Kalotaszeget ismeri az is, aki sose járt arrafelé, tele a fél világ Chicagótól Fokvárosig varrottas terítôvel, díványpárnával, amit élelmes asszonyok árultak az elérhetôbb fôvárosokban, pályaudvarokon, hivatalokban, és még olyan ember is akad, aki látta Körösfôi Kriesch festményeit vagy késôbb az „egykézésrôl" készült filmet, és abban azt, hogy errefelé azért kevés a gyerek, nehogy megoszoljon a varrottasokkal szerzett vagyon. A háború elôtt, pesti népünnepélyeken tetszetôs dekorációnak számítottak gyöngyös pártáikkal az ottani menyecskék, és hétvégén, a birtokán még miniszter is fényképeztette magát odavaló szalmakalappal. Az igényesebbje Kós Károlyt is olvasott.

Manapság úgy autózik a turista Kolozsvár felé, hogy csak akkor kérdezi meg, merre van Kalotaszeg, amikor már túlhajtott rajta. Elsuhant pedig jó néhány útszéli „népművészeti" bódé-kirakat elôtt, ahol már nemcsak hímzést, de vesszôfonatos karszéket, gyékény lábasalátétet, bôrmellényt és zománcos köcsögöt is árulnak. Azzal keresi meg az ember az egyetlen gyereke hozományát, amivel bírja.

Kalotaszentkirály még ebbôl a kereseti lehetôségbôl is kiesik. Öt kilométerre fekszik Bánffyhunyadtól, vagyis a fôútvonaltól. A kisváros egyetlen látni érdemes épületénél, a kazettás mennyezetérôl nevezetes református templomnál kellene letérni, a másik nevezetesség, Makkai Sándor háza irányába. A nevezetesség persze jobbára a szakirodalomban és elmélyültebb látogatók számára jelent valamit. Többnyire a múltat. Ugyancsak ôk tudják, hogy ez a hegyalji falu, a Vlegyásza, azaz a Vigyázó árnyékában (habár Kós Károlyon kívül vajmi kevesen használják a magyarított nevét) leginkább arról híres, hogy Ady Endre itt írta A Kalota partján című költeményét, feltehetôleg a Visky családnál tett egyik látogatásakor, miután megitta a fogadáson nyert nyolcvanhárom üveg söre egynéhányát. Emlékét most a nevét viselô művelôdési társaság ápolja.

Kalotaszentkirály történelmi lapjainak apró betűs lábjegyzeteként azzal dicsekszem, hogy a Bánffy-birtok hajdani malmának évekig én voltam a tulajdonosa, késôbb nálam is nevezetesebb birtokosa lett, magával hozva néhány nagy nevet szerzett vagy arra menendô értelmiségit. De ez még mind semmi. A millenniumi évben tizedszerre rendeztek a faluban táncházi világtalálkozót, már amennyiben a japán, ír és nyilván magyar vendégek helyileg globalizálták azt néhány napra, belakva az iskolát és a „Zimmer frei" feliratú portákat, nemzetiségre való tekintet nélkül látogatták a hétköznapokon csak magyar és román kocsmának nevezett két lebujt. Nekem a zentelki rész magyar közhelyében énekelt el egyvégtében hét nép- és műdalt az a falusfél, aki tizenhét év múltán felismert. Volt közte székely himnusz és az aradi vértanúkról szóló nóta. Utóbbi műalkotásként hitelesebbnek, egyúttal bánatosságában is felemelôbbnek tetszett az elôbbinél, bár nem ismertem a szerzôje nevét, mint amannak. A dalszünetekben arról beszélgettünk, hogy több jövedelmet húz a falu a táncházból, mint az aszályos földekbôl, hiába hogy új szövetkezetbe álltak össze a régi tagjai.

A legutóbbi találkozásunk, azaz malombirtokosságom óta megöregedett ismerôst aztán kaszálni szólította a felesége, én pedig egy szomszédasztali társaság bôlevű párbeszédét hallgatva ôriztem a sörét, azzal a kísértéssel, hogy a régi szép idôk emlékezetére és Ady Endre tiszteletére mégiscsak megszegem az absztinenciámat. Azt szavalta eközben a szomszéd fatönkasztalnál egy testes férfiú: „Ceausescu alatt minden mosdókagyló nyolcvan centi magasan állt. Most kilencvenre, de még kilencvenkettôre is felrakják. De jön majd a független Erdély, és akkor…"

Erre már elôvettem a jegyzetfüzetemet. Ott görnyedtem egyetlen ceruzám végén, amikor a dús beszédű iparos átült hozzám, és megkérdezte, francia vagyok-e. Elôbb azt hittem, a barna galléros szélkabátom miatt néz idegennek, utóbb a táncházi világpolgároknak kijáró tétovasággal magyaráztam kíváncsiságát, végül bevallottam, hogy én itt hajdan lakos voltam, nem csupán vendég, és még csak mosdókagyló sem volt a malomban. De azért élveztem, amit a másik asztalnál mondott. Ez megnyugtatta.

