A hatvanas években történt egy burgenlandi faluban, hogy a vidéket járó riporter megkérdezte az ôt magyarul útbaigazító idôs parasztembert: „Bátyám, maga magyar?" „Nem" – felelte az öreg. „Tehát német?" – érdeklôdött tovább, de ismét tagadó választ kapott. „Hát akkor micsoda?" „Én kérem, idevalósi vagyok!"

A magyarságtudat történelmi összetevôivel foglalkozó tudományos tanácskozáson mesélte el az anekdotát egy fiatal bécsi egyetemi oktató, Baumgartner Gerhard, azt példázva, hogy egy kétnyelvű, kevert lakosságú vidéken így fest „földközelben" az identitás kérdése. De miként is határozható meg egy nemzettel való azonosulás? – errôl cserélte ki gondolatait a 15 országból érkezett mintegy kétszáz magyar, útlevelük szerint: angol, svéd, cseh, magyar, osztrák, szlovén stb. állampolgár.

Maga a konferencia is mintha „kettôs identitású" lenne: Felsôpulyán (Oberpullendorfon) rendezte az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége, a meghívón azonban a Kufstein VI. név állt, arra a helyre emlékeztetve, ahonnan tíz évvel ezelôtt a rendezvénysorozat elindult.

Deák Ernô, a Központi Szövetség elnöke megnyitójában felidézte a kezdeteket. 1990-ben, a magyarországi rendszerváltozás bizonyossá válásakor a nyugati magyar emigráns értelmiségiek kis csoportja arról tanácskozott, hogy mit tegyen az új helyzetben: hazatelepüljenek-e, vagy ha évtizedek alatt teremtett egzisztenciájuk, családi körülményeik ezt nem teszik lehetôvé, akkor hogyan segítsék szervezeteikkel, intézményeikkel a magyarság egészének – otthoniaknak, határon túliaknak és a diaszpórában élôknek – érzelmi, szellemi egységesülését. Minthogy abban az erôdítményben vitatták meg a jövôt, amelybe egykor Kazinczy Ferenctôl Teleki Blankáig oly sok magyar kiválóságot börtönöztek be, és mert az ország éppen egy hosszú rabságból szabadult 1990-ben, szimbolikus szándékkal adták a Kufstein nevet az összejövetelnek, amelyet azóta minden második évben megrendez a Központi Szövetség.

1992-ben Kismarton (Eisenstadt) volt a Kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat címmel tartott konferencia helyszíne. ’94-ben Innsbruckban a szórványmagyarság szervezettségét és kapcsolatrendszerét tekintették át, majd ’96-tól Felsôpulya lett a vendéglátó, akkor a honfoglalás millecentenáriumáról és az 1956-os forradalom 40. évfordulójáról emlékeztek meg. ’98-ban is egy nagy történelmi dátum, az 1848–49-es szabadságharc 150. évfordulója kínálta a témát: Örökség és emlékezet címmel. Most, az új évezred küszöbén számvetésre került sor, Ady szavaival kérdezve: „Mit ér az ember, ha magyar?"

Sokat! – vághatnánk rá, ha valamilyen mértékegységgel ki lehetne fejezni azt a tudást és elhivatottságot, amit képviseltek az elôadók és hallgatóságuk egyaránt. Ezer év került mérlegre, de az Ady-versbôl ismert tragikus életérzés Szkülláját éppen úgy elkerülték az elôadások, mint a millenniumi szónoklatok Kharübdiszét: a közönséget pusztán fennmaradásunk tényével lelkesítô nemzeti büszkeséget. Hiszen köztudott dolgokért nem lett volna érdemes több száz, ezer kilométert utazni egy személygépkocsi nélkül csak körülményesen megközelíthetô, burgenlandi kisvárosba. (Jóllehet Sopron és Kôszeg között félúton fekszik abban a betüremkedésben, amelyet a trianoni békeszerzôdés harapott ki a történelmi Sopron és Vas megye területébôl, e két városból nem visz oda vasút. A központi Szövetség vezetôinek, elsôsorban Wurst Erzsébet kitűnô szervezésének volt köszönhetô, hogy mégis mindenkinek sikerült megérkezni. Telefonszámláját nem irigyeljük…) Az viszont minden fáradságot megért, hogy másfél napba sűrítetten halljuk Bertényi Ivánt a Szent Korona történelmi szerepérôl, Kósa Lászlót a magyar nemzettudat változásairól vagy Andrásfalvy Bertalant a népben élô Szent István-képrôl, hogy csak néhány tudós nevét és témáját említsük.

