1. Alkalom és feladat

2000. augusztus 22–23-án Budapesten került sor a Nemzetközi Hungarológiai Központ szervezésében a külföldön dolgozó magyar vendégoktatók, lektorok, valamint a külföldi magyar tanszékeken alkalmazott szakemberek évi „rendes" tanácskozására, melynek idei címe „Hungarológia az ezredfordulón" volt. Természetesen idén minden és mindenki az ezredfordulón van, anélkül, hogy ezért bármit is tennie kellene, ám a magyarságismeret, ismertebb nevén a hungarológia helyzete és szerepe valóban aktuális és szoros kapcsolatban áll az ezredforduló Magyarország számára meghatározó jelentôségű folyamatával, amelyet általában európai egyesülésnek nevezünk, s ezért maga az esemény és a hungarológia tudománya is az egyébként megszokottnál több figyelemre méltó. A bennünket érintô információ, a ránk vonatkozó tudás Magyarország európai uniós csatlakozásának folyamatában stratégiai jelentôségű, egész késôbbi helyzetünket meghatározó tényezô, amelyet nem szabad kiszolgáltatni az esetlegességnek, a személyes vagy szervezeti ellentétek, illetve saját pillanatnyi/mindenkori felkészületlenségünk/alkalmatlanságunk következményeinek.

2. Mirôl és miért vitatkoztunk (magyarságismeret, hungarológia, magyarságtudomány stb.)?

A hungarológia jelenleg is érvényes értelmezése és az ennek kapcsán kialakult hazai intézményrendszer a nyolcvanas évek elején-közepén jött létre, már akkor is az anyagi háttérnek, a politikai támogatottságnak megfelelô szerény mértékben. Noha a tervezéskor egyebek között Klaniczay Tibor elgondolásai szerint még az akkor mintaszerű finn gyakorlat szolgált volna számunkra példaként, a késôbbi megvalósulás jól illusztrálta az elképzelések és a valóság közötti mély szakadékot. (Ne feledjük, hogy akkoriban a korábbi rendszer megreformálásának hívei még abban reménykedtek, hogy a svéd modell lesz alkalmazható a hazai viszonyok átalakításakor – ma már örülnénk annak is, ha a görög sikerülne!) Az egykori ideális elképzelésekbôl csak igen keveset sikerült megvalósítanunk, ami pedig megszületett, az önmaga is, meg környezete is folyamatos viharos változásokon esett át az elmúlt idôszakban, ezért rendkívül fontos, hogy az új helyzetben új elképzeléseket dolgozzunk ki, valósítsunk meg. A tévedések elkerülése végett hangsúlyoznom kell, hogy nem föltétlenül és kizárólag intézményi-szervezeti egységesítésrôl, összevonásokról, profiltisztításról és forráskoncentrációról beszélek (bár bizonyára ennek is lenne helyenként értelme), amikor az új koncepcionális szerkezetet hiányolom.

Meglátásom szerint ugyanis az idôközben természetszerűleg bekövetkezett felfogásbeli változások következtében megnövekedett feladatok ellátására, a mainál jobb feltételek megteremtésére nem született még meg valamiféle olyan átfogó (de ugyanakkor nem valamiféle hierarchiát megszilárdító, a munkát szervezetileg-technikailag megnehezítô), új szerkezeti és tartalmi elemekbôl álló kultúrpolitikai koncepció, amely figyelembe vette volna az elmúlt évtizedben alapvetôen megváltozott tartalmi, személyi és társadalmi körülményrendszert. Vagyis elmaradtunk a kor követelményei és lehetôségei mögött (ami persze mifelénk egyáltalán nem új jelenség).

Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nyolcvanas évek óta gyökeresen megváltozott egyrészt a Magyarországon belüli helyzet, másrészt az ország nemzetközi helyzete, viszonyai is alapvetôen átalakultak. A hungarológiai munka eredményeit garantáló hazai háttér működésének anyagi-személyi-intézményi feltételei ugyan javultak a kezdeti viszonyokhoz képest, ám e fejlôdés nem áll arányban az elôbb említett belsô és külsô változások dinamikájával, jelentôségével, irányával. Ez a háttér ugyanis szervesen illeszkedik a mindenkori magyar kulturális és oktatáspolitika – az utóbbi két évtizedben gyakran és gyökeresen – megváltozott rendszerébe (illetve szenved adott esetben annak hiányosságaitól). Vagyis a hungarológiával kapcsolatos megfigyelések, kritikus hangok, ellentétek a mindenkori magyar kulturális/oktatási politika mindenkori belsô feszültségeinek, ellentmondásainak egyenes következményei.

Érdekes ugyanakkor arra is felfigyelni, hogy mindeme változások ellenére a hungarológia, a hungarológusok – úgy tűnik – szinte folyamatosan ugyanazokkal a megoldatlan gondokkal találkozhattak az elmúlt közel másfél évtized vitái és szakmai rendezvényei során, csupán a gondok belsô arányai, sürgetô mivoltuk, vagy az ôket képviselô személyek, intézmények köre változott. Ez jelzi, hogy a konkrét szakterület (hungarológia-magyarságismeret) belsô, szakmai feszültségeitôl függetlenül a magyar államigazgatás szerkezetében, működésében is szép számmal találhatunk ellentmondásos, az eredményes munkavégzést megnehezítô vagy egyenesen gátló vonásokat. E helyütt lehetetlen összefoglalni vagy a maga teljességében megvilágítani ezt az összetett és a maga helyén mindenképpen megvizsgálandó jelenséget, de néhány általános tényezôt talán mégis érdemes kiemelni a jellegzetesnek mutatkozó vonások közül.

3. A magyarságismeret tartalmi, szakmai, önértelmezési kérdései

A nyolcvanas évek eleje óta folyamatos szakmai viták során, úgy érzem, sikerült a magyarságismeret elnevezésének és tartalmának kérdéseit tisztázni. Ez a lezáratlan, lezárhatatlan vitafolyam mára többé-kevésbé megnyugtatóan meghatározta az általában és legelterjedtebben hungarológiának nevezett szakterület belsô, tartalmi jegyeit, még akkor is, ha a különbözô országok saját gyakorlatában, a történelmi hagyományokban és a magyarországi intézményhálózat elnevezéseiben megmutatkozó eltérések, hangsúlyeltolódások a külsô szemlélôben a rendezetlenség, a rendetlenség benyomását kelthetik. Túl összetett jelenséggel állunk szemben ahhoz, hogy gyorsan, minden tekintetben és mindenki számára kielégítô meghatározásokat találjunk. A lényegre vonatkozó szakmai egyetértés mellett pedig szinte mellékes kérdés, hogy ki, hol, milyen szerkezeti keretben és milyen néven végzi munkáját.

Úgy tűnik, a jelenleg is zajló és gyakorta kifejezetten polemikus vélemények ellenére napjainkra egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy magyarságismeret (amely önmaga is az önismeret/azonosságtudat és az összehasonlítás, a komparáció tükrébôl merített ismereteink hihetetlenül gazdag és tarka tárházát jelenti) mint összefüggô jelenség létezik, s ennek tudományosan, különbözô tudományterületek módszerei alapján, különbözô országokban, intézetekben és módokon művelt (azaz kutatott és oktatott) változatait nevezhetjük összefoglalóan hungarológiának (magyarságtudománynak, Hungarian Studiesnak, ungarische Landeskundénak, hungarisztikának stb.).

A fenti meghatározás összetettségébôl következik, hogy a hungarológiai munka, a kutatás és fôleg az oktatás igen sok, nehezen integrálható elemet tartalmaz. Ezért rendkívül fontos a világos megkülönböztetés: ha a tudományban/oktatásban a magyarsággal foglalkozunk, akkor melyik magyarsággal (hazai, határainkon túli, szórványmagyarság) foglalkozunk, hiszen a közös vonások mellett mindegyik csoport esetében más-más módon kell eljárnunk. Az is alapvetô különbség, hogy magyarokat (magyar származású embereket) avagy teljesen idegen, a magyarsággal vérségi kapcsolatban nem álló embereket oktatunk, mint ahogyan az is döntô, hogy a magyar nyelvet, irodalmat, néprajzot, történelmet vagy valamiféle más diszciplínát, annak szakmai módszereit tekintjük munkánk alapjának.