Fel kellett volna tennem a kérdést, ugyan nem holmi titkosrendôrt környékezô fedônévként használta-e ezt a franciát (én annak idején mindenfélének elneveztem az idesündörgô szekusokat), aminthogy a népdalos falusfelet is próbáltam megvallatni, tíz évvel ezelôtt vajon elénekelte volna nekem az „irredenta" nótáit. Nem, felelte a nótafa. Az iparost viszont meg sem kérdeztem, nehogy önként visszazökkenjek a régi paranoiába. Ô meg elôvett zoknijából egy százezerlejest. Feltette malterban, homokban nyűtt futócipôjét a széknek szolgáló kisebb fatönkre, és elôkotorta. Megszagolta a bankjegyet, és mosolygott. Lehet, hogy büdös, de kéznél van. Ennyit mindig hord magánál. Mert sose tudni…

A falut egy hete izgalomban tartotta, hogy a temetôkertben egy éjszaka felborogattak huszonkét sírkövet. Városi diszkóból hazatámolygó szomszédfalusi fiatalokat gyanúsítottak a tettel. Nyilatkozott is egy sereg ember egy sereg médiumnak, hogy a románok megint tövestôl kiforgatták a magyar fejfákat, és sebtében reagált is erre egy sereg hivatal. A kocsmai közfórumon viszont általános volt a vélemény, hogy valóban szomszédfalusiak a sírkertgyalázók, többségiek is, ám tettük oka az, hogy egy helybeli Valaki valakije halálra gázolta a közeli falu Valakijének valakijét, azt jöttek az ifjak megbosszulni, igaz, hogy ittasan. Ahhoz szó sem fér. Nyilatkozni viszont nem kellett volna, legalábbis korai volt.

Az egyik nehezményezett nyilatkozót huszonöt éve ismertem: akkor mentett meg attól, hogy az éppen illetékes polgármester rekvirálja a malomkövemet. De ez egy másik történet. A mai történet az, hogy az illetô nem polgármester, bár azóta – az ilyen-olyan közhatalom-változások közben – ezt a tisztet is betöltötte. Sok egyéb is történt itt, amióta csak gondolatban felelgetek az éjszaka bekopogó falusiaknak: nem, nem lesz ôrlés titokban a malomban, és pálinkát sem fôzünk, habár, ha nem másért, jól esne bosszantani ezzel a hivatalt. Legalább mi élveznénk, hogy lázadunk, ha más még csak nem is tudna róla.

Azt mondom tehát az iparosnak: ha nyilatkozott is tisztébôl kiesett barátom a temetôkertrôl, akkor is csak maszekul tehette. Talán tévedésbôl. Talán csak a média… Az olyan, hogy a szemérmes embert is nyilatkozatokra ragadtatja. Egyik bajból másikat csinál.

Erre visszateszi a százezres bankót a zokniba, hogy majd másnak fizet belôle egy decit. De azért nincs harag.

Az utcán, az imaházzá privatizált tsz-iroda elôtt külhonosaink járnak már degesz hátizsákkal, pedig csak holnap kezdhetik ropni, honosítani a számukra idegen táncokat. Egyelôre sátorhelyet keresnek, lehetôleg vízcsap közelében.

Az egyik csurgó mellett megyei fôhivatalnok mossa a kezét. Nevetve újságolja közben, hogy a nemzeti himnusz ünnepérôl jön – ilyen is van –, beszédet mondott ott, de hát mit mondhatott volna… Közhivatalnok. De érzelmileg… Igyunk tehát valamit.

Járnék egyet inkább. Volt egy gübbenô a patakban, ahol kilencvenhét szélhalat fogtunk egy nap a fiammal. A malom elôtti csurgónál beleztük ôket, én meg csaltam, mert untam: az apróbbakat vagy kis se zsigereltem, vagy orvul eldobtam. A csurgót azóta eltömték, némi sár jelzi fölötte, hogy erre járt a víz. Néhány régi ember is erre jár, köszöntgetek. Ôk bizonytalanul viszonozzák. Kevesebb nyomot hagyunk, mint a forrásvíz, mondom magamnak, és fura módon nem fáj a felejtés. Azáltal élünk.

Elmondom azért délután a művelôdési házban az emlékeimet Kalotaszentkirályról. Több sebbôl véreznek. Az egyik: hogy emlékek. A másik, hogy csak én ôrzöm ôket. Meg aztán, mesém hôseinek mesélek éppen. A tetejébe itt fontosabb dolog történik, mint az emlékeim. Millenniumi diákvetélkedôre készülnek, mégpedig anyaországi és helyi résztvevôkkel, arra várnak minket hallgatva a süvölvények és izguló szüleik.

Megvan még a falu, csak bennem bizonytalankodik a képe, mert nem ismerem az új Zimmer frei-okat, a polgármesterjelöltekké érett egykori gyerkôcöket, nem ott vagyok már, ahol voltam. Hallgatóságom, ha figyel egyáltalán, azt élvezi, hogy volt nekem egy malmom, abba nagynevű emberek is jártak, titkosrendôrök is követték ôket, hivatali elöljárók próbálták elvenni az ôrlôkövemet, és leggyakrabban tiszta volt az ég, egy télen pedig, amikor családostól ott fogott a hó, ismeretlen falubeliek raktak le küszöbünkre disznótoros tányérokat. A történet a fontos, külön színt az ad neki, hogy éppen ott hangzik el, ahol a helye van. Különben egy mese csupán a sok közül.

A kis magyarországi vetélkedôk nem is igazán értik, mert ôk vendégebbek nálam, aki magam is emlékként vendégszerepelek majd a helyi diákok életrajzában. De most még zsűritagként ítélkezem is a történelmi tudásuk felett. Bírálóbizottsággá változunk át ugyanis a malomtulajdonos ítésszel és a számomra legkedvesebb pesti akadémikussal, honosabb jelesek helyén ülve a díszasztalnál. Biztos, hogy meg fognak emlegetni.