Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
43.


Tóbiás Áron

HAZA ÉS NAGYVILÁG
Cs. Szabó László beszélô szavai

– Cs. Szabó László lakásai… Az elsô lakás, nem tudom, mennyi ideig volt az?… Hetekig, Budapesten?

– Jóformán hetekig… Édesanyám gyermekágyi lázba esett. Leszállították Kolozsvárra, a híres Purjesz-klinikára. És ott volt egy esztendeig. Engem meg a nagyszüleim vettek magukhoz, Kolozsváron, a Rózsa utcában. Úgyhogy ott tanultam meg járni, ott tanultam meg írni-olvasni. Édesanyám egy évet töltött a klinikán, és én már totyogtam, amikor elôször látott. Szóval hetekig laktam Budapesten, éppen hogy megszülettem… Csak 1918 után egyesült végre egy idôre a család, de hát szüleim nem éltek jól… Rábeszéltem édesanyámat, akivel együtt éltem, hogy váljanak el… Igazán akkor kerültem közel apámhoz. Furcsa, hogy mennyit álmodom apámról. Úgy látszik, még mindig vannak elintézetlen ügyeink egymás közt, pedig nagy szeretettel gondolok rá. Álmaimban azért szoktam olykor-olykor viaskodni vele… Édesanyámmal soha nem álmodom, tehát vele nincsen számadásom. Az is lehet, hogy összeolvadt az alakja a halott feleségem alakjával, mert álmomban majdnem minden héten megjelenik Bözsi. Feleségem, aki 1968. március 4-én halt meg, itt a ház elôtt, kicsi londoni házunk elôtt, agyvérzésben… És ha álmodom vele, a tudatomban egyszerre mint feleség és anya jelenik meg, már tudniillik álmomban, álmom tudatában.

– Hol volt Budapesten az a ház és az az iskola, ahol egy kicsit megállapodtál?

– Ott laktam, ahol apám lakott, amikor egyedül élt fenn Budapesten. A József utcában kezdtem, ugyanabban a házban, ahol Kacsóh Pongrác lakott. Nekem a legnagyobb emlékem errôl a házról a muzsika… Kacsóh gyönyörűen énekelt Schubert-dalokat. Kísérteties E. T. A. Hoffmann alak! És a másik zenei emlékem az, hogy Bartók Béla elsô felesége, az angyali emlékű Ziegler Márta tanított ott engem zongorázni… Ez a józsefvárosi lakás… Ott eszméltem arra, hogy ki vagyok, mi vagyok… A végén gazdaságtörténeti doktor lettem, abban a tudatban, abban a biztos tudatban, hogy a gazdaságtörténeti doktor mögött ott van az író.

– Elôbb-utóbb csak meg kellett házasodni…

– Családot alapítani… Nem kellett megházasodni, de miután fülig szerelmes voltam Nagy Endre lányába, Katóba, amikor kineveztek a Rádióhoz, 1935-ben, akkor anyagilag is módom volt arra, hogy megkérjem Kató kezét… És a Damjanich utcába költöztünk. Válásunk után pedig találtam egy kis lakást a Múzeum utcában. Rézsút szemben volt apám lakásával, a Nemzeti Lovardával. Ablakomból lehetett látni azt a szép lovat. Egy bécsi szobrász, Fernkorn készítette… Azt a lovat láttam reggelenként, és apám ablakait. És magát a Nemzeti Múzeumot… Múzeum utca 7.… Ott éltem egészen az ostrom utánig. Az ostrom alatt bujkáltam, a második feleségem, akkor még nem a feleségem lakásán Budán… Oda menekültem át… Amikor vége lett az ostromnak, visszatértem a Múzeum utcai lakásba, a tündéri, kétszobás muzeális lakásba. Tele volt kincsekkel, grafikával, könyvekkel, szép bútorokkal. Pici-pici múzeum volt, azt kell hogy mondjam, a Múzeum utcában. Nemsokára, egy-két hét múlva kilakoltatott az orosz parancsnokság, mert szükségük volt azokra a házakra, helyiségekre. Én behúzódtam apámhoz, megint egy pár hétre. Közben meghalt Petrovics Elek. És megkérvényeztem a lakását, Belgrád rakpart 3., második emelet, amely az utolsó lakásom volt Budapesten… Onnan kerültem el hazámból, a Belgrád rakpart 3. szám alól, de örülök neki, hogy azt a lakást kaptam, mert onnan is maradt egy nagyon szép emlékem, éppen a magyar munkásokról. A Szabadság hídnak a felépítése. Annak tanúja voltam. Éjjel-nappal építették, egy tányér paprikáskrumpliért. Heroikus korszak volt! Megrendülve emlékszem vissza rá… Még egy prózaverset is írtam róla. Mulatságos, hogy idônként – késô estig, éjszakáig dolgoztam –, idônként egy kísértethangot hallottam az éjszakában, hangszóróval: – Jóóózsef Attilaaa!… Jóóózsef Attilaaa!… Tudniillik hívták az uszályhajót, amelyen a tégla volt, meg acélrudak… A hajó, azt hiszem, magasabb helyen kötött ki, a Dunának egy magasabb pontján. És éjjel hívták. Ez teljesen olyan volt, mintha a szellemek hívták volna a túlvilágról szegény Attilát. De a csalogány is szólt a Gellért-hegy oldalában, nagyon szép volt…

