Gömöri György

Nem kell okvetlenül hinnünk az asztrológiában ahhoz, hogy észrevegyük: néha pontosan egybeesik több kiváló ember születésnapja. Nemcsak ugyanazon a napon, de ugyanabban az évben is születtek és karrierjük is mutat bizonyos hasonlóságokat, a teljesen különbözô gyökerek és kiindulópont ellenére. 1911. június harmincadika egy ilyen nap. Két lengyel író és műfordító született ezen a napon, most lesznek mindketten kilencven évesek. Ezt a napot sokan ünneplik Lengyelországban, meg a világ minden táján; úgy gondolom, nekünk, magyaroknak is különös okunk van ennek a dátumnak a megünneplésére. Mind a két kilencvenéves neve a „C. M." betűkkel kezdôdik: Czeslaw Miloszról és Camilla Mondralról beszélek.

Kettejük közül az Európai Utas olvasói, gondolom, többet hallottak a Nobel-díjas költôrôl és esszéistáról, aki Litvániából, annak is lengyelek lakta részérôl származik, és ifjúságának oroszlánrészét Vilnában, a mai Vilniuszban töltötte. Magyar szempontból külön megemlítendô, hogy Milosz itt a Báthori István lengyel király által alapított egyetemre járt, ahol ugyan jogot tanult, de egy egyetemi kiadványban, az Alma Mater Vilensisben közölte elsô verseit. Legelsô versgyűjteménye is e városban jelent meg 1933-ban, és „városélménye" elsôdlegesen Vilna volt és maradt mindmáig. Varsóban összesen hat évig lakott, elôször mint a rádió munkatársa, aztán a német megszállás alatt mint illegális költô-fordító és antológia-szerkesztô, s onnan 1944-ben, a varsói felkelés leverése után távozott. Milosz Varsónál jobban szereti a régi koronázóvárost, Krakkót, ahol a háború után élt egy évig: hazájába való diadalmas visszatérése után végül itt vett magának lakást. Gondolom, azért, mert Krakkó gótikus-reneszánsz-barokk épületeivel, zárt városmagjával kicsit emlékezteti ôt a hajdani Vilnára.

A két Krakkóban-lakás közt Milosz élete nagyobbik részét külföldön élte le: részben Párizsban, részben Amerikában, ahol két évtizeden át tanított lengyel (és részben orosz) irodalmat a kaliforniai egyetemen. Nekem sikerült még Berkeley elôtt találkoznom Milosz-szal; ez Strasbourgban történt 1957-ben, egy nyári egyetemi kurzuson, ahová az emigráns lengyel költôt is meghívták elôadónak. Milosz ugyanis, aki egy ideig lengyel kulturális attasé volt Párizsban, 1951-ben szakított az egyre inkább a hidegháborúra berendezkedô kommunista rendszerrel, s megírta híres könyvét, A rabul ejtett értelmet, amelyben elmondta, milyen indokok alapján döntött a lengyel irodalom számos jelentôs alakja úgy, hogy együtt kell működnie a szovjetek által bevezetett, de a nép többsége által nem támogatott „néphatalommal". Más szóval ebben a könyvében Milosz felfedte az önámítás dialektikáját – ezt akkor sem a kommunista Lengyelország, sem a radikális társadalmi változásokat ellenzô lengyel „nemzeti emigráció" nem bocsátotta meg neki. Szerencséjére volt egy folyóirat, amely kezdettôl fogva helyet adott írásainak, a Jerzy Giedroyc által szerkesztett (ma már legendás hírű) párizsi Kultura, ugyanaz a lap, amely Witold Gombrowicz írásművészetét is felkarolta. 1960-ig, amikor meghívták a berkeley-i egyetem szláv tanszékére, Milosz egy-két francia lap mellett fôleg csak a Kulturában publikált, itt jelent meg az a szép, még 1949-ben írott verse, az Antigoné, amelyet most „a magyar munkások, katonák és diákok emlékének" ajánlott – 1956 októberére reagálva, s amelyet e sorok szerzôje fordított magyarra. Bár Milosz a varsói felkelés „temetetlen" halottaira gondolva írta meg ezt a versét, illett az, igaznak hangzott az 56-ban elesett fiatalokra, illetve a Kádár-rendszer elsô, nyílt terrort alkalmazó éveiben kivégzettekre is: „Nagy a halottak ereje. És soha senki / nincs biztonságban tôlük, mégha / százezer kém és millió ôr is ôrzené, / nem menekülhet". Tudjuk, milyen rettegve várta a már elmagányosodott Kádár János Nagy Imre rehabilitálását és ünnepélyes újratemetését – mintha csak beteljesültek volna rajta halála elôtt a Miloszi jóslat szavai.

1980-ban a Nobel-díj még azokat is kicsit váratlanul érte, akik ismerték Miloszt, és nagyra becsülték költészetét. Utóbbiak közé tartoztam én is, akit 1963/64-ben az a szerencse ért, hogy ugyanazon az egyetemen taníthattam, mint C. M., s így járhattam idôsebb kollégám színes, változatos irodalmi elôadásaira. Milosz angolul jól, de erôs akcentussal beszél: Berkeleyben a diákok kedvelték közvetlen, anekdotákkal fűszerezett elôadásmódját. A Nobel-díj után persze mindenüvé meghívták, úgy emlékszem, Budapesten is járt, de a díj után még hét évet kellett várnia magyar verseskötetének megjelenésére: az Európa Kiadó csak 1987-ben adta ki a Múzsáim palotája című gyűjteményt, akkor is eléggé kis példányszámban. E sorok írója lefordított egy újabb kötetre való verset, amely az AB/Art nevű pozsonyi magyar kiadó gondozásában fog megjelenni, remélhetôleg már a költô kilencvenedik születésnapjára. Ez az újabb gyűjtemény az 1945 utáni, sôt az öregkori versekre koncentrál; Milosz ugyanis irigylésre méltó módon az idén adott ki egy vadonatúj verseskötetet Krakkóban (To, Znak, 2001) – elmondhatjuk, hogy termékenységben még pár hónappal idôsebb költôtársát, Faludy Györgyöt is felülmúlja.

A másik CM, Camilla Mondral sem született a mai Lengyelországban; apja ismert festôművész, 1911-ben Párizs egyik banlieu-jében bérelt műtermet, és Camilla gyerekként egyszerre sajátította el a francia nyelvet a lengyellel. Az elsô világháború után, amikor „kitört a lengyel függetlenség", Camilla apját meghívták, hogy tanítson képzôművészetet a bydgoszczi Művészeti Akadémián. Így került vissza ez az apró termetű ifjú hölgy is Lengyelországba, ahol a középiskola elvégzése után Poznaƒban a külügyi akadémián folytatta tanulmányait. Saját bevallása szerint azért, mert „világot akart látni". De már Poznaƒban bizonyos hírnevet szerzett – sportolóként. Camilla ugyanis szinte minden sportágban megállta a helyét: a könnyűatlétikában csakúgy, mint az úszásban vagy a vívásban. Magyarországra is így került el, elôször 1939 tavaszán, a lengyel tôrvívó-válogatottal. Akkor még (a lengyel hadügyminisztérium hivatalnokaként) nem sejtette, hogy hamarosan viszontlátja új magyar ismerôseit és barátait.

Camilla története „meglódul" 1939 szeptemberében. A német invázió elôl a kormány és számos állami hivatalnok a „szövetséges" (de a németektôl nagyon beijedt) Romániába menekül, ahonnan Camilla Kolozsváron keresztül átmegy Magyarországra. Itt eleinte fô tevékenysége a magyar táborokban internált lengyel katonák Nyugatra szöktetésének koordinálása (a magyar hatóságok 1941-ig többnyire szemet hunytak a lengyelek „angolos" távozása fölött), majd franciát tanít Lázár Károly testôrtábornok kisfiának. 1944-ben, a németek bevonulása után a Gestapo más lengyelekkel együtt Camillát is lefogja, Ausztriába deportálják. Itt (mivel beszél nyelveket és „jó munkaerô") megengedik, hogy egy gyárban dolgozzon, ahol egy osztrák művezetô megcsinálja a horoszkópját. Furcsa dolgok derülnek ki belôle; ahogy ezt Camilla megírja Rohanva át a századon (Bieg przez stulecie) című könyvében – az amatôr csillagjós szerint Camilla irodalommal fog foglalkozni, miután visszatér hazájába, de nem lesz sem prózaíró, sem költô – valami „atipikusat" fog csinálni, s nagy örömét leli majd ebben a munkában.

Camilla nem hitt a csillagokban. Lefordította ugyan magának a horoszkópot, de azután eltette, és hoszszú évekig nem is gondolt rá. Különben is, miután visszatért Varsóba, egy darabig hivatalnokként dolgozott különféle állami cégeknél. Csak az ötvenes évek elején kezdett fordítani – magyarból, mivel nyelvünket kiválóan elsajátította a háború alatt. Ezzel kezdôdött kivételes műfordítói karrierje. 1951 és 1991 között több mint hetven (!) magyar könyvet fordított lengyelre, kezdve Mikszáthon és Jókain, folytatva Németh Lászlón és Örkényen (a Macskajátéknak óriási sikere volt Varsóban!) egészen Páskándiig és Göncz Árpádig. Déry Tibor Nikijét is ô fordította – a kisregény részben az én közvetítésemmel, részben Wiktor Woroszylski útján jutott el Varsóba még 1956 végén, majd amikor a lengyel cenzúra újra megkeményedett, másfél évvel késôbb Párizsba. Így történt, hogy a Niki már 1959-ben (amikor Déry Tibor még Kádárék börtönében ült) megjelenhetett lengyelül Camilla Mondral fordításában, de név nélkül, Jerzy Giedroyc kiadójánál. Giedroyc, amikor késôbb, már a kilencvenes években személyesen is megismerte Camillát, valósággal beleszeretett, és szerzett neki egy franciaországi ösztöndíjat – de ez már egy más történet.