AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
TIZENEGYEDIK ÉVFOLYAM ELSŐ SZÁM
40.

Magyarságtudomány: Elmélet vagy föladat?

A cím elsô része Esterházy Péter Harmonia caelestis című könyvébôl vett idézet. A második Jankovics József és Monok István tanulmányára céloz, mely hallgatólagosan Kulcsár Szabó Ernô nézeteivel vitatkozik. A két felfogás közül az utóbbi az elméleti igény, az elôbbi a gyakorlatiasság jegyében közelít tárgyához.

A gyakorlatias megközelítést mindenekelôtt a magyarságtudomány kialakulásának története indokolja. Nemcsak azért beszélek magyarságtudományról hungarológia helyett, mert igyekszem kerülni az idegen szavakat, de azért is, mert a latinos elnevezést akkor kezdték használni, midôn esély volt arra, hogy Közép-Európában a német legyen a közvetítô nyelv. Manapság inkább azt hihetjük, hogy az angol válhat a nemzetközi érintkezés eszközévé, ezen a nyelven pedig a német „Hungarologie"-nak nincs megfelelôje.

Ismeretes, hogy a hungarológia szót Gragger Róbert, a berlini Collegium Hungaricum alapítója vezette be, kirôl Kósa László joggal állapította meg, hogy intézményszervezô érdemei nem párosultak kialakult, határozott, önálló elképzeléssel. Nem volt nála többrôl szó, „mint a különbözô szakok közös keretbe foglalt, de inkább párhuzamos, semmint akárcsak kapcsolatban álló művelésérôl".1

Ez a célkitűzés ma már egyértelműen elavultnak minôsíthetô, de azt nem feledhetjük, hogy a magyarságtudományt jórészt Trianon hívta életre, az igény, hogy bizonyítsák, a kis országnak nagy az öröksége a művelôdésben, vagyis afféle szükségmegoldásként hozták létre. Végsô soron az is erre az elôzményre vezethetô vissza, hogy Jankovics József és Monok István gyakorlatias szellemben értekezik róla. Kulcsár Szabó Ernô ezzel szemben a társadalom- vagy szellemtudományok nemzetközi helyzetére hivatkozva, vagyis a korszerűség nevében véli tarthatatlannak e szemléletet. Nagyon szigorúan ítél. Kifogását így összegzi: „a hungarológia régóta semmi jelét nem mutatja annak, hogy akárcsak hajlama volna saját tárgyának – régtôl idôszerű – újraértésére".2

Szóvá lehetne ugyan tenni, hogy az idézett állítás némileg kinyilatkoztatásszerűen hat, hiszen az újraértés magában foglalhatja azt, hogy elfogadjuk valaminek a létezését, márpedig Kulcsár Szabó gondolatmenetébôl inkább a magyarságtudomány jogosultságának kérdésessége, mintsem kényszerű tudomásul vétele következnék, nem szólva arról, hogy tárgy és értés megkülönböztetése magában rejtheti a kísértést, hogy e kettôt olykor egymástól szétválasztva, nem pedig egymás függvényeként képzeljük el. Gondolatmenetének vélt vagy tényleges önellentmondása mindazonáltal nem feledtetheti, hogy a vele vitázó szerzôpáros még inkább elavult kettôsséggel, tartalom és forma olyan szembeállításával indítja gondolatmenetét, mely manapság már nehezen tartható. Tanulmányuk elsô mondata így hangzik: „Nem meglepô ugyan – talán még megszokottnak is mondható –, hogy valamely kérdésrôl nem annak tartalmi érdemeit szem elôtt tartva, hanem formai oldalról közelítve a »megvalósíthatóság« fontosságát hangoztatva vitatkozunk".3

