1938 márciusában a hitleri Németország katonai fenyegetéssel kikényszeríti Ausztria csatlakozását, az Anschlusst. Az akkori bécsi katolikus tekintélyelvű kormányzat a végsôkig védekezik. Fegyveres ellenállást azonban nem kockáztat, tekintettel Ausztria gyengeségére és elszigeteltségére, de tart az illegális nemzetiszocialisták oldaláról fenyegetô veszélytôl is. Az osztrák segélykiáltásokat a külföld elereszti a füle mellett. Csupán Mexikóból érkezik titlakozó jegyzék, ami persze nem sokat nyom a latban. Nagy-Britannia például a segítségért folyamodó osztrákokat azzal utasítja el, hogy hiszen 1918 után még ôk maguk keresték a csatlakozást Németországhoz. Ez igaz, csakhogy akkor még nem egy nemzetiszocialista Németországról volt szó.

Másfelôl az is tény, hogy a Németországhoz való csatlakozást nagyon sok osztrák örömmel üdvözölte, hogy sokuk már elôtte is tagja volt az illegálisan szervezkedô náci pártnak, hogy az Anschluss után sokan túllihegték az ünneplést és az antiszemitizmust. A német bevonulás végsô kiváltója azonban mégiscsak az volt, hogy az osztrák kormány Ausztria függetlenségérôl népszavazást írt ki, végsô eszközként a német nyomás elhárítására. Hitler nyilván tartott a népszavazás eredményétôl.

Vegyes képlet

Az elkövetkezô hét évben Ausztria továbbra is ambivalens és megosztott képet mutat. Kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a náci bűntettekben aránylagosan több osztrák vett részt, mint német. Mások ezzel szemben Gestapo-jelentéseket idéznek, miszerint Ausztriában a háborús lelkesedés kisebb volt, mint az „Altreich"-ben. Volt szervezett osztrák ellenállás is, persze távolról sem akkora, mint Lengyelországban vagy Jugoszláviában. Az ellenállás megoszlott egy osztrák-katolikus, egy részében monarchista ágra, valamint egy baloldali ágra, mely utóbbi mindenekelôtt a Vörös Hadsereggel, illetve Tito partizánjaival működött együtt.

A szövetségesek 1943-ban Ausztriát jelölték meg mint Hitler elsô áldozatát. Ez kétségkívül igaz. Az osztrák állam áldozat volt. Más a helyzet azonban az ország lakosaival. Közülük nagyon sok volt az áldozat, de sajnos nagyon sok volt a tettes is.

A háború utáni elsô négy évben ez még teljes mértékben tudott dolog volt. Rendkívül szigorú törvények sújtották a nácikat: minden párttagot kizártak a választásokból és a köztisztségekbôl, büntetôeljárások tízezreit folytatták le, több mint negyven halálos ítéletet hajtottak végre. Lassan azonban enyhültek a rendszabályok, néhány év után az orvosok és más szakértôk hiánya fontosabb szempont lett, mint a további büntetés, úgyhogy kezdtek ismét nemzetiszocialistákat alkalmazni. Az 1949-es választásokon az egykori náci párttagok már megkapták a szavazati jogot.

A pártok ekkor csúf opportunizmussal az ellenkezô magatartásra váltottak. Ha a korábbi években még azzal csináltak választói propagandát, hogy a Szibériában sínylôdô hadifoglyokat – sok osztrák tíz évet is lehúzott a szovjet táborokban – majd egykori párttagokkal váltják ki, 1949 után hirtelen fordulat állt be. A pártok most versengeni kezdtek az egykori nemzetiszocialisták szavazataiért. Jól emlékszem például egy sok évvel késôbbi szlogenre, amelyet a szociáldemokraták dobtak be elnökjelöltjük, Adolf Schärf mellett: „Aki egyszer már Adolf mellett volt, idén is Adolfot választja."