Cs. Szabó László, a rádió irodalmi osztályának vezetôje volt 1935 ôszétôl 1944. március 19-ig, a német megszállásig. Neves alkalmakkor maga is megszólalt, riporterként is. Így megmaradt az a hangfelvétel, amelyen Cs. Szabó köszöntötte Szent-Györgyi Albertet Nobel-díja alkalmából.

Bemondónô: Budapest I. és a közvetítôállomások. Kedves hallgatóink, dr. Szent-Györgyi Albert egyetemi tanár nyilatkozik a mikrofon elôtt. Utána a magyar Nobel-díj nyertesével beszélget Cs. Szabó László doktor.

Szent-Györgyi: Kedves hallgatóink! Néhány nap elôtt megszólalt egy este csöndes szegedi lakásomon a telefon, és egy baráti hang jelentkezett Stockholmból, hogy az idei orvosi Nobel-díjat nekem adták. Néhány másodperccel késôbb már Hóman Bálint miniszter úr üdvözölt. Ezután órákig nem tehettem le kezembôl a telefonkagylót. Egész éjjel alig esett idô nyugovásra. Míg én a telefonkagylóval a kezemben álltam, meghitt barátaim csoportja vett körül, kint az utcán pedig szeretett diákjaim gyülekeztek, hogy nekem az ének hangján adják tudtomra: mennyire velem örülnek… Sôt az éjjel csöndjében még a szegedi cigányok is elôjöttek, és szép zenéjük nem hagyott kétséget az iránt, hogy szívbôl húzzák… Azóta a táviratok, üdvözlôlevelek mérhetetlen tömege áraszt el. Levélben és táviratban köszöntenek a legkisebbtôl a legöregebbekig, gyermekektôl, a falusi köröktôl, az egyszerű munkástól társadalmunk vezetôiig és vezetô intézményeiig.

Cs. Szabó: Kedves professzor úr! A rádióhallgatók nevében szeretném még néhány percig visszatartani a mikrofon elôtt. Megengedi?

Szent-Györgyi: Nagyon szívesen…

Cs. Szabó: Mulder világhírű holland orvosról mesélik, hogy leveleit egyszerűen Európába címezték, mégis megkapta ôket. Így vagyunk mi a professzor úrral… A városközi telefonközpont puszta neve hallatára Szegedet kapcsolja. Lakását cím nélkül ismeri a posta. Néhány napja még csak a beavatottak, professzor úr európai és Európán kívüli munkatársai voltak ennyire tájékozva. Errôl a kevésbé ismert tegnapról szeretnék, kedves engedelmével, egyet-mást kérdezni. Professzor úr kinek a tanítványa? Elejétôl kezdve a mai tudományterülete érdekelte, vagy lassú felismeréssel jutott rá?