Tudományág még nem jött létre úgy, hogy mibenlétének tisztázása elôtt alakították volna ki a hozzá tartozó intézményeket. Szakszerűtlen volna államigazgatási szervek függvényeként felfognunk a magyarságtudományt. Hiába állítanak élelmes ügyintézôt a londoni Magyar Kultúrközpont élére, ha közben megszűnik a magyar kultúra szakszerű oktatása a londoni egyetemen. Az emlékezetkihagyás súlyos hibát idézethet elô. Vajon nem volt-e okolható a magyar társadalomtudomány angliai hiánya azért, hogy R. W. Seton-Watson cikkekkel készíthette elô Trianont, s a békeszerzôdés létrehozásában tevékeny szerepet játszó Sir Harold Nicolson 1919-ben Peacemaking címmel megjelent könyvében azzal érvelhetett, hogy a magyaroknak – rokonaikhoz, a törökökhöz hasonlóan – sosem sikerült önálló kultúrát létrehozni? Évtizedekkel ezelôtt a magyar irodalom oktatója állt a School of Slavonic and East European Studies élén. Ma sem történész, sem irodalmár egyetemi tanár nincs ugyanitt, aki magyar szakos volna. Lehet ábrándnak vélni azt az elképzelést, melynek képviselôje Goethe Intézetre emlékeztetô intézményeket szeretett volna létrehozni, de talán jobb volna megvallanunk, hogy e felfogást elvi indokokkal nehéz volna elutasítani. Inkább csak arra hivatkozhatunk, hogy Magyarországnak nincs pénze ilyen terv megvalósítására.

„Hibás a kiindulópont – olvasható Jankovics és Monok eszmefuttatásában –, mert egy fogalom meghatározása mindig elméleti síkon marad, és soha nem lesz mindenkorra érvényes hungarológia fogalom."4 Túl azon, hogy e mondat ugyanúgy kinyilatkoztatásszerű, mint a magyarságtudomány újraértésének idôszerűségét hangoztató állítás, elméletiségnek és történetiségnek olyan szétválasztását rejti magában, melyet már a hazai irodalomtudománynak egy része is meghaladott. Mondhatnók, fából vaskarika olyan gondolatmenetet helyeselni, melynek „kiindulópontja a feladat, és nem a fogalom meghatározása",5 hiszen a kettô éppúgy nem választható külön, mint a tartalom és forma, történetiség és elmélet. Kegyetlenebbül fogalmazva s a tükörfordításra emlékeztetve akár még azzal is lehetne érvelni, hogy amennyiben nem tudjuk, minek a képviseletére vállalkozunk, jobb „föladni" a tevékenységünket.

A szerzôknek tökéletesen igazuk van, amidôn megjegyzik, hogy „nincs mindenki által elfogadott hungarológia fogalom",6 ám ennek oka végsô soron a magyar közösség társadalmi, művelôdési és eszmei megosztottságában, vagyis abban kereshetô, hogy némelyek egyszerűen badarságnak tekintik a magyarságtudományt, mások viszont olyan értelmezéséhez ragaszkodnak, amely valamikor a múltban jött létre. E megosztottságot nem volna helyes sajátosan magyar hibának érezni, hiszen nagy népeknél is egymással feleselô értelmezési közösségek léteznek. Német és német között ma is él a szembenállás aszerint, hogy valaki helyesli avagy elítéli azokat, akik Németországban maradtak 1933 után. Beckett részt vett a németek ellen a második világháború alatt szervezett ellenállásban, Céline viszont zsidóellenes volt, a huszadik század legnagyobb francia zongoristája, Alfred Cortot pedig állást vállalt a németbarát kormányban. Az is jól ismert tény, hogy az oroszoknál mind a nyugatbarát, mind a narodnyik szemléletnek komoly hagyománya van. Nemcsak Hitler és a kommunizmus, de Robespierre, a gyarmatosítás s a vietnami háború is törésvonalat hozott létre az érintett országokban. Tévedés azt hinni, hogy a modern művészi törekvések párhuzamosan futottak a baloldalisággal – Pound mélyen elítélte F. D. Roosevelt politikáját, T. S. Eliot a szabadelvűséget kárhoztatta, és a dadaista Picabia is Pétain kormányával rokonszenvezett. A huszadik századi román értelmiség kiemelkedô egyéniségei közül többeknek volt köze a Vasgárdához.

A magyarságtudomány művelôinek éppúgy tudomást kell venniük a magyar nyelvű közösség társadalmi s művelôdésbeli megosztottságáról, ahogy a német, francia, angol, amerikai vagy orosz tudósok számolnak nemzeti örökségük önellentmondásaival. Ha létezik történelem, aligha fogadhatunk el olyan szemléletet, mely a maitól igencsak különbözô helyzetben alakult ki. Bármi legyen is a véleményünk Németh Lászlóról vagy Bibó Istvánról, elképzelésük nem illik az egységesülés felé haladó mai világhoz.

