1886. február 8-án Mocsáry Lajos képviselô élete egyik legnagyobb szónoklatában vonta felelôsségre a magyar kormányt és az ellenzéket az országban elburjánzott „kultúrsovinizmusért". Az ehhez hasonló kemény hangvételű bírálat szokatlan volt egy magyar nemzetiségű képviselôtôl.

Mocsáry Lajos ekkor már sokak által elismert, de csak kevesek által szeretett szakértôje volt a nemzetiségi kérdésnek. Már 1860-ban a nagyközönség elé lépett egy új szemléletű nemzetiségpolitikai gyakorlat bevezetésének az igényével. Az ebben az évben kiadott Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában című munka alaphangját a szerzô mély humanizmusa adja meg. A benne vázolt program a békés egymás mellett élés, illetve a nemzetiségeket egyenrangú társnemzetként kezelô gyakorlat jegyében fogant. Mocsáry szerint a magyarosítás egyetlen jogos célpontja maga a magyar nemzet, amely igencsak rászorul erre. A nemzetiségek (amúgy is reménytelen) elmagyarosítása helyett, a magukat magyarnak vallók magyarságát kell elmélyíteni, és a minôséget a mennyiség elé helyezni. Elképzelései szerint a magyar nyelv hegemóniája egyedül az országgyűlés tanácskozási nyelveként nyilvánulhatott volna meg, mivel a korszak technikai színvonala lehetetlenné tette a többnyelvű tárgyalást. Az alsóbb szinteken: a megyékben, járásokban, községekben mindenki szabadon használhatta volna anyanyelvét, és hivatalos ügyeit is jogában állt volna azon intézni. Mindezt azzal az alapfeltevéssel támasztotta alá, hogy a vegyes lakosságú területeken mindenki megérti a másikat, és egy bizonyos (a tisztviselôktôl megkívánt) műveltségi szinten már az aktív nyelvtudás is elvárható. Az elképzelés szerint az országos hivatalokban a belsô tanácskozási nyelvet maguk a hivatalnokok határoznák meg, az ügyfelek számára az államnak kell gondoskodnia tolmácsról. Az oktatásban egyenrangúak lennének a nemzetiségi nyelvek, minden iskolában oktatnák a magyart, míg a magyarok a hozzájuk legközelebb esô kisebbség nyelvét tanulnák.

A Néhány szó… mintegy negyedszázaddal a Programm… után született. Idôközben megvalósult a kiegyezés, megszületett az 1868-as nemzetiségi törvény, amely számos helyen bizonyult szűkmarkúbbnak Mocsáry 1860-as elképzeléseinél, és szellemében is távol állt tôle. A törvény legnagyobb hibája azonban az volt, hogy megsértése esetére semmilyen szankciót nem tartalmazott, viszont a hatalom számára több kiskapu tette lehetôvé a kijátszását. A magyar nacionalisták éltek is a lehetôséggel, és az 1880-as évekre a helyzet odáig fajult, hogy egyes miniszterek a törvény visszavonásával fenyegetôztek arra az esetre, ha a nemzetiségiek továbbra is annak következetes betartását követelik, Mocsáry ezt a folyamatot próbálta megállítani 1886-os megszólalásaival. Az írás műfaja politikai röpirat, és tekintélyes része napi politikai eseményekkel foglalkozik, illetve azokra utal. A szerzô nem vázol fel részletes nemzetiségpolitikai programot, inkább a már meglevô nemzetiségi törvény betartására szólít fel. Úgy látja, hogy a nemzetiségeknek a magyar állam kereteit feszegetô követelései csupán a magyar túlkapásoknak köszönhetôek, s abban az esetben, ha garanciát látnak az 1868-os nemzetiségi törvény betartására, akkor reális kompromisszumként elfogadják azt. Kortársaihoz hasonlóan Mocsáry számára is természetes a magyar szupremácia, amit a történelmi érvek mellett azzal is alátámaszt, hogy a magyaroknak ez az egyetlen nemzetállama van, míg a nemzetiségek anyanemzetei saját független országgal bírnak. Természetesen nem mond le Magyarország területi integritásáról, de ugyanakkor elismeri a kisebbségek jogát arra, hogy szoros kapcsolatokat ápoljanak az anyanemzettel, valamint az anyanemzet jogát arra, hogy a kisebbségek jogát figyelemmel kísérje, és érdekükben a szavát hallassa.

Szorosan vett nemzetiségpolitikai tervei mellett Mocsáry külpolitikai elképzelései is figyelemre méltóak. Bár a hazai magyar közvéleményhez hasonlóan a Kossuth által tervezett Dunai Konföderációt irreálisnak tartja, úgy látja, hogy egy szoros szövetségesi viszony kívánatos lenne az újonnan függetlenedett szomszédos balkáni államokkal: Szerbiával és Romániával. A függetlenségi párt alapítójaként Mocsáry természetesen Magyarországnak a birodalomtól való esetleges elszakadását is számításba veszi. Ebben az esetben – véli – az országnak létérdekévé válna a vázolt szövetségi rendszer, de a monarchia kereteinek fennmaradása esetén sem járható út a két déli szomszédnak az orosz szövetségbe kényszerítése a nemzeti sérelmek miatt. A század végére kialakult geopolitikai helyzet tehát szükségszerűvé teszi a nemzetiségekkel való kiegyezést.

