Csiki László

Megtörténhet persze, hogy nem a hideget-meleget fúvó fűtôtest rongálja meg a kedélyüket. Az építész azt mondja, az övét inkább az, hogy mindegyre feljelentgetik itt (ekkor már a határon innen jártunk; csak hogy behatároljuk ezt az „itt"-et, nehogy „ott" legyen), miközben tetemesebb épületeket igyekszik felhúzni, most éppen Budapesten. Különben nem panaszkodó fajta, a szobrásszal ellentétben, akibôl egyvégtében dôl a hazai sirám. Ô is két országban él, ebbôl az egyik nem az, amelyikben éppen utazunk. A szülôföldjére jár vissza dolgozni.

Az építész már azt is nagy tettnek tartja, hogy jön-megy ilyen vonat. Ezt és a Duna-tévét, meg a státustörvényt, ha lesz. A szobrász magával van elfoglalva (akárcsak én), de ô pizsamában hevül és fázódik, miközben én az úti ruhámat gyűröm elcsigázottan. Az építész sem öltözik-vetkezik, fél éjszaka regényt olvas. Azt is építész írta: Kós Károly; de új kiadás.

Kiadói ügyben jártam meg én is el-vissza huszonhat óra alatt Csíkszeredát. Volt ott három jó napom. Rólam, pontosabban a könyvemrôl és a filmemrôl szólt egy kissé az a három nap, tizenhét éves szünet után, mégsem én vagyok a fontos. Hanem, mondjuk, a régen látott város. Van benne minden jó és baj, felújított régi ház és néhány másik hűlt helye, van még új ortodox püspökség is. Hét nyomda jut negyvenkétezer lakosra, de a hajdan sáros út ma sétálóutca, és a múzeum raktáraiból felhozták, kiállították a barokk szobrokat. Építkeznek is, ami a gyarapodáson és a szépülésen túl azért jó, mert munkát ad egy sereg embernek. Nem szidják ôket legalább Budapesten, amiért eleszik a kenyeret a helyiek, elôl, akik javarésze persze ugyancsak vidéki.

Csak hát, hol a vidék határa?

Közben Szeredában két éve érzôdik a határban senyvedô tôzegláp füstje, és a kultúrház felé menet félbehagyott épület alapzatán botladozik a kultúrszomja forrását keresô közönség, a betonvasak között. Az élet mégiscsak bonyolultabb, mint a vonatból kiszállva vagy akár a helyi tévében látszik.

Mondom az építésznek és a szobrásznak a vagon folyosóján, ugyan mitôl lehet olyan gazdag a mai erdélyi szellemiség, hogy az egyik alakítóját, Domokos Gézát is könynyedén felejtheti? Találkoztam vele; ma is komoly és elegáns és felelôs férfiú, a Kriterion Könyvkiadó helyett a hasonnevű alapítványt működteti, miközben az általa alapított könyves cég aktuális vezetôi még a szárnyas-lovas emblémát is le akarják veretni a sírkövérôl, még életében. Rémlik, hogy üzleti okokból.

A szerzôi jogi kérdésekhez nem értek ugyan, de az erkölcsiekhez talán mégis értek némileg, már szakmám szerint is. Kérdezem tehát útitársaimat: hogy ez miféle dolog? Ôk se tudják. Lehet, hogy politika. Még az is lehet, hogy demokrácia. Szabadon utálhatják egymást a régi bajtársak.

Az nincs benne, hogy szabadon szerethetik is?

Aludtunk erre egyet, már amenynyire lehetett a hideg-meleg ágyon.

Mondok jobbat, mondtam az álomközi cigarettaszünetben útitársaimnak. Találkoztam egy remek és fura pappal. Láttam már ôt, és éppen a Duna-tévében, és meg is jegyeztem magamnak: fiatal és karizmatikus.

(Itt meg kell említenem, hogy kiskoromban egy ideig én is Csíkban, Márton Áron, a legendás püspök szülôfalujában éltem, amíg jóanyámat mint klerikális reakcióst – értsd: kántort – ki nem akolbólították a tanítóságból, és én bizony ott és akkor és másutt is sokáig nem igazán jó papokat láttam, hanem más iskolába nem valókként teológiára beíratott parasztfiúkat meg „békepapokat". Utóbbiak viszont műveltek voltak legalább. Összeakadtam aztán elhivatottakkal is, de fôleg eggyel, akit most az imént emlegetett ifjú plébános juttatott eszembe. De elôbb emlegessem ôt magát.)