Nem vitás, hogy Jankovics és Monok nagyon élesen látja a magyarságtudomány intézményeinek fogyatékosságait. Legföljebb azt lehet sérelmezni, hogy olykor tiszteletköröket tesznek, mivel nem akarnak érdekeket és személyeket sérteni. A magyarságtudomány helyzetét Kulcsár Szabó Ernôhöz hasonlóan túlzottan válságosnak tartom ahhoz, hogy udvariassági szempontokat vegyek figyelembe. Ha jól értem Jankovics és Monok érvelését, soknak ítélik a létezô intézményeket. Okfejtésük alapján nem világos például, miért is van szükség Hungarológiai Tanácsra, ha egyszer létezik Nemzetközi Magyar Filogógiai Társaság, mely alkalmas a szakmai ellenôrzés elvégzésére.

Ha van közös elem a két egymással vitázó cikkben, az a befogadó közösségek, a különbözô országok, egyetemek stb. más és más igényeinek hangsúlyozása. Nagy magyarok – Széchenyi István vagy Kemény Zsigmond – már a tizenkilencedik században is hangsúlyozták, hogy a magyarságnak nem lehet változatlan lényege, önazonossága. A kulturális azonosság közös emlékezet függvénye, önkép és másokban élô kép változó kölcsönhatásának eredménye. A régimódi önképhez ragaszkodás végzetes elszigetelôdéshez vezetne. A magyarság csakis mint önmagától el-különülés – „Unter-Schied" vagy „différ-ance" – képzelhetô el, s magától értetôdik, hogy a magyarságtudományt szüntelenül felül kell vizsgálnunk, át kell alakítanunk. Ez annyit jelent, hogy az értelmezés nem megkerülhetô föladat. A gyakorlatias szemléletnek éppen az a végzetes fogyatékossága, hogy azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha nem volna szükség a fogalom értelmezésére. A magyarságtudomány fogalmának újraalkotása sürgetô föladat, ha másért nem, azért is, mivel az Európai Közösség jegyében nagyon sok vélemény fogalmazódik meg a kulturális azonosságról – a L’Europe en formation és a European Review című folyóiratok közleményeitôl a Suhrkamp kiadónál 1999-ben megjelent Kultur, Identität, Europa: Über die Schwierigkeiten und Möglichkeiten einer Konstruktion című kötetig7 egy sor kiadványra lehet hivatkozni. A Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtudományi Társaság 2000. augusztus 13. és 19. között rendezett ülésszakának „Hogyan éljük túl a kultúrák összeütközését: veszély-e avagy ellenszer a kulturális azonosság?" című részében Brüsszel szószólói határozottan megfogalmazták a belépésre váró országokkal szemben támasztott eszmei követelményeket.

Mennyiben hozható kapcsolatba a föltételezett magyarság a nyelvvel? Mindkét tanulmány érinti e fogas kérdést. A szerzôpáros óvatosan utal arra, hogy a finnugor rokonság talán nem az egyedüli lehetséges vezérfonal a magyar művelôdés nemzetközi helyének megtalálásához. Nehogy engem is az elméletieskedés vádja érjen, nagyon is gyakorlati példára hivatkozom. Az Indiana Egyetemen magyar művelôdéssel foglalkozó diákok közül többen igyekeznek románul, mint finnül tanulni. Távol álljon tôlem a finnugor rokonság elhanyagolása. Csupán arra emlékeztetnék: a magyarság történelmének a művelôdés szempontjából döntô szakaszában nem finnugor népek környezetében élt, s a finnek között is akadnak, akik hasonló okból inkább éreznek közösséget a svédekkel, mint a magyarokkal.

