Beke György

Nagy egyéniségek jellemzô vonása, hogy „megosztják" kortársaik világát. Mivel senki nem tudja kivonni magát a személyiségük, emberi magatartásuk, cselekedeteik hatása alól. Az 1009-ben, Szent István királyunk által alapított Erdélyi Egyházmegye 89. püspöke (beleszámítva a vikáriusokat is) olyan székesegyház méretű személyiség volt – Illyés Gyula nevezte így Márton Áront –, aki, miként Mózes pálcájával a Vörös-tengert, úgy választotta szét az erényt és a gonoszságot, az igazságot és a hazugságot maga körül, de megosztotta közvetlen utókorának az emlékezetét is.

1938 decemberétôl 1980 áprilisáig ült a gyulafehérvári püspöki székben. Alig foglalta el magas tisztségét, kitört a második világháború, hozta a pusztítások, szörnyűségek, embertelenségek sorozatát, jött utána a moszkvai diktatúra, az istentagadás soha nem ismert arányaival és furfangos módszereivel, amely Erdélyben a kisebbségi magyarság fokozódó elnyomatásával párosult. A szabad szólás üldözése, az anyanyelvű iskolák bezárása, püspökök, papok bebörtönzése és koholt vádakkal bíróság elé állítása, kivégzése, a templomjárás büntetése. Testvért testvérrel fordított szembe az ármány, amely kifelé, a nagyvilág elôtt a vallásszabadság és az emberiesség álköntösében parádézott.

Úgy gondolom, nyíltan kell beszélnem. Annál inkább, mivel írásos vallomások születtek errôl a gerincroppantó próbáról. A román kommunista rendszer 1947-ben újabb ravasz kísérletet tett, hogy lejárassa a magyarok körében Márton Áron püspököt. A Magyar Népi Szövetség központi napilapja, a kolozsvári Világosság, majd nyomában majdnem valamennyi magyar újság egy „elfogott" levelet adott közre, amelyben György Lajos dr. kolozsvári professzor, a Bolyai Tudományegyetem prodékánja arra kéri Teleki Géza grófot, Teleki Pál fiát, az 1944-es moszkvai magyar fegyverszüneti küldöttség tagját, majd az ideiglenes nemzeti kormány miniszterét, hogy térjen vissza Erdélybe – a bécsi döntés után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanított –, és itt álljon az „elégedetlenek élére". Vagyis: döntsék meg a moszkvai rendszert. A levél igazi szerzôi jól tudták, hogy ezzel súlyos csapást mérhetnek Áron püspökre, akinek György Lajos régi jó barátja volt, 1940-ig együtt szerkesztették az egyetlen romániai magyar pedagógiai folyóiratot, az Erdélyi Iskolát, és egyébként is, György Lajos volt az erdélyi egyházi felépítésben fontos szerepet játszó Katolikus Státus elnöke.

Csakhogy a levél egyszerű hamisítvány volt, amelyet a tartományi pártbizottságon írtak. Balogh Edgár, a Világosság akkori fôszerkesztôje, a Magyar Népi Szövetség egyik irányadó ideológusa jóval késôbb, 1986-ban a Magvetônél kiadott emlékiratában – Férfimunka – elismerte, hogy Takáts Lajos dr. akkori nemzetiségi alminiszter Gyulafehérvárott utánajárt a levél ügyének, és minden kétséget kizáróan bebizonyosodott ennek hamis volta. „Lelkiismeretembe vág…" mondja errôl emlékiratában Balogh Edgár. Vagyis mert lapjában „nem tért vissza" a levélre, nem állt oda olvasói elé: magyarok, a hatalom szôtte ezt a hálót, hogy Áron püspök essék csapdába. Balogh Edgár – állítólagos „lelkifurdalása" ellenére – maradt tovább a lap fôszerkesztôje, míg elvtársai börtönbe nem vetették, egészen másért persze, a nagy „tisztogatások" idején, és Takáts Lajos dr. is össze tudta egyeztetni cinkos hallgatását kormánytagi mivoltával; még Balogh Edgár börtönét is elkerülhette…

Még halála után évtizedekkel is az elhallgatás börtönét szánták Márton Áronnak a bukaresti hatalom urai. Ravaszsággal, majd nyílt erôszakkal akadályozták meg 1989 tavaszán, hogy a kolozsvári Szent Mihály-templomban, ahol fél évszázaddal elôbb püspökké szentelték, egyáltalán megemlékezhessenek az évfordulóról.