Szent-Györgyi: Anyai részrôl régi anatómus családból származom, melynek neve, a Lenhossék név világszerte jól ismert. Én is az anatómiával kezdtem, de ez nem elégített ki. És így a háború után Pozsonyba mentem asszisztensnek Mansfeld professzor mellé, hogy az élettan titkait tôle ellessem. Pozsony megszállása azonban mihamar véget vetett ennek a kedves együttesnek. Ezután két évre Németországba mentem, ahol Michaelis tett rám mély benyomást. Azután Hollandiában töltöttem hat évet, ahol a nagy Magnusszal érintkezhettem. De az élettan nem tudott kielégíteni, és valahogy a molekulák világa vonzott.

Folytatódik az életrajz, de már távolabb a hazától. 1949, a Rajk-per esztendeje…

– Térjünk vissza a földrajzi áttekintésre. Van egy nagy, komor csomópont: egy végállomás és egy kezdôpont. A Belgrád rakpart után nagy ugrás, valósággal a semmibe, ami elôször Olaszország volt…

– A teljes semmibe, kérlek szépen. Amikor elhagytam az országot, akkor én nem gondoltam arra, hogy kint maradok. Nem voltam óvatos gyűjtô. Nem küldtem ki pénzt Svájcba. Nem volt bankszámlám sehol. 44 éves koromban egy kofferrel egyszerűen újrakezdtem az életet… Teljesen földhöz vágva Rómában, kilenc hónapig nagyon csúnya nyomorban… Jött a szentév. Bizonyos fokig az mentett meg. Az 1949 karácsonyával kezdôdött, és 1950 karácsonyával végzôdött. Akkor kezdôdött, úgy-ahogy, az idegenforgalom a romokban levô Európában. Az egyik utazási irodának Firenzében szüksége volt valakire, aki több nyelvet beszélt…

– Firenzében hol laktál?… Albérletben?

– Egy albérleti szobában… Albérleti szobában a pályaudvar mögött, a szép firenzei pályaudvar mögött, egy kevésbé szép utcában. És hát nem sok idô volt műemlékeket nézni, de az idegenvezetés módot adott rá, meg hát szombat–vasárnap reggeltôl estig jártam részben Toscanát, részben pedig Firenzét. És ennek következtében én Olaszországot össze-vissza bejártam. És azután ott szalámin és szalonnán, kenyéren és sajton meg vörösboron valahogy csak megéltem. És akkor négy-öt napot ott tekeregtem, ott csavarogtam Nápoly körül… Volt például egy nagy Caravaggio-kiállítás, és én majd meghaltam, hogy lássam a milánói Caravaggio-kiállítást. Azt sem tudtam, mi lesz velem holnap, de azért a Caravaggio-kiállítást látni kell! Útba ejtettem Milánót, hát persze hogy láttam a Caravaggio-kiállítást… Szóval egyszerre voltam koldus és király…

– Koldus és király… És milyen izgalmas, hogy két olyan város kopírozódott össze benned, mint Kolozsvár és Firenze, amelyek az atlasz mélyén, valahol egyek…

– Óh igen, oly mélyen, óh hogyne! Mélyen, legalábbis bennem, egyek… Mélységesen egyek. És ugyanaz a vad lokálpatriotizmus jellemzi a firenzeieket, a toszkánokat általában, a firenzeieket különösen, mint a régi kolozsváriakat.

– A Fiesole és Fellegvár…

– Ahogy mondod…

– Házzsongárd és a firenzei temetôk…

– Igen…

– Milyen megrendítô, hogy most egy régi, háborús emléket idézhetnénk, amely a személyedben megtestesül. Szerb Antal Utas és holdvilágjának Mihályát látom benned, egy másik Mihályt, aki nem Magyarországra kénytelen visszatérni Olaszországból, ahol nem lehet megélni, hanem továbblép, tovább, Angliába…