A magyarságtudománynak valóban csak az idegennel folytatott párbeszéd adhat létjogosultságot. A bezárkózás azért is veszélyes, mert mintegy három évszázada igen sok külföldi szerzô gyanúsít bennünket azzal, hogy hajlamosak vagyunk túlbecsülni magunkat. Hadd idézzek helyettük középkori szerzôt, a skolasztikus Hugo de Saint-Victor (1097 k.–1141) Didascalion című művét, a III. könyv 20. részének egyetlen mondatát: „Delicatus ille est adhuc cui patria dulcis est, fortis autem cui omne solum patria est, perfectus vero cui mundus totus exilium est." Azaz: „Zsenge süvölvény az, ki hazáját édesnek találja; erôs az, aki számára minden talaj hazai; tökéletes az, aki számára az egész világ idegen." Nehéz ilyen kemény álláspontot elfoglalni, de legalább azt a Széchenyi s Babits által egyaránt sürgetett szempontot érvényesítenünk kell, hogy a magyarságot olykor kívülrôl is próbáljuk nézni, hiszen különben nem küzdhetünk meg a velünk szemben oly gyakran hangoztatott elôítéletekkel. A hermeneutika ehhez komoly segítséget adhat, de nem elégedhetünk meg vele; figyelmünknek ki kell terjednie a világszerte elterjedt kulturális antropológia, illetve cultural studies néven ismert tudományágra. A magyar irodalmat nem elég a nem magyar irodalommal összevetni; a párbeszédbe a többi művészeteket s a művelôdés más területeit is be kell kapcsolni. A magyarságtudománynak ki kell terjednie az eszmék, a képzôművészetek, a zene, a néprajz, sôt a természettudomány, a technika, a társadalom, a viselkedés és a gondolkodásmód történetére is. Egyetlen példára hivatkozva, Ady költészetének újraértelmezése aligha lehetséges, ha nem szembesítjük alkotásait az 1900 körüli életmódokkal s olyan műfajokkal, mint például a népszerű városi dal, melyet nemcsak nálunk, de másutt is zenés szórakozóhelyek hívtak életre – az általa fordított Jehan Rictus versei is a café-concert-nek nevezett intézménnyel hozhatók összefüggésbe.

Földrajzi vonatkozásban is ki kell iktatni az egyoldalúságot. Babits következetesen nyugat-, Németh László olykor kelet-európainak igyekezett föltüntetni a magyarságot. Egyik út sem üdvözítô – legalábbis kizárólagosan nem. Nemcsak Tacitus, de még Machiavelli is észak s dél ellentétében gondolkozott, vagyis az északiakat azonosította a pallérozatlansággal. A török hódoltság, Lengyelország fölosztása, majd a fölvilágosodás némely képviselôi terjesztették el nyugatnak s keletnek azt a szembeállítását, amelyet azután a vasfüggöny megjelenése tett különösen élessé. Már Lady Mary Wortley Montagu azzal az elôítélettel indult útjára Bécsbôl 1717-ben, hogy Magyarország a pallérozatlan, elmaradott világ része. Ismeretes, hogy a nagy francia Ismerettár 1765-ben megjelent nyolcadik kötetében Louis, chevalier de Jaucourt – ki az Európáról, valamint a Lengyel-, Orosz- és Tatárországról szóló cikket is írta – a magyarok nyelvét a szláv nyelvek közé sorolta, országukat Voltaire-ra hivatkozva „hatalmas sivatag"-nak nevezte, s Ázsia és Európa határán helyezte el – Wallachiához és Bulgáriához hasonlóan.8 Lényegében ennek a szemléletnek a jegyében gondolkodott Sir Winston Churchill és F. D. Roosevelt is, amikor Magyarországot átengedte Sztálinnak. Ettôl a számunkra oly végzetes örökségtôl a magyarságtudomány korszerűsítésekor sem szabadíthatjuk meg magunkat, de azért fokozatosan kezdeményezéseket kellene tennünk e kisebbségi érzés fölszámolására. Napjainkban sokfelé érdemes tájékozódnunk. Célszerű például eltűnôdni azon, vajon az Észak-Amerikába kivándorolt magyarok miatt nem volna-e ajánlatos annak a földrésznek a világához is közelebb kerülni. Az Amerikai Egyesült Államokban egyetlen egyetemen lehet magyar szakos doktori fokozatot szerezni. Tekintettel arra, hogy a diákok munkalehetôségei nagyon korlátozottak, nincs szükség arra, hogy másutt is induljon több tudományra kiterjedô magyar oktatás – a Rutgers Egyetemen csak nyelvtanítás folyik –, de célszerű volna, ha a magyarországi hatóságok több figyelmet szentelnének a magyar kultúrát tanuló amerikai diákok és a magyar kérdésekkel foglalkozó tudósok tevékenységének. Szerencsésnek mondható, hogy az oktatási miniszter 2000 márciusában meglátogatta az Indiana Egyetemet, de jellemzô, hogy elôdei közül ezt soha senki nem tette meg. Washington 1989 óta a korábbinál lényegesen kevesebb pénzt szán a kelet-európai nyelvek és kultúrák oktatására. Magyarországnak kell biztosítani az amerikai közvélemény szakszerű tájékoztatását.

