Gergely András

Európai utas? – E lap címadójára illenék a legkevésbé, hiszen Németh László valójában nem is utazott sokat. Nem volt afféle bolyongó Szindbád, aki a messze távolban, kalandos utakon keresett volna bármit is; szerelmet, igazságot, boldogságot. De nem is volt Kis Gy. Csaba, hogy a közelebbi régió realisztikus kulisszáinak, XIX. századi pályaudvarainak restijében vagy vonatjainak füstjét szagolva merengjen Közép-Európa sorsa felett. Ez az európai utas, Németh László, ha akart volna, sem utazhatott volna sokat. Merthogy nem oly korban élt.

Igaz, azért egy évszázaddal ezelôtt még egy másikban született. Van is egy gyermekkori fényképe szüleivel, Velencébôl. Boldog békeidôk! Amikor a gimnáziumi tanár rendszeresen felkerekedhetett a családdal, hogy egy kis (európai) világot lássanak. Banális ez a matrózruhás fénykép a Szent Márk téren. A mai szemlélônek olyan hihetetlen „békebeliség" sugárzik belôle, hogy a képre gyanakodva már-már valami mögöttes, drámai tartalmat, tragikumot szeretne felfedezni rajta. Nem a Halál Velencében egy kezdeti, hangulatos jelenetét látjuk? Pedig hasztalan keresnénk a képen erre utaló nyomot: mert az igenis egy olyan világból származik, amikor természetes állapot volt az Utazás, nem volt szimbolikus tartalma – mint majd az életmű egyik kései, ilyen című színművének lesz.

Az utazás és Európa, illetve végrehajtója, az utas csak az elsô világháború után nyerte el ma felidézôdô metaforikus jelentését. Akkor, amikor az összeomlást követôen már nem lehetett csak úgy utazni, amikor több és zordabb lett a határ, kevesebb a pénz és az útikedv. És még a hagyományos úticélok is megkérdôjelezôdtek: hova is érdemes menni egyáltalán?

Az elsô világháború után ezért jobbára csak könyvekkel, könyvekben utazott az ember: behúzta a függönyt, s akár azt is gondolhatta, hogy szalad vele a világ. Ám amíg a régi, valóságos úticélok annyira magától értetôdôek voltak, a „jó (vagy éppen szent) helyek", a szép városok, fürdôk, tájak, kegyhelyek szinte kínálták magukat, és kötelezôen végiglátogatandó fontossági sorrendbe rendezôdtek, addig a „jó (vagy üdvösséget kínáló) könyvek" már nem rendezôdtek így sorba a könyvesboltokban. Könyv akadt elég, csak a polcok közötti kiigazodásra nem akadt segítség. Csekély számban adtak ki fordításokat, a folyóiratok leggyengébb rovata volt a külföldi könyvszemle, megritkultak a recenziók. Iránytű nélkül, szorongó tájékozatlansággal kellett nekivágni a könyvvilágnak.

Németh László nem a könyveket szaporítani akaró literary gentleman ambíciójával, hanem az eligazodni vágyó alázatával közelített ehhez a világhoz. Életre szóló élménye volt, amikor néhány hónapot búvárkodhatott az Eötvös Collegium szakok, témák szerint igencsak jól elrendezett könyvtárában. Irigységgel és szeretettel dedikálta egyik könyvét e sorok írójának, akkor fiatal Eötvös-kollégistának: „Mert maga évekig használhatta ezt a csodálatos könyvtárat, ahol nem kellett a könyvek után kutatnia, hanem rögtön megtalálhatta és elolvashatta azt, ami kellett" – tette hozzá szóban az íróra is, a dedikációra is rácsodálkozó fiatalembernek.

Németh azzal az érzülettel lódult neki a művelôdés világának, hogy még iránytűje sincsen. Nem volt „bölcsész" végzettsége, nem lehettek tájékozódásának irányt mutató „européer" professzorai. Magának kellett világot, „Európát" teremtenie (akkor még így hívták a világot), egyedül, a létbe vetetten. Neki nem olvasmányélménye, hanem létélménye volt, hogy az egyénnek nincsenek szilárd fogódzói többé, mindenki maga indul útjára, amerre hajlama, érdeklôdése vonzza. S ha eljut valameddig, egy kilátó pontig, akkor talán elkiálthatja magát, megpróbálhatja, hogy élményét, tudását megossza másokkal: közösséget keressen és teremtsen. Németh László nem fogadott el semmilyen paradigmát, nem volt vallásos vagy világnézeti kiindulópontja, nem fejlôdött „valamitôl valameddig", hanem eredeti jelensége volt és maradt szellemi életünknek. Kívül maradt a sznobok és parasztok táborain. Magányosan járt.