Ez a hullám 1970-ben tetôzött, amikor (az egyébként zsidó származású) Bruno Kreisky lett a kancellár: parlamenti többségét az FPÖ segítségével biztosította. És Kreiskyt sajnos nem zavarta, de egyik külföldi kormányt sem, hogy az FPÖ élén egy egykori magas rangú SS-tiszt áll, akinek az egysége Lengyelországban háborús bűncselekményekbe keveredett, jóllehet sosem tisztázódott, hogy ez a késôbbi FPÖ-vezetô a kérdéses idôpontokban valóban szabadságon volt-e, miként ô maga ezt utóbb váltig állította. Kreisky elsô tisztán szocialista kormányában is négy magas rangú nemzetiszocialista ült, de ez Simon Wiesenthalon kívül nem sokakat zavart.

Egyet azonban meg kell adni a háború utáni osztrák történelemnek: az ország 1956-ban Magyarországról, 1968-ban Csehszlovákiából menekültek százezreit fogadta be, a boszniai háború idején is nagyságához képest messze több menekültet fogadott be, mint bármely más ország. 1945 óta összesen is több menekültet fogadott be nagyságához képest, mint bármely más ország. A balkáni politikai katasztrófa kapcsán többet adományozott, mint mások.

A másik oldalon viszont sokkal kevésbé örvendetes, hogy 1980 után Ausztria Lengyelországra már nem volt nagyon nyitott. Az akkori szocialista belügyminiszter elvetette a lengyel polgárok szabad beutazását (az osztrák szakszervezet továbbra is kapcsolatot tartott a kommunista szakszervezetekkel). Azzal sem lehet éppen dicsekedni – és ezzel zárjuk le ezt a rovatot –, hogy az osztrák vámosok és hivatalnokok a keletrôl érkezô beutazókat olykor ok nélkül zaklatták.

Ez az egyrészt-másrészt szerintem nagyon jellemzô az Ausztria magatartását illetô ítéletre: sok minden keveredik benne, fekete-fehér ítéletnek az intellektuálisan tiszta eszközökkel folytatott vitában nincs helye.

Ambivalens módon folytatódik a nemzetiszocializmus feldolgozása is. A nyolcvanas évek közepén ugyanis újabb fordulat következik: Kurt Waldheimet derült égbôl villámcsapásként az a vád éri, hogy háborús bűnökben vett részt. Bizonyos jelek arra utalnak, bár nem bizonyosodott be, hogy ezek a támadások magából Ausztriából indultak ki, Waldheim politikai ellenfelei akartak így ártani neki.

Waldheim állítólagos bűnrészességére viszont semmi jel nem mutat. A vita végül már csak akörül forgott, hogy a balkáni háború milyen gonosztetteirôl kellett Waldheimnek tudomással bírnia. A kirendelt történészbizottságok Waldheimet mind ártatlannak minôsítették, a stigma mégis rajta maradt. Így az Egyesült Államokban mindmáig beutazási tilalom sújtja, noha semmiféle bírósági eljárást nem folytattak le ellene.

Mindenesetre a Waldheim-üggyel lezárult az osztrák belsô vitáknak az a szakasza, amikor csak Ausztria áldozat voltát hangsúlyozták, és ettôl kezdve gyors paradigmaváltással már csak tettes voltát kezdték hangsúlyozni, ami már-már sértésszámba ment a sok üldözött és passzívan vagy aktívan ellenálló osztrákkal szemben.

Volt egy osztrák diplomata, név szerint Thomas Klestil, aki elôször mondta ki kereken, hogy a Waldheimmel szembeni elôítéleteket immár nem lehet eloszlatni, s ezért az elnök jobban tenné, ha lemondana újrajelölésérôl.

A történelem iróniája, hogy hamarosan ugyanaz a Klestil lesz meglepetésre Waldheim utódja, és ráadásul 2000 elején e válság bôvített újrakiadásába is belecsúszott. Az alkalmat ezúttal Jörg Haidernek hívják, és pártjának, az FPÖ-nek kormányzati részvétele adja. A következmény azonban most nem csupán egyetlen személy, hanem egy egész kormány és az egész ország elszigetelése a többi EU-állam, Izrael és néhány további ország részérôl.