Az egyik csíkszeredai estén, ahol a könyvemet mutatták be, és abban azt, hogy jó lenne, ha Erdély valóságát és más nemzeteit nem födné el a magyar mítosza, és hogy bármennyire keserves is, de a kisebbségi lét alkotó feszültség hordozója, csiholója, és valamiképpen mindannyian kisebbségiek vagyunk valamihez képest: odalépett hozzám egy kemény szemű, mosolygó szájú férfi. Ô a Tiszti (nem tiszi), mint nála idôsebb barátaim is tisztelettel szólították. Azt mondta: az én tanítványom volt. (Kedves útitársaim, ez itt nem hencegés, hanem éppen az ellenkezôje. Lásd alább; elmagyarázom.)

Egy vétés folytán néhány hónapig falusi tanár voltam egy Mezôség-széli, agyagos faluban, Vicén, és máig azt hittem, elenyészô nyomot sem hagytam magam után. Bennem több maradt meg abból az elzárt és még villanya-sem-volt, szegény és egy kissé méltóságát veszített faluból, mint abban belôlem. A Tiszti, mint kiderült, hatodik osztályos volt ott akkor, amikor én egy, még a dési kényszerlakhelyrôl is száműzött ferences rendi szerzetes, Albert atya segítségével beiskolázni próbáltam a mezei munkára fogott nebulókat, hogy aztán román irodalmat tanítsak nekik, valamint egy kis történelmet is, el egészen a népvándorlás utolsó hullámáig. Egy exbáró, Szalay Miklós volt az egyik tanártársam (ôse Kossuth diplo- matája és neves történész, Szalay László).

De a fô itt most az akkori ferences pap, Albert atya és a mai Tiszti: Gergely István – a legkevésbé én. Nem is másért meséltem el ezt a történetet, közbevetôleg, hanem mert kitetszik talán belôle, miképpen ment és alakult az erdélyi élet amott, akkor.

Gergely István, a mostani csobotfalvi plébános azonban arra a példa, hogyan halad Erdélyben az élet manapság. Hogyan alakul ki helyileg az az autonómia, amelyrôl országosan beszélni már-már veszélyes. (Jut eszembe – ha másnak nem is –, hogy 1990 elején, azokban a felszabadult és zűrös napokban éppenséggel Domokos Géza jelentette be az erdélyi magyarság autonómiaigényét… Ne bolygassuk, hogy kibôl-mibôl mi lett azóta.) Csendben, büszkén és „öntevékenyen" azért a helyére nô. Megvan az az önszervezôdés, már-már a természet törvényei szerint.

A plébános úr, sok egyéb mellett, létrehozott egy Csibész Alapítványt. Az történt ugyanis, hogy árva – és koldus és tolvaj – gyerekek érkeztek a parókiára, elôbb négyen, aztán egyre többen, megszállták a szobákat, de még a templomtornyot is. Betegek és elhagyatottak voltak, márpedig ez nemzetiségtôl függetlenül sújtja az árvákat. (Mindezt leginkább egy kis leporellóból másolom ide, mert a pap találkozásunkkor szemérmesen elhallgatta a nehéz kezdeteket; a kiadvány hátlapján viszont már számos bel- és külhoni támogató szerepel. Nem lehetett könnyű összeszedni, meggyôzni ôket.) „Elsô lépésként kéziszerszámokat szereztünk be a fiúknak és néhány régi varrógépet a lányoknak… Mostanáig – írja a kis kiadvány – 174 fiatalt támogattunk… Jelenleg az alapítványnak 153 alkalmazottja, támogatottja van… Hetente érkeznek újabb rászorulók, munkahelyet és szállást keresve… Külön probléma a lányanyák helyzete… Más fiatalok (eddig tíz pár) összeházasodtak, és együtt nevelik gyerekeiket abban az egy-két szobás lakásban, amelyet az alapítvány biztosított számukra… Az alapítvány jelenleg 19 lakással, 4 műhellyel, 5 gyermekotthonnal rendelkezik…" A továbbiakban a hálózat területi és támogatottsági kiterjesztésérôl esik szó.

Öten ültünk a parókia „beszélgetôszobájában", háromország-beliek, de mind idevalók, és a Tiszti a fentiekkel egy szóval sem dicsekedett. (A földrajzinál azért volt ott egy tágabb távlat is: két emberöltôn át oltár mögé rejtett odúból elôkerült könyvek, iratok a polcokon.) A Németországból mindegyre viszszatérô Hajdú Farkas Zoltán etnográfus talán meg is hatódott egy kissé, mint aki arra talált, amit elveszíteni vélt. Anekdotáztunk egy kicsit Vicérôl, ahol ma már aszfaltos út vezet el Rákóczi szobra elôtt, és akkor egyszer csak kiderült, hogy Albert atya él.

Az én idômben még csuhásan járt a faluban, ahol a pártüléseket mindig a mise utánra tették, hogy beérkezhessenek a tagok. A hatvanas évek végén nem számított divatos viseletnek a csuha. Én a lyukasórák alatt Sík Sándort olvastam és a Szabad Európa rádiót hallgattam Albert atyánál.

