Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követô önvizsgálat és kiútkeresés a bécsi udvar és a Magyarország közötti kiegyezéshez vezetett. A kompromisszum, amelyet 1867-ben kötöttek, kölcsönös belátáson alapult. I. Ferenc József osztrák császárral az olasz–francia erôktôl 1859-ben, a poroszoktól pedig 1866-ban elszenvedett vereségek értették meg, hogy a birodalom nem nélkülözheti a magyarok támogatását. A „rebellis" magyarok viszont függetlenségi harcuk kudarcából okulva, illetve a nemzetiségi lakosság autonómiatörekvéseivel, sôt részben szeparatizmusával szembesülve jutottak arra a következtetésre, hogy a történelmi magyar állam teljes függetlensége nem tartozik az elérhetô célok közé.

Az osztrák–magyar viszonyt új alapokra helyezô 1867. évi XII. tc. értelmében a Habsburg Birodalom két államból állt: a Magyar Királyságból és az Osztrák Császárságból. (A Magyar Királyság nemcsak Erdélyt, hanem Horvátországot és a volt Határôrvidéket is magába foglalta.) Bár mindkét ország rendelkezett saját parlamenttel, kormánnyal és közigazgatással, az állami szuverenitás valamennyi attribútuma felett egyik sem diszponált. Az államélet három alapvetô ügykörének, a külügynek, a hadügynek és az ezekkel kapcsolatos pénzügyeknek a szempontjából az Osztrák–Magyar Monarchia egyközpontú állam maradt. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó személyén túl, aki egyszerre volt osztrák császár és magyar király, a birodalom két részét úgynevezett közös ügyek is összekapcsolták.

A birodalom osztrák felétôl eltérôen, amely számos tartományra oszlott, a magyar állam – egyetlen kivételtôl eltekintve – közigazgatási szempontból egységes volt. A kivételt Horvátország jelentette, amely az 1868. évi XXX. tc. értelmében széles körű területi és politikai autonómiát élvezett. A horvát–magyar államközösségen belül – ahogy a törvény fogalmazott – Horvátország „belügyei tekintetében saját törvényhozással és autonóm kormányzattal bírt". A horvát törvényhozás szerve a szábor, a végrehajtó hatalom feje pedig a bán volt. Horvátország különleges jogállása fejezôdött ki abban is, hogy a képviselôházba negyven, a fôrendiházba pedig két képviselôt delegálhatott, akik ott anyanyelvükön is felszólalhattak.

A magyar állam többi nemzetisége ilyen széles körű jogokban nem részesült. Bár a kiegyezést megalkotó magyar elit fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül minden állampolgárt egyenlô jogokkal ruházott fel, sôt a nem magyar népek számára egyházi, iskolai és községi szinten számos különjogot is biztosított (például szabadon hozhattak létre és tarthattak fenn anyanyelvi iskolákat), politikai nemzetként, azaz egyenjogú államalkotó partnerként nem ismerte el ôket. Ebbôl következett, hogy a románok, a szerbek és a szlovákok által követelt területi autonómia biztosítását következetesen elutasította, s a nyugat-európai és észak-amerikai államnemzeti felfogást érvényesítve az állam, azaz a törvényhozás és a kormányzat egyedüli és kizárólagos nyelvévé a magyart tette. „Magyarország összes honpolgárai – tükrözôdött ez a szemlélet az 1868. évi nemzetiségi törvényben (XLIV. tc.) – az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja", s minthogy „a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar levén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar." Ez nemcsak Kossuth emigrációban kikovácsolódott társnemzeti koncepciójához, hanem a kollektív jogokra kevesebb súlyt helyezô Eötvös József liberális elképzeléseihez képest is visszalépést jelentett.

Az egy politikai nemzet fikciójához a kiegyezés utáni magyar vezetôk is megingathatatlanul ragaszkodtak. Az 1868-as nemzetiségi törvény nem magyar nyelvek és kultúrák iránti toleranciáját ugyanakkor egyre kevésbé érvényesítették. Az anyanyelvű oktatás támogatása helyett inkább a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésére, s ezen keresztül nyelvi-kulturális magyarosításra törekedtek. A kulturális homogenizációnak és a magyar szupremácia megerôsítésének egyik élharcosa az 1870-es és az 1880-as években Grünwald Béla volt. A méltányosabb és toleránsabb elképzelések zászlóvivôje pedig – egyre inkább fehér hollóként – Mocsáry Lajos.