Mi indokolta Bukarest síron túl tartó haragját, rettenetét?

Az, hogy népe és egyháza hűséges fiaként és vezetôjeként Márton Áron soha nem tért le a hűség, az emberség és a népszolgálat útjáról? Mikor 1940 ôszén Észak-Erdély viszszatért az anyaországhoz, kényelmes megoldás kínálkozhatott volna számára: a római katolikus népesség döntô többsége Észak-Erdélyben él (zömével a székelyek), tehát ésszerű, hogy a püspökség is átköltözzék Gyulafehérvárról Kolozsvárra. Túl azon, hogy ez kiszolgáltathatta volna a dél-erdélyi magyar katolikusokat Bukarestnek (talán a fôváros renegát csángó püspöke alá rendelik ôket), Gyulafehérvárral az erdélyi magyar történelmet adta volna fel, önszántából. Másként döntött. A katolikus teológiát költöztette át Kolozsvárra, ahová helynököt nevezett ki, és rendszeresen átjárt Észak-Erdélybe, a Székelyföldre, híveinek meglátogatására, bérmálásokra és nyilván, a csíksomlyói búcsúkra.

Egyszerre két államban vállalta a cselekvés, helytállás és példaadás szolgálatát.

Bűne lett volna (az ateista hatalom szemében) az, hogy soha nem tántorodott el a maga humanizmusától, emberszeretetétôl, igazságosságától? Történelmi példája ennek azóta sokszor emlegetett és jelentôségében az idôk múlása nyomán mind jobban növekvô szentbeszéde, a kolozsvári Szent Mihály-templomban, 1944. május 18-án.

Éppen két hónappal azelôtt szállták meg a német csapatok Magyarországot. Bábkormány Budapesten. Májusban megkezdôdik a zsidók gettókba hurcolása Észak-Erdélyben.

Pünkösd vasárnapján ünnepélyes szentmise a kolozsvári nagytemplomban. Az itt látogatáson lévô Márton Áron mond szentbeszédet, majd papszentelés következik.

Tele a templom és környéke. Izgatottság az egész városban. Sokan emlékeznek még arra a szentbeszédre, amelyet Márton Áron püspökké szentelésén mondott ugyanebben a templomban 1939-ben:

„A békesség az emberek között Isten dicsôségének és az azért való munkának következménye. Küldetésem szerint Isten dicsôségével együtt munkálnom kell és munkálni akarom a lélek békéjét és a lelkek megbékélését. A lélek békéjét, amit az egyes ember a szentségek vételében, Istenhez való viszonya rendezettségében és gyakorlatában talált meg. És a lelkek megbékülését, ami a lelkület közösségében, a Krisztusban való testvériség megértésében és vállalásában áll."

Ennek a meggyôzôdésének erejével meg fog-e most szólalni Márton Áron? Jól tudja, hogy emberek százezreit, védteleneket fenyeget a kínszenvedés árnyéka.

Emelt hangon szólt a püspök:

„A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint a nyugalmas idôkben… Az ádáz ellenségeskedés szívet tépô zűrzavarában, mikor a halálgépek félelmetes motollái nemzedékeket tépnek ki az emberiség testébôl és sodornak bele az immár ötödik évben sötétben hömpölygô roppant halálfolyamba, amikor az emberiség örök értékei, az emberi szellem nagy lángolásainak, erôfeszítéseinek, hôsi és szent fölszabadulásának emlékei égnek hamuvá és omlanak porba egyik napról a másikra, amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövô sorsuk miatt, Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.

