CS. SZABÓ LÁSZLÓ:

Egyik elôadói utamon történt. Hazafelé, a párizsi légijárat akkori végállomásán, az Invalidusoknál kísérôm, Gara László búcsú elôtt jó maroknyi papírsalátát ráncigált ki agyontömött s megviselt aktatáskájából…

„Csak nézz bele." Guillevic átköltése volt az elsô, amit láttam: A walesi bárdok. Egyik csodálkozásból a másikba estem. Gara valóban úgy bánt neves francia költôkkel, mint taknyos iskolásfiúkkal, aláhuzigálva kétszer-háromszor visszadobta fordításukat (tanúja voltam ilyen jelenetnek egy másik utamon) s alig fizetett értük valamit, ugyanakkor létfenntartó kiadói megbízásokat utasított el, hogy a szerkesztésnek élhessen. A tervezett Anthologie de la Poésie Hongroise dagadt szétszakadásig az aktatáskában. Munkatársai hol kacagtak a dühöngôn, hol maguk is dühöngtek, de a francia ember alkatilag akkor is katolikus, ha istentagadó kommunista, „szagról" tudja, ki a született szent ember. Gara az volt. Fejbekólintás helyett végül újra próbálkoztak a visszalökött verssel, Balassi Bálinttal, Nemes Nagy Ágnessel. Néhányba szívbôl beleszerettek.

„Azért mutatom, mert ha együtt van az egész anyag, te írsz hozzá bevezetô tanulmányt…"
Gara László parancsát tehát még a repülôtéri végállomáson átvettem.
(Hűlô árnyékban, 1982)

RÓNAY GYÖRGY:

Még mielôtt láttam volna, már ismertem a rue Surcoufot. A legendájából. Mert legendája volt; nem párizsi, hanem pesti. „Egy utca ott, a párisi Invalides mögött…" De akkor még nem kezdett „ürülni"; akkor még elejétôl végig tele volt ezzel a „jeladó, ragyogó vakkal", ezzel a „szemérmes szökevénnyel" és „rettenetes útkeresôvel", Gara Lászlóval; a noteszunkban sem „hűlt ki még" a telefonszám – INVALIDES 93-48 –, amelyre megszólalt egy mély, rekedtre cigarettázott, mindig bosszús, mindig zsörtölôdô hang, magyarul vagy franciául; elôször azért sürgetve, mert zavarják, mert nincs ideje, mert éppen csak egy pillanatra ütötte föl fejét egy Ady-vers harminc francia változatából; aztán meg azért, hogy „gyere már, éppen rád várok", akkor is, ha az ember tíz perccel azelôtt érkezett a világ másik felébôl; mert Gara László mindig várta az embert, egy megoldandó verstani problémával és nyugtalan szíve szemérmesen leplezett, mérhetetlen szeretetével. „Hol vagy? Tudod, hol a rue Surcouf? Átjössz az Invalidusok hídján… Boulevard Latour-Maubourg, míg a presszóig nem érsz: ott befordulsz, és az elsô utca jobbra… Ott élt ez a „hű darab Magyarország"; pontosan nem is igen tudhatta az ember, hol van helye egyáltalán élni ebben az apró szobában, ahonnét lépésrôl lépésre szorították ki a szaporodó könyvek…

A ház nagyon régi volt, szinte vakon tapogatott föl benne a látogató az agyontaposott falépcsôn az elsô emeletre, és húzta meg ott a mesebelien rejtélyes madzagot, amire valóban, mint egy mesében, fölhangzott odatúl valami mormogás, majd egy kulcs dühös átkozása után kinyílt az ajtó, arcunkba csapott a varázslóbarlangok füstje, vághatóan sűrű és könnyszöktetôen csípôs cigarettafüst, és ott állt elôttünk maga a varázsló is, csapott vállal, lehamuzott zakóban, álmatlanságtól piros szemmel, s egy mozdulattal egyszerre invitált, tuszkolt és húzott befelé. „Siess, siess, éppen most hívtam Chaulot-t, beszélj vele!" Azzal kezébe nyomta az elképedt látogatónak a telefonkagylót, és belelökte egy bonyolult vita mélyvizébe.

