Létezik-e valóban Róma városa vagy csupán Utópia?

RÓMA: egy egész kontinenst éltetô, heves dobogású szív, Cor Cordium – a szívek szíve –, amit Shelley síremlékére véstek a római invalidus temetôben. Róma: Európa szellemi szinonimája. Európa Róma nélkül nem lenne Európa! Sokféle szépséges városa van a világnak, Rómának: sok világa van! Nem könnyű eldönteni, vajon Róma a szent körmenetek avagy a profán karneválok városa-e. Minden emberi helynek, legyen az a legsivárabb, világvégi hely is: van összképe, amelyet az együttható részletek emelnek mintegy önmaguk véletlenszerűsége, esetlegessége, egyszerisége fölé. Ám Róma összképe külön műalkotás (mely művet mintha nem is építészek, szobrászok, kôfaragok, festôk hoztak volna létre a századok önmagukba soha vissza nem térô spirálján…), olyan műalkotás, amely önmagát építette, olyan szuverén városjelenség, amely kimeríthetetlen vitalitásának inspirációs erôterébe vonja, vonzza, integrálja és életteljes egységben tartja az egyes – pillanat-önmagukban oly múlékony, az idôkbôl kíméletlenül kitöredezô – szépséges részeket, az egykori történelmi teljességnek immár megfejthetetlen rejtjelzésű, névtelen, elárvult, porladó darabjait. Mintha most épülnének Róma évezredes romjai: a feldúlt császárfórumok csarnokai, beomlott boltívei, megtört oszlopai, a hódító légiók diadalkapui, a termák, arénák, versenypályák, palatinusi paloták, patriciusi teraszkertek, szenátori villák, vízvezetékek tört pillérei, Vénusz-szobros, titkos pergolák, rejtélyes jósdák, sorsokat ajándékozó, sorsokat eltörlô istenek szentélyei, sugaras márványkutak fölé hajló najád-torzók, falakon kívüli nekropoliszok, ossariumok, a pallida mors bezúzott, kifosztott szarkofágjait: görög rabszolgák, mintha most faragnák… Mintha most épülnének az amfiteátrumok, a sötét ciprussorokkal kísért kolonnádok, a mélységben kínlódók katakombái, az ôsi falakba mélyített kolumbáriumok, mély ciszternák s a legendás harcosok északi vonulásait megörökítô faragott frízek, kétezer tavasz esôitôl elporlott arcú domborművek… S mintha egymás után, most születnének meg a Tiberis-hidak, a beomlott boltozatú tornacsarnokok s az egykori atléták, bajnokok szobrai… Mintha most falazták volna a szépséges, tetszhalott Cecilia Metella teste köré sírboltja tömbjét a via Appián, az ôsi hadiúton, mely harci gályák déli révei felé vezet, s a hódító hajók most bontanának vitorlát, kifutni afrikai partok felé… Most épül Róma: pillanat-ittlétem iramló ideje alatt, és boldog lendülettel indulok sohasem létezett múltak felé, nem is sejtve, hogy utam: kezdetek, jövôk felé visz, ahol nem lesz helyem, ahol nem lesz egyetlen arc sem, hogy élettel viszontlássam, felismerjem, hogy bátor alázattal: nevemmel nevezzem enyémnek és sorsot álmodjak neki: merészet, boldogot, szépet! Igen, nem egyszer megejtett a káprázat, hogy Róma romjait épülni látom, láthatom az etruszk, a latin élet kezdeteit… A császárfórumok kettéhasadt és vassal összepántolt oszlopsorait még nem fejezték be… De Piranesi Róma-rajzain már elkészültek a tervek! Már épül a Pantheon, a Capitolium, a Hadrianus-mauzóleum… Róma demiurgosza éjt nappallá téve dolgozik! Most épülnek az azúr égbolt alatt egymás felé hajózni látszó bazilika-kupolák, a harangtornyok, a hibátlan homlokzatok, a tékozló vízkévés szökôkutak, a San Onofrio, a Santa Sabina, a Quattro Santi Coronati kolostor-kerengôinek szigorú oszloprendje: in more geometrico… nemkülönben a fônemesi, fôpapi palazzók, a városfalak, a városkapuk, a mindent kínáló piacterek…