Nem tört viszont mindig, mindenáron eredeti csapást. Sôt kereste a hagyomány útjait, hogy térképet rajzolhasson, s csak azután tért le ismeretlen tájakra. Felfedezett értékeket, gyűjtötte, hazavitte ôket. Értékeket maga is teremtett, maga után műveket hagyott. Így lehettek azután követôi: lassan mégsem lett egyedül. De nem akart tábort teremteni, inkább menekült elôle. Sokat foglalkoztatta Tolsztoj futása (megint egy mozgási metafora!), aki elmenekült saját múzeumából, saját kultusza elôl. Színpadi hôsével, Gandhival azonosult, aki addig hatott, amíg nem vezérként, hanem egyénként működhetett.

S mindez a huszadik század Európájában zajlott: az utakat világháborúk bombatölcsérei szaggatták. Mi lesz az otthonnal, Magyarországgal? Ez a kérdés foglalkoztatta leginkább a magányos utast. A félig elsüllyedt országot kívánta felemelni, valahogyan összekötni a magasba jutottakkal. Irányokat kívánt kijelölni, mintákat adni – vállalkozása heroikus és romantikus volt egyszerre. Miként hajdan Széchenyi, legkedvesebb hôse, úgy Németh László is egy még ki nem forrott nemzetet kívánt saját keservesen kialakított arculatára formálni. Az életmű és létrehozója, ember és szerep nem válhatott külön: így lett szándéka nélkül fô műve hatalmas önéletírása, a Homályból homályba. A cím maga is mozgást, afféle bizonytalan utat-pályát jelöl: írója és megírtja valahonnan valahová tart. Nem az elindulót és a megérkezôt érzékeljük és értékeljük benne, hanem az utazót.

S ha elolvassuk ezt a sok darabból álló, egy egész életen át készült önéletírást, meglepôdve látjuk, hogy maga a megélt élet, a külsô világ mennyire egyszerű. Lehetne az egy kisember életútja is. (Inkognitót keresve Németh szívesen húzódott a leszázalékolt iskolaorvos maszkja mögé.) Az életrajzi mozzanatok: orvosi diploma, azután fogorvos- kodás, iskolaorvosság (vagyis az orvosi pálya legszerényebb foka), majd szabadfoglalkozású író, szerkesztô (eleinte teljesen ismeretlenül), azután óraadó tanár egy vidéki gimnáziumban, majd napszámban-lapszámra műfordító – csak utolsó éveiben örvendhet művei megjelenésének roppant példányszáma, majd (életében még csonkán hagyott) életműkiadása felett. S közben fél életén végigkíséri végzetes hipertónia-betegsége.

De éppen az ezen az életen alapozódó gályapad-metaforát azok is ismerik, akik életművérôl egyebet talán nem is hallottak. Ô volt az, aki az egzisztenciálfilozófusokhoz közel állónak tűnô, noha legsajátabb életfilozófiát hirdette: még a gályapadból is, melyhez láncoltak bennünket, teremthetünk laboratóriumot, ha elszántságunk és érdeklôdésünk van hozzá. Bármilyen körülmények közé vetett vagy vet az élet, találunk benne tapasztalni, megismerni, közölni, kísérletezni és tanítani-továbbadni valót. Vannak, akik „keleti", Európán kívüli gondolati hatást fedeznek fel e szép gondolat mögött, mások a protestáns etika alaptételét, az üdvösség (Németh László kedvenc szava), a túlvilági kiválasztottság bizonyításának földi vágyát érzik benne, megint mások a szűkebb, magyar hagyományt, a Deák Ferenc-féle „tudok én küzdeni remény nélkül is" gondolatát hallják itt visszahangzani. A legjobban talán Illyés Gyula foglalta össze Németh László ravatalánál az életmű lényegét (finoman utalva a korabeli kultúrpolitika „három T"-jére): tehetség, tudás, tisztesség. Közülük leginkább a tisztesség, vagyis az erkölcs készteti arra – belsô parancsként – a „gályapadhoz" kötözött embert, hogy ne adja fel, hanem „laboratóriummá", kísérleti tereppé formálja életét. Németh László is ebben látta az európaiság lényegét: az erkölcsben kereste azt a különleges többletet, amely – a ráció mellett, a ráció segítségével – humanizálni tudta az emberi világot. Tudta, hogy a történelemben vagy a maga korában csak idôszakosan, egyeseknél mutatható fel ez az erkölcsi többlet: kicsiny szigetek léteznek csupán, amelyek emberi világot teremtenek. A kiemelkedô, egyre több szárazulatot meghódító szigetek állnak össze végül minôségi értelemben vett kontinenssé: Európává.