Azt mindenesetre el kell fogadnunk, hogy a különféle befogadók más és más távlatból, sokszor merôben eltérô módon ítélik meg a magyarságot. Így van ez más népeknél is: Napóleon egészen mást jelent a francia, illetve az orosz önszemlélet szempontjából. Ezért is minôsülhet utólag, visszatekintô távlatból rossz ötletnek magyarul elkészített irodalomtörténet különbözô nyelvekre lefordíttatása. Ugyanezért gondolok félve arra, miféle tankönyveket is szánunk a magyar művelôdés iránt érdeklôdô külföldieknek. A magyarságtudomány kézikönyve című kötet angol változatának megjelentetését – a kiadó jogos fölháborodásával és a szerkesztô indokolt türelmetlenségével dacolva – mindaddig elleneztem, míg nem akadt olyan kiváló bloomingtoni tanítványom, aki legalább az általam írt részt a magyar művelôdéssel foglalkozó amerikai tanuló szemével olvasta el és értelmezte át. Munkája során olyan kérdéseket tett föl nekem, amelyek rendkívül tanulságosan példázták forrás- és célkultúra párbeszédének szükségességét. Hasonló okból javasoltam, hogy a Magyar művelôdéstörténet második felét a kérdéskört jól ismerô angol fordító ültesse át az anyanyelvére. A magyar szövegben számottevô az átfedés a két kötetbe írt fejezeteim között, az amerikai, illetve brit változat viszont meglehetôsen távol áll egymástól. E gyakorlati tapasztalat igazolja az elméleti föltevést, mely szerint a magyar művelôdés önazonossága veszélyes ábránd.

Azt az észrevételt mégis kissé félrevezetônek vélném, mely szerint „maga az anyanyelvi kultúra sem abszolút helye az önmagunkról való »igaz és identikus« tudásnak".9 Igazinak mondható önazonosság valóban nem létezhet, tehát ennek föltétlen és rögzített helyérôl még képletesen sem beszélhetünk. A nyelv mint történelmi emlékezet számomra mindazonáltal a legfontosabb összetevô valamely nemzet azonosságában. Addig marad fenn magyar kultúra, amíg e nyelvet beszélik. Nem célszerű elhallgatni, hogy a világ egységesülése, sôt az Európai Egységhez csatlakozás is veszélyt jelenthet a magyarnyelvűség megmaradása szempontjából. Bármennyi szó hangozzék el az idegennel, a mással folytatott beszélgetésrôl, a világ egyre gyorsabban halad az egységesülés felé. Ha korábban a fölvilágosodásra hivatkoztam, a félreértés elkerülése végett hozzá kell tennem, hogy a Nagy Pétert dicsôítô Voltaire-ral és a Katalin cárnônek bókoló Diderot-val ellentétben a nyelv iránt szenvedélyesen érdeklôdô Jean-Jacques Rousseau már igen korán – többek között az Émile-ben és a A társadalmi szerzôdésrôl írott munkájában – figyelmeztetett az egységesülés veszélyeire, és az idegen mintához alkalmazkodással szemben a különbözô nemzetek sajátosságaiban vélte megtalálni a legfôbb emberi értékeket. 1771-ben befejezett értekezése, az Észrevételek Lengyelország kormányzásáról a képzeletbeli nemzet elsôdlegességet hangsúlyozta a térképen található országgal szemben, és ezzel rendkívül nagy lelkierôt adott a lengyeleknek történelmük legválságosabb idôszakában. Tanulságos olvasmányként szolgálhat azok számára, akik nem látják a magyarságtudomány létjogosultságát.