Kötelez erre, Tisztelendô Testvéreim, a keresztény cím, amelyet anynyiszor használnak föl igen különbözô értelmezéssel jelszó gyanánt. Aki a felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el s – akarva, nem akarva – csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önzô szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésekbe hajszolták a népeket; aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától bármilyen meggondolások alapján elvitatja, magára vonja az ítéletet, hogy adott esetben ôt úgy tekintsék, mint »pogányt és vámost«, ami az Evangélium nyelvén törvényen kívüliséget jelent…

Végül kötelez, Tisztelendô Testvéreim, utolsó, alkudhatatlan kincsünk: a népünk becsülete. A nép mindenütt az igazságos jogon, a mindenkire egyformán alkalmazott törvényeken és a mindenki iránt megnyilvánuló szereteten felépülô rendre vágyik, mert veleszületett jóérzékével és idôtlen tapasztalataiból tudja, hogy ez adja meg életének azt a biztos keretet, melyben magáért, családjáért és a közösség javáért is nyugodtan dolgozhatik…

Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket. Ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi idôkben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsi felfogását, véleményét és ítéletét, és fôpásztori büszkeséggel említem föl, mert ez a széles tömeg felfogása, véleménye és ítélete, s egyúttal örvendetes jele annak, hogy az igazi katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erôként él népünk lelkében."

Ismételten hangsúlyozta Áron püspök, hogy bűnnek tartja, ha „az emberekben az emberi személy méltóságát megalázzák és embereket jogaikban vagy emberi jogaik védelmében korlátoznak a véleményük vagy a vallási mivoltuk miatt".

De nem elégedett meg ennyivel. Úgy érezte, hogy szentbeszédén kívül hivatalos formában is meg kell fogalmaznia tiltakozását. Azonos szövegű levelet küldött a Kolozs megyei Fôispáni Hivatalhoz és a Kolozsvári Rendôrkapitánysághoz:

„Tegnap értesültem, hogy »zsidó« címen az elmúlt napokban öszszegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezelésérôl és jövô sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani.

Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom elôtt az illetékes hatósági tényezôket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.

Ezekben a végzetes napokban minden felelôs embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el."

Külön levélben fordult Sztójay Döme miniszterelnökhöz és Jaross Andor belügyminiszterhez. Utóbbi levélben a most is kisebbségben élô magyar szólt a tegnapi szlovákiai magyar kisebbségihez, aki szülôföldjén 1938 elôtt jogvédô küzdelmével vívott ki elismerést magának.

„Annál nagyobb a megdöbbenésünk, hogy bár meggyôzôdéses katolikus embernek ismertük Önt, most az intézkedéseiben nemcsak hogy nem keresztény, hanem az emberiesség színvonalát sem éri el. Tisztelettel, de a szónak minden súlyával kérem, hogy legutóbbi intézkedéseit azonnal vonja vissza, vagy ha ezt nem teheti, azonnal nyújtsa be a belügyminiszterségrôl való lemondását."

Tisztában volt vele a püspök, hogy fellépésének mi lehet a következménye. Nem is maradt el. Baráth Béla dr. pápai prelátus volt akkor a Szent Mihály-templom plébánosa. Mikor 1974-ben errôl beszéltem vele, elmondta, hogy a pünkösdi ünnepek elmúltával behívatták a rendôrkapitányságra. A városban közben nagy visszhangot váltott ki Márton Áron szentbeszéde, és ez a visszhang semmiképpen sem volt a hatóságok kedvére. Márton Áront kiutasították Kolozsvárról.

Útja az országhatárra, a Feleki-tetôre jelképes menet volt. Gyalog vágott neki a hegyoldalnak. A kolozsvári papok és egyházmegyei tanácsosok elkísérték, hogy ilyképpen is együttérzésüket fejezzék ki a püspök iránt. Az úton hívek is csatlakoztak hozzájuk. Egészen az országhatárig együtt mentek, ott el kellett válniuk. Autó várt ott Áron püspökre, amelyik Gyulafehérvárra vitte.

„Nem felejthetem, amint súlyos keresztet vivô megpróbált emberként gyalogosan ment fel a hegyre."

Jaross Andor magatartásában a kisebbségi humánum elárulását fájlalta Erdély kisebbségi magyar püspöke. Azt az erkölcsi erôt árulta el a hajdani felvidéki politikus, amely megtartó és oltalmazó ihlet volt mindvégig Márton Áron hosszú szolgálata alatt. A háborús viharban megismert eréllyel és határozottsággal védelmezte az erdélyi magyarságot a Groza-féle ámítások, becsapások, hazugságok korában, majd a nyílt pártdiktatúra évtizedeiben. Mikor az erdélyi magyar közéletet a hamis illúzió béklyózta le, Márton Áron 1946. január 28-án hosszú levélben fordult Petru Groza dr. miniszterelnökhöz, amelyben feltárta a kisebbségi magyarság minden valós sérelmét, és kifejezte reménységét a demokratikus kibontakozásban.

