Grünwald Béla 1839. december 2-án született a Hont vármegyei Szentantalon, magyarosodott német gazdatiszt és szlovák anya gyermekeként. Jogot tanult, ifjúkorában járt Párizsban, Berlinben, Heidelbergben, majd hivatalnoki pályára lépett. 1868-ban Zólyom vármegye fôjegyzôjének választották, 1871-ben ugyanitt alispán lett. Az itt szerzett tapasztalatokat használta fel a hetvenes években írott, a közigazgatás és a nemzetiségi kérdés, valamint a közszabadság kérdéseit boncolgató röpirataiban. Származása ellenére nem jelentett számára problémát a szlovák nemzetiségi mozgalommal szembeni fellépés. Nevét 1874-ben ismerte meg az ország, mikor az ô kezdeményezésére a vármegye közgyűlése követelte a kormánytól a közművelôdési céllal 1862-ben létrehozott Matica Slovenska és a három szlovák gimnázium bezárását, Turócszentmártonban, Nagyrôcén és Znióváralján, mivel ott – indoklása szerint – „pánszláv propaganda" folyt. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium némi vonakodás után meghajolt a felvidéki vármegyék mozgalma elôtt és a bezárás mellett döntött. A Maticát szintén betiltották. Grünwald neve ezzel fogalommá vált: a „grünwaldizmus" ettôl kezdve a kisebbségekkel (elsôsorban a szlovákokkal) szemben követett erôskezű, a jogokat lehetô legszűkebben értelmezô nemzetiségi politikát jelölte.

A vármegyei rendszer átszervezésérôl vallott nézeteit Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség (1874) című munkájában fejtette ki. Elképzeléseinek középpontja a „magyar állam konszolidációja" volt. Grünwald szorgalmazta vármegye és állam új alapokra helyezését, a mellérendeltség megszüntetését. A vékony röpirat oldalain a Zólyom vármegyei alispán nagy találékonysággal fejtette ki a kinevezési rendszer elônyeit és kedvvel tette nevetségessé az önkormányzatiság védelmezôinek érveit. A magyarok nem a kontinens angoljai – állította –, mert „az angol tevékeny, a magyar tunya és munkakerülô". És akik a magyar és az alkotmány ez irányú hasonlóságait hangsúlyozzák, „ez által világosan elárulják, hogy se az angol, se a magyar viszonyokat nem ismerik". A vármegye nem az alkotmányosság védbástyája, ott „rothadt állapotok uralkodnak", és a magyar állam szétesése ott igen elôrehaladott állapotban van – vélte a politikus. A közigazgatás modernizációja és az 1872–73-as reform folytatása azonban Grünwaldnál nem öncél: egyik legfontosabb eredménye a magyar etnikum uralmának biztosítása lenne.

Számára ez az uralom nem volt egyértelmű a hetvenes évek közepén, sôt úgy látta, hogy a magyar elem bizonyos területeken visszaszorulóban van. Nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy ez távlatilag mit is jelenthet: „a magyar államban vannak olyan elemek, melyek az államot negálják, melyek az államon kívül esô súlypontok felé gravitálnak, melyek felhasználnak minden eszközt, hogy a magyar állameszme hatalmát gyöngítsék s ez által az állam szétbomlását elôidézzék". A védekezésnek azonban megvoltak a határai: Grünwald elképzelése szerint az asszimiláció és a magyar faj térnyerése nem mehetett végbe erôszakos úton és a magyar állam erôsödésének a „hazafias, liberális kormány" egy szilárd akaratú, öntudatos államférfi vezetése alatt szabhatott irányt. Liberalizmus és nacionalizmus ellentétében az utóbbit részesítette elônyben. Inkább áldozzunk fel néhány szabadelvűnek látszó intézményt – mondta – azért, hogy utódaink egy erôs magyar államot kapjanak, ami jobb, mintha szabadelvűségünket hagynánk az utókorra, a „magyar állam nélkül".

Álláspontját mindenekelôtt A felvidék (1878) című röpiratában fejtette ki. Százoldalas munkája elsô részében a „tót" nemzetiség magyar államra való veszélytelenségét és nemzethűségét hangoztatta és nyomatékosította a kétmillió szlovák ajkú lakos megnyerésének hasznát. Nem elsôsorban asszimilálni kívánta ôket – bár az értelmiségüknél ezt kívánatosnak tartotta, éppen ezért látszott számára szükségesnek az önálló értelmiségképzést elôsegítô három gimnázium bezárása. Grünwald elképzelése szerint a szlovák tömegeket nem volt szükséges magyarosítani, olyasféleképpen kellene kiszakítani ôket a szlávság testébôl, ahogy a német ajkú elzásziak is hűséges állampolgárai lettek Franciaországnak. Ez a program – végrehajtása esetén – döntô fölénybe juttatta volna az akkor tizenhárom milliós Magyarország hétmilliós magyarságát a nemzetiségekkel szemben. Az addigi kormányok nem sokat tettek a program megvalósításáért, az 1868-as nemzetiségi törvény pedig szerinte egyenesen a szlovákosodást segítette elô, amikor lehetôvé tette nemzetiségi nyelvű népiskolák felállítását.

