Szabadi Vilmossal beszélget D. Magyari Imre

Az 1959-ben született Szabadi Vilmos nemzetközi hírű hegedűművészünk, aki számos díjat és elismerést mondhat a magáénak, többek közt a Liszt Ferenc-díjat. 1983-ban végzett a Zeneakadémián, volt az Állami Hangversenyzenekar és a Fesztiválzenekar koncertmestere. A koncertezéssel egyenlô fontosságú számára a tanítás – 1987 óta egykori iskolájának tanára.

– Egy nemrég megjelent – és azóta MIDEM-díjas – Hungaroton-CD-n Vásáry Tamással és a Rádiózenekarral Dohnányi Ernô két hegedűversenyét játszod, amelyek eddig soha nem jelentek meg lemezen. A felvételt édesanyádnak ajánlottad.

– Az életünket az édesanyánktól kaptuk, s ha valami sikerül, azért elsôsorban neki kell hálásaknak lennünk. A világ legrondább felvételét mégsem ajánlhatjuk a szüleinknek… Errôl a lemezrôl már a felvételek során is úgy éreztük, a karmestertôl a hangmérnökig, hogy áldott pillanatban vagyunk. Rengeteg szépség van ezekben a művekben, és eljátszani is jól sikerült ôket. Örültünk annak is, hogy végre lemezre került ez a két darab – Dohnányi, a Zeneakadémia egykori rektora 1945 után nemkívánatos személy volt, koholt vádak alapján minden funkciójától megfosztották, Amerikába ment, ott is halt meg. Talán sikerült hozzájárulnunk ahhoz, hogy végre itthon is érdeme szerint becsüljék. Nemrég egyébként Dohnányi rektor-elôdjének, a magyar hegedűiskola megalapítójának, Hubay Jenônek is felvettük négy hegedűversenyét, ez is álomszerű találkozás volt. Ezek a művek tele vannak túlvilági… nem is túlvilági, hanem transzcendens szépségekkel. Nehéz jelzôket találnom rájuk, könnyebb elhegedülnöm ôket.

– Pedig magadra vállaltad a Dohnányi-lemez kísérôszövegének megírását.

– Sôt a Hubayét is én írom.

– Szeretsz írni?

– Én mindentôl irtózom, ami nem hegedülés, sôt régebben a hegedűirodalomból is csak a legszükségesebb műveket akartam eljátszani. Igazából csak két szerzôt favorizáltam, Mozartot és Bartókot. De folyton találkozom ismeretlen és nagyon szép darabokkal, amiktôl gazdagabb lesz az életem. Írni is ódzkodom – ugyanakkor érzem, hogy csodálatos megfogalmazni valamit. Hubayban megfogott, hogy Liszt kamarapartnere volt, Párizsban Vieuxtemps fogadta bizalmába, huszonhárom évesen a brüsszeli konzervatórium elsô hegedűtanára, mikor azonban megalakul a Zeneakadémia, hazajön, és megszervezi a hegedűművészek képzését. Egyébként utazás közben tudok jól írni. Tulajdonképpen a hegedülés, az elôadóművészet is fogalmazás. Az ember nem csupán eljátszik valamit, hanem magáról is vall. Amit a színpadon játszom, bizonyos mértékig szavakban is elmondható – bizonyos mértékig, hisz ha teljesen elmondható lenne, nem lenne érdemes kiállni hegedülni. Hogy mit „mondok", az az adott közönségtôl is függ. Egy lusta, sznob közönség elôtt máshogy és mást játszik az ember, mint friss, fogékony hallgatók elôtt.

– Eszerint nem tartasz azokkal, akik azt mondják, hogy a zene többet mond el, mint akár egy vers.

– Minden művészeti ág egyenrangú, s minél több alkotást ismerünk, annál színesebb az életünk, amit ma a pénz középpontba állításával, a siker egyetlen értékmérôvé tételével megpróbálnak elszürkíteni. Az egyes művészetek különböznek is, és kapcsolatban is vannak egymással, a vers sem szavakból áll csupán, ott van benne a zene.

– Zenén kívüli tevékenység az ügyintézés, az önmenedzselés is.

– Ebbe bele kellett tanulni, ahogy a számítógép használatába is. Én a legszívesebben csak rövid, kétsoros leveleket írnék, de tudomásul kell vennem, hogy vannak koncertszervezôk, akik nemhogy levelet nem írnak, de már faxot sem fogadnak, kizárólag e-mailezni szeretnek. Elkészítettem a weboldalamat is, de igyekszem, hogy a naprakész információkon túl minél több személyes legyen rajta.