– Kérlek szépen, Gál Pistát, az angoltudóst, az Apolló folyóirat alapítóját kell itt idéznem. A háború alatt történt. Nagyon utálta, ami körülötte folyik, nagyon utáltam, ami körülöttem folyik. Megegyeztünk az utálatban. A Duna-parton, nem tudom, melyik villamossal mentünk. Kint álltunk a peronon, és akkor Pista olyan kihívóan, hangosan, hogy mások is hallják – ez volt az ô ellenállása –, ezt mondta: – Laci, te a Róma–London-tengelyt képviseled! És tudod, mi történt? Ez történt! (nevet) A Gál Pista próféta volt! Kisült, hogy próféta, mert kisült, hogy 1949-ben, ugye, az élet kivetett Rómába. De azután a rádió, az angol rádió meghívott. 1951-tôl kezdve itt dolgozom, de a két város valahogy egyensúlyozza egymást. És tényleg, szellemileg mélységesen Erdélyben, kevésbé mélységesen a Centrál kávéházban gyökerezem, azonközben a Róma–London-tengely körül forog igen sok mondanivalóm, igen sok írásom.

– Most megint egy nagy állomás és egy szerencsés fordulat. Londonba nemcsak állásba jöttél, hanem hazajöttél, új otthont alapítani, feleségeddel együtt…

– Igazi otthont én Budapest után nem Olaszországban teremtettem, mert arra nem volt mód. Azt tudtam, hogy elôbb-utóbb el kell hagyni. Bár amikor a vonat kifutott Firenzébôl utoljára, jöttünk át Angliába, bizony sírva álltam az ablakban. Na de hát tudtam, hogy ott élni nem lehet… Otthont itt kell teremteni. Édes drága Bözsi olvasta Aldous Huxleyt. És azt mondta: nézze, ha Huxleynak a figurái Mewsben élnek, ilyen kis istállóházakban, akkor én is abban akarok élni! Mondom: jó, jó – de nem vettem komolyan. Megérkeztünk Londonba, egy olyan ideiglenes szállásra. De Bözsi irtózatosan életrevaló volt. Lejárta a lábát, és két hónap alatt talált egy kis mewst, Nine, Oxford mews: Oxford mews kilenc… Ha kimész a konyhába, látsz egy 9-es számot. Ez maradt meg a mewsból, mert az egész utcát, a mewst, ezeket a kis házakat mind lebontották. De tíz évig ott éltünk. Amikor már bontották az utcát, elmentem, elsétáltam oda, és lefeszítettem a 9-es számot a kapuról, és az itt lóg a konyhában, emlékbe…

– Akár a színészek csinálták odahaza, a Nemzeti Színház bontásakor… Ki ezt, ki azt vitte el…

– Csakugyan?… Jaj, de kedves…

– Ki a karzat karfáját, egy páholydarabot vagy egy függönydarabot…

– Hát igen, ragaszkodtak hozzá.

– Hol volt ez a Mews, az Oxford Street környékén?

– Nem, van itt egy nagy kivezetô út, a Marble Archtól indul ki, az Edgware Road. Az Edgware Roadból balkézre nyíltak kis utcák. És ott volt, az Edgware Road mögött ez a Mews… Azóta egész nagy lakótelepet építettek, lakótornyokkal – a Mews nyomtalanul eltűnt… De nincs messze ide körülbelül egy negyedórányira. Úgyhogy amióta én Londonba költöztem, tulajdonképpen mindig ugyanabban a negyedben éltem. Onnan átköltöztem, amikor a bontás elkezdôdött. Akkor megint Bözsi kerítette meg ezt a lakást, ahol e pillanatban ülünk, beszélgetünk. 48 Glouchester Mews… A 48-as szám, mondom, a 48 egy magyar embernek csak szerencsét hozhat… Így azután ezt kibéreltem. És késôbb, nagy szerencsével, meg is vettem. Tulajdonképpen ez a ház az enyém, az az icipici babaház, ez a pogácsaház az enyém, mindenestôl. Lebonthatom, emeletet húzhatok rá. Amit akarok, azt csinálok vele. Hát persze én szeretnék egy kicsit benne élni, meg dolgozni. Ennyi az egész… Az, aki mindezt megteremtette, körülöttem mindezt, persze, meghalt.

A Londoni „Csé" legszűkebb baráti köréhez tartozott az akkoriban Svájcban élô Piazza Péter és felesége, Hunyor Katalin.

