.
Mindössze két fiatalember bajmolódott a törmelék között egy gerendával. A gerenda királyi volt, elképzelni sem tudta az ember, létezhetett-e akkora szálfa, amikbôl kifaragták, a két fiatalember meg olyasforma, akikrôl a valaha itt lakott pusztaiak hamar kimondták: „Ez is szívesen elmenne a munka temetésére.” Most azért oda-odasóztak a fejszéjükkel a királyi gerendának, s közben sűrűn káromkodtak, némi tisztelettel elátkozva valakinek a keze szárát.
El sem tudtam képzelni, miért püfölik szegény gerendát. Miután illendôképpen összeismerkedtünk, kiderült. Ugyanis a királyi gerenda nem egy szálfából készült, hanem kettôbôl. Egy hajdanvolt ács rótta ôket eggyé, valamilyen farkasfogas illesztéssel, de oly tökéletesen, hogy a rovás vonalát csak a nagyon figyelmes szemlélôdô vehette észre. S nemcsak a látszat, a lényeg is maga volt a tökély; amit a mester egybeszerkesztett, azt, íme, két kései utód csak nagykeserves munkával tudja szétválasztani. A száz-százötven évvel ezelôtt élt ács munkája az örökkévalóságnak szólt.
Ennek a gerendának az emlékével jöttem el Alsórácegresrôl.
Majdhogynem megvigasztalódva.

Copyright© Európai Utas-2001