Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
43.


Sárközi Mátyás

CSILLAGA RAGYOG

Pátkai Ervin szobrai

25old.jpg (31071 bytes)
Pátkai Róbert, Katalin és Ervin

A Párizsi Magyar Intézet tágas földszinti csarnokában nemrég zárult a pályafutása tetôpontján, negyvennyolc éves korában baleset folytán elhunyt Pátkai Ervin szoborkiállítása. Az 1956-ban Párizsban letelepedett menekült magyar képzôművészek közül ô volt az egyik legsikeresebb, s ezt egyaránt köszönhette rendkívüli alkotó tehetségének, a XXI. századba elôretekintô városképterveinek, valamint megnyerô egyéniségének is, hiszen e réven lett művészcsoportok elfogadott vezetôje, zsűrik szívesen látott munkatársa.

1937. április 11-én Békéscsabán született, s kisgyermek korában Erdélyben is élt néhány esztendôt. Nôvére emlékezése szerint színész szeretett volna lenni. S arról szintén szól az emlékezés, hogy hét évvel idôsebb bátyjával (aki ma az angliai evangélikusok püspöke) a Maros partján üldögélve beleszédült a folyóba, a fivére mentette ki. Vajon milyen színész lett volna a családapa korában is kölyökképű s magát megtévesztôen lírai alkatnak mutató Pátkai Ervin? Az érettségi után végül úgy érezte, hogy az interpretatív színészi pályánál erôsebben vonzzák a szobrászatban rejlô kreatív megnyilatkozási lehetôségek, tehát a budapesti Képzôművészeti Fôiskolán Somogyi József és Medgyessy Ferenc növendéke lett. Medgyessy figuratív szobrászként a kô meg a bronz súlyosságában lelte örömét, találta meg kifejezô eszközét, és Pátkai Ervin elvont világában hasonlóképpen nagy szerepe van a monumentalitásnak, a súlyos anyagszerűségnek. Tömör, sommás mondanivalót hordoznak a párizsi kiállításon felvonultatott kisebb munkái, a buggyanó, organikus ólomszobrok vagy a lenyesett felületeiken fényesre cizellált s egyébként fekete bronz tömbök, míg emeletmagas köztéri szobrai valóban monumenálisak, jóllehet költôiség jellemzi ezeket is.

26old.jpg (48906 bytes)
Ervin egyik legszebb szobra: ez áll sírján,
Noisi-le Grand temetőjében

1956 legvégétôl Pátkai Ervin Párizsban, az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts szobrász részlegén H. G. Adamnál tanult, s csillaga lassacskán megindult fölfelé. Jó barátja, a szintén ötvenhatos párizsi menekült költô, Parancs János mondta el egy kiállításmegnyitón, hogy a kezdet nem volt könnyű, Pátkai hónapos szobában nyomorgott, másoknak végzett szobrászi kulimunkával és szobafestéssel biztosította a megélhetését, de eközben is egyre-másra kerültek ki művek a keze alól: akt-torzók, madárformák. S a kis szobában született meg a terv arról a jókora szoborról, amit azután társaival készített el, s ami látványossága lett az 1961-es II. Párizsi Biennálénak. Olyan kompozíció volt ez, hogy az üregébe beléphetett a szemlélô, mint egy rejtélyes barlangba. A mű elnyerte a Biennálé díját, és bekerült a Modern Művészetek Múzeumába. Sajnos, helyhiány miatt néhány évvel késôbb szétbontották, s a szobrász csak azzal vigasztalódhatott, hogy ezért szép összegű kártérítést kapott. Ám a neve kezdett ismertté válni. 1966-ban a fiatal szobrászok díját nyerte el, és 1967-ben a grenoble-i téli olimpiai rendezôi az olimpiai faluba rendeltek Pátkai Ervintôl díszkutat. A fiatal szobrászok 1969-es Szalonján már ô volt zsűritag, 1973-ban kitüntették a francia Művészeti és Irodalmi Rend tisztikeresztjével, és a Sorbonne meghívta a szobrászat elôadójának.

26old1.jpg (33922 bytes)1965-ben a francia kormány egész sor új város felépítését határozta el. Korlátozni kívánta a nagyvárosok külsô kerületeinek az anarchikus felduzzadását, az volt a cél, hogy a lakosok kulturált és esztétikus környezetben éljenek. Kilenc új város épült, öt Párizs peremén. Művészcsoport készítette el minden új település számára a „külsô hatás" terveit. Amikor 1971-ben Marne le Valée-re került a sor, Pátkai Ervin lett a munkacsoport lelke. Négy építésszel, valamint térkiképzési és színszakértôkkel dolgozott együtt, hogy a több ezer új lakásban élôk környezete szép legyen. Pátkai házában alakult a város makettje, s újszerű gondolatok születtek, erdôsáv a közeli autópálya zajának kizárására, folyondárokkal befutott, csobogókkal mozgalmas piramisforma a városmagba. Pátkai köztéri szobrokra kapott és adhatott megrendelést. Francia, belga és olasz szobrászok mellé meghívta az Erdélybôl nem sokkal elôbb Párizsba származott magyar művészt, Román Viktort is. Maga a beton érdes, masszív s az ô keze alatt igen kifejezô finomságokra képes anyagában élte ki magát. Több ízben a csúszózsaluzás technikáját alkalmazta. Korunk gépszellemének a motívumait ezek a nagyméretű szobrok attraktívvá szelídítik. Mint Schéner Mihály, a szintén békéscsabai Kossuth-díjas szobrász találóan írta fiatalabb kollégájáról: „Szobrai mindenki másétól megkülönböztethetôk. Szinte összegezte a görög építészet tektonikáját, a barokk játékos szárnyalását, a gótika misztikumának mágikus varázsát, transzcendenciáját."

Pátkai Ervin kivételes tehetségével és szeretetre méltó egyéniségével beilleszkedett a párizsi művészvilágba, de az ottani magyar köröknek kiemelkedô alakja volt. Éveken át működött, mint az 1960 utáni magyar avantgárd egyetlen folyóirata, a párizsi Magyar Műhely művészeti tanácsadója. Amikor a házában történt tragikus gázrobbanás tizenhat esztendeje kegyetlenül lezárta pályafutását, a hazatelepült szerkesztôtárs, Parancs János ezt írta búcsúztató versében: „Ami elviselhetetlen, hogy belôlünk és utánunk végül semmi se marad. / Csak a művek hirdetik egy darabig a te szobrászi nagyságodat." A szobrok azonban soká élnek.


Copyright© Európai Utas-2001