Olaszország és Németország után most lengyel földön is kitört a Márai-láz. Ezt akkor vettem elôször észre, amikor 2000. március 12-én a jó nevű krakkói katolikus hetilap, a Tygodnik Powszechny kulturális melléklete, a „Kontrapunkt" két teljes kolumnát szentelt Márai Sándor naplójának, pontosabban az író utolsó éveit felölelô 1984–89-es Naplónak. Ezeknek a lengyelre fordított naplórészleteknek a fordító, Feliks Netz, a „Filemon és Baucis" címet adta, mert e kései Márai-jegyzetek fô témája feleségének, Lolának hosszú szenvedése és halála, valamint az, hogyan üresedik ki a már nyolcvanas éveit taposó emigráns író élete azután, hogy elveszíti életének legkedvesebb, legközelebbi társát.

Márai Torontóban, 1988-ban és
felesége, Lola, 1971-ben

Ha ismerték is a lengyelek Márai nevét a második világháború elôtt, bizonyára el is felejtették az azt követô évtizedekben. Ebben sajnos a hivatalos magyar kritika, illetve egyes Varsóba látogató magyar írók is segítségükre voltak. Jól emlékszem például a felháborodásra, amivel a nyolcvanas évek végén a Kádár-rendszer kegyeltjének, Gyurkó Lászlónak egy lengyel lapnak adott nyilatkozatát olvastam, ahol azt állította: „a háború után jelentôs magyar író nem hagyta el az országot", magyarán mondva nincs számottevô nyugati magyar irodalom. Ilyen körülmények között Márai Sándor felfedezése is váratott magára egészen a tavalyi, „frankfurti" fordulatig.

De végül is megtörtént, s abban, hogy megtörtént, oroszlánrésze van a Katowicében élô Feliks Netznek, aki a ´Sl¸ask (Szilézia) című folyóirat irodalom rovatának a vezetôje. Netz lengyel nyelvet és irodalmat tanult az egyetemen és magyarul csak „magánszorgalomból" tanult meg – azt kell mondanom, hogy szerencsénkre, mert jól fordít Márait és más magyar szerzôket. Elôször a ´Sl¸ask-ban közölt részleteket Márai 1956-os naplójából és a Füveskönyvbôl, majd egy varsói napilap kulturális mellékletében egy részt a San Gennaro vére című regénybôl. A Czytelnik kiadó elôször Márai A gyertyák csonkig égnek című rövid regényét adja ki Netz fordításában, de már két másik Márai-mű is szerepel terveiben: a már említett San Gennaro vére mellett a Vendégjáték Bolzanóban-t is meg kívánja jelentetni. Márai fôművét, az Egy polgár vallomásait Teresa Worowska, a Magyarországon élô kitűnô fordító asszony ültette át lengyelre – a hírek szerint a könyv a varsói karácsonyi könyvvásár csemegéjének ígérkezik.

Márai egyébként több könyvében beszél a lengyelekrôl. Fried István hívta fel rá a figyelmemet, hogy A nôvér című, még a második világháború alatt írt Márai-regényben vannak olyan „lengyel lapok", amelyek az írónak a lengyelek iránti erôs rokonszenvérôl tanúskodnak. A regény fôszereplôje egy Z. nevű világhírű zongoraművész, és Márai az ô szájába adja (1939-ben) a következô szavakat: „Varsó elesett. Milyen közel voltak ôk is a lelkemhez, a lengyelek – egy nép, amelynek végzete van, makacs és engesztelhetetlen végzete! Az a végzetük, hogy idônként elpusztulnak. S ez a sorsuk igazi értelme is: miféle vad erôvel, szívós burjánzással támadnak fel a balsors mélységeibôl! Talán csakugyan elpusztultak volna már, ha békésebb sors módot ad nekik a kényelmesebb és veszélytelenebb létezéshez, talán belülrôl semmisültek volna meg, átadták volna magukat mindannak, ami lényükben lengyeles, kötetlen és pongyola. De így megtartotta ôket ez a kemény kötés, a szigorú történelmi sors, nagy martalóc népek között, mindig elbukva, mindig feltápászkodva, s mindig lengyelesen, tehát kissé hangosan, túlzottan, de ugyanakkor emberi iparkodással, rokonszenvesen – egy nép, melynek belülrôl, közvetlenül köze van a zenéhez! Erre gondoltam, most, mikor az estilap nagy címbetűi rikoltozták, hogy Varsó elesett; s aztán Chopinre", Z. ezután arra gondol, a legtöbbet úgy teheti a lengyelekért, ha olaszországi koncertjén Chopint játszik, s majd utána Beethovent – így szeretné „összebékíteni" a háborús ellenfeleket. Függetlenül attól, milyen naiv ez az elképzelés (mi köze van a náciknak Beethovenhez?) Márai a zenén, konkrétan Chopinen keresztül szimpatizál a lengyelekkel, s látja meg bennük a feltámadás roppant metaforáját.

A Márai-regényeket nagyjából két csoportba lehet osztani: „idôtlen" és „korfestô" művekre. A nôvér, bár központi témája (lehet-e a művész boldog?), ha úgy tetszik, „örök", valójában korhoz kötött írásmű, azzá teszi néhány olyan betét, mint a „Varsó elesett" indítású bekezdés, vagy Z. nyaralása az erdélyi hegyekben, aminek háttere az 1940 és 1944 közötti Erdély állapota, illetve hovatartozása. De Márai még egyik „idôtlen" regényében is felfedezni lengyel motívumokat – és itt éppen az újabban nagy sikerű könyvre, A gyertyák csonkig égnekre gondolok. Ennek a nosztalgikus hangulatú történetnek három fontos szereplôje van: a tábornok, Krisztina és Konrád. Utóbbi, aki fiatal korában a tábornok legjobb barátja és maga is kadét volt, anyai ágon lengyel, méghozzá lengyel nemesi családból származik, hiszen neveltetését családja egy lengyelországi udvarház jövedelmébôl, illetve eladásából fizeti. Konrád egy idôben szerelmes volt a tábornok feleségébe, Krisztinába, s a tábornok elbeszélése azt sejteti, a legmélyebb kapcsolat barátja és felesége között éppen a zene, illetve a zene értése volt. Nem véletlen, hogy a tábornok francia születésű anyja és Konrád egyszer együtt játszottak zongorán egy Chopin-polonézfantáziát! Aminthogy az sem véletlen, hogy miután Konrádnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy egy vadászaton megölje legjobb barátját, angol szolgálatba, illetve a trópusokra, Malájföldre menekül sorsa elôl. Nem olvastam komolyabb kritikai elemzést A gyertyák csonkig égnekrôl, amely a maga módján tizenkilencedik századi regény („megáll az idô" benne, illetve ami az osztrák–magyar monarchia óta történik Európában, nem számít), de úgy hiszem, Konrád alakjában Márai egy kicsit Joseph Conradot, az emigráns lengyelt mintázta meg, aki angolul lett világhírű – s akinek számos regénye játszódik a trópusokon. Vagyis ami Márainak a lengyelekben specifikus, az „zeneiségük", mély kapcsolatuk a legirracionálisabb művészettel, és „otthontalanságuk", ami akár a távoli trópusokra űzi „a nagy martalóc népek" elôl menekülô magányos lengyelt. Másszóval a kassai polgárok utódja a huszadik századi művész sorsában kissé mindig „lengyel sorsot" is lát – innen megértése és rokonszenve a történelem által annyit hányattatott nemzet iránt, amelyik Chopinnel valóban nagy és örökké érvényes zenét adott a világnak.