Mondhatnám úgy is, számomra még leginkább a nyelv a legelfogadhatóbb záloga a magyarságnak. Tudom, a nyugati országokban élnek olyanok, akik tagadják e felfogást. Magyarnak érzik magukat, noha nem beszélik e nyelvet. Elfogultságomat némelyek kirekesztônek bélyegezhetik, és azzal sem védekezhetem, hogy Kosztolányi és Márai is a nyelvet tekintette a magyarsághoz tartozás zálogának, hiszen ôk nem a mai korban éltek.

Elôítéletemet vállalva, megjegyezném, hogy a magyarságnak más meghatározását nem tudom elfogadni. Ezért is látom kissé árnyalatlannak a föltevést, mely szerint „Rippl-Rónai, Ady, Bartók vagy Móricz alapvetôen nagy hatáskülönbséggel, vagy pedig távolról sem ugyanazokkal a műveikkel képesek megszólítani az eltérô kulturális befogadási formákat".10 Móricz, sôt Ady nemzetközi ismertsége nem fogható Bartókéhoz, de még Rippl-Rónaiéhoz sem. Egy magyar képzôművész alkotásainak nemzetközi befogadása jórészt attól függ, megtalálhatók-e művei nagy külhoni gyűjteményekben. Rippl-Rónai néhány munkája Párizsban s Amszterdamban is látható. A magyar zeneművek nemzetközi elismertsége egyenes arányban van azzal, milyen gyakran szólalnak meg idegen országokban. Irodalmi szövegeknél a fordítás merôben más nehézségeket fölvetô közvetítést tesz szükségessé. A magyar irodalom külföldi megítélése a fordítások színvonalán múlik. Ezen magyar oldalról tett kezdeményezés nem igazán sokat változtathat. A fordítások mérlegelése viszont fontos célja – ha úgy tetszik, „föladata" – a magyarságtudománynak, s ezen a téren óriási a mulasztásunk. Természetesen csakis olyanok vállalkozhatnak ilyen tevékenységre, akik tüzetesen ismerik a befogadó kultúrát.

Némileg, de csak némileg más kérdés a magyar művelôdés külföldi megismertetése. Kevés az olvasható idegen nyelvű könyv, mint ahogy a nyugati magyarok tevékenységének sincs elég itthoni visszhangja. Kemenes Géfin László és Kibédi Varga Áron joggal tette szóvá, hogy a nyugati magyar kultúra a vasfüggöny megszűnése óta sem kelt több visszhangot az anyaországban.11 Noha érveiket némileg gyengíti, hogy csak a mi korlátoltságunkat látják, saját elfogultságaikat nem – Kibédi Varga például még 1989 elôtt azzal hárította el a megjelenést a Hungarian Studies című folyóiratban, hogy nem kell külön magyarságtudományi folyóirat, a nagy nyugati folyóiratokban kell közölni magyar tárgyú cikkeket –, való igaz, hogy a hazai tudósok nem szentelnek elég figyelmet a nyugati magyar kultúrának. A más nemzetek művelôdésével folytatott párbeszéd mellett erre is szükség van, hiszen bizonyos mértékig itt is saját és idegen viszonyával állunk szemben.

Mindeddig nem igazán szóltam a magyarságtudomány intézményeirôl. 1998-ban kettéosztottak egy minisztériumot. A magam részérôl ugyan nem helyeseltem e szétválasztást, sôt az új elnevezést sem, de ha már egyszer létezik Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ennek a hivatása, hogy támogassa a magyarságtudományt. A jelen helyzetben a sokféle intézmény hajlamos egymásra hárítani az érdemi teendôket. Létesült központ az országkép alakítására. Ha jól tudom, ennek az országon belül kialakult vélekedésekkel kell foglalkoznia. A magyarságtudomány művelôire hárul a föladat, hogy a külföld magyarságképét mérlegeljék. Sok olyan könyv, tanulmány s cikk jelenik meg világnyelveken, amely meglehetôsen egyoldalú képet fest a magyar művelôdésrôl, és alig olvasható szakszerű bírálat róluk. Tudomásom szerint tervezik egy idegen nyelvű egyetem létrehozását, ám ennek csakis akkor látom értelmét, ha nem a diplomataképzés gyakorlati szempontjainak rendelik alá a tudományosságot, hanem Wilhelm von Humboldt szellemében cselekednek. A külföldi intézményeknek juttatott könyvek sorsát is indokolt megemlíteni. Tapasztalatból tudom, hogy Észak-Amerikában sok kötet és folyóirat kallódik el.