– Cs. Szabó Lászlóval Svájcban ismerkedtünk meg, méghozzá úgy, hogy Szônyi Zsuzsa, Triznya Matyi felesége hozott minket össze. Elküldték együtt egy könyvét. Ôk akkor Svájcban nyaraltak, és egy dedikált könyvét küldték el nekünk. Mire Péter férjem azt mondta: milyen jó lenne, ha Cs. Szabó László eljönne ide egyszer nyaralni. Biztosan kellemes lenne neki a londoni ködbôl idejönni. Akkor Luganóban laktunk. Megköszönte a férjem a könyvét, és egyúttal meghívta. Ha van ideje és kedve, jöjjön el Luganóba. A következô évben eljött hozzánk nyaralni. Így ismertük meg.

– Mivel töltötte maguknál az idejét?

– Reggel leült dolgozni. Feketekávé-szünetre elôjött a vendégszobából. Délben, ebéd elôtt, kicsit napozott. Abban az idôben még szabad volt neki, bár a betegsége, sajnos, akkor már megvolt… Délután kirándulás volt. Borzasztóan szeretett autózni, és bôven voltak különféle megnéznivalók a környéken. Lugano és környéke tele van szépségekkel. Például kedvenc kirándulása volt, nem is egyszer megtette: átmenni Comóba. Ami már Olaszország. Tehát a svájci merevségtôl megszabadulni. A kiváló kávé. Sokkal oldottabb légkör. Átmenni Olaszországba – ez volt a lényeg. Olasz levegôt lehetett szívni, mert a különbség óriási.

– Most egy krónikát kérnék magától, mégpedig a hazatérés, a viszszatérés krónikáját…

– A Magyarországra való hazalátogatást én megpendítettem már 1978-ban. Amikor egy nagyon kedves, de igen rövid választ kaptam. Arra kért, ezt a témát vegyük le a napirendrôl… Mert ôneki megvannak a feltételei. Ô addig magyarországi hazalátogatásra nem is gondol, amíg írásai nem jelennek meg. Ahogy mondta: a lányaim menjenek elôbb haza, és azután én… Ha eljön az ideje, és a feltételeket teljesítik, akkor meg fogom magát kérni, hogy segítsen nekem a hazamenetelben, mert az egészségi állapotom már nem olyan jó, hogy ezt fizikailag egyedül meg tudjam oldani. Ez után a mondat után pontot tettünk. Ezt most azért találom fontosnak elmondani, mert amikor elôször hazalátogatott, és Illyés Gyula kertkapuján belépett, és Illyés Gyula fogadta, ott volt Boldizsár Iván is, aki megragadott engem, és azt mondta: Hát hazahozta… Amire én ezt válaszoltam: Iván, ez a mondat ide nem passzol… Én csak sofôrként hoztam haza, és segítettem… Cs. Szabó Lászlót semmire nem lehetett rábeszélni, és nem lehetett semmirôl lebeszélni… Megjelent a Nagyvilágban a Dickens-tanulmány. Akkor már jó ideje ott volt a Nagyvilág fôszerkesztôjénél, Kári Lászlónál ez a tanulmány. De ô különbözô ürügyekkel évekig „fektette". Egyszer aztán Kéri jelentkezett Cs. Szabónál Londonban: most itt a pillanat, lehet hozni, közölni, húzás és minden nélkül… És két folytatásban hozták le. Ugyanakkor olyan hírek jöttek, hogy Cs. Szabó hivatalos meghívást kapott… Ezt visszautasította, mondván, hogy csak akkor megy haza, ha Illyés Gyulához megy mint privátember, és kész… És ez így is volt. Illyés küldte a meghívólevelet, amire akkor még szükség volt, és hozzá jött, ott is lakott. Így semmiféle hivatalos fogadtatás, semmi ilyesmi nem volt.