 Az FPÖ és Jörg Haider

Ki hát ez a Haider, és milyen veszélyt jelent ô és a pártja? A párt elôdje 1949-ben alakult mint az úgynevezett német-nemzeti tábor gyűjtôhelye. Ez a tábor a szociáldemokraták és kereszténydemokraták mellett hagyományosan a harmadik fontos csoportot alkotja az osztrák lakosság körében (jóllehet az elsô világháború után a többi csoport is, különösen a szociáldemokraták a Németországhoz való csatlakozás mellett voltak. Csupán a csekély számú monarchista és kommunista akart különálló Ausztriát).

A német-nemzeti tábor zöme annak idején a nemzetiszocialistákhoz pártolt. A mai FPÖ-ben, már csak az azóta eltelt idô miatt is, alig találunk egykori nemzetiszocialistát. Az új kormánytagok egyikérôl sem ismeretes, hogy felróható véleményt hangoztatott volna a nemzetiszocializmusról; annál inkább Jörg Haiderrôl, aki pártelnök létére jobbnak látta, ha nem lép be a kormányba, illetve ezt nem is tehette volna meg.

Néhány régi Haider-idézet és -kiszólás, mely az utóbbi hetekben megint körbejárta a világot, a nemzetiszocializmus apologetikus és teljesen elfogadhatatlan megítélésérôl tanúskodik. Ezeknek az idézeteknek némelyike persze, ha az egész összefüggésben nézzük, egyértelműen másképp cseng, mint ahogy manapság gyakran idézik ôket, és bizonyos távolságtartásnak is hangot adnak a nemzetiszocializmussal szemben. Így például azt róják fel neki, hogy egy hosszabb, a nemzetiszocializmussal szemben egyértelműen kritikus beszédben az egyébként Haider által is mindig használt „koncentrációs tábor" helyett (egyszer) a „büntetôtábor" szót használta. (Az merôben hamis, amit a New York Times állít, hogy „legitimate punishment camp"-rôl beszélt volna, vagy amit a francia parlament elnöknôje állított, hogy Haider ezzel egyenesen tagadta volna a holokausztot.) Szívesen figyelmen kívül hagyják azt is, hogy Haider már többször bocsánatot kért ezekért az egykori kijelentéseiért.

Marad azonban az ítélet: Haider nagyon sokáig elégtelenül határolódott el a nemzetiszocializmus bűneitôl. Tudva vagy tudatlanul mindig a szüleit akarta igazolni, akik elkötelezett nemzetiszocialisták voltak, nyilván jó fiúként akart eléjük állni, aki tisztára mossa szülei becsületét.

Haider egyben azokat az egyáltalán nem olyan kis számban megtalálható osztrákokat is megtestesíti, akik az iskolában sokáig semmit sem hallottak a nemzetiszocializmusról (a tanárok ezt a kényesnek érzett témát sokáig kerülték), és akik a szüleiktôl nagyon egyoldalú történelemképet kaptak örökül. Ezek a családok csak azokat a tetteket ôrizték meg emlékezetükben, amelyeket a német oldal szenvedett meg, mint mondjuk Drezda fölösleges bombázását vagy az 1945 utáni erôszakos kitelepítéseket. A rezsim bűnei, mint a szuverén államok legázolása, a koncentrációs táborokban űzött tömeges megsemmisítés vagy az emberek üldözése és megalázása Európa-szerte, mindez ezekben a családokban sosem volt beszédtéma.

Komolyan vehetôek-e Haider utóbbi években többször elhangzó mentegetôzései e nyilatkozatok miatt? Részben igen: azóta, hogy ezeket a ma gyakran idézett kijelentéseket tette, többet és kritikusabban foglalkozott azzal a korral. Másrészt azonban Haider ezzel egyszerűen csak szabadulni akart egy témától, amely alapjában véve nem érdekli, és amely gátolja politikai karrierjét. Egész biztos, hogy nem érez valódi igényt a múlt széles körű feldolgozására. Úgy látom azonban, hogy nincs igazuk azoknak, akik ma a „neonáci" címkét ragasztják rá, mint ahogy Simon Wiesenthalnak sem, aki szerint Haider „semmi veszélyt" nem jelent a demokráciára, és aki „semmi neonácit" nem lát benne.