Múltak az évek, és kinek-kinek máshol múltak, mint ahol elkezdôdtek, amikor egyszer csak jött a gyér hírek egyikeként, hogy már nincsen ez a kedves ember.

Megvan! Ezt meséli Gergely István plébános úr.

Ezt meséltem a hosszú úton fáradó útitársaimnak, legalábbis ezt akartam volna. Rázott is, ringatott is a vonat. Hűtött, fűtött.

Hajnaltájban aztán eszembe jutott Harkó néni, a tanárnô. Anyámkorú, meg szülôhelyemi. Ô azt kérdezte az ünnepinek szánt csíkszeredai könyvbemutatón: feladnám-e Pesten egy még nála is idôsebb barátnôje levelét? Ha addig nem lett volna az, akkor vált számomra meghitté ez a találkozó. Szolgálatra kértek fel, olyan kézzelfoghatóan, amilyen egy felbélyegzett boríték. Mert szép-szép, hogy én Erdélyt a magyarság nemzeti azonosságán és biztonságérzetén ejtett sebnek tekintem – de azért fel kéne adni azt a levelet. Idézhetem én Láng Gusztávot, hogy „csonka Magyarországon csonka magyarok élnek", de azért segíteni kellene a postának, mely lassan jár még némely vidéken, mint a háborús dalban Muszkaföldön.

Van – szerencsére –, ki e dalt már nem ismeri. A felejtés legalább annyira segít a megmaradásban, mint az emlékezés, kitisztítja a tudatot. Megkísértett a bátorság, hogy ezt elmondjam a Márton Áron Gimnázium diákjainak is a díszteremmé alakított kápolnában, illetve a kápolnává alakított díszteremben, de letettem róla. Majd ha vonatra szállnak, és ôk is álmatlanságtól gyötörve akarnak beszélgetni, ha újra rászánom magam egy ilyen útra.

Remélem azért, hogy ezt mégsem teszik. Jókat kérdeztek ôk ott, abban a kápolnában – miért kellene kusetben hôkezelésnek vetni alá magukat Budapestig? Van hely és munkára szükség fel Szeredától a püspöki szülôfaluig is le Gyulafehérvárig.

Igaz, hogy április 1-jén arrafelé hótól, Püspökladánytól nyugatra cseresznyevirágtól fehérlett a táj.

Itt tartottam az elmélkedésben – valahol Szolnoknál –, de akkor már mögöttem, egyúttal velem volt a búsongásban jeleskedô költô, Feren-czes István is, olyan verssorokkal, mint „hóból sárból hűlt mezôkrôl / messzi tájra kéne menni", meg olyanokkal is, Bornemisza Péter hangján: „Eluntattak engöm az új magyar urak, / Ardélbôl teleféd hullócsillagt mutat. / Nem leszel soha már hazám, áldott Magyarország".

Mondom a hálófülkéjébôl lógó pizsamában kilôdörgô szobrásznak reggel, hogy valami kis belsô vetítésen, három év késéssel bemutatták a csíkszeredaiak válogatottjának, köztük a velünk utazó építésznek a novellámból hamarjában készült filmet, ami otthon sem jobb, mint itthon és viszont, de nem ez a fô most, hanem hogy azt beszélik, ez ott le van tiltva, mert románellenes. Mi lenne benne az?

A szobrászt – érthetôen – a saját művei foglalkoztatják, most leginkább az, miképpen szerezheti vissza a lefoglaltakat valamelyik határon a hét közül.

Bemutattak itt ennél a filmnél sokkalta keményebbeket is, mondja az építész. Megfúrt téged valaki egyénileg. Gondolj a barátaidra!

Nem emlékszem ellenségeimre a szülôhazámból – de lehet, hogy ez csupán az én memóriazavaromra vet jó fényt. – A hatvanas éveket utáltam én ebben a moziban, nemzetiségtôl függetlenül, nem? – kérdezem. – Igaz, hogy akkor zajlott az ifjúkorunk. Azt mi igazán nem utálhatjuk anélkül, hogy bele ne halnánk. Úgyhogy ha személyünket tekintve hamis is az a történet, mindközönségesen, tehát a közösség és igazság szerint: igaz. Attól még lehet rossz.

Itt tartottunk Ceglédnél, a teljes zavarnál. Elnyújtóztathattuk még egy ideig a ritkuló gerincünket, mielôtt begördülünk a Nyugati pályaudvarra, melyet én tizenhét éve összetévesztek a Keletivel.

Fura érzés földrajzilag is utazni a múltban, de nagy esély.

A pályaudvaron az építészt a cégtársa várta, a művész a barátjára várt, én pedig hazamentem.

Hogy a másodosztályú, zsúfolt kocsikban mi történt ezen az éjszakán, ki honnan hova ment és menynyi idôre, azt nem tudom, és ez a baj.

Ember legyél a talpadon, ha már legény a gáton nem lehetsz, mondta április elsején egy atyafi.