– A hazatérés elsô pillanatai…

– Arra kért engem – Bécsbôl indultunk –, hogy ne Hegyeshalomnál, hanem Sopronnál jöjjünk át, hogy kikerüljük a tömeget. Sopronban kiszálltunk, hol lehet egy jó kávét inni? Találtunk egy remek kis cukrászdát. És abban a pillanatban elkezdte nekem Csé Sopront magyarázni. Kiderült – én nem emlékeztem rá –, hogy élete elsô írása Soproni séták címmel jelent meg. Tehát Sopron sokat jelentett neki, és úgy járt-kelt a városban, mint aki tegnapelôtt ment el. Aztán arra kért, hogy vigyem el Cenkre, elsô utunk tehát ide vezetett, ahol Széchenyi sírjánál tisztelgett. Mindig szeretett volna eljutni Nagycenkre, de erre sohasem került sor. Az utazás tehát így kezdôdött: Sopron, Cenk és Széchenyi, és csak azután jött Budapest.

– Illyés Gyula lakásán fogadta azokat, akikkel találkozni kívánt. Hadd büszkélkedjem, hogy egyszer akkori lakásomon csengett a telefon, és maga jelentkezett… Valami olyasmit mondott, hogy Illyés Gyulánál vagyunk, és adok valakit, talán nevet sem mondott – és Cs. Szabó László volt a telefonban…

– Igen, Illyés Gyulánál ott volt az az óriási szoba az emeleten, és a lánya, Ika is fiatalokat hívott össze. Cs. Szabó nem járt el sokat, kicsit fékezni kellett magát a jövés-menésben az egészsége miatt, úgyhogy inkább oda jöttek.

– Aztán volt egy nagy esemény a Képzôművészeti Fôiskolán…

– Az csodálatos volt… Levelezés elôzte meg, hogy elsô látogatása alkalmából a Képzôművészeti Fôiskolán tartson egy elôadást. A görögökrôl beszélt. A terem tele volt, a diákok között elterjedt, hogy jött valaki külföldrôl. Akkora zsúfoltság volt, hogy a lépcsôkön ültek, mozdulni sem lehetett. Elôadását Cs. Szabó így kezdte: „Mondtam az utolsó órán, harmincegy évvel ezelôtt…" Ami máris óriási siker volt. Egy óra öt perc után megállt, és azt mondta: „Itt egy logikus befejezés adódna, tehát ha fáradtak vagy unják, most itt be tudom fejezni…" Óriási ordítás volt a válasz a diákság részérôl, doboltak a lábukkal, és kiabáltak, hogy folytassa csak. Végül is két óra tizennégy percet beszélt egyfolytában. Szabadelôadás volt, ilyenkor soha nem olvasott fel papírról.

A Képzôművészeti Fôiskolára érkezô írót, az egykori tanárt Somogyi József, a neves szobrászművész, a fôiskola rektora üdvözölte.

Somogyi József: Mélyen tisztelt barátaink, kedves növendékeink, nagyra becsült Cs. Szabó László! Azt hiszem, érzed a hangomból, hogy nagyon megilletôdötten üdvözöllek, és boldog vagyok, hogy itt vagy. Hoztam neked Balatonfüredrôl egy cserép kis vadcikláment… Lehet, hogy nem tudod elvinni magaddal, mert azt hiszem, fegyvereket könnyebb átvinni, mint növényeket… A pillanat végül eljött, itt vagyunk, és mindnyájan nagyon forró szeretettel fogjuk ôrizni ezt a találkozást. Érezd magad itthon és folytasd az abbahagyott órát… (dörgô taps)

Cs. Szabó: Kedves hallgatóim! Mondtam az utolsó órán, 31 évvel ezelôtt, hogy általában az a felfogás, hogy egy nemzet magasabb rendű, mint egy nép. A népet föl kell emelni nemzetté. A nemzetnek nagyobb a történelemalakító ereje és a történelemfordító dinamikája. Ez majdnem minden nemzetre igaz, talán a magyarra is István király óta. Van azonban egy nép, kivétel, amely jelentéktelen mint nemzet, még jelentéktelenebb országnak. De mint nép évezredek óta, a diaszpórában megtermékenyítette számtalan népnek a kultúráját – és ez a görög.

