A Vörösmarty-bicentenárium vétette elô könyveim közül azt az 1962-ben Párizsban megjelent kis kötetet, amelynek létrejöttét annak idején közelrôl figyelhettem, hiszen szerkesztôjéhez, Gara Lászlóhoz a kollegialitásnál szorosabb kapcsolat fűzött. Tizenöt francia költô mutatta be ebben Vörösmarty Mihály csodálatos alkotását, A vén cigányt. Nem akárkik. A francia kortárs líra nagy neveit találni köztük, akik a magyar költészet ismertetését szinte megszállottan küldetésének-kötelességének valló Ladislas Gara ösztönzésére fogtak neki a Vörösmarty-vers franciára ültetéséhez. Jean Rousselot két változatot is készített, az egyiket alexandrinusokban, a másikat tíz szótagos sorokban, s a maga dolgát még azzal is nehezítette, hogy minden sorát rímmel zárta…

(Néhány mondat Gara különös és szomorú sorsáról. 1956-ban „disszidált", de nem Párizsba, hanem – Párizsban, hiszen ott élt már a háború óta. Sokáig volt az MTI tudósítója. Az ötvenes évek elején egyszer úgy rendelték haza, hogy nem engedték vissza francia feleségéhez és gyermekéhez. Amikor mégis enyhült a helyzete, odakinn éreznie kellett a bizalmatlanságot. A végén a párizsi Magyar Intézet irodalmi elôadója lehetett volna, méltánylandó a magyar költészet népszerűsítésében végzett úttörô munkáját, de közbejött Október. Gara Párizsban a magyar forradalmi eszmékért állott ki – követve barátja, Déry Tibor példáját.)

Gara értô-érzô bevezetôje jól érzékelteti, miként magyarázta el a jelenkor francia lírikusainak a magyar forradalom és szabadságharc leverése utáni nemzeti gyász fájdalmát, amely Vörösmartyt a bujdosás után több éves hallgatásra késztette, hogy aztán halála elôtt egy évvel mégis papírra vesse ezt a „magyar rapszódiát". Gara utal a kor francia rokonlelkeire, Vignytôl Victor Hugóig. (s mert ô maga a zenének majd akkora rajongója volt, mint a költészetnek) Liszt Ferencre emlékeztet, elemezve a versnek az allegro furiosótól a lento maestosóig ívelô ritmusát.

Izgalmas elemzéseket egyébként is bôven találni a kötetben. Hegedüs Géza vagy Szerb Antal megállapításai Alain Bosquet zárszóként közölt reflexióival egészülnek ki. Természetesen sok szó esik a fordítási nehézségekrôl, a nyelvi, a prozódiai problémákról, s mindeközben rendkívül érdekesek a Vörösmarty-sorok zeneiségének francia tolmácsolásában jelzett szándékok.

Gara segítôtársa a szerkesztôi munkában Sipos Gyula volt, a tizenötök Cécile Nagy, a párizsi egyetem agrégée-jének szó szerinti francia fordítását kapták alapanyagul, melléje A vén cigány magyar szövegét, hogy az eredetit is lássák, ha mást nem, de az x-a-x-a-bb-cc-dd rímelést igen. Ami pedig a hagyományos francia költészetben ismeretlen forma!

Nos, egyedül Pierre Emmanuel volt az, aki az elsô versszak után feladta… Az elkészült tíz sor azért megjelent a kötetben, hozzá a költô Garához címzett levele: „Bocsássa meg kudarcomat. Jó szándékom nagy volt, mégis kevesebb, mint az ön hite. Annál inkább sajnálom, mert szerettem volna tanúsítani azt a tiszteletet, amellyel önnek a költészet iránti odaadása láttán tartozom."

A többiek mind a végére jártak: Jean Follain szabadvers formájában, akárcsak Louis Guillaume, aki hol gyorsuló, hol lassuló ütemű sorokat tartott megfelelônek, Michel Manoli az a-b-a-b rímelést választotta, Jean Grosjean igyekezett a legközelebb kerülni az eredeti versformához, Jean Dupont olyan átköltést vállalt, mintha Vörösmarty a XIX. század elsô felében alkotó francia költô lett volna, és így tovább. A páratlanul érdekes költôi verseny közel negyven év múltán érdemes az újrafelfedezésre a franciául értô irodalombarátok körében, egyetemeink francia szakán tanuló diákok soraiban. Gara példája pedig serkentsen másokat is, miként integrálódhat művészetünk, kulturánk Európába.