(Fodor Ilona beszélgetése Illyés Gyulával és kortársaival a Hunok Párizsban születésérôl. Kortárs 1974/3)

PILINSZKY JÁNOS:

A francia költôk vonzalma a magyar költôk iránt a valódi fölfedezés erejével hat. A Kaleidoszkóp (kis színház a latin-negyedben) zsúfolásig megtelik hallgatókkal, s a közönség fele kiszorul az udvarra, be kell ereszteni a kulisszák közé. A hangulat közvetlen és testvéries. Pierre Emmanuellel Weöres Sándor és én a földön ülünk törökülésben. (Emmanuel különben épp ma kapta meg a francia akadémia nagydíját!) Színészek és költôk sorra olvassák fel a verseket: Adyt, József Attilát, Babitsot, Kosztolányit, Radnótit – franciául. Guillevic például oly bensôséges átéléssel szavalja Juhász Gyulát, mintha pillanatra maga az elhagyott költô jelent volna meg közöttünk. Weöres Sándor magyarul is elmondja „Valse triste" című versét a francia tolmácsolás után. Számomra különös élmény, amikor Emmanuel elszavalja leghosszabb versemet, az „Apokrif"-ot, megszállottságig hiteles átéléssel. Weöres Sándorral közösen segítjük vissza törökülésbe. A fesztelen és megis fegyelmezett este Kormos István és Rákos Sándor egy-egy versével zárul.

Mikor elôadás után a színház kapujában órámra nézek, megdöbbenve látom, hogy negyed tizenkettô van.
(Új Ember, 1963. július 14.)

HÁY GYULA: A MAGYAR ÍRÓK BÚCSÚJA
GARA LÁSZLÓ SÍRJÁNÁL

…Ha azt mondjuk, hogy műfordítóként szolgálta az irodalmat, szolgálatának lényegét nem ragadtuk meg. Agitátora, papja, harcos katonája, szervezôje, partizánja, bölcse és bolondja volt a magyar és a francia költészet találkozásának, a nemzeti irodalmak egymásratalálásának egy hatalmas emberi kultúrában…

Nekünk, magyaroknak, be akarta bizonyítani, hogy költészetünk a nagy kultúrnyelvek legellenállóbbjává is lefordítható – és ugyanakkor azt is, hogy költészetünk méltó a lefordításra. Nagy pillanata volt a magyar történelemnek, amikor egy kis, rokontalan nyelvű közép-európai nemzet költészete egyenrangúként fogott kezet a nemzeti költészetek óriásával, a francia költészettel…

A franciák a nyelvüket általában alkalmatlannak tartották arra, hogy más nyelvbôl valóban hű, verstani értelemben is az eredetihez ragaszkodó fordításokat készítsenek. Az egykori párizsi magyar diák elvállalta, hogy a franciák elôtt lerombolja nyelvünknek ezt a képzelt korlátját. Ha azt látjuk, hogy a francia műfordítás ma már új utakon is jár, ne felejtsük el, hogy a leglelkesebb, legmegszállottabb úttörô a mi Gara Lacink volt.

Író, aki nem önmagát írta, költô, aki a költészetet nem tükörnek használta. Heves gesztussal félretolta önmagát, hogy másoknak nyisson utat. Egy sápadt arc, amelynek elmúltával ezer színnel leszünk szegényebbek, egy halk hang, amelynek elmúltával egy csatakürt szava hallgat el, egy vézna termet, amelynek elhaltával egy Atlas válláról hull le a világirodalom, az ember irodalmának kerekedô égiteste.

Ez a mi Gara Lacink, ez a nagy francia irodalom Gara Lászlója, ez a világirodalom Gara Lászlója.
(Irodalmi Újság 1966. június 1.)

SZÉKELY BOLDIZSÁR
(KARÁTSON ENDRE):

AZ ÜGY NEVÉBEN
(GARA LÁSZLÓ EMLÉKÉRE)

…szinte bálványszerűen ott magaslott mindeneken túl a Cél, a Könyv: nyolc évszázad magyar költészetének átfogó válogatása, formahű bemutatása francia nyelven. 1962-ben jelent meg a nevezetes antológia: Gara László teste és vére, amely táplált azóta is szép köteteket, keltett érdeklôdést, szerzett elismerést és hat ezután is, hogy a szervezô élet megtöretett…

Olyan kapcsolat volt közte és az ügy között, mint amilyen az országok és a vvelük jóban-rosszban megosztozó államférfiak között: ezeket a történelem gyakran egymásba behelyettesíthetô értékként kezeli…

