Az anyanyelvi mozgalom három évtizede végzi munkáját: az elsô Anyanyelvi Konferenciát 1970-ben rendezték Budapesten és Debrecenben, a kilencediket pedig most, augusztusban Marosvásárhelyen. Talán nem kell arról külön nyomatékkal beszélni, hogy a színhelynek ezúttal milyen jelentôsége volt: maga az a tény, hogy Magyarország határain kívül elsô alkalommal Erdélyben és éppen a magyar voltában és hagyományaiban veszélyeztetett székely „fôvárosban" rendeztük összejövetelünket, jelképes értelmű lehet. Arra utal, hogy az anyanyelvi mozgalomnak mindenekelôtt a kisebbségi sorsban élô magyarság körében kell megtalálnia feladatait és otthonát, és arra, hogy különleges szolidaritással kívánjuk az erdélyi magyarok jogos anyanyelvi küzdelmeit támogatni. Marosvásárhely ma nemzeti kultúránk és egyáltalán a magyarság „végvárának" számít, ezt a „végvári" helyzetet jelzik az 1990. márciusi véres események, amelyek során magyarellenes pogromra került sor, és ezt jelzi a legutóbbi helyhatósági választás is, midôn a hosszú ideje hivatalban lévô magyar polgármestert, Fodor Imrét – részben választási manipulációk következtében, részben a magyar választópolgárok vétkes közömbössége folytán – sikerült megbuktatni, és román jelölttel felváltani.

 Együtt Európába

Magyarország tavaly az észak-atlanti védelmi szervezet tagja lett, most pedig ott áll az Európai Közösség kapujában. Mindez felveti azt az igen súlyos, egyszersmind kényes kérdést, miszerint a magyarság egésze, tehát a Magyarország határain kívül, de a Kárpát-medencén belül élô magyarok miként fognak kapcsolódni az európai integrációhoz. Mindenki tudja, hogy ez a kapcsolódás nem lesz egyszerű, hiszen Magyarország mellett egyelôre csak Lengyelországnak, Csehországnak, Észtországnak és Szlovéniának van esélye arra, hogy belátható idôn belül az integráció része legyen. Szlovákia, legalábbis jelenlegi kormányával, jó esélyekkel indul ebben az integrációs versenyben, és valószínűleg Horvátországnak is növekedtek az esélyei a legutóbbi kormányváltozás következtében. Románia esélyei azonban felettébb bizonytalanok, különösen abban az esetben, ha az Iliescu-féle kormányzás a soron következô választások után netán visszatér, Jugoszlávia (Szerbia), a többi jugoszláv utódállam és Bulgária esélyei még gyengébbek, kivált akkor, ha Belgrádban elmarad a sokak által várt demokratikus fordulat, a Kárpátalját birtokló Ukrajnának pedig szinte nincsenek eurointegrációs lehetôségei.

Mindez azt jelenti, hogy a határokon túl élô magyarság igen nagy közösségei maradnak távol az integrációtól, minthogy az erdélyi, nagyjából egymillió-nyolcszázezres magyarság európai integrációja is bizonytalan, a vajdasági háromszázezres és a kárpátaljai közel kétszázezres magyarság integrációját pedig semmi sem szavatolhatja. Ezzel közel két és fél millió magyar, a magyar nemzet egy igen nagy része maradhat ki az eurointegráció jótékony következményeibôl, illetve válhat a „schengeni határok" áldozatává, minthogy igen szigorúan ôrzött politikai és gazdasági határok választhatják el az anyaország magyarságától.

