A Nemzetközi Hungarológiai Társaság elnöke – olasz. Amedeo Di Francesco professzor, a Nápolyi Egyetem magyar tanszékének vezetôje, a magyar nyelv és irodalom kiváló ismerôje. Kutató- és oktatómunkája mellett a magyar kultúra követeként nagy munkabírással és odaadással látja el az elnöki tisztet. Évente számos alkalommal megfordul Magyarországon, ezúttal a Magyar Hungarológiai Központ konferenciájára érkezett.

– Nincs családi indíttatása, olasz létére nyilván a rokonszenv köti a magyar kultúrához.

– „Európai utas" vagyok, már abban az értelemben, hogy mindig is megvolt bennem egyfajta intellektuális kíváncsiság a nem olasz és fôleg a közép-európai kultúrák iránt. Már gimnazista koromban szerettem volna tudni, mi történt valójában a Trieszt fölötti területen. Egyetemista koromban elôbb horvát, majd magyar szakos voltam, s ösztöndíjasként mind a két országban jártam. Egyetemi éveim alatt kiváló magyar professzorokkal találkoztam, akiknek a hatására a magyarságtudomány rabja maradtam. A római egyetemen kezdtem magyarul tanulni. Itt Balázs János volt az elsô professzorom, késôbb Szauder Józsefnél doktoráltam, majd Klaniczay Tibornál folytattam tanulmányaimat a Ménesi úti intézetben. Elsôsorban a régi magyar irodalommal foglalkozom, Balassi Bálint költészetébôl írtam meg kandidátusi értekezésemet 1975-ben.

– Nehéz lehetett egy nem magyar anyanyelvű számára ez a téma. Balassi költeményei a mai magyar olvasónak is magyarázatra szorulnak, már csak az azóta megváltozott nyelvezet miatt is.

– Abban a paradox helyzetben voltam, hogy még nem mertem beszélni magyarul, amikor már értettem Balassi költészetét. Szótárak és szakemberek segítségével mindent meg tudtam érteni. Az olasz kapcsolatok szempontjából elemeztem Balassi életművét. Ezt a témát azóta is nagyon szeretem, és még most is foglalkozom Balassival, hiszen a forráskutatások újabb eredményei módosítják a korábbi vélekedéseket.

De más témákkal is foglalkozom. Másik „kedvencem" Zrínyi Miklós. Kezdetben olasz szemszögbôl, olasz forrásaival kapcsolatban tanulmányoztam életművét, mára azonban új összefüggéseket vizsgálok, megpróbálom a horvát–magyar összefüggések alapján elemezni Zrínyi műveit. Hosszú évekig kutattam a magyar históriás énekeket, ez rengeteg munkát, szinte szerzetesi munkafegyelmet kívánt, hiszen minden XVI. és XVII. századi históriás éneket elemeztem. Tanítványaimmal együtt számítógépre vittük az egész anyagot, és formális stíluselemzéssel vizsgáltuk a szövegeket.

Újabban a Bánk bán európai sorsa érdekel. Sikerült megtalálnom a témának egy horvát feldolgozását, amelyet eddig még nem ismertek. Ezenkívül a garabonciás mítoszával foglalkozom a magyar és horvát irodalomban. E témáról mostanában jelenik meg itt Magyarországon egy magyar nyelvű monográfiám.

– Hogyan fogadták a magyar kollégák? Olaszországban valószínűleg közel sem tűnik olyan különösnek, hogy például az olasz reneszánsz korról vagy Petrarcáról német, angol, amerikai vagy éppen magyar tudós folytat kutatásokat, hiszen e témák egyetemessége ezt jobban megengedi. A magyar irodalom azonban nyelve miatt mindig is elzárt volt a külvilágtól.