Tények, elemzések hangzottak el, és valamennyi közép-európai összefüggésekbe ágyazottan. Hiszen lehet-e megalapozott a magyar nemzettudat, ha figyelmen kívül hagyja a Kárpát-medence nem magyar népeinek hungarus-tudatát – errôl szólt, a közös hazáról Fried István elôadása –, vagy segítheti-e bármi is jobban a reális önismeret kialakítását, mint az idegen tükörbôl visszaverôdô kép? A Svédországból Bécsbe áttelepült Szabó Mátyás professzor gyűjtötte össze a Kárpát-medence népeirôl a századok folyamán kialakult általánosításokat és elôítéleteket. Még a magyar irodalomról elhangzottak sem „belügyek", ha az elôadás – mint Görömbei András esetében – a kisebbségi irodalmak magyarságtudatát vizsgálta, vagy mint Borbándi Gyulánál, a nyugati, emigrációs irodalom szellemiségét.

Deák Ernô hangsúlyozta, hogy a Kufstein-tanácskozásokat nem egy szűk értelmiségi kör összejövetelének szánták, ezért is hívják meg a különbozô tudományágak művelôi mellett az egyes országok magyar szervezeteinek a képviselôit, és Magyarországról azon intézmények vezetôit, amelyek az összmagyarság ügyeivel foglalkoznak. Így jelen volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, a Magyarok Világszövetségének elnöke, a szövetség Nyugati Régiójának elnöke, képviseltette magát a Külügyminisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja, az RMDSZ, a horvátországi, a szlovéniai és a cseh- és morvaországi magyar szervezetek vezetôi. A felsorolás nem teljes, de nem a protokoll-lista igényével készült, csupán annak érzékeltetésére, hogy a rendezvényekben nem éppen szűkölködô millenniumi évben mennyien fektettek súlyt arra, hogy részt vegyenek a Kufstein VI. tanácskozáson.

Eljött, és üdvözlô beszédében Szent István közép-európai jelentôségét méltatta Dr. Erwin Schranz, a Burgenlandi Tartománygyűlés elnöke; és a Kulmann Ernô polgármester által adott fogadást megelôzô műsoros estre megérkezett Bécsbôl Barsiné Pataki Etelka nagykövet is. Egyébként a polgármester azzal a jó érzéssel fogadhatta a konferencia résztvevôit, hogy immár néhány hete a helységnévtáblákon a német mellett megjelentek a magyar feliratok is. Mint elmondta: a Schüssel-kormányzatnak sikerült az, ami a korábbinak nem: az osztrák parlament megszavazta a kétnyelvűség jogát Felsôpulya mellett Felsôôr, Alsóôr és Ôrisziget számára. Ezeken a településeken 25 százalékot meghaladó arányú magyar lakosság él.

A magyar nyelvhasználat nem korlátozódik a topográfiai jelzésekre, hanem bevonult oktatási nyelvként az óvodákba és az iskolákba is. Elsô eredményeit hallhattuk a műsoros esten: a magyarul tanuló felsôpulyai gyerekek – olykor enyhe német kiejtéssel – Kányádi Sándor-verseket és magyar népdalokat adtak elô.

Bár ezt az elôrelépést a tanácskozás résztvevôi örömmel üdvözölték, a 25 százalékos határt magasnak találták. Fôként a többi kárpát-medencei magyar kisebbség képviselôje aggódott amiatt, hogy saját államaik törvényhozása majd követi az osztrák példát. Ezért is került be a zárónyilatkozatba, hogy kívánatos lenne, ha a nemzetiségi arányt jelzô küszöböt – az EU-ajánlásoknak megfelelôen – 10 százalékban állapítanák meg.

Említést érdemel, hogy a zárónyilatkozatot néhány perc alatt egyhangúlag elfogadták, mint ahogyan az egész tanácskozást a jó hangulat és egyetértés jellemezte. A sokat emlegetett magyar széthúzás ezúttal nem működött. Lehet, hogy már nem hasonlítunk a rólunk és magunkról alkotott képhez?