– Ezt az új szót, hogy weboldal, ebben az interjúban írom le elôször… Mennyire nehéz magyar művészként benne lenni a nemzetközi hangversenyéletben? Gondolom, a tehetség csak alapfeltétel…

– Sokat számít például, hogy ki hol él. Aki Amerikában, New Yorkban vagy Washingtonban, annak nagyok az esélyei. Aki európai, az már hátrányban van, s aki kelet-európai, az még inkább – s Kelet-Európán belül is akadnak különbségek. Magyarország jó helyzetben van, bár a kultúra- és tudományközpontúság erôsen csökkent – pedig semmi mást nem kellenne az ország zászlójára írni, mint a művészetet, a tudományt, a környezetvédelmet. Ezekben tudunk nagyok lenni, ezekkel tudunk kereskedni is. Nincsenek olajkútjaink, aranybányáink erdôink, pénz sincs elég, rengeteg hiányzik például az oktatásból.

– A zenész-, a művészképzés szerencsére magas színvonalú. Te csodagyereknek számítottál?

– Egy ideig talán, de csak sokkal késôbb kerültem ahhoz a tanárhoz, Halász Ferenchez, aki igazán kibontakoztatta a képességeimet. A szüleim zenetanárok, nem tudtak otthon hagyni, vittek magukkal. Háromévesen zenei elôképzôbe jártam, négyévesen elkezdtem hegedülni, ötévesen zongorázni – tíz esztendôn át párhuzamosan csináltam a kettôt, sokat töprengtem, hogy a konzervatóriumba melyik hangszerrel felvételizzem.

– Csinálhatnál olyan felvételt, amelyen saját magad kíséred saját magadat…

– Erre legfeljebb mókából kerülhetne sor, az azóta eltelt idôt nem lehet behozni. De a felkészülésben gyakran jól jön, hogy tanultam zongorázni.

– Miért döntöttél végül a hegedű mellett?

– Februárban tartották a felvételit. Focizás közben kitörtem a bokámat, bicegve mentem el, de jól játszhattam, mert beneveztek egy nemzetközi versenyre, ahol harmadik díjat nyertem. Ez az elsô nemzetközi díjam. Akkor éreztem meg, hogy tudhatnék valamit ezen a hangszeren, ha alaposan foglalkoznék vele. És elkezdtem komolyan dolgozni, ami ma is tart. Régebben napi tíz-tizenkét órát is gyakoroltam. Gyerekkoromtól kezdve tanultam tehát zenét, de éveken keresztül a normális kerékvágásban haladtam. Kiváló tanáraim voltak, azonban nem történt semmi különös, igazából a fôiskola utolsó elôtti évéig nem. Akkor viszont minden a feje tetejére állt: Ferencsik János koncertmesternek hívott az Állami Hangversenyzenekarhoz, fél esztendôvel késôbb, 1982-ben megnyertem a Rádió hegedűversenyét, aztán a Hubay– Zathureczky-versenyt, a Sibelius-versenyt, jött Solti György londoni meghívása és a Hungaroton-szerzôdés…

– Más pálya nem is érdekelt soha?

– Dehogynem! A fôiskolát úgy kezdtem el, hogy ha nem kerülök a legjobbak közé, akkor valami más leszek, például hangmérnök – mindig vonzott az elektronika. Csináltam hangfalat, erôsítôt, fényorgonát, még működtek is! Foglalkoztatott a fényképezés, az építészet. Mikor építkeztem, rengeteg szakkönyvet olvastam el. Van egyébként hasonlóság egy zenemű és egy épület között, mindkettônek meg kell hogy legyen a maga hibátlan szerkezete, különben billeg, összedôl.

– Halász Ferenctôl, aki Gábriel Ferenc és Zathureczky Ede tanítványa volt, mit kaptál?

– Elsôsorban azt, hogy ezt a szakmát nem lehet elég tisztességesen művelni, a ez mindenre értendô, a felkészülésre, a gyakorlásra, az életmódra. Ez egyszerűen kötelesség, amivel az ember a kisebb közösségének, a szüleinek, a családjának, a tanárainak éppúgy tartozik, mint a hazájának. Tűnhet ez fennköltnek, de így érzem. Ez motivál mind a mai napig, ezért is nem költöztem külföldre. Ez szerencsére ma nem olyan áldozat, mint régen, mikor a határok sokkal kevésbé voltak átjárhatók. Ma nem a bezártság a baj, hanem az, hogy a kultúra kiszolgáltatott állapotban van, senkinek se lényeges. Ezért érzem azt is kötelezônek a magam számára, hogy tanítsak. Ezt ugyanolyan fontosnak tartom, mint a koncertezést. Ha a nemzetközi rangot elért művészek nem tanítanak, akkor ki adja át az örökséget? A mai generációknak egyébként más a felkészültségük, más a munkamoráljuk, mint a miénké volt. Nehéz azokat a gyerekeket összecsôdíteni, akik hajlandók valamit is áldozni az eredmények elérésére.

– Nagyon fiatal voltál, mikor Ferencsik János meghívott koncertmesternek. Nehezen fogadtak el a zenekarban?

– Nem, a kollégák nagyon segítôkészek voltak. Nagy kihívás volt ez 81 decemberében, aminek talán meg tudtam felelni. Késôbb párhuzamosan a Fesztiválzenekar alapító koncertmestere is voltam, sôt Zubin Mehta is meghívott a firenzei zenekarához – kijutott nekem a zenekarokból, de ennek a zenekar elôtt állva nagy hasznát tudom venni. Akkor hagytam abba – és tényleg – a koncertmesterséget, mikor a szólófeladatok megsokasodtak, és mellettük nem tudtam volna csinálni. A mai napig nem készítik fel egyébként a hegedűsöket a zenekarban való munkára, nem különül el a művészképzés, a kamaraművész-képzés és a zenekari művészképzés – mert egy zenekarban is művészeknek kell ülniük. Nemcsak a technikai, hanem az érzelmi felkészítés is hiányzik. Aki zenekarba kerül, traumát él át: „Csak erre voltam jó…" Lehet, soha nem fogja élvezni, amit csinál.

– Ferencsik Jánoshoz mennyire kerültél közel?

– Én már az utolsó korszakának is csak a „codáját" láttam. Azt vettem észre, hogy hallatlanul küzd a saját önzôbb énje ellen, mindent megtesz, hogy megfeleljen annak, amit várnak tôle, s amit ô is vár magától. Nem tudok megerôsíteni semmiféle rosszindulatú mendemondát.

– Beszélgettetek?

– Az életkorkülönbség ezt nem tette lehetôvé, akkoriban nem is igen tudtam kommunikálni. Én a pálya elején voltam, ô a végén.

– A szólópályád elindulásától nyílegyenes az utad?

– Nem mondanám. Nem is hiszek a nyílegyenes útban. Abban hiszek, hogy lehetôleg kompromisszumok nélkül kell megtenni a koncertekhez, az egyik koncerttôl a másikig vezetô utat. A hegedűirodalom roppant gazdag, állandó konfliktusban vagyok, mit játsszak, mennyit. Évi hatvan-nyolcvan koncertet tudok jó lelkiismerettel teljesíteni. Van egy családom, nem mindegy az sem, mennyit tudunk együtt lenni.

– Mikor voltatok utoljára moziban vagy színházban?

– Nem tudnám megmondani. Koncertekre igyekszünk eljutni, ez az egyetlen „kicsapongásunk".

– Írók vannak úgy néha, hogy azt érzik, nem tudnak írni…

– Velem ilyen még nem volt, olyan viszont igen, hogy lelkileg nem éreztem magam elég erôsnek – de nem hagytam, hogy ezt a játékomon érezni lehessen. Egy általam rossznak érzett koncertnek van egyébként a legnagyobb felhajtóereje.

– Mikor rossz egy hangverseny?

– Például ha az ember nem tud semmilyen hatást elérni. Egy unalmas koncertnél nincs rettenetesebb.

– Két trióban, a Wiener Belvedere trióban és – Gulyás Mártával és Onczay Csabával – egy másikban is játszol.

– Jascha Heifetz, minden versenyművet eljátszott, vonóstriózott, zongorástriózott, pedig neki aztán igazán nem kellett volna kamaráznia. De ez a színesség lendítette elôre. Én is nagyon örülök az új alkotásoknak, a tanulásnak. A bécsi Belvedere trió hirtelen fellángolásból született: két emberrel váratlanul olyan jól tudtunk együtt játszani, ahogy másokkal hetek múlva sem. Mindketten a Bécsi Filharmonikusok tagjai.

– Egy trióban van elsô az egyenlôk közt?

– Azt hiszem, nincs, épp ez benne a szép. Hol ez, hol az rendeli magát alá a többieknek. Egy vonósnégyesben már más a helyzet.

– A színesség jegyében gondolsz-e zeneszerzésre, vezénylésre?

– A zeneszerzést már nyolcévesen megpróbáltam, de természetesen semmi elôképzettségem nem volt. Egyszer talán megpróbálom újra. A vezényléssel viszont, legyen mindenki nyugodt, nem fogok kísérletezni.

– Azt mondtad, régebben csak két zeneszerzôt favorizáltál, Mozartot és Bartókot, ami sokakat meglephet. Mi bennük a közös számodra?

– A zenéjüket elég mélyrehatóan elemezve tökéletesen ugyanazt tapasztaltam: egyforma gazdagon írtak zenét.

– Gazdagon?