A magyar művelôdés eléggé összetett ahhoz, hogy a magyarságtudomány az anglisztikához, germanisztikához, romanisztikához, russzisztikához, polonisztikához hasonlóan csakis gyűjtôfogalom lehet. Nemzetközi látókörű s tevékenységű szaktudósokra – történészekre, irodalmárokra, nyelvészekre, néprajzosokra, zene- s művészettörténészekre –, nem pedig politikusokra kell bízni, hogy kapcsolatot próbáljanak teremteni más országok s népek művelôdésével. Kulturális intézményeinket bel- s külföldön egyaránt szakembereknek kellene irányítani. Hozzá nem értésre, sôt parlagiságra vall, ha ügyintézôkre vagy közgazdászokra bíznak kulturális központokat. Nincs sok intézményre szükség, de élükre csakis olyanokat célszerű állítani, akik szakszerű tudásuk révén képesek párbeszédre idegen pályatársaikkal. A szó legtágabb értelmében vett fordítás szakma, sikere egyértelműen azon múlik, hogy az, aki ilyen tevékenységet végez, mennyire otthonos a befogadó kultúrában. Különben nem várhatjuk, hogy kedvezôbbé váljék megítélésünk és hagyományainkból több kerüljön be az egyre gyorsabban egységesülô világörökségbe. Lehet a magyarságtudományt gyakorlatias szellemben felfogni, ám akkor szembe kell néznünk a saját magunkról alkotott képünk s a külföld megítélése közötti óriási különbséggel. Miközben tudósaink komoly figyelmet szentelnek a magyar fölvilágosodásnak, az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású könyve, Larry Wolff Inventing Eastern Europe című, világszerte egyetemi kézikönyvként használt és sok vonatkozásban kiváló munkája azt állítja: a fölvilágoso-dás Kelet-Európában kudarcot vallott.12 Ugyanebben a könyvben található a következô méltatás R. W. Seton-Watson és Harold Nicolson tevékenységérôl: „A térképnek általuk Versailles-ban meghirdetett átrajzolása és az új határok kijelölése (…) fénypont a Kelet-Európára vonatkozó tudományos elkötelezettségnek és e térség geopolitikai föltételeire ható tudományosságnak modern történetében".13

Nem vonható kétségbe, hogy a hűbériség kései fölszámolása s a kommunizmus óriási teherként nehezedik kulturális örökségünkre, de nem feledve, hogy az elsô világháború után olyan hatalmak ítélkeztek a magyar sovinizmus fölött, amelyek gyarmatosítóként sokkal kegyetlenebbül bántak idegen népekkel, mint a magyarok nemzeti kisebbségeikkel, sürgetô föladat kiegyensúlyozott képet tárni a külföld elé arról, mivel is járultak hozzá a magyarok az egyetemes művelôdéshez. Ennek a föladatnak a szakszerű elvégzése vár a magyarságtudományra.

JEGYZETEK:

1 Kósa László (szerk.): A magyarságtudomány kézikönyve. Budapest: Akadémiai, 1991. 17–18.

2 Kulcsár Szabó Ernô: „A (nemzeti) kultúra – mint változékony üzenetek metaforája avagy: emlékműve-e önmagának a »hungarológia«? Görömbei András (szerk.): In Memoriam Tamás Attila. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000. 471.

3 Jankovics József–Monok István: „A hungarológiáról és magyarországi intézményeirôl." Hungarológia 2 (2000/1–2), 43.

4 Uo. 44.4 Uo. 44.

5 Uo. 44.

6 Uo. 44.

7 Bírálatomat lásd: Protestáns Szemle 61 (1999), 208–212.

8 Encyclopédie: ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers (1751–1780). Stuttgart: Friedrich Frommann, 1967, VIII, 285–286.

9 Kulcsár Szabó, 476.

10 Uo. 477.

11 László K. Géfin: „Still Beyond the Pale: Hungarian Émigré Writing After the Collapse of Communism". Symploke, Vol. 5, No. 1–2, 1997, 206–220; Kibédi Varga Áron: Amsterdami krónika (1999). Pozsony: Kalligram, 2000. 28.

12 Larry Wolff: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, CA: Stanford University Press, 1994, 73.

13 Uo. 367.

Copyright© Európai Utas-2000