Az írás egyik elsôdleges célpontja az erôszakos magyarosító politika, és ennek élharcosai: a különbözô közművelôdési egyletek. Mocsáry emberileg és politikailag is helytelennek tartja a többségi nemzet részérôl megnyilvánuló magatartást. Úgy látja, hogy az ország lakosai lehetnek egyszerre hűségesek az államhoz és saját anyanyelvükhöz, kultúrájukhoz. Kíméletlenül ostorozza a magyar politikának a nemzetiségi törvény szellemével ellentétes gyakorlatát, és a kormánynak, valamint az ellenzéknek a sovinizmus terén folytatott meggondolatlan versenyét, amelynek következménye a nemzetiségek teljes elfordulása a magyarságtól. Az ószövetségi próféták szellemét idézô szavai szerint: „Minden igazi sérelem fel van írva a rézfokos nyelére."

A mű igazi címzettje a magyarság, de néhány gondolata a nemzetiségekhez szól. Rövid történelmi áttekintéssel azt kívánja bizonyítani, hogy nem érdemes a magyarok ellen a császárral szövetkezniük, mivel a birodalmi politika nem ismeri a hála fogalmát, és mindenkor érdekeinek megfelelôen cselekszik. Márpedig ezeknek hosszabb távon a magyarokkal való szövetség felel meg, és ezért birodalmi szempontból a nemzetiségiek csak egy-egy válságos történelmi pillanatban, a magyar függetlenségi törekvések ellensúlyaként válnak fontos tényezôvé. Mocsáry teljesen logikusan úgy érzi, hogy a birtokon belül lévônek, tehát a magyar félnek kell megtenni az elsô lépést egy toleráns nemzetiségi politika megvalósításával az ország népeinek békés egymás mellett élése felé.

Mocsáryra számos melléknevet aggattak kortársai. A magyar sajtó „románosan" Mocsáriulunak, Cassandrának, a nemzetiségiek corb albnak, biely havrannak (fehér hollónak) nevezték. Nemzetiségpolitikai elképzeléseivel sajnos tényleg fehér hollóként állt magyar képviselôtársai között. Nem volt korának embere, magányos Don Quijoteként küzdött a magyar közvéleményt eluraló túlzott nacionalizmus ellen. Mindazonáltal kérdéses, hogy a Mocsáry-féle nemzetiségi politika érdemben megakadályozta volna-e Magyarország felbomlását. Valószínűleg nem szabott volna gátat a környezô államok hódító étvágyának. Magyarországnak feltehetôen csak erkölcsi haszna lett volna a toleráns nemzetiségi politikából. Igaz, ez esetben az utókornak kevésbé kellene pirulnia a „fehér holló" ritkasága miatt.

A magyar nemzetre nagy és nehéz feladat vár, neki másod izben kell megalapítania e hazát. Ki kell találnia miként szervezze aként ezt az államot, hogy az ne csak conglomeratuma legyen azon nemzetiségi alkatrészeknek, melyek most már egymástól elkülönülve és magukban consolidálva állnak itt, mint felhalmozott építôanyag, hanem legyen és maradjon szerves egész, melyet egy általános hatású bensô erô össze tart.

…muszkának, németnek való az erôszak, a pressio eszközei, mi ily eszközök használatában, ha tanácsos volna is különben a mi helyzetünkben, csak kontárok tudnánk lenni, mert nem fér a magyar ember lelkéhez.

…a mostani ivadékot az 1848–49-iki dicsôségnek még élénken lobogó lángja hevíti. De miután úgy látszik, van még idô hozzá, jó lesz ha azon leszünk, hogy szárazra helyezzük el a puskaport. Deficit, corruptio s a közösügyes boldogságnak többi áldásai mind nem aggasztanak, … de van egy bajunk, nagyobb valamennyinél, amelynek elhárításáról nem lehet elég korán gondoskodnunk, s ez a nemzetiségekkel való rossz viszony.

…egy mázsa martirdicsôségért nem adnék egy font sikert, annál kevésbbé, mert nekünk nincs idônk arra, hogy majd valamikor késôbben jöjjön meg a nemzetiségi helyes politika felismerésével a martiromság hasznos eredménye.

Jól tudom én, hogy forró szerelmi ömlengések után is következik néha válóper… a nemzetiségek körében sem létezik olyan hangulat, mely komoly akadálya lehetne az egymás megértésének és a kibékülésnek.

Hála istennek csakugyan úgy áll a dolog, hogy a magyar s a többi népek közt valódi fajgyülöletet nem tapasztalunk, …talán még nagyon könnyen is barátkoznak, s innen van az a sokat panaszolt, bár épen oly nagy mérvben alig létezô eloláhosodás, tótosodás, a melynek, ha szorgalmasan kutatjuk, alig kisebb mérvű elmagyarosodás felel meg a köznép körében is.

Én egyedül azt mondtam, hogy az 1868-iki nemzetiségi törvényt meg kell tartani, végre kell hajtani becsületesen, hogy ehez képest az állam részérôl támogatni kell a nemzetiségek culturalis törekvését, segélyezni kell nemzetiségi nyelvű tanintézeteket; mondtam és mondom, hogy a hivatalok betöltésénél – ismét a törvény rendeletéhez képest – kellô tekintettel kell lenni a nem magyar ajkú honpolgárokra; mondtam, hogy meg kell már egyszer szüntetni azt a botrányos erdélyi választási törvényt, vagyis a kerületek beosztásának, s a censusnak ottani állapotát; mondtam, hogy fel kell hagyni a közművelôdési egyletek azon irányeszmélyével, mely a nemzetiségek létszámának fogyasztását tűzte ki feladatul; mondtam, hogy fel kell hagyni azon insultálással, hogy magyar és hazafi egy értelmű, tehát hazaáruló mind az, a ki nem magyar.

Az én álláspontom a legalitás, t. i. az 1868-iki nemzetiségi törvény. Ez a törvény a nemzetiségi ügynek egyik legnevezetesebb mozzanatát, t. i. a 60-as években létrejött jó hangulatot s kibékülést képviseli. Ezt a törvényt, mint minden élô törvényt végre kell hajtani becsületesen, meg kell tartani betűjét, és szellemét; és nem kell gondolni eltörlésére vagy lényeges megváltoztatására, mert alaptörvény az természeténél fogva…

Ennek az államnak magyar államnak kell lenni, – ezt mondja minden politikus, a ki az ország ügyeivel foglalkozik, mondja az a sok magyar ember is, a ki nem az anyatejjel szitta be a magyarságot, de azért oly melegen ragaszkodik hozzá, mint a puszták fia; és mondja az idegen is …, mert belátja, hogy a földnek ezen a foltján másféle államot fentartani lehetetlen.

A magyar… saját suprematiájáról soha sem fog lemondani, mert ez nála az önbecsüléssel és a hazafisággal teljesen egybeforrt… De hiszen ezt a suprematiát, ezt a vezérszerepet nem akarják kérdésessé tenni, nem akarják elvitázni tôlünk maguk a hazánkbéli nemeztiségek sem.

Az absolut igazság követeli a nemzetiségektôl, hogy az állam magyar jellegében megnyugodjanak, mert a mi számunkra a nagy világon nincsen hely ezen kívül, nekik be kell érniük azzal, hogy nemzetiségi tekintetben solidaritást tartsanak az e hazán kívül független államot alkotó fajrokonaikkal… Ezek a következtetések jól megfontolva annak fölismeréséhez vezethetnek bennünket, hogy bármi nehézségeket okozzanak a nemzetiségekhez való viszonyaink, van azoknak elônyös oldaluk is, s éppen e viszonyokban számunkra a jövônket biztosító erônek forrása rejlik.

Az a tény, hogy hazánkban nagy számmal léteznek oly emberek, kik fajrokonai… szomszéd független államokat alkotó nemzetek, bizonyos kapcsot képez köztünk és ezen nemzetek közt, mely kapocs nem maradhat hatás nélkül egymáshoz való nemzetközi viszonyunkra… Hozzájárul ehhez, hogy… közös ellenségünk van egy nagy hatalmasságban, mely a hódítás politikáját követi; teljesen világos ez a románokat illetôleg, kiknek ép ugy, mint nekünk létkérdés az Oroszország ellen való védekezés, de így áll a dolog az egyes szláv törzsekre nézve is, ha szabad létre tartanak számot…

Az adott helyzet a szövetségnek természetes alapját képezi köztünk s a délkeleti kisebb államok és országok között.

…a szóban levô szomszéd államokhoz való jó viszonyok fentartására szükséges az, hogy idebent jó viszonyban legyünk a nemzetiségekkel… Tehát ugyanaz az eszköz, mely a belbékét a honpolgárok közt biztosítja, egyszersmind megszerzi a jó nemzetközi viszonyokat is…

A mi viszonyaink természetének követelménye az is, hogy ne nézzük nagy féltékenységgel, ha a mi nemzetiségeink a határon túli fajrokonaikkal érintkeznek s szorosabb összeköttetéseket tartanak fenn, mint ez különben szomszéd népek között elôfordulni szokott, … a külföldi fajrokonok nemcsak élénken érdeklôdhetnek a mi nemzetiségeinkért, de azoknak prókátorai is lehetnek.

…az a szövetség, melyrôl én szólok, már meg van keresztelve „Dunai confoederatio" néven, de komolyan az elméket alig foglalkoztatja. Nem azon alakban, a melyben egyidôben fölmerült, nem szövetségi állam, de szövetkezô államok formájában nagyon is méltó volna vele foglalkozni…

Lehetetlen, hogy ezt utóvégre is be ne lássa a magyarság; lehetetlen, hogy be ne lássa, miszerint szembe szállni a birodalmi egységre törekvéssel is meg a nemzetiségekkel is egyenesen képtelenség …, hogy a magyarosítási utopiák kergetésével a birodalmi egység molochjának karjai közé rohan.