Visszamegy történelem elôtti idôkbe. Hérodotosz, a görög történetíró megkülönböztet emberi idôt, például Polükratész, a zsarnok az emberi idôben élt. És megkülönböztet emberen kívüli idôt, amikor a félistenek éltek, és a mitikus alakok. A görög világ már akkor, abban a mitikus korban elkezdôdik a maga hatásával. A görög történelem és görög nép hatása nem idôszámítás elôtt 776-ban, az elsô olimpiával kezdôdik, ahogy ezt tartották és vallották a múlt században, hanem a trójai regével és a thébai regekörrel, mert ezek voltak az igazi megtermékenyítôi mind a mai napig az emberi gondolkodásnak, a sorsérzésnek.

Valószínű, hogy volt egy trójai háború, és valószínű, hogy volt egy Homérosz – nem akarok részletesen foglalkozni az Iliásszal és az Odüszszeiával, de egy személyes emléket mégis el akarok mondani, mert hozzátartozik ahhoz, hogy éreztessem a hallgatóimmal, mikor hatol le igazán egy mű, amit jól ismerünk, a bôrünk alá, rostjainkba. Sosnakaléban történt, egy elég nyomorúságos török kikötôben azután, hogy meglátogattam Tróját. Ahol az ember semmit sem talál a várfalakból, abból, amit Homérosz leírt. De ott van a hely, ott van a síkság, ahol harcoltak. Ott van a szkamander, amelyben megfürödtek. De amelyik vörös volt akkor, amikor Akhilleusz még élt és harcolt, és amikor megölte Hektórt. A folyó még ott van, a síkság még ott van, ahol Akhilleusz körülhurcolta a megölt Hektór holttestét. Maga a vár nyomtalanul eltűnt.

Ott álltam a hajó fedélzetén este, hogy továbbmenjek másnap Konstantinápolyba. Egyedül voltam a fedélzeten. A holdas éjszakában feltűnt két emlékmű, messze a látóhatáron. Ott, ahol a Dardanellák csíkja látszott, szóval a tengercsík. Az egyik egy török emlékmű volt, a másik francia és angol emlékmű. 1916-ra emlékeztetett, és nem az idôszámításunk elôtti trójai háborúra. A gallipoli partraszállási kísérletre, ahol irtózatosan sok török és rengeteg angol és francia katona vérzett el hiába. Ez 1916-ban volt. És akkor majdnem látomásszerűen, valahonnan a hadak útján, azon a tiszta, csillagos égen keresztül mélységesen megrendültem… Láttam fiatal holtak vonulását, végtelenül. És összekeveredtek bennem az Iliász alakjai a Dardanellákért vívott gallipoli hosszú harc fiatal halottjaival. És akkor értettem meg azt a pártatlan, mély részvétet, amely elôször szó- lal meg a világirodalomban, az Iliászban… Azt a részvétet, amelyet Homérosz tanúsít a trójaiak és a görögök iránt egyaránt, és amelyben benne van az, hogy az emberi élet hôsies, de tragikus is.

A hôsies élet vége mindig a halál, és ebbôl a halálból csak az utódok tudnak táplálkozni és új erôt meríteni. Miért hangoztatom annyira, hogy Homérosznak ilyen jelentôsége volt a görög kultúra megindításában? Részben azért, mert ahogy a zsidóknak a Tóra, vagy nekünk Arany János, nekik Homérosz volt az alapkönyvük. Az olümpián az egészet recitálták, betéve tudták, természetesen. Részben pedig azért, mert tulajdonképpen ebbôl származtak azok a mitikus alakok, akik visszatérnek napjainkig, a modern drámákban is.

A több mint kétórás szabadelôadás summázása, amely az ókori görögöktôl elvezet a máig:

Cs. Szabó: – Odüsszeusz nem a rokka mellett halt meg, fogatlanul. Ô az, aki felfedezte Észak-Amerikát, elsônek eljutott az Északi-sarkra, azután a Déli-sarkra, elsônek a Mount Everestre, elsônek a legmagasabb hegycsúcsokra. Gondoljunk a weimari öregre, a nagy róka-bölcsre, Goethére – ô a fausti ember. Kövessétek a példáját! (hosszan tartó, lelkes taps).


Copyright© Európai Utas-2001