A zólyomi alispán elképzeléseinek, ô úgy érezte, elsôsorban a szlovák nemzetiségi mozgalom állta útját. Grünwald egyértelműen megkülönböztette a reformkori anyanyelv- és kultúraápoló mozgalmakat a ’48 utáni politikai irányú szervezkedéstôl. A szerinte részben külföldrôl irányított szlovák nemzetiségi mozgalom értelmiségi bázisát tartotta veszélyesnek. A Matica Slovenska turócszentmártoni központja volt a bázisa egy, az egész országrészre kiterjedô politikai szervezkedésnek. Grünwald bíráló soraiban nem tartózkodott a személyeskedô, lekicsinylô, sôt a szlovákokat egyenesen nemzeti és emberi önérzetükben sértô kijelentésektôl: szerinte a „tót" nemzeti mozgalom vezetôi és tagjai szűklátókörűek, alapjában véve műveletlenek, enyveskezűek és a magyarság ellen a legalpáribb uszítást folytatják.

Szlovák kultúra, nemzeti hagyomány nincsen, amit annak tartanak, az voltaképpen azonos a magyar kultúrával és hagyománnyal. A baj orvoslására javasolt „grünwaldi terápia" határozott állami fellépést kívánt. Az államnak kinevezési gyakorlatával meg kell akadályoznia az iránta ellenséges elemek beépülését a közigazgatásba, az erélyes központi politikának vissza kell adnia a színszlovák vidékeken élô magyar birtokos nemesség önbizalmát, a közoktatásban rendezni kell a viszonyokat: a tanítókat függetleníteni kell az egyház befolyásától, a tankönyveket szigorúbban kell ellenôrizni és a tanfelügyeleti rendszert a lehetô legkövetkezetesebben alkalmazni. A röpirat külön foglalkozott a szlovák papok tevékenysége vagy egyéb okok miatt eltótosodott falvak sorsával: visszamagyarosításukra lelkészek, tanítók küldésével, állami szubvenciókkal kell törekedni. Végül a lehetséges mértékig „nemzethű" irányba kell terelni a katolikus, illetve az evangélikus egyház hivatalos irányát, felszámolva pánszláv irányú szemináriumokat, tanítóképzôket, és megakadályozni, hogy a protestáns autonómia örve alatt a szlovákság lazítani próbáljon a magyarsággal szembeni függésén. Ez a küzdelem a magyarság szempontjából – élethalálharc. A röpirat e regenerációról vallott felfogását nevezte egyik kritikusa, a szlovák Michal Mudron „minden erkölcsi érzelembôl való kivetkôzésnek"-

A képviselôházban azonban Grünwald nem tudta tettekre váltani elgondolásait: a hatvanhetes kormánypártból is ezért lépett ki, ám az ellenzék még ennyi esélyt sem nyújtott számára. Saját pártjában, a hatvanhetes ellenzék körében is egyre inkább a partvonalra szorult. Programja nem nyerte meg mindenki tetszését. És amikor Szilágyi Dezsô, az Apponyi-féle ellenzéki párt közigazgatási szakértôje 1886-ban visszalépett a kormánypártba, a párt vezére rögvest a vármegyét aranyborjúként tisztelô függetlenségi ellenzék irányában kezdett tapogatózni. A politikailag ellehetetlenült Grünwald ekkor fordult a történetírás felé. Elsô művéért, az 1888-ban megjelent A régi Magyarországért az Akadémia levelezô tagjának választotta. 1890-ben pedig Az új Magyarország címmel Széchenyirôl írt könyvet.

A kilencvenes évek elejére erôsen meggyötörte ôt betegsége, magánéleti gondjai is nyomasztották, történetírói működését sokan nem tartották „céhbeli", komoly munkának és végül teljessé vált politikai elszigeteltsége is. 1891. május 4-én, a Párizs melletti Courbevoie-ban, a Szajna partján fôbe lôtte magát. A Montmartre temetôjében helyezték nyugalomra. Személyisége, működése számos hasonlóságot mutat a kor „elveszett nemzedékének", Tolnai Lajosnak, Komjáthy Jenônek, Péterfy Jenônek, Reviczky Gyulának sorsával. Programja arra példa, hogy liberalizmus és nacionalizmus összebékítése már korántsem volt oly problémamentes, mint 1848 vagy akár 1860 elôtt látszott. 1945 után Andics Erzsébet kísérletet tett arra, hogy a polgári radikálisok egyik szellemi mesterének tartott Grünwaldot is beemelje a szocialista kánonba: a kísérlet pontosan az említett két eszmeáramlat széttartása miatt azonban nem sikerülhetett.