Az európai történelem mindig Rómától volt viselôs. Régen – vagy tegnap? – írt versek Rómától ihletett sorait idézem: „Rómád zúgaiban, Faustinus, mennyi kis nap / Tűnt tova! Óh napfény! Óh tunikás nyugalom! / Óh liget! Óh forrás! Lágy part, vízmosta homokkal! / Pompázó Anxur-tenger a város elôtt! / Hullámok figyelése, nyugágy pihenôje – hajókat / Látni a tengeren itt, látni amott a folyón…" (Martialis) „Rómából Tiburba vágyom s Tiburból – én szeles! – megintcsak Rómába vissza…" (Horatius). Róma: népek, nemzetek, kultúrák, nyelvek, zenék, táncok feletti, közös európai hazánk! Hosszan tartana felsorolni azokat a költôket, zeneszerzôket, regényírókat, festôket, szobrászokat, építészeket, akik századok során Rómába zarándokoltak, rajongó alázattal, önkívülettel Rómától megajándékozottan… Bizony, még maga Goethe is! Azt sem zárhatjuk ki, hogy Róma egyik középkori sikátorában találkozott az ott bolyongó Fausttal… Ott jegyezte füzetébe: „Man trifft Spuren einer Herrlichkeit und einer Zerstörung, die beide über unsere Begriffe stehen." Messzi századokkal Goethe itáliai utazása elôtt, Petrarcát is versírásra indította Róma. „L’antiche mura ch’ ancor teme ed ama / E trema ’l mondo quando si rimembra / Del tempo andato…" Róma épül, építi önmagát, szemünk láttára, fényképezôgépeink és videokameráink elôtt, mintha Bramante, Michelangelo, Raffaello, Sangallo, Giacomo della Porta, Maderna, Cortona, Rainaldi, Peruzzi, Vignola, Bernini, Borromini, Nervi soha nem is léteztek volna… A hármas-szökôkutas Piazza Navonát mintha nem Bernini kihívó géniusza szülte volna, hanem maga Mamma Roma, akárcsak a virágokat a Campo de’ Fiorin, Róma legszebb piacterén, ahol egykor, pápai parancsra, a meg nem alkuvó filozófus, Giordano Bruno kivégzô máglyája lángolt, s ahol 1975-ben Pier Paolo Pasolini ravatala állt, búcsúzók, gyászolók hatalmas tömegében.

Rómát boldogan bolyongva – a vitathatatlan történelmi „tények" ellenére – sokszor lett úrrá rajtam az az emelkedett érzés, hogy Róma egyszerre, egyetlen, istenektôl inspirált pillanat alatt épült fel, megszentelt hajlékaként az egész emberiségnek! Önfeledten, már-már önkívületben tett római sétáimon fogtam fel, hogy bár Róma minden temploma, bazilikája, harangtornya, kupolája, homlokzata, szökôkutas tere, szobros palotaudvara, szűk sikátora és minden, örökre tovatűnt társai után forduló torzója: külön-külön, önmagában is lenyűgözôen szép, mégis létezik, látható egy rejtélyes, ôsi Róma-egész, amely a csodálatos, sugárzó részeket összefogja, egybeveszi és egyben-tartja. Ebben az egyesítésben a részletek, a városrészek, mintegy magasabb szépségbe szárnyalnak, az összkép által mélyebb értelmet nyerve, önmagukon túlmutatva olyan históriai horizontra emelkednek, ahová Berlitz Guides-, Baedeker-tudással, Travel Guides-ismeretekkel, színes képekkel teli útikalauzokkal követni nem lehet és nem is érdemes ôket, hanem csak türelmes áhítattal, hogy ne mondjuk: térden…

Igaz a mondás: Minden út Rómába vezet! Ám fordítva tán még igazabb: Róma ôsi útjai vezetnek szerte a világba, a világhoz! Rómában lenni, lehetni, Rómában idôzni: kegyelmi állapot, éspedig nem csupán vallásos, hites, hanem evilági értelemben is! A pusztultságukban is nagyságos régiségek rejtélyes forrású erejükkel reményt és bizakodást adnak a jövôidôkhöz, az eljövendôkhöz, holnaphoz, holnaputánhoz, távoli tavaszok kivárásához, számunkra már meg nem élhetô májusok virágaihoz, álmaihoz… Ahogy Károlyi Amy írta: „Rómában is meghal az ember." De ez nem biztos! Hiába vannak Rómában is temetôk – Campo Santók –, fekete ciprusokkal (az egyik sírhant alatt John Keats álmodja Rómát…), úgy tűnik, Rómához még a halál is habozva, hosszú kerülô utakon közelít…

Bármerre indul is el az ember Róma városában, akár az ókori, akár a középkori, akár a reneszánsz, akár a barokk városrészek felé: a kuszán-szép részletek látszólagos „diszharmóniáját" a megtisztító teljesség harmóniájába emeli Róma egésze, sugaras, sugárzó egyetemessége!

Mérsékelve a pátoszt, legyen annyi elég, hogy Róma: szép. És ezt tudja Róma.