Magyarországnak az Európai Közösségben történô elhelyezkedése esetén az ország keleti és déli határai minden bizonnyal egyszersmind az unió szigorúan ôrzött határai is lesznek, és elképzelhetô, hogy a magyar kormánynak az ukrán, a román és a jugoszláv (esetleg horvát és szlovák) állampolgárok esetében – az Európai Unió kívánságára – vízumkényszert vagy legalábbis igen szigorú határôrizeti rendet kell bevezetnie. Ez igen gyorsan rombolhatná le azokat a szívós erôfeszítésekkel felépített eredményeket, amelyek a magyar–magyar kapcsolatok területén az elmúlt évtizedben létrejöttek, és amelyeket nem gyengíteni, ellenkezôleg, erôsíteni kellene. Ha a magyarországi és az Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban élô magyarokat ismét nehezen átjárható határok választanák el egymástól, az igen nagy mértékben nehezítené meg a nemzet kulturális (és lelki) egységének kívánatos helyreállítását. A kisebbségi magyar vezetôk legalábbis komolyan tartanak attól, hogy ez a veszély Magyarország európai uniós csatlakozásával bekövetkezik.

Márpedig azokat az eredményeket, amelyeket a magyar kultúra és a magyar kulturális nemzet egységének helyreállításában elértünk, és amelyek elérésén az Anyanyelvi Konferencia munkatársai is igen áldozatos munkával fáradoztak, semmiképp sem szabad kockáztatni – még a minél gyorsabb európai integráció kedvéért sem. Következésképp ki kell dolgozni azokat az eljárásokat, amelyek ezt az igen fontos stratégiai célt elérhetôvé teszik. Valójában több ilyen eljárás terve is felvetôdött a hazai és a határokon túli magyar politikai életben. Így az, hogy a szomszéd országokban élô magyarok „alanyi jogon" magyar állampolgárságot kapjanak, és mint kettôs állampolgárok szabadon közlekedjenek a „schengeni" határon keresztül. Ennek az elképzelésnek azonban, miként erre határokon belül és kívül többen is rámutattak, igen kockázatos következményei lehetnek. Ez a megoldás szinte azonnal felerôsítené a szomszédos népek körében hagyományosan és a jelenben is élô nacionalista indulatokat, és alkalmat szolgáltatna arra, hogy a szlovák, a román, a szerb nacionalisták a kisebbségi magyarok jogait korlátozó intézkedéseket követeljenek, esetleg szorgalmazzák ezeknek a magyaroknak a tömeges áttelepítését Magyarországra.

Máris megfigyelhetô, hogy a szomszédos országokban, ahol nagy létszámban élnek magyarok, mindenekelôtt Romániában, bizonyos politikai hisztéria jelenik meg az „alanyi jogon" megszerezhetô magyar állampolgárság ügye körül. A román politikai életben megjelentek olyan javaslatok, amelyek törvényi erôvel kívánják megakadályozni a kettôs állampolgárság lehetôségét, és a román állampolgárság megvonásával fenyegetnék mindazokat az erdélyi magyarokat, aki élnének ezzel a lehetôséggel. A kettôs állampolgárság intézményének létrehozása következésképp nehezen elhárítható akadályokba ütközik.

A magyar állampolgárság birtokában a határokon túl élô magyarok áttelepülése máskülönben (spontán módon) is megindulna, és tömeges méreteket öltene, minthogy mind Kárpátaljáról, mind a Vajdaságból nagy számban telepednének át olyan magyarok, akiket egyszerűen az elszegényedés kerget át az anyaországba. Ez pedig – túl azon, hogy egyszeriben elviselhetetlen gazdasági és szociális terheket zúdítana Magyarországra – a legkevésbé sem kívánatos, minthogy továbbra is érvényesnek kell tekinteni azt az elsôrendű politikai követelményt, miszerint a szomszédos országokban élô nagyjából hárommillió magyarnak saját szülôhelyén kell megtalálnia boldogulását és (anyaországi segítséggel) kiharcolni kollektív jogait, felépítenie autonóm politikai és kulturális intézményeit. Ezen a követelményen nem lehet és nem szabad változtatni, máskülönben a magyarellenes nacionalizmus hagymázas elképzeléseit mi magunk segítjük végrehajtani.