Nem meglepô hát, hogy ez a félénk ember, aki saját elbeszélése szerint magyarországi gyűlésen egyszer szólalt csak fel, akkor sem mondván mást, mint: „Elvtársak, nyissák ki az ablakot, rossz a levegô", Párizsban a leggátlástalanabb merészséggel rontott be két világrész kulturális segélyszerveinek kapuján és lábbal tiporva a francia társadalmi érintkezés megjegecesedett szabályait, a legváratlanabb pillanatokban tört rá neves költôkre és írókra, együttműködésüket követelve, munkájuk leszállítását sürgetve. „Emmerdeur de génie" – „Lángeszű tolakodó" – jelentette ki róla Guillevic, s ezzel a megjegyzéssel foglalható össze leginkább szervezô tevékenysége. Több mint kétszáz fôre becsülhetô annak a gárdának a létszáma, amely az év jórészében az ô kezdeményezésére dolgozott hol ingyen, hol éhbérért, hol a legváltozatosabb természetbeni juttatásokért: vacsorameghívásért, tiszteletpéldányért, ajánlólevelekért… Hajcsára, karmestere, vezérigazgatója, kvártélymestere, fullajtárja, koldusa volt fordítóknak, szerzôknek, lektoroknak, négereknek és gépírónôknek, a lehetô legbonyolultabb viszonylatokban. Valamennyi szál az ô telefonjába futott, s nem túlzás azt mondani, hogy az utóbbi tíz esztendô franciára fordított magyar irodalma zömében ennek a legendásan erôszakos készüléknek köszönheti megjelenését, mely – mutatis mutandis – jelentôségében megközelíti Kazinczy Széphalmát.

(Magyar Műhely 1966. június 15.)

ALAIN BOSQUET:
A költészetnek éltél

Neked köszönhetjük, hogy végre felfedeztük a magyar költészetet. Neked köszönhetjük, hogy éppen ezekben a napokban felfedeztük a román és a portugál lírát. Minden percben úgy érezted, hivatalos szolgálatot teljesítesz: hiszen a költészet már nem várhat tovább, eleget várt eddig: Egyre sarkalltál minket, s az elsô meglepetés után megértettük, hogy igazad van: a költészet fáradhatatlan harc is a költészet érdekében. Mindezt bámulatos természetességgel tetted. Lelkesedésednek nem volt párja: Te egyedül a költészetnek éltél. Talán egyikünk vagy másikunk szintén elmondhatná ezt magáról: Te azonban életedet mások költészetére tetted fel. S hogy még pontosabb legyek: életedet a mi költészetünknek szentelted.

Hited mellôl idônként az irónia vagy a bôsz harag sem hiányzott. De mint a megszállottak, tudtál választani, ítélni, az arányokat tiszteletben tartani. Munkád eredménye, hogy ma József Attila, Ady vagy Illyés sorai olyan ismerôsen csengenek fülünkben, mint Apollinaire-é vagy Valéryé. Leromboltad a határokat, s bebizonyítottad nekünk, hogy a költészet egy és oszthatatlan. Ne késlekedjünk a fordítással: a szeretet is ezt parancsolja. A holnapi viszontlátásig, kedves Gara. Közöttünk élsz, nem hagytál el minket.

ILLYÉS GYULA:
Az 1966-os évrôl

December
Rádió-elôadás

Ez az 1966-os esztendô számomra, de baráti körünk számára is csapásokkal teli rettenetes év volt. Soha ennyi betegség, baj és halál nem érte a környezetünket, majdnem babonásan várjuk szinte, hogy minél hamarabb érjen véget, és kezdôdjön egy reménytelibb új esztendô.

Ebben az évben halt meg Tamási Áron, hozzám ugyancsak mély szálakkal fűzôdött kedves barátom, Járdányi Pál, és ami tán különösképpen mélyen érintett, mert tragikus körülmények között végezte életét, a Párizsban élô Gara László, aki talán a legtöbbet tett a magyar irodalom és a magyar szellemiség külföldön való elterjedéséért, mondhatnám Mikes Kelemen óta.

A halála hatása alatt, amit róla verset írtam, azt franciául kezdtem. Nem sokkal utána egy francia nyelvű folyóirat különszámfélét adott ki Gara Lászlóról, és megkért engem is, hogy járuljak valamivel hozzá ennek a folyóiratnak a tartalmához. Akkor én ezt a francia verset adtam át, amit késôbb magam fordítottam vissza magyarra.