Ez a beadvány ragyogó bizonysága annak, hogy Márton Áron menynyire benne élt az erdélyi magyarság mindennapjaiban, ismerte minden gondját, szívén viselte minden fájdalmát. Egy jövendô történetíró számára nem lehet elképzelni sem ennél teljesebb forrásanyagot. Ugyanakkor minden gond és méltánytalanság élô cáfolata volt a Groza-kormány és a szolgálatában álló Magyar Népi Szövetség derűs állításainak. Hiszen az erdélyi magyarság számára az 1944. augusztus 23-i fordulatot követô kibontakozás újabb sérelmek halmozódását jelentette. A magyar vezetô rétegek tagjainak internálása, a Maniu-gárdának nevezett önkéntes, félkatonai alakulatok sorozatos gyilkosságai a Székelyföldön, a háborúból így vagy úgy megszabadult magyar katonakötelesek gyűjtôtáborba hurcolása. Innen csak akkor szabadulhattak, ha megtagadták hitüket, és áttértek az ortodox vallásra. Erélyesen tiltakozott a püspök az erôszakolt prozelitizmus ellen, amely ellenkezik a legelemibb emberi jogokkal és a vallásszabadsággal. Kormányzati ígéretek ellenére folytatódott a magyar kisemberek vagyonának elkobzása, azon a jogcímen, hogy a tulajdonosok háborús bűnt követtek el. Miben állt ez a bűn? A háború idején átszöktek Dél-Erdélybôl Észak-Erdélybe, hogy ne vigyék ki a frontra ôket. Hivatalosan is tervbe vették egyes erdélyi városok erôszakos románosítását, vagyis a magyar lakosság kitelepítését. Kolozsvár etnikai összetételét úgy kívánták megváltoztatni a bukaresti hatóságok, hogy 24 ezer magyart télvíz idején kiűztek volna otthonából, ha nem lépnek fel erélyesen ez ellen. Vontatottan javult a magyar közoktatás helyzete, noha törvények születtek erre nézve.

Befejezésül így összegezett a gyulafehérvári püspök:

„A papi hivatásom arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élô magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezô elveiként megjelölt. És ha a nemzetek közötti békét ôszintén akarjuk elômozdítani, úgy gondolom, a kibontakozás útját ebben az irányban kell keresnünk. Ezért voltam bátor ezt a legkényesebb kérdést Nagyméltóságod elôtt leplezetlen nyíltsággal felvetni, s arra kérem, hogy ôszinteségemet ne vegye rossz néven."

Dehogynem vette rossz néven! Talán nem is annyira maga Petru Groza, aki egyszerű báb volt a moszkvai kommunista vezérek kezében – a három legfôbb vezetôbôl kettô onnan érkezett, szovjet katonai repülôgéppel –, mint a pártvezetés. Áron püspök további sorsa a nyílt és titkos lejáratás, püspöki körútjainak akadályozása. Majd 1949-ben elkövetkezett a bebörtönzése is. Letartóztatása hasonlított egy detektívregény fordulatához. Groza miniszterelnök Bukarestbe kérette, tárgyalásokra, útközben az állambiztonság emberei szabályszerűen elrabolták, és fogságba hurcolták. Groza pedig másnap nemzetközi sajtóértekezleten jelentette be, hogy a vallásszabadság teljes mértékben biztosított Romániában.

Amaz 1944 pünkösdjén, mikor erélyesen tiltakozott a zsidók deportálása ellen, a felszentelt új papokat ezzel az útravalóval engedte el szolgálatukra:

„Kedves Fiaim, két hónappal ezelôtt, amikor a szerpapságot adtam föl nektek, azt mondtam: lehet, hogy a vértanúságra avattalak föl titeket. S ezt megismétlem most is: lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek; lehet, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni; lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek. De a szent hivatalunkkal járó kötelezettségek teljesítésétôl nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsôség."

Jóslata elsôk között rajta teljesedett be!

Hat évi nehéz börtön, Románia leghírhedtebb tömlöceiben. Ez a méltóságérzet és a humanizmus igazi próbája: ártatlanul szenvedni, rágalmakat, megaláztatásokat eltűrni, krisztusi alázat és szelídség kell hozzá. A romániai görög katolikusok titkos metropolitája a diktatúra idôszakában Alexandru Todea volt, 1990-ben II. János Pál pápa megerôsítette érseki rangjában, két év múlva pedig bíborossá kreálta. Három évet együtt ült Márton Áronnal Máramaros-szigeten.

– Igazi testvérként viszonyult hozzánk mindig – mondta, mikor 1989 nyarán szászrégeni lakásán felkerestem. – Mi betiltott egyház voltunk, de Áron püspök utasítására a görög katolikusokat mindenütt befogadták a római katolikus templomokba. Maga a püspök bebörtönzése elôtt újra meg újra tiltakozott a görög katolikus egyház kegyetlen betiltása ellen.

– És a börtönben milyen élményeket szerzett a magyar püspökrôl?

– Cellatársak voltunk, egészen Márton püspök szabadulásáig. Örök példa marad számomra mint pap, mint ember és mint magyar. Zokszó nélkül végzett a börtönben minden piszkos munkát, soha nem fogadott el kivételezést rabtársaitól, nem haragudott senkire, szent emberként megbocsátott a kínzóinak is.

Hat év múlva, 1955 februárjában a nemzetközi nyomás hatására, meg hogy Románia szebb arcot mutasson a nagyvilágban, Márton Áron börtönbüntetését a román nemzetgyűlés elnöksége felfüggeszti. Hazatérése után újabb próba várja egyházmegyéjében. Fogsága idején az állami beavatkozás erôszakkal, fenyegetésekkel, csalásokkal elérte, hogy úgynevezett „papi békemozgalom" jöjjön létre. Noha az ide tartozó lelkészek száma nagyon kevés volt, azok is megfélemlített, kiszolgáltatott emberek, a „békepapság" valójában az egyház alapjait támadta, a Vatikántól való alárendeltséget lazította, a római katolikus értékeket rombolta, és súlyos károkat okozott az egyházi életben.

Mit tesz Áron püspök az engedetlenekkel? Az állami hatóságok talán azt várták, hogy eltávolítja ôket az egyházból, a papságból, és akkor ezekkel az emberekkel akár „ellenegyházat" is létrehozhatnak. Mindenképpen az egyházi fegyelem megtörését szerették volna látni. Márton Áron mélységes humanizmusa más utat választott. Behívta megtévesztett papjait Gyulafehérvárra, elmondta, hogy milyen vétségbe sodródtak, majd megbocsátást hirdetett. Papjai, akik szorongva jöttek Fehérvárra, bűnbánatot tartottak, és megkönnyebbült lélekkel indultak haza parókiájukra.

Miközben a kelet-közép-európai szovjetizált országokban az 1989-es rendszerváltásig fennállott a békepapok szervezete, lapjaikkal, tántorgásaikkal, Erdélyben többé soha senki kísérletet sem tett a szakításra.

Úgy mondják a visszatért papok, hogy Márton Áron hatalmas tekintélye adta vissza a bátorságukat, önérzetüket, hivatástudatukat.

Ez a tekintély mutatkozott meg a szabadulása után tett bérmakörútjain. Óriási tömegek ünnepelték mindenütt, különösen a szülôföldjén, Csíkban. Körlevelei a lelkek nevelését végezték mindenütt. Bukarestet megrettentette ez az ôszinte népszerűség. Áron püspököt tíz év szobafogságra kényszerítették. A hajdani fejedelmi várban lévô püspöki palotát csak akkor hagyhatta el, ha az egészen közeli székesegyházba ment misézni. De nincs elszigetelve, híveinek sokasága keresi fel, és jönnek nemcsak katolikusok, hanem más vallások magyar hívei is. Valóságos ökumenikus egység alakul ki alakja körül.

Márton Áron lassan az egész erdélyi magyarság igazi népi vezetôjévé válik.

Jó példát adott erre az 1977-es romániai népszámlálás. A bukaresti pártfônökség elhatározta, hogy megtöri a közel kétmilliós magyarság egységét. A népszámlálási íveken négyféle nemzetiségi kategóriát tüntettek fel a magyarok számára: magyar, székely, csángó és ungur. Ravasz ötlettel arra számított a román államvezetés, hogy a székelységükre büszke csíkiak, háromszékiek, udvarhelyszékiek a „székely" rubrikába íratják be magukat, s így mindjárt leválik a magyar közösségrôl jó fél millió székely. Áron püspök körlevélben hívta fel hívei figyelmét arra, hogy legyenek óvatosak, ne essenek csapdába. Ô maga is székely, de ez csak egy szín, egy árnyalat a magyar nemzet egészében. Az öntudatos székelyek és csángók is magyaroknak fogják vallani magukat.

És így is lett. Talán ezer „székely" jelent meg a népszámlálási összegezésekben, a tényleges 600 ezer helyett. Márton Áron óvó figyelmeztetését megjegyezték maguknak a székelyek. De Háromszék és Udvarhelyszék jelentôs részén a székelyek nem római katolikusok, hanem reformátusok és unitáriusok. Hozzájuk nem juthatott el a püspöki körlevél. Mégis tudtak Áron püspök üzenetérôl, és megfogadták a tanácsát. Miként értesültek ezek a nem katolikus székelyek? A lelki összetartozás titokzatos útjain, a nemzeti öntudat hajszálgyökerein. És egész Erdély megértette, hogy nemcsak népszámlálás folyik, de népszavazás is a jövôrôl.

Kisebbségi nép püspöke volt, tudta, hogy az ebbôl a helyzetbôl könynyen következô kisebbrendűségi érzés a magyarság legfôbb ellensége. Humanizmusa a népek egyenlôségének és közös szabadságának eszménye volt mindenkoron.

Kisebbségi magyar püspök volt, aki jól tudta, mert végigszenvedte: a kisebbségi sors örökös hátrány és kétszeres küzdelem. Kisebbségben hitelt, igaz hitet, lélekbôl sugárzó fényt az egyháznak újra meg újra meg kell szereznie, ki kell harcolnia magának. Személye egyesítette a népet egyházával és egyházát népével. A népben megújulás és a megtartó hagyományápolás szelleme költözött be vele a gyulafehérvári püspöki palotába. Székely parasztcsalád sarja, aki fiatal korában éppen úgy kaszált, kapált, erdôlt vakációzó diákként, majd leszerelt, a frontról hazajött katonaként – hadnagyi rangot ért el az elsô világháborúban –, mint valamennyi ôse századokon át, az Egyeskônek nevezett sziklafok lábánál, Csíkszentdomokos határában.

Válhatott volna belôle szobájába zárkózó tudós, minden adottsága megvolt hozzá. Erdély püspökei közül sok tudományos ember, filozófus, történész, könyvtáralapító vagy csillagvizsgálót patronáló fôpap volt idôk rendjén. Márton Áron is püspöksége elôtt folyóiratot szerkesztett Kolozsvárott, az Erdélyi Iskolát, és ebben névvel meg névtelenül írásainak százait jelentette meg. Mindegyik alapos műveltségre, elmélyült gondolkodásra és felelôsségvállalásra vallott. Minden tudást, amit megszerzett, híveinek, népének, embertársainak akart visszajuttatni.

hogy hallgasson meg minket is az Úr
könyörgésünket magunkért mieinkért
szülôföldünkért és szülôhazánkért
azokért, kik mint mi úgy beszélnek
azokért, akik másként szólanak
testvéreinkért, minden emberért
azokért, akik testvért látnak bennünk
azokért is, akik ellenséget
legyen erônk és hitünk az imára
Európáért egész világért
Jövônkért múltunkért
Az üldözöttért és az üldözôért
értük akik rettegnek
imádkozzunk béketűrésért
ha jobb arcunkat megütik
odatarthassuk a bal arcunkat
és ha azt is megütik imádkozhassunk
embert meghaladó türelemért
mely hasonlítson az ég türelméhez
mert jobb arcunkon
és bal arcunkon kívül
nincs más arcunk amit odatartsunk
Könyörögjünk hogy kövessük a példát
a szeretet és türelem példáját
mely gyarló eszünk elôtt bizonyítja
nincs hatalmasabb erô a szeretetnél.