– Már annak idején, amikor kutatni kezdtem – s ennek már több mint harminc éve –, barátsággal fogadtak. Mesterem, Klaniczay Tibor egyik érdeme éppen abban rejlik, hogy európai szintű nyitottságot teremtett a magyar hungarológiának. Akkoriban éppen Olaszországban tartották furcsának, hogy latin, görög és szanszkrit képzettségem után a magyarral foglalkozom. Persze szerepet játszottak ebben politikai szempontok is, mert a vasfüggöny hatása mindenütt és mindenben érezhetô volt. Talán kissé kockázatos is volt az egész. Kevesen tudják, hogy Olaszországban akkoriban a magyar irodalommal és történelemmel is fôleg politikai okok miatt foglalkoztak. Különösen az 56-os tragédia után. Mindennek ellenére a magyar irodalmat csak szűk körben ismerték nálunk, és azon belül is elsôsorban a modern, a kortárs magyar irodalmat. Ezt ideológiai szempontok alapján mint baloldali irodalmat mutatták be. A magyar irodalomnak általában csak egy kis szegmense volt ismert, hiányzott mögüle az az összetett műveltség és problematika, amely a magyarság történetében ezer év óta felhalmozódott. A két világháború között nagyon népszerű volt a magyar irodalom és kultúra Olaszországban. A második világháború, majd a vasfüggöny nagy-nagy cezúrát vont. Rómában meg is szűnt egy idôre a magyar tanszék. A hatvanas évektôl aztán újra megindult a rendszeres magyartanítás a római és a padovai egyetemen. Ekkoriban küldtek ki Magyarországról két lektort. Egyikük a már említett Balázs János volt, aki nem csupán a nyelvet tanította, hanem irodalmat és művelôdéstudományt is. Nehezen, de mégis sikerült ekkor valami újat teremteni. Számomra is nagy szerencse, hogy Balázs János, majd Szauder József tanított Rómában. A hetvenes évek elejétôl aztán nemcsak Rómában, hanem Padovában és Bolognában is, sôt szinte egész Olaszországban jelentkezett egy olyan generáció, amely komolyan foglalkozott a magyarságtudománnyal. Ismétlem, hálásak vagyunk akkori mestereinknek, akik megteremtették ehhez a feltételeket. Ma már legalább öt helyen működik magyar tanszék: Udinében, Nápolyban, Rómában, Padovában és Firenzében. Maguk a számok is mutatják, milyen elônyösen változott meg a helyzet, de az is lényeges, hogy a hungarológia nem magába zárkózva, szűk szakterületként működik, hanem fontos szerepet játszik az olaszországi tudományos életben. A hallgatók száma sem alacsony. A nápolyi egyetemen például vagy huszonöten vannak, s közülük minden évben jó páran doktorálnak is.

– Beszéljünk a Magyar Hungarológiai Társaságról! Mikor jött létre, s milyen feladatokat tűzött maga elé?

– A szervezet Klaniczay Tibor kezdeményezésére jött létre 1977-ben. Olyan tudományos társaság alakult, amely azóta is az UNESCO tagja.

Fontosnak tartom, hogy a hungarológia jelen van a számottevô nemzetközi fórumokon, s mint az olaszországi példa is mutatja, jól működik. Elmondtam ezt a Hungarológiai Központ mostani konferenciáján is, de el szoktam mondani a Filológiai Társaságunknak is, amelynek az elnöke vagyok, hogy a hungarológia iránti érdeklôdés már tényleg nem csupán szórványos.

Társaságunk a magyarságtudomány hivatalos képviselôje a nemzetközi fórumokon. Ötévente szervezünk egy-egy nagy nemzetközi kongresszust. Az eddigi helyszíneink: Magyarország, Ausztria és Olaszország, jövôre Finnországba megyünk. Örvendetesen növekszik a tagság száma. Joggal mondhatjuk most már, hogy a hungarológiát nemzetközileg sok nézôpontból ismerik. Maga a hungarológia összetett fogalom. Jelenti általánosságban magát a magyarságot, de érinti külön a határon túli magyarokat is. És létezik hungarológia természetesen a szomszédos országokban, de ebben a vonatkozásban nem kizárólag csak az ott élô magyarokról van szó. A hungarológia egy másik szegmentuma a külföldön élô hungarológusokra vonatkozik. Utazásaim során jól megismerhettem a hungarológia sokrétűségét. Meggyôzôdésem, hogy úgy kell dolgoznunk, hogy egyre fontosabb legyen a hungarológia szerepe világszerte. Nemcsak a már létezô pozíciókat kell védenünk, hanem tovább kell fejleszteni a lehetôségeket. A hungarológia nemcsak a magyaroké. Külföldön egyre inkább meg akarják érteni a magyarság történelmét és kultúráját, valamint Európában játszott szerepét, amely ezer év óta nyomon követhetô.

– A Magyarországot körülvevô országok, a környezô államok mennyire fogadják el a társaságot, segítik-e a működését?

– Nem tagadom, hogy vannak problémák. Persze, hogy vannak. De azért vannak pozitív tapasztalataink is. Hat évvel ezelôtt a nápolyi magyar tanszék vezetôjeként rektorunk nevében aláírtam egy szerzôdést a kolozsvári egyetemmel, amely együttműködést biztosít a hungarológia, a román irodalom és italianisztika témakörében. Egy olyan háromoldalú egyezményrôl van szó, amely szerintem nagyon hasznos és jól működik. Négy évvel ezelôtt ennek az egyezménynek a keretében egy tudományos konferenciát is szerveztünk, éppen Kolozsvárott.

– Gondolom, az, hogy ön olasz, bizonyos értelemben megkönnyíti a helyzetét, akár az elôbb említett tudományos együttműködések létrehozása terén, akár a Nemzetközi Hungarológiai Társaság elnökének mozgási területét tekintve.

– Van ebben igazság, de én ezt másként fogalmaznám. Ezt a kolozsvári példát mások is követték. A nápolyi egyetemnek vannak közvetlen kapcsolatai az ELTE-vel és a Magyar Tudományos Akadémiával, idén májusban írtunk alá egy hasonló egyezményt a krakkói egyetemmel. És tervezünk más típusú egyezményeket is. Ami a határon túli helyzetet illeti, persze szerepet játszott és játszik az, hogy nem vagyok magyar. De én mindig elôre megmondtam, hogy nem tudok teljesen semleges maradni, hiszen bár olasz vagyok, de egyben magyar tanár is vagyok. Nem is csupán egy átlagos magyartanár, aki csak úgy végzi a munkáját, nem, én szerelmes vagyok a magyarságtudományba, s ez áll az érdeklôdésem középpontjában. De természetesen ez nem jelentheti azt, hogy csak a magyar dolgokat helyezem elôtérbe. Minden országban mások a feltételek, és azt hiszem, fontos, hogy egy lelkes, de nem magyar hungarológus mutassa be a hungarológiát ezekben az országokban.

– Említette, hogy sokat utazik. Milyen országokban járt eddig a Nemzetközi Hungarológiai Társaság képviseletében?

– Nagyon sok helyen jártam, majdnem minden olyan országban, ahol magyar kisebbség él. De Szlovákiába például még nem jutottam el. Igyekszem oda is elutazni, amint lehetséges. Az idén Szlovéniában voltunk, éppen az Európai Utassal, az Erasmus–Socrates-program keretében, és sikerült egy egyezményt aláírnunk. Remélem, hamarosan Horvátország is sorra kerül. Tanulmányoztam az úgynevezett emigrációs irodalmat, s jártam Kanadában is, ahol nagyon intenzív hungarológiai tevékenység zajlik.

– Jövôre tehát Finnországban rendezik meg a Nemzetközi Hungarológiai Konferenciát…

– Igen, igen. Eddig magyarságtudományról beszéltünk, de még nem volt szó a hagyományos finnugor rokonságról. Ebbôl a szempontból is, de a hungarológia szempontjából is jelentôs kapcsolatunk van a finn jyväskyläi egyetemmel. Az idén Észtországba is eljutottunk. Már csak a finnugor rokonság szempontjából is fenntartjuk és védjük a kapcsolatokat.

De nem esett még szó a franciaországi, németországi vagy a hollandiai hungarológiáról. Párizsban az idén januárban tartottak egy igen érdekes tudományos konferenciát a magyar, francia és olasz összefüggésekrôl. Nagyon szeretnénk ezt a témát továbbfolytatni.

– Hogyan fogadták a magyar, lengyel és szlovén kutatók, hogy Nápolyban rendezik meg ezt a konferenciát?

– Örömmel. Nálunk is nagyon erôs a komparatisztika, s minden polonista, szlovenista vagy hungarológus bizonyos mértékben összehasonlító irodalomtudományt is művel. Ez elôsegíti a kölcsönös megértést. Talán természetesebbnek tűnt volna, ha ezt a konferenciát mondjuk Triesztben rendezzük meg. De hangsúlyozni szeretném, hogy Nápoly nem csak a napfény és a tenger városa. Talán kevésbé ismert, de itt jelentôs kulturális élet zajlik. Ami a közép-európai térséget illeti, eddig nem voltak rendszeresek a kapcsolatok, s a meglévô kapcsolatokkal is túl szerények voltunk.

– A rendszerváltás kettôs folyamatot indított el Közép-Európában. Az itt élô népek fontosnak tartják önnön kulturális értékeinek felmutatását – különösen erôs ez az érzés azokban az országokban, amelyek a kilencvenes évek elején nyerték el önálló államiságukat –, másrészt Közép-Európának mint kulturális egységnek hangsúlyozását. Ez utóbbi a térség kis népeinek kulturális összetartozását jelenti.

– Egy olyan „európai utas" számára, mint én vagyok, éppen ebben rejlik az igazán érdekes szempont. Természetesen Közép-Európa fogalmáról lehet vitatkozni, s vitatkoznak is. Tudatosítani kell, hogy átmeneti idôszakban élünk. A politikai változások után természetes, hogy mindenki a saját identitását szeretné visszanyerni. De szerintem a legmaradandóbb irányzat az, amely ezeket a különbségeket összefogja egy nagyobb, átfogó identitásban. Mert hiszen ez már eleve megvolt. Csahogy mi már a XIX. századi nacionalizmus, majd egy hamis internacionalizmus utáni idôszakban élünk. Most azokat a hagyományokat, azokat az értékeket kell élôvé, jelenlévôvé tenni, amelyek már léteztek. Mátyás birodalma nem volt-e egy közép-európai találmány? Olyan állam volt, amelyben különbözô nemzetek éltek saját identitással, bár az egy Magyarország alattvalói voltak. Ez így ma már természetesen elképzelhetetlen. De a XIX. századig nem létezett a nacionalizmus, ez a múlt század találmánya. Most tehát elôször vissza kell nyerni az egyéni arculatot, és azután igenis együtt kell működni a kialakuló tágabb keretek között. Lényeges a saját identitás, de semmiképpen sem szabad tagadni, hogy az itt élô emberek részesei egy közös történelmi folyamatnak. A különbség elsôsorban a nyelvben van, de ezt sem szabad túlhangsúlyozni. A kultúrának is megvan a maga politikája, s a kultúra segítségével sok mindent el lehet érni.

– S ha a térség jövôjét tekintjük egész Európa vonatkozásában, akkor különösen szembetűnô ennek a kulturális egységnek a fontossága.

– Ez így van. Ennek a térségnek a jövôjét én egyedül ebben látom. Fontos történelmi pillanat volt, hogy ezek az államok visszakapták önállóságukat, de nagyon fontos az is, hogy tudjanak együttműködni. Úgy látom, hogy a fiatal generációk ezt a problémát jól érzékelik. Erdélyben is azt hallottam a fiataloktól, hogy nem szabad túl nagy hangsúlyt fektetni a különbségekre. A politikai és gazdasági érdekek is ezt kívánják. Együtt kell haladni, nem szabad elvesztegetni az idôt ilyen-olyan veszekedésekre, ez luxus lenne. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az együttműködés csak kényszerűség, noha kétségtelenül az is. De sokkal inkább a szép oldalát kell nézni. Meg kell ôrizni, védeni kell a kulturális értékeket, mert hiszen ebben rejlik igazi emberi mivoltunk. Magyarország nekem második hazám, és magyar könyvek nélkül el sem tudnám képzelni az életemet, de természetesen büszke vagyok arra, hogy olasz vagyok. Nagyon hiszek a kulturális hovatartozásban és az értékek megôrzésében, hiszen csak erre támaszkodva tudjuk kifejezni magunkat, de tudnunk kell kezet is nyújtani egymásnak. Nemcsak a józanság megôrzése kedvéért, hanem mert ezáltal gazdagodik az ember. És Közép-Európa eszméje nemcsak azért fontos, mert divatban volt, van vagy lesz, hanem mert egymás megismerésére biztat.