Gyász-ének
Gara László emlékének

Noteszunkban egy telefonszám
hűlni kezd;
már kihűlt.
Egy utca ott, a párisi Invalides mögött,
ürülni kezd;
már kiürült.
Egész városrész néptelenedik,
oly sárgára néptelenült,
hogy itt a Szahara.
Nem sietünk többé soha
a Champs de Mars-on át egyenesen
affelé a konok
magában verô forrás-sziv felé,
az oázisba, mely reményt adott
–(„Igazunk lesz, ne félj, ne félj"–)
S most elmerült.
Homokot fú az éjszakai szél
egy hű darab Magyarországra ott
a párisi Invalides mögött
és a hold ismét úgy ragyog,
közönyösen, bután,
ahogy a csillagászati idôk
elôtt
s után.
(Naplójegyzetek 1961–1972)

GARA GYÖRGY:
Levél a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Körének*

És a Gara-életmű?

Mítosz, Magyar önáltatás. Büszkélkedésre kiváló, mint a hajdanvolt három tenger… Az Antológia legalább tizenöt éve beszerezhetetlen. Tehát nincs. Nem létezik. Megérinthetetlen kegytárgy, nem megvásárolható, ajándékozható, élô könyv…

Én a legjobban annak örülnék, ha az Antológia megint kapható lenne, szerény papírkötésben, zsebkönyvként. Nem kerül egy utánnyomás olyan sokba… Gara Lászlónak annyi barátja, harcostársa, híve, védelmezôje, letéteményese van: ha mind adakoznának egy kicsinykét, ha elôfizetôket szereznének, halála huszonötödik évfordulójára még meg is jelenhetne az Antológia második kiadása.

1991. december 11.

* A Gara Lászó halálának huszönötödik évfordulójára rendezett emlékestre.

KERÉNYI KÁROLY:
Hangunk a világnak

A francia nyelvű nagy gyűjtemény, amelyet tartalmán álmélkodva, büszkén s megannyi viszontlátás és újrafelismerés örömével forgatunk, sok más szempontból is méltatást kíván. Mű ez, amely már elvált az alkalomtól, a történelmi pillanattól. Az alkalom és pillanat azok közé tartozott, amelyeket Mannheim Károly úgy jellemzett, hogy „eksztatikus teliségük" mindent egyszerre átlátszóvá tesz, a történelmet alkotó elemeire bontja, amelyekbôl felépült, hogy az legyen, amit megéltünk. Ennyiben ez a mű is hozzátartozik még 1956-hoz, megvilágítja az írók körébôl kiindult forradalom félreismerhetetlen költôi elemének és jellegének az elôzményeit és eredetét, amelyre mi talán nem is gondoltunk, s akik nem magyarok, nem gondolhattak…

Negyvennyolc francia vagy francia nyelvű költô egyesítése a feladat megoldására az 1956-os forradalom nélkül aligha lett volna lehetséges. Merít épp annyit, s maradandósága szempontjából még többet, más forrásokból. S ezek a létrehozójának s – amennyiben egy antológiának közös szerzôje is van – szerzôjének, Gara Lászlónak minden másnál fontosabbak voltak. Elsô sorban a műgond, a költôi nyelv és alak olyan tisztelete, amely ebben a fomában, fodító-költôk együttműködésének megszervezésében s a legjobb fordítások mérlegelésében, kiválasztásában minden példát felülmúl…

Ami most történt arról Gara Lászlónak és az antológia szerkesztésében segítô társának, Sipos Gyulának – egy pár hónappal elôbb Párizsban megjelent másik kiadványa adott már fogalmat és ízelítôt: „Quinze počtes fran¸cais – présentent Le vieux tzigane du počte hongrois Mihály Vörösmarty"…

És természetesen bevilágít a műhelybe Gara László utószava is az antológiához, a magyar költészet fordításának a problémáiról és a lehetô megoldásokról…

A műgond itt nemcsak a költészet, hanem a hűség kultusza is, s a történelmi hűség a magyar költészet egészéhez az antológia másik nagy erôforrása. Cs. Szabó László esszéje áll a kötet élén; igazi műhely-tanulmány, amely nyilvánvalóan az antológia összeállításának nagy élményébôl fakadt. Ha az összeállításban nem vett volna részt Cs. Szabó, ez az esszé ilyen erejű s ilyen méltó nem volna ahhoz, aminek a sodrába lépünk.

Irodalmi Újság, 1962. július 15.

Összeállította A. Szabó Magda