Van egy ember, aki mindazt a kedélyt, tapasztalatot, életörömet megörökölte, amelyet tót (szlovák) és magyar eleink több évszázados együttélésük alatt összegyűjtöttek. (Mikszáth Kálmán hôseire gondolok, legkedvesebb irodalmi alakjaira – milyen jó most néha-néha Mikszáthot olvasni.)

Karol Wlachowsky okos, de nem tudálékos, nem szúr, nem vág, nem akar gyôzni az eszével, nyelvével. Nem bánt. Szíve szerint elôször inkább ad valamit – észrevétlen ajándékot: mosolyt, figyelmet, iróniát. Jó vele beszélgetni, nevetni, hallgatni vagy – ha nagy-nagy ritkán még idôm engedi – poharazni.

Csak figyelem ôt: érkeznek hozzá írók, művészek, politikusok Pozsonyból, Bécsbôl, Csíkszeredáról, Békéscsabáról, Prágából és a diákok a Pázmány Péter Egyetemrôl. Mert Wlachowsky tanár úr, igazgató és műfordító is. A legnagyobb közvetítôk egyike a szlovák és magyar kultúra között. Mikszáth, Mészöly, Grendel, Esterházy s még annyi, de annyi jó író és jó mű köszönheti neki, hogy megszólalhatott szlovákul is.

Közvetítô műfordítóként. Közvetítô mint a Szlovák Kulturális és Információs Intézet igazgatója.

A rendszerváltás után elôbb a csehszlovák, majd a szlovák intézet élén dolgozva érte el, hogy a Rákóczi úti intézmény kedvelt, látogatott, Közép-Európa-szerte ismert műhely lett. Bemutatkozók és találkozók – visszhangjuk nevetés és viták sör, bor, pogácsa s a jó krumplis ételek mellett.

Wlachowsky Karcsi – hatvanéves. Sok eredményt, sikert s barátot szerzett. A legutolsó tíz év az övé igazán, de amit addig tett: fordítás, irodalmi estek, az sem volt kevés. Az volt az alapozás.

Ami ezután jön, az már a ráadás. Jó kedvet, sikert, nevetést, mosolyt kívánunk hozzá.