Másfelôl tény, hogy Haider régóta keresi a párbeszédet zsidó partnerekkel, de kevés kivétellel kerek elutasításra talál. Közeli viszonyban állt az egykori lágerlakóval, a Nobel-díjas Viktor Frankllal, ma pedig az egyik legprominensebb szabadságpárti képviselô zsidó.

Azt hiszem, Haidernek más ijesztô adottsága jelenti a nagyobb gondot, hogy ugyanis a fennálló állapotokat, más pártokat vagy országokat kritizálva szeret tűllôni a célon, és gyakran sértô és lenézô hangot üt meg. Ezzel ugyan többnyire elnyeri aktuális hallgatóságának tetszését, néhány ilyen kirohanása felfogható az ellene irányuló éles támadások visszatorlásának is, de egyben állandóan aláássa más, ésszerű és mérsékelt fellépéseinek hitelét.

Haider gyakran ellentmond akár saját elôzô napi kijelentéseinek is; még a többi pártnál is hamarabb hajlandó elejteni korábban elfoglalt álláspontját, úgyhogy elég nehéz kiigazodni rajta, hogy vajon gazdaságpolitikája inkább neoliberális-e vagy szociáldemokrata; pártján belül azzal van elfoglalva, nehogy felnôjön mellé egy politikai kaliber, amivel egykor polgári pártjának intellektuális elvékonyodását indította meg.

És még súlyosabbak azok az erôs kételyek, hogy szónoki képességein túl képes-e Haider arra is, hogy konkrét, gyakran veszôdséges politikai munkát végezzen, hogy vajon hamarosan nem fogja-e újra szabotálni a drámai módon megnövekedett költségvetési deficit miatt szükségessé váló nehéz és fájdalmas szanálást.

 Az Európai Unió szerepe

Januárban, néhány nappal az új kormány megalakulása elôtt Ausztria tizennégy EU-társállama titokban úgy határozott, hogy az Ausztriával fenntartott kapcsolatokat nagyon alacsony szinten befagyasztja, az országot politikailag elszigeteli. Kinyilvánították, hogy ezek a „büntetôintézkedések" csak a kormány ellen irányulnak, ez azonban gyorsan illúziónak bizonyult: aki egy kormányt büntet, ezzel automatikusan bünteti az ország polgárait is. A tizennégyek hivatalos szankciói az európai polgárok egy részét is nyílt és ellenséges diszkriminációra bátorította az osztrákokkal szemben az emberi és szakmai kapcsolatok síkján. Mindez az osztrákok nagy többségébôl – tehát távolról sem csak Haider választóiból – a harag, a tehetetlenség és a megalázottság érzését váltotta ki. Egyedüli vigasz, hogy sok jel szerint az európai országok polgárainak többsége határozottan elutasítja ezt a hirtelen diszkriminációt.

Ezek a bojkottintézkedések egy sor kritikus megfigyelést tesznek szükségessé az EU-ról.

1. Ha a tizennégyeknek ez a szankciója uniós rendszabály, akkor jogellenes. Pontosan azokat az alapelveket sérti, melyeknek megsértését most abszurd módon Ausztriának róják föl. Elôször is a demokrácia elvét. Hiszen az új kormány vitathatatlanul demokratikus választással került hatalomra, és a még januárban szóba jövô – és sok EU-kormány nyilvánvaló szimpátiájával kísért – szociáldemokrata kisebbségi kormánnyal szemben egyértelmű többsége van a parlamentben.