Az „alanyi jogon" adott magyar állampolgárság jogi értelemben is nehezen képzelhetô el, minthogy a szomszédos országokban élô magyarok jogi helyzete egészen más, mint a nyugati világban élô (emigráns) magyaroké. Ôk általában minden nehézség nélkül hozzájuthatnak eredeti magyar állampolgárságukhoz, amelyet a Magyar Köztársaság útlevele hitelesít, ugyanakkor általában nem szereznek magyarországi „illetôséget": személyi igazolványt, adószámot és így tovább, következésképp nem adóznak és nem látnak el katonai szolgálatot Magyarországon. A szomszédos országok magyarjai viszont az érvényben lévô békeszerzôdés, tehát egy hatályos nemzetközi megállapodás értelmében a trianoni utódállamok polgárai. Mint ilyenek természetesen visszahonosíthatók, és a magyarországi letelepedést lehetôvé tevô visszahonosítási kérelmeiket a magyar hatóságoknak igen elôzékenyen és igen rövid határidôn belül (tehát nem a most tapasztalható lelketlen, bürokratikus huzavonával!) el kell intézniük, a visszahonosítás, vagyis a magyar állampolgárság megadása azonban magyarországi letelepedéssel („illetôséggel") jár együtt, és ezzel a követelménnyel mindenkinek számot kell vetnie, aki az „alanyi jogú" magyar állampolgárság megadására javaslatot tesz.

 Státustörvény-tervezetek

Egy másik tervezet értelmében a magyar nemzetiségű román, ukrán, jugoszláv stb. állampolgárok állandó (vagy több évre szóló) magyar beutazási vízumot, illetve magyar voltukat tanúsító „nemzetpolgársági" igazolványt kapnának, és mint magyar „státusban" lévôk lennének jogosultak bizonyos – eredetileg az állampolgári státusból következô – jogok gyakorlására. A budapesti kormány és a legnagyobb határon túli magyar politikai szervezetek, így a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége elképzelései szerint ezek a jogok a munkavállalásra, a továbbtanulásra és a betegbiztosításra terjednének ki, de nem foglalnák magukba a magyarországi letelepedés és a külföldön felhasználható magyar útlevél jogát. Ez a megoldási kísérlet valójában igen gyümölcsözônek látszik, minthogy számos téren és éppen gyakorlati téren fontos kedvezményeket helyez kilátásba, ugyanakkor nem zúdít kezelhetetlen menekültáradatot az anyaországra, és nem okoz megoldhatatlan problémát Magyarország és az Európai Unió kapcsolatában. Az anyanyelvi mozgalomnak, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának mindenesetre támogatnia kell a „státustörvény" koncepcióját, méghozzá annak tudatában, hogy a határon túl élô magyarok anyaországi jogainak biztosítása ilyen módon elválik a valóban sok jogos aggályt keltô „kettôs állampolgárság" intézményétôl, ugyanakkor a gyakorlati élet tekintetében számos olyan kedvezményt ad meg, amelyre joggal tartanak igényt a határon túl, a mostoha kisebbségi sorsban élô magyarok.

A „státustörvény" által megjelölt út járhatónak tetszik, azt azonban így is pontosan és hitelesen meg kell határozni, hogy kiket lehet magyar nemzetiségűnek tekinteni. Ennek igazolására esetleg fel lehetne kérni a magyar kisebbségi és egyházi szervezeteket. Tökéletes megoldás azonban egyelôre nem kínálkozik. Legfeljebb azt az alapvetô politikai és erkölcsi követelményt fogalmazhatjuk meg, miszerint a magyar állam semmiképpen sem hagyhatja cserben a határokon kívül élô magyarokat. Ezért az uniós csatlakozási tárgyalások során igen határozottan kell törekedni arra, hogy a magyar–magyar kapcsolatok ne sérüljenek. Mindebben igen sokat tehetnek a civil társadalom szervezetei, amelyek korábban is ezeknek a kapcsolatoknak az organizátorai voltak.

