AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

Kertész Imre
KRÚDY GYULA

Még mindig, még ma is akad egy végsô menedék ebben az országban, ahol az író, évente néhány hétig legalább valóban író módján élhet. A szigligeti alkotóházról beszélek. Egy lerobbant, egykori grófi kastély ez, épülete is, kertje is régóta felújításra szorul – Isten óvjon azonban attól, hogy renoválás ürügyén akár csak pár hónapig is nélkülöznünk kelljen. Az írót itt nem zaklatja telefon, ideiglenesen félrerakhatja családi, anyagi gondjait, megkímélik a nagyváros környezeti ártalmai, a sok fizikai és szellemi mocsok. Ha úgy tetszik neki, szobájába zárkózva püfölheti írógépét, vagy járhatja a parkot meg a környezô dombokat, elvont vagy nagyon is konkrét tűnôdéseibe merülten – esetleg hódolhat az utoljára talán a kamaszkorban élvezett olvasási szenvedélynek, mint ezt az idén januárban magam is tettem. Így olvastam el Krúdy Gyula regényét, az Asszonyságok díját.
Nem tudom, miféle átok ül a magyar szellemi életen, hogy például Krúdy Gyulát is csak ennyire fogyatékosan, mondhatnám féloldalasan ismerjük. De könnyű is a Krúdy nosztalgiáját holmi szimpla romantikának vagy bonyolultabb társadalmi keserűségnek tekinteni! Éppolyan könnyű, mint holmi pörkölt- és velôscsontszakértônek látni ôt, a borok kedvelôjének és a nôk futóbolondjának, a hasonlatok és az anekdota mesterének.
Talán mert rám is hatott az elôítélet, de tény, hogy Krúdy elég késôn került a kezembe. De már a Szindbád-történeteket lapozgatva is alig hittem a szememnek, a fülemnek. Igenis, a fülemnek, hiszen Krúdyhoz hallás is kell. Egyszeriben megcáfolva éreztem Kierkegaard szavait: ismeretes, hogy Mozart Don Juanjáról szólva a filozófus kifejti, hogy az érzéki zsenialitás mint csábítás kizárólag a zene közegében jelenhet meg. „Don Juan teljességgel zenei – írja. – Don Juant nem látni kell, hanem hallani… Mert a zene nem úgy állítja ôt elém, mint személyt vagy egyént, hanem mint hatalmat.” Nos, éppen ez az, amit Krúdy Gyula, a próza soha nem látott eszközeivel – inkább azt mondanám: varázsával – Szindbád irizáló alakjában tudott megvalósítani.
Kár, hogy nincs elég helyünk és idônk az elemzésre, a bizonyításra. Krúdy Gyula zenéjét, kimeríthetetlen alkotóerejét néhány alapérzés mozgatja: kozmikus erotika, a vele járó égô bűntudat, a megváltás sóvár igénye és a halál szakadatlanul jelenlevô gondolata. Művészetében, lényében van valami mélységesen archaikus vonás, ami Bosch-sal, Breughellal, Goyával, ezekkel a nagy, apokaliptikus festôkkel és a középkorral rokonítja ôt – természetesen a modern nagyváros díszletei közt. „Milyen furcsaságokat nem talál az ember egy nagyvárosban… Uram, Istenem! te a Teremtô, te a Mester: te, aki alkottad a Törvényt és a Szabadságot… és aki késhegynyi gyógyszer gyanánt talán azért oltottad szellemembe a vonzódást a borzadályhoz, hogy megtérítsd szívemet, Uram, könyörülj, könyörülj a bolond férfiakon és nôkön!” Írhatta volna ezeket a sorokat Krúdy Gyula, Dickens vagy Dosztojevszkij – történetesen Charles Baudelaire írta.
Igen: Krúdy Gyula nem csupán a nôk „szarvasbokáját” szerette, a jóféle fôtt marhahúst – de szerette a „borzadályt” is, sôt a halált. S mindezt együtt. Ha nem ismerte is Schopenhauert – de bizonyára ismerte, hiszen nagyon művelt volt –, akkor is vele együtt vallotta volna: „A halál nélkül még filozófálni is aligha lehetne”. És tegyük hozzá: a halál nélkül gyönyörködni, élni is aligha lehetne. Ahogyan a hedonizmus Krúdynál mindig a morbiditással, ugyanúgy a halálmélyben való elveszettség nála mindig a fátyolosan az égre emelkedô tekintettel fonódik egybe; ettôl válik Krúdy prózája az égi és a földi dolgokba egyaránt beágyazott müsztagóg, az érett férfi prózájává – szemben, mondjuk, a de Sade márki-féle hedonizmus ízetlen-éretlen, teoretikus és lélektelen infantilizmusával.
Az Asszonyságok díjában mindezek az alapvonások nagyszabású, egyetemes világművészetté tágulnak. Soká beszélhetnék Krúdy Gyula topográfiájáról: úgy fogja át a világegyetemet, hogy a Józsefvárosból is legföljebb a Ferencvárosba kalandozik át. És közben e pesti tájak, e pesti képek szinte észrevétlenül a dantei alapmítoszt teremtik újjá. A negyedik fejezetben többé nem lehet kétséges, hogy Czifra János temetésrendezô apokaliptikus útja a pokolba vezet. A pokol tornáca Jella asszony nyilvánosházának szalonja: az innen nyíló mellékszobákban zajlanak a történetek, melyek a megismerés, a lelki és érzéki gyötrelem pokolköreibe, a bugyrok mély szakadékaiba vezetnek. A történet vége pedig úgy dereng fel, ahogyan a feltámadást hirdetô trombiták zendülnek meg Mahler Második szimfóniájának utolsó tételében.
Az Asszonyságok díja 1919-ben jelent meg az európai pokol kellôs közepén. Valamivel nyugatabbra is készült akkor éppen egy regény, amelynek vége szintén a dantei gondolatot idézi: „…Vajon a halálnak ebbôl a világraszóló orgiájából, a gonosz láz e tűzvészébôl … feltámad-e még egyszer a szeretet?” Thomas Mann Varázshegye, amely pár év múlva Nobel-díjat kapott.
Krúdy Gyulára viszont hamarosan az írói magány évei köszöntöttek rá. Tudjuk, elszegényedett, lakásából már a villanyt is kikapcsolták. 1933-ban halt meg, amikor Európára végleg ráborult a pokol éjszakája. Voltaképpen – legalábbis itt, Kelet-Európában – azóta is egyfolytában a hajnalt lessük, amikor a Bakáts téri torony újra úgy áll majd a tér közepén, ahogyan a Krúdy-regény végén látjuk: „megvilágosodva, mint a lelkek lajtorjája”.

Copyright© Európai Utas-2002