2. Az EU-szankció sérti az emberi jogokat is, hiszen minden jogrend ezek között tartja számon a tisztességes eljárást, ami magában foglalja a világos, konkrétan leírt vádat, a védekezés lehetôségét és a független bíróságot. Sok jogász és filozófus a joguralomban látja talán a legalapvetôbb emberi jogot, amely nélkül az összes többi értelmét veszti.

Az az eljárásmód, hogy tizennégy kományfô összetelefonál, és megbünteti a tizenötödiket, mindenesetre az unió egy szabályának vagy bevett gyakorlatának sem felel meg.

3. Mivel a Haider elleni kifogások egytôl egyig kijelentésekre, tehát szavakra vonatkoznak, az EU a véleménybűntett alapjogilag rendkívül érzékeny területén mozog. Erre azonban az uniónak nincs semmilyen kompetenciája.

Ausztriában viszont szigorú, egyes liberális jogászok szerint túl szigorú törvények vannak érvényben a nemzetiszocializmussal összefüggô véleménybűntettekkel szemben. Sok más országgal ellentétben Ausztriában szigorú büntetés jár a nemzetiszocialista tevékenység felújítására vagy az Auschwitz-hazugságra. Haidert ilyenben sohasem ítélték el (de nagyon sok becsületsértési eljárás folyt ellene).

4. Ha viszont a szankció „bilaterális", az EU keretén kívüli, tehát általános politikai lépés, ami a világ minden országa között lehetséges, akkor a tizennégyeknek az egységes mérce teljes hiányát lehet felróni. Hogyan van az, hogy Oroszországgal, melynek csapatai Csecsenföldön vérfürdôt rendeznek, normális kapcsolatokat tartanak fenn – de Ausztriával nem, holott itt csupán egy még csak nem is kormánytag politikus néhány tisztán verbális megnyilvánulásáról van szó? Néhány tucat további rendkívül problematikus országról már ne is beszéljünk.

5. Az EU-tizennégyek nagy bölcsen sosem definiálták, hogy pontosan miben is áll az inkriminált tényállás. Hiszen nagyon sok EU-országban vannak vagy voltak hatalmon pártok, melyek legalább annyira nem tiszták, mint a Jörg Haider-féle idézetlista.

– Olaszországban volt már a kormányban, Spanyolországban most is benne van egy közvetlen fasiszta utódpárt.

– Finnországtól Olaszországon át Franciaországig ortodox kommunista pártok vesznek részt ma a hatalomban. Nem is szólva a különféle reformkommunistákról, akik Haiderhez hasonlóan többé-kevésbé hiteles bocsánatkéréssel elfordultak a múlt bűneitôl (amelyek Haidernél a reformkommunistáktól eltérôen csak szavakban, és nem tettekben álltak).

– A francia államelnöktôl, Chiractól is lehet idézni néhány olyan idegenellenes kijelentést, amely állja a versenyt a joggal kritizált szabadságpárti kirohanásokkal (Chirac a bevándorlókról: „hangos-büdös potyalesôk"). Nemkülönben Straw brit belügyminisztertôl is („A cigányoknak született hajlamuk van a bűnözésre").

– Ha az inkriminált tényállás az, hogy az osztrák szabadságpártiak bevándorlási stoppot akarnak, akkor gondoljunk Schily német belügyminiszterre, aki nemcsak erôsen megszorította a bevándorlást, mint gyakorlatilag az összes EU-belügyminiszter, hanem ezen felül a menedékjogot is meg akarja szüntetni. Amit Ausztriában még soha senki nem követelt.

– Ha viszont a kifogás veleje a szélsôjobb szóban fejezôdik ki, akkor elôször is definiálni kellene ezt a szót. Eltérôen az olyan pártoktól, amelyek valóban szélsôjobboldaliak, az FPÖ nincs a halálbüntetés mellett, nem terjesztett elô semmiféle totalitárius, a demokrácia vagy az igazságszolgáltatás függetlensége ellen irányuló javaslatot, nem követeli a külföldiek eltávolítását, nem kezdeményezett vagy támogatott erôszakos akciókat, mondjuk menekültszállások felgyújtását, soraikban nincsenek verôbrigádok, folyamatosan a NATO-tagság mellett lép fel (míg állítólag minden szélsôjobboldali párt ellene van), nincsenek nyílt antiszemita megnyilvánulásai.