Az Európai Közösséghez való csatlakozás mindenképpen Magyarország érdeke, azonban látni kell, hogy a csatlakozásnak lehetnek kockázatos következményei is. A (mindenkori) magyar kormánynak ezért arra kell törekednie, hogy az európai integráció „második körében" jelen legyenek azok az országok, amelyek területén nagy számban élnek magyarok. Ez elsôsorban Romániát és Szlovákiát érinti, Jugoszláviánál és Ukrajnánál ez egyelôre nem jön szóba. Mindenekelôtt pedig arra kell törekedni, hogy a csatlakozási tárgyalások vegyék figyelembe az alapvetô magyar érdekeket, közöttük a magyar kulturális és nemzeti egység további építésének érdekét. Ennek a fontos nemzeti érdeknek az érvényesítéséért sokat tehetnek a magyar kulturális szervezetek és a magyar egyházak, amelyek a maguk közösségi tevékenységében és szolgálatában, sôt diplomáciai erôfeszítéseik területén vállalhatnak kezdeményezô szerepet. Azt ugyanis igen nyomatékosan ki kell nyilvánítanunk, hogy Schengen sohasem lehet valamiféle „harmadik Trianon".

Európába együtt kell eljutniuk a Kárpát-medence magyarjainak, és ennek az együttes eljutásnak vannak jogi és vannak politikai, gazdasági és kulturális körülményei, lehetôségei. A jogi lehetôségek kidolgozása a magyarországi kormányszervekre hárul, pontosabban a magyar kormány és az európai uniós intézmények tárgyalásaira, minden másban igénybe lehet és igénybe kell venni a civil társadalom, a civil szervezetek elképzeléseit és gyakorlati tevékenységét. Marosvásárhelyen többek között azért voltunk együtt és azért tanácskoztunk, hogy a magunk eszközeivel mi is építsük azt az utat, amely bennünket: magyarokat – éljünk Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken vagy a Vajdaságban – együtt vezet el Európába az európai közösség nemzetei közé. Az anyanyelvi mozgalom feladatait a jövôben ezek a törekvések is meg fogják jelölni.

 A mozgalom eredményei

Az anyanyelvi mozgalom mindig is az egyetemes magyar kulturális szolidaritás és együttműködés szellemi és szervezeti intézménye volt, és az ebbôl fakadó stratégia jelölte ki tennivalóit az elmúlt négy esztendôben (a nyolcadik egri és a kilencedik marosvásárhelyi konferencia közötti idôben) is. Folyamatosan szerveztük, illetve támogattuk azokat az egyetemes vagy regionális magyar találkozókat, rendezvényeket, amelyek az elmúlt évtizedben mindig is élettel töltötték meg az anyanyelvi mozgalom kereteit.

Anélkül, hogy teljességre törekednék, meg kell említenem közülük néhányat. Így a kecskeméti Tanítóképzô Fôiskola által rendezett – Lôrincze Lajos nevét viselô – tanári találkozót, amely a határokon túl dolgozó magyar pedagógusok tapasztalat- és eszmecseréje számára adott lehetôséget, a balatonalmádi kétnyelvű (magyar–angol) gimnázium hagyományos, ugyancsak Lôrincze Lajos nevét viselô ifjúsági találkozóját és szavalóversenyét, a Békéstarhoson rendezett tanári továbbképzô tanfolyamot, a drámapedagógusok Nagykôrösön (és másutt) szervezett összejöveteleit, a Mályiban (Miskolc mellett) több alkalommal megrendezett regionális kulturális konferenciát (amely a Miskolc–Kassa–Ungvár–Szatmárnémeti által meghatározott északkelet-Kárpát-medencei eszmecseréknek adott otthont) és mellettük még több magyarországi találkozót. Szinte minden esztendôben (a svábhegyi Agro Hotelben) rendeztünk egy-egy nagyobb szabású konferenciát, legutóbb a kisebbségi magyar egyházak kulturális hivatásáról, korábban az európai államok kisebbségvédelmi politikájáról és törvényalkotásáról, és a Magyar Írószövetségben is rendszeresen tartottunk tanácskozásokat, így egyik nagy sikerű összejövetelünk a kolozsvári magyar egyetem helyreállításának feladatait világította meg.