A spontán és nem csupán Magyarország által meghatározott fejlôdés eredményeként az elmúlt évtizedekben rendkívül tarka hungarológiai tevékenységi hálózat alakult ki. A hazai intézmények és alkalmazottaik mellett külföldön fenntartott, ugyanakkor hazulról (is) fizetett, kiegészítô támogatást élvezô intézmények és személyek is dolgoznak, léteznek a paritásos alapon működô, „csereszeméllyel súlyosbított" esetek is, s végül egyre érdekesebb formákban és mind nagyobb számban dolgoznak a tôlünk független, külföldi kézben lévô és ottani irányítás alatt álló intézmények és személyek. Mindeme tarkaságot egyre súlyosabban bôvíti az utóbbi évtizedben a határainkon túli, szomszédos országokbeli különféle intézmények – többek között népfôiskolák és más „egyetemközeli", de nem felsôoktatási intézmények – rendszere. Szerkezetileg, a helyszíntôl függetlenül, de mindenütt megoldatlan az óraadó tanárok igen elterjedt munkájának megbízható és folyamatos támogatása. Ráadásul, mivel a hungarológiai munka döntôen külföldön folyik vagy külföldre irányul, az egész tevékenységet befolyásolja a külügyi tárca mindenkori szemlélete (útlevelek), intézményrendszere (a magyar kulturális intézetek munkája) is. Szeretném hangsúlyozni, hogy a fenti széttagoltság mindig is fennállt, a jövôben is fenn fog maradni, éppen ezért a jövôben mindenképpen ki kell alakítanunk a hungarológia valamiféle „tipológiáját", s a különbözô szinteknek és formáknak megfelelôen kidolgozott segédanyagcsomagokat.

Mindezen feladatok ellátására az egykori Kulturális Kapcsolatok Intézetének megszületése után, továbbá a magyar Goethe-Intézet-hálózat kiépülése nélkül és helyett legalább ugyanilyen tarka intézmény- és felelôségrendszer született meg Magyarországon is. Minden további, tartalmi hungarológiai tényezô e folyamat, a benne szereplô személyek és intézmények belsô, aktuális viszonyainak függvényében kap súlyt, érdekességet, támogatást, vagy marad a figyelem és a támogatás perifériáján.

Tovább bonyolítja mindezt a magyar nyelv és kultúra oktatásának szerteágazó és sokszínű hazai intézményrendszere, az intézmények eltérô típusai, a tananyagok mindenkori konjunkturális helyzete, a tevékenységet mindinkább érezhetôen befolyásoló gazdasági kényszerek (önfenntartás, nyereségtermelés). Nehezíti, adott esetben zavarja a harmonikus munkát a kialakult, illetve kialakulóban lévô, párhuzamosan vagy éppen egymással szemben működô kompetenciák, struktúrák, rendezvények köre (valóban csak véletlenszerűen kiragadott példaként: a) nyelvoktatás külföldieknek – Debreceni Nyári Egyetem; nyelvoktatás külföldi ösztöndíjasoknak – Magyar Nyelvi Intézet; nyelvoktatás megint másféle vendégdiákoknak – a mindenkori fogadó egyetem magyar lektorátusai; egyéb nyelvoktatás – számos magánnyelviskola; mindez intézményes, vertikális, intézményközi és tartalmi összhang és kontroll nélkül, ami a magyar nyelvvizsgák színvonalának összehasonlítása esetében a legfeltűnôbb; b) hungarológia mint nemzetközi tudományterület (kongresszusok) – Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság; hungarológia mint oktatási terület – Nemzetközi Hungarológiai Központ, de a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság is; c) a hungarológiai tárgyak oktatása a szomszédos országokban – Oktatási Minisztérium, de Határokon Túli Magyarok Hivatala, Magyarok Világszövetsége, valamint Anyanyelvi Konferencia egymás mellett, különösebb összehangoltság nélkül; d) hungarológiai tárgyak a világban – Magyarok Világszövetsége, Anyanyelvi Konferencia; e) magyar nyelvoktatás a világban (szomszédos országokban is) – Oktatási Minisztérium, Anyanyelvi Konferencia stb.

Mindig a több lábon álló tevékenység híve voltam, de azért a fenti sokszínűség ellenére sem állítható bizonyossággal, hogy minden felsorolt és létezô szervezet, intézmény megtalálta azt a feladatot, amelyet megfelelô színvonalon képes ellátni, mint ahogyan azt sem állíthatjuk, hogy minden egyes feladat megtalálta azt a szervezeti-intézményes felelôst és szakmailag színvonalas hátteret, amely súlyának megfelelôen, folyamatosan és színvonalasan lenne képes támogatni, megoldani a felmerülô gondokat.

4. Feladataink

A hungarológia par excellence interdiszciplináris és nemzetközi tudomány; ezért nem csupán az egyes tudományszakok kialakult intézményes-szakmai-személyes feltételrendszerének függvénye, hanem ezeken túlmenôen a nemzetközileg és történetileg kialakult felfogások, gyakorlatok és elképzelések teljes összessége. Ebbôl következôleg hallatlanul érdekes és rettenetesen összetett jelenség, amit nem lehet könnyedén és szabványszerű, kész megoldásokkal megfelelôen működtetni. A fentiekbôl egyenesen következik, hogy a hungarológia (az egyébként is ható presztízsbeli és anyagi természetű elôítéleteken alapuló személyi konfliktusforrások mellett) napjaink egyik leginkább konfliktusokkal terhelt tudományterülete. Művelése, de különösen irányítása, segítése, összefogása hallatlanul sok tapasztalatot, nagy tapintatot, rugalmasságot és még legalább két tucat további pozitív emberi tulajdonságot igényelne minden érintett személytôl és szervezettôl az optimális gazdasági-társadalmi háttér mellett.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt sem, hogy a hungarológia erôsen „politikafüggô" tudományterület, hiszen (a) a tudománypolitika, a külpolitika, a felsôfokú szakképzés egymásba átnyúló területein működik, valamint (b) a korábban kialakult gyakorlatnak megfelelôen sokak számára kívánatos „javak", pozíciók, külföldi álláshelyek, a saját maga meghatározta, nem mindig, vagy nem mindig eléggé nyilvános formák között elosztott anyagi elônyök fölött diszponál, ami fokozottan konfliktusveszélyessé teszi a kérdést. Nyilvánvaló, hogy a politika támogatása nélkül lehetetlen eredményesen hungarológiai tudomány- és oktatáspolitikát folytatni, ugyanakkor mint minden tudományterület esetében, itt is végzetes lenne, ha a politika határozná meg, hogy mit, ki és hogyan csináljon.

A hazai hungarológiai gyakorlatnak tiszteletre és figyelemre méltó, gazdag múltja van, ahonnan mindig érdemes és szükséges is meríteni. Ugyanakkor a hungarológia a jövô tudománya, feladatait, problémáit lehetetlen pusztán a múltban létezett, különbözô okok miatt esetleg megszakadt hagyományok (például a Collegium Hungaricum-koncepció) változatlan újjáélesztésével megoldani. A klebelsbergi kultúrpolitika meghatározó nyomokat hagyott a Trianon utáni Magyarország újrakezdett önmeghatározásának gondolati és intézményes rendszerében egyaránt, s az is nyilvánvaló, hogy az akkor megkezdett eszmélési folymatokat a mai független Magyarországnak kell folytatnia. De a csalódások és kudarcok elkerülése érdekében szerintem a legfontosabb most mégis a különbségek világos felmérése lenne, többek között annak az összefüggésnek a világos kimondása, hogy mivel akkor a békeszerzôdés értelmében Magyarországnak nem lehetett hadikiadásokra költekeznie, következésképpen kiemelkedô támogatást kap(hat)ott a kultusztárca. Ma ezzel szemben, ismereteim szerint, a magyar NATO-tagsággal összefüggésben a honvédelmi kiadások szükségszerűen növekednek majd, vagyis a tervezésnél pénzügyileg inkább valamiféle „fordított klebelsbergi helyzetre" kell felkészülnünk, abból kell kiindulnunk.

A hungarológusok a béke emberei, a hungarológia az egyetértésre és az együttműködésre való gyakorlati törekvés, ezért annak fenntartásához és működtetéséhez rettenetesen sok pénz kell. Nálunk okosabb (és nem minden esetben gazdagabb) nemzetek ezt már régen felismerték, és gyakorlatukat is ennek megfelelôen alakították ki, Magyarországon mindez még csak gyerekcipôben feszeng. Nem kétséges, hogy mennyiségileg mi is több pénzt költöttünk (nominálisan) az elmúlt évtizedekben a hungarológiai munkára, mint korábban, de messze nem a szükséges mennyiséget, és még kevésbé a szükséges hatásfokkal. Ezért talán a legkevésbé azok okolhatók, akik a területen tevékenykednek, hiszen a minisztérium, az egyes szervezetek, intézmények és központok vezetôi és képviselôi az esetek döntô többségében aktívan, gyakran erejük felett igyekeznek segíteni a helyzeten, csak éppen az egész valahogyan nem akar összeállni megnyugtató és megbízható rendszerré.

Nagyon fontos ezért, hogy igen gyorsan átvegyük mások, esetünkben is alkalmazható tapasztalatait. Nekünk most általában a finnek példáját érdemes figyelni, s az adott országra vonatkozó ismeretanyag, tudás nemzetközi terjesztésének és művelésének tekintetében a finnek valóban követendô, offenzív gyakorlatából többet kellene tanulnunk. Ott „megcsinálták" a világ számára a finn nemzeti szupervállalatot (Nokia), továbbá médiacentrikus korunknak a finn erényeket megtestesítô „hôsét" (Häkkinen), s ezzel máról holnapra tartalmat kapott a közember számára is a „finn" melléknév (még akkor is, ha e tartalom igaz voltában joggal kételkedhetünk). Nekünk e pillanatban csak régebbi kliséink (csikós, puszta, Puskás stb.), továbbá egy Országimázs Központunk van, ami kevés.

Megbocsáthatatlan hiba, ha a politika közvetlenül beleszól a szakmai kérdésekbe, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a keretfeltételeket a színvonalas munkához a politika kell megteremtse. E tekintetben Finnország a felsorolt nagyon hatékony módszerek mellett rendkívül figyelemre méltó eredményekkel és folyamatosan, csendben tevékenykedik. Fontos lenne, ha nyilvános szakmai viták eredményeképpen a politika hathatós segítségével Magyarországon is kialakulnának a folyamatos, színvonalas munka hosszabb távon is megbízható feltételei.

5. Alapvetô és sürgôsen eldöntendô kérdések

Megítélésem szerint a tanácskozáson elhangzottak alapján az alábbi kérdésekben kellene hamarosan a szakmai közvéleménnyel egyetértésben döntenünk:

a Magyarországon működô hungarológiai intézményhálózat sokoldalú és intenzív fejlesztésérôl, annak funkcionális belsô tagolódása, kialakult viszonyrendszere mentén, de egységes, koherens koncepció jegyében a hatékonyság elve és a komplementaritás szempontja alapján;

a szerteágazó feladatokról, pénzügyi ellátottságáról, azok szakmai felügyeletérôl, illetve ennek összehangolásáról, jobb anyagi ellátásáról, különös tekintettel a Nemzetközi Hungarológiai Központ mint szakmai háttérintézmény szerepére, súlyára, felszereltségére;

a hungarológiai munka szerepének felértékelése az európai integráció folyamatának segítése során eddig elért és várható hatásai alapján (Magyarországon és külföldön);

folyamatosság és összehangoltság eredményeként megvalósuló részvétel komplex nemzetközi kulturális-oktatási feladatok (mindenekelôtt különbözô fesztiváljellegű intenzív külföldi rendezvények) eredményes lebonyolításában;