Eisenberg bécsi fôrabbi: „Az FPÖ, ha talán nem is szélsôjobboldali, az elhatárolódás nem elég világos." Meron (visszahívott) izraeli nagykövet: „Nem hiszem, hogy Haider fenyegeti a zsidókat Ausztriában vagy Európában."

– Ha ez a kevéssé konzisztens és populista módon képlékeny párt ideológiai szempontból egyáltalán besorolható valahová, helyét valahol a brit toryk Thatcher-szárnya, Umberto Bossi Északi Ligája, a francia gaullista Pasqua (aki Európa-ellenes hangsúlyokkal fordult el Chiractól), az amerikai republikánusok és a bajor CSU között kell keresnünk. Haider Szabadságpártja amíg ellenzékben volt, egyszerűen populista módon lépett fel, például tetszése szerint váltott Európa-pártiságról Európa-ellenességre, ha ettôl szavazatokat remélt. Kormányzati részvétele óta nagy a valószínűsége, hogy a ma még találó „jobboldali populista" jelzôt levetve véglegesen „konzervatív Európa-szkeptikus" párttá vedlik át.

– Ha azonban a párt valóban szélsôjobboldali volna, akkor az utóbbi évek egyébiránt szociáldemokrata belügyminisztereinek nemcsak feladatuk, de joguk is lett volna a betiltása.

6. Az EU-tizennégyeknek szembe kell nézniük azzal a kérdéssel is, hogy vajon nem váltak-e a Szocialista Internacionálé eszközévé. Végül is tizenhárom vagy most tizenkét Szocintern-tagpárt van hatalmon. A portugál EU-elnök, aki az osztrákellenes szankciókat meghirdette, történetesen a Szocialista Internacionálé elnöke is egyben. Mindenesetre jellemzô, hogy a tiltakozás csak akkor tört ki, amikor az osztrák szociáldemokraták a Néppárttal való szakítás után hiába próbálták rávenni az FPÖ-t, hogy toleráljon egy kisebbségi szociáldemokrata kormányt. Emellett három különbözô EU-ország fél tucat oknyomozó médiuma bizonyítékokat talált arra, hogy az európai állam- és kormányfôk csak azután kezdtek akcióba, hogy osztrák kollégájuk, Viktor Klima (és a független polgári, de Klimával baráti viszonyban álló szövetségi elnök, Klestil) ilyen irányú nyomásgyakorlásra kérte ôket. Az is feltűnô, hogy amikor az SPÖ szerzett kancellárságot a szabadságpártiak segítségével, nevezetesen 1970-ben és 1983-ban, semmiféle nemzetközi reakció nem volt, jóllehet az akkori miniszter, illetve pártfônök egyértelműen sárosabb volt a nemzetiszocializmus dolgában.

7. Azoknál a nem Szocialista Internacionáléba tartozó pártoknál is, amelyek most Ausztria ellen foglaltak állást, konkrétan kimutathatók önzô pártszempontok. Aznar spanyol miniszterelnök éles antifasiszta fellépéssel a következô parlamenti választásokon a szocialistáktól akar szavazatokat elhódítani a politikai középen. Chirac francia elnök a Haidertôl való éles elhatárolódással a Franciaországban mindig népszerű náciellenes választási propagandát akarja kivenni a szocialisták kezébôl; továbbá meg akarja akadályozni, hogy a polgári választók a valóban szélsôjobboldali Le Penre adják szavazatukat. Tanácsosabb lett volna, ha inkább a Haider és Le Pen közti különbségekre mutat rá. A tárgyilag téves egyenlôsítés most Le Pennek csak felhajtóerôt ad.

8. Az EU-országok továbbá nem veszik tekintetbe a mostani osztrák kormányváltás fô motívumát: ez volt az egyetlen lehetôség, hogy harminc év után elérjék egy szocialista kormányfô leváltását. A szabadságpártiak további kizárása ugyanis a szociáldemokrata kormányzást garantálta volna. Ha Ausztria enged a nyomásnak, az a nem szocialista választók között nagy demokrácia-csömört és frusztrációt váltott volna ki. Elképzelhetô, hogy az ebbôl eredô tiltakozó hangulat az FPÖ-t az abszolút többség közelébe vitte volna, ami így, hogy ez a párt is elhasználódik a kormányzati munkában, már nem várható.

9. Az EU-országoknak továbbá szembe kell nézniük azzal a kérdéssel, hogy vajon a kis országokkal szemben nem járnak-e el sokkal könnyebb kézzel, mint a nagyokkal szemben. Sok minden mutat arra, hogy Ausztria egyfajta fôpróba volt, felkészülés, hogy hogyan bánjanak a jövôben az új tagokkal és az ottani, a tradicionális pártsémába nem beleillô pártokkal. Az önkényes és nem világosan definiált értékkatalógusra támaszkodó eljárással azonban rossz szolgálatot tettek ennek a célnak.

10. Súlyos kifogás továbbá, hogy vajon a teljesen tarthatatlan Hitler–Haider-párhuzammal, amelyet legalábbis egyesek a kellô alap nélküli EU-akcióból levezetnek, nem adnak-e tápot Hitler fölöttébb veszélyes trivializálásának. Mert fennáll a veszély, hogy a történelemben járatlan nemzedékek nem Hitlerrôl fognak Haiderre következtetni, ami e párhuzam nyilvánvaló szándéka lenne, hanem az ismerôs és egyáltalán nem veszélyesnek látszó Haiderbôl fognak következtetni a már a múlt homályába veszô Hitlerre.

11. A tizennégyeknek mindezen felül szembe kell nézniük azzal a kényes problémával, hogy hogyan jöjjenek ki ezekbôl a határidô nélkül meghirdetett szankciókból, melyek fô céljukat már elvétették, hiszen avégett hozták ôket, hogy az osztrákokat (vagy konkrétan a kereszténydemokrata Osztrák Néppártot) visszariasszák a fekete-kék koalíciótól. Ha a szankciókat lassan visszaszívják, ez olyan presztízsveszteséget jelent, amibôl csak a valóban szélsôjobboldali pártok húznak hasznot. Ha következetesek maradnak, akkor ezzel nemcsak Ausztriának ártanak, de az uniónak is, melynek bonyolult döntési mechanizmusa eddig nagyon erôsen a konszenzusra épült.

12. A tizennégyek azonban már eddig is ártottak az uniónak. Mert sok országban, különösen a kisebbekben, amint az az utóbbi hetekben tapasztalható, egyre nagyobb ellenállás fogadja azt a tervet, hogy az unió erôsítse nemzetek fölötti jellegét, hogy a konszenzus elvét további megszorításoknak vessék alá, amint az épp az unió bôvítése kapcsán megfogalmazódott.

Az EU-ban, de különösen a tagjelölt országokban sok polgár teszi fel magának a kérdést: Ha egy országgal már most így lehet bánni, ahogy Ausztriával bántak, mi lesz akkor, amikor az uniónak még több joga lesz? Sok jel utal arra, hogy ezen megfeneklik az unió szükségszerű elmélyítése. És hogy ezzel veszélybe kerül a bôvítés is, melyet többek között a jelenlegi pápa is erôsen szorgalmaz.

 Következtetések

Ez a fejlemény sok osztrákra nagyon leverôleg hatott. Elôször is azért, mert úgy érezték, országukkal nem bántak tisztességesen. Másodszor azért, mert meggyôzôdéses európaiak, akik Ausztriában nemrég még egyértelműbb többséget alkottak, mint más EU-országokban. De leverô eredményt hoz ez az elemzés a múlttal való számvetés általános szempontjából is. Lehetséges-e egyáltalán megbirkózni a múlttal? Legyen szó akár a nemzetiszocialista, akár a kommunista múltról – mert vajon akkora különbség van a XX. század e két nagy bűne között, hogy Európa különbözôképpen kezelje ôket? A múltat ma szinte mindenütt csak mint aktuális fegyvert használják. Fôleg ott van ez így, ahol politikusok és nem csak jogászok és tényfeltáró történészek érvelnek a múlttal, és nem a megértés és a tanulás vágyától vezettetve, nem azért, hogy sok minden ne történhessen meg újra, hanem hogy lebunkózó érvekkel csapják fejbe politikai ellenfeleiket.

Jó érvek szólnak a múlttal való foglalkozás békülékeny, kiengesztelôdést keresô iránya mellett. Chilében, Spanyolországban, Dél-Afrikában, úgy tűnik, jótékony hatásal volt a nemzeti összetartozásra, hogy nem rendeztek hosszú persorozatokat.

Az is lehetséges, hogy a morális tisztaság szellemében nagyon keményen számon kérjék a múltat, s évtizedek múltával is megbüntessenek minden ismertté vált bűnesetet.

Az viszont történelmi katasztrófa,

– ha manipulatív és szelektív módon foglalkoznak a múlttal,

– ha a pártpolitikai barátokkal elnézôen, másokkal könyörtelenül bánnak,

– ha a nemzetiszocialista bűnöket elvileg másként kezelik, mint a kommunista bűnöket,

– ha a múltat rasszista elfogultsággal ábrázolják, tehát csak bizonyos nemzetiségű vagy nyelvű embereket tesznek felelôssé, másokat viszont nem,

– ha nemcsak tetteket és tényeket ítélnek el, hanem véleményeket is,

– ha a múltat aktuális gazdasági érdekeket követve politikai nyomás gyakorlására használják,

– ha a múltról nem független és mindenben objektív mércét keresô bírák hozzák az ítéletet, hanem politikusok, ami, miként a mostani osztrák eset mutatja, pártpolitikai és választási érdekeket tol az elôtérbe,

– ha azért mutogatnak másoknak talán a groteszkségig eltorzult múltjára, hogy ezzel saját múltjukról tereljék el a figyelmet, és ezáltal a jó szerepében tetszeleghessenek,

– ha, miként fentebb Ausztria példáján ecseteltem, a múlt politikai bűneinek kezelése a politikai konjunktúra állása szerint 180 fokos fordulatot vesz,

– ha a múlttal való számvetés nem jogilag megvizsgálható tényekre, hanem elôítéletekre irányul, ha tehát nagyon könnyű ráütni valakire a náci vagy a stázi-ügynök bélyegét, az illetônek azonban alig van lehetôsége, hogy e bélyegtôl megszabaduljon,

– vagy ha nagy államok egészen jogtalanul járnak el a kicsikkel szemben: gondoljanak Svájcra, hogyan állították az utóbbi években nemzetközi pellengérre a menekültek restriktív befogadása miatt, jóllehet pontosan annyi zsidót fogadott be, mint a nagy Egyesült Államok, amely menekülô zsidókkal zsúfolt hajókat nem engedett kikötni, és amelynek konzulátusain is tízezerszámra utasították el kétségbeesett zsidók vízumkérelmét.

Jó volna, ha az európaiak közösen kidolgoznák azokat a történeti, jogi és morális normákat, amelyekhez igazodva lehetôvé válna a múlttal, minden múlttal való tisztességes számvetés. Csak így maradhat eleven az emberekben az érintettség érzése, hogy mindenkinek fájjon, amivel az ember más embereknek szenvedést tud okozni. Csak így tarthatók a politikai szócsaták rendezett mederben. Csak így lehet tanulni a múltból. Hiszen az emberiség legközelebbi nagy katasztrófái aligha a horogkereszt felôl és aligha a sarló és kalapács felôl fenyegetnek, hanem egészen bizonyosan az intolerancia felôl, a hazudozás és képmutatás felôl, a jogállamiság és a humanitás megsértése felôl.