Az anyanyelvi mozgalom tevékenységének igen fontos területét jelölték meg a szomszédos országokban rendezett hagyományos konferenciák. Így a kassai Kazinczy Ferenc- és Fábry Zoltán-napok, az ungvári értelmiségi találkozók, illetve azok a Kárpátalja négy városában: Ungváron, Munkácson, Beregszászon és Nagyszôlôsön rendezett összejövetelek, amelyek a Magyar Kultúra Napja alkalmával tekintették át az ottani, illetve az egyetemes magyar kulturális élet helyzetét, fogalmazták meg az elvégzendô feladatokat. Erdélyben hagyományosan több városban vagy településen is rendeztünk találkozókat, így Kolozsváron, mindig igen érdekes és hasznos programmal, a Szabédi László-napokat, a Háromszék megyei Illyefalva konferenciaközpontjában az ugyancsak hagyományos pedagógus-továbbképzô tanfolyamokat, Szatmárnémetiben a nagysikerű Jakabffy Elemér kisebbségtudományi konferenciákat és a Páskándi Géza emlékének szentelt irodalmi összejöveteleket, a Temesvár közelében lévô Csákován egy regionális kulturális konferenciát, de voltunk Nagyváradon, Marosvásárhelyen és más városokban is.

Ugyancsak az anyanyelvi mozgalom hagyományos találkozói közé tartoznak a szabadkai Kosztolányi Dezsô-napok, az adai Szarvas Gábor-napok, az eszéki pedagógustalálkozók, a lendvai tudományos és kulturális összejövetelek, emellett több alkalommal vettünk részt Ljubljanában is összejöveteleken, így a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Többször jelen voltunk az ausztriai (burgenlandi, ôrvidéki) magyarság találkozóin is: Bécsben, Felsôpulyán (Oberpullendorfban) és Alsóôrön (Unterwarton), ahol régi barátunk, Galambos Ferenc Iréneusz bencés rendi plébános szervezi a magyar kulturális életet.

De eljutottunk az Egyesült Államokba is, magam mint az Anyanyelvi Konferencia elnöke 1988-ban New Yorkban, a Columbia Egyetemen, illetve a magyar fôkonzulátuson vettem részt az Amerikai Magyar Tanárok Egyesületének azon az éves találkozóján, amely külön napirendi pontként tekintette át az amerikai magyarság fiatal nemzedékeinek anyanyelvi oktatásával összefüggô kérdéseket. A tavalyi esztendôben pedig – az Anyanyelvi Konferencia anyagi segítségével – három kisebbségi oktatási szakember: Erdélybôl Beder Tibor, Kárpátaljáról Orosz Ildikó, Szlovákiából Sidó Zoltán vehetett részt az imént említett tanáregyesület Clevelandben rendezett összejövetelén. A tanáregyesület az idén – a Szent István-millennium alkalmát felhasználva – Budapesten rendezte szokásos konferenciáját, ez is alkalmat adott arra, hogy az amerikai magyar tanárok képviselôi találkozzanak az anyanyelvi mozgalom vezetôivel.

 Feladatok és mozgalmi identitás

Az elmúlt négy esztendô eredményei mindenképpen ezek továbbfejlesztésére kötelezik mozgalmunkat, arra, hogy továbbépítsük a már meglévô intézményes formákat, és új feladatokat is magunkra vállaljunk. Vagyis tovább kell folytatni a hagyományos magyarországi, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, horvátországi és muravidéki programokat, ezt különben ottani partnereink is várják tôlünk, számítva együttműködésünkre és támogatásunkra. Emellett új programokat is meg kell indítanunk. Négy ilyen lehetséges programra hívtam fel a IX. Anyanyelvi Konferencia résztvevôinek figyelmét.

1. Mindenekelôtt nagyobb teret kell adnunk a határon túli, kisebbségi és szórványban élô, Kárpát-medencei és nyugati magyar fiatalok anyanyelvi gondozásának, ügyelve arra, hogy lehetôleg elôsegítsük a magyar nyelv és az anyanyelvi kultúra megmaradását. Elô kell készítenünk olyan programokat, amelyek e fontos és nemes cél megvalósítását szolgálják, és ezek között tovább kellene vinnünk azt az úgynevezett „Szó-tartó" mozgalmat, amelyet két esztendeje Kántor Lajos erdélyi társelnökünk hirdetett meg, és amely a kezdeti jelentékeny érdeklôdés után kissé meggyengült. Ennek elsôsorban pénzügyi magyarázata van: az anyanyelvi és kulturális vetélkedôk megrendezése, a tanári továbbképzések szervezése, az oktatási segédeszközök beszerzése az eddigieknél jelentékenyebb anyagi forrásokat kíván. Reméljük, hogy ezeknek a forrásoknak a megnyitásában a kormányzati intézmények is a segítségünkre lesznek.

2. Az anyanyelvi mozgalom még az 1990-es rendszerváltozás elôtt valamennyire jelen volt a nyugati világ magyarjai között, Lôrincze Lajos, Czine Mihály, Ginter Károly és mások több alkalommal is meglátogatták az amerikai magyar közösségeket. Ezek a személyes kapcsolatok, természetesen a pénzügyi lehetôségek elégtelen volta következtében, a kilencvenes években jórészt megszakadtak, és az anyanyelvi mozgalom alig tudott a nyugati világban élô magyarok kulturális és anyanyelvi gondozásában szerepet vállalni. Több nyugati barátunk és kollégánk is kifejezte, mégpedig jogosan fejezte ki emiatti elégedetlenségét. Ezen az áldatlan helyzeten mindenképpen változtatnunk kell, már csak azért is, mert a nyugati magyar szórványok kulturális gondozása ma különleges felelôsséget és különleges odafigyelést követel. A nyugati világ magyarsága rohamos tempóban fogyatkozik, a nyugati magyar intézmények (iskolák, kulturális egyesületek és orgánumok) folyamatosan szűnnek meg vagy kerülnek a megszűnés közelébe. Következésképp az anyanyelvi mozgalomnak, természetesen a kormányzati tényezôk hatékony támogatásával, fokozottabban be kell kapcsolódnia a nyugati magyarok nyelvvédô és kultúrafenntartó munkájába. Mozgalmunkban megvan erre a készség és igyekezet, a körülmények jótékony megváltozása kell ahhoz, hogy ez a készség és igyekezet eredményeket is hozzon.

3. Az elmúlt négy esztendô eredményei közé tartozik az is, hogy az anyanyelvi mozgalom – a Határon Túli Magyarok Hivatalának kezdeményezésére és támogatásával – megindította a szórványvidékeken élô magyarság helyzetének felmérését, valamint az anyanyelvi kultúrájának gondozására irányuló elképzelések kialakítását. A szórványmagyarság nyelvi és kulturális védelme alighanem az elôttünk álló néhány évtized rendkívül fontos feladata lesz, minthogy a magyarság nagyjából tizennégy-tizenöt milliós lélekszámának egyhatoda, nagyjából két és fél millió ember él szórványvidékeken. Ezeknek az anyanyelvi és kulturális gondozása mindenekelôtt a történelmileg kialakult viszonyok tanulmányozását és hiteles felmérését követeli meg, ezt pedig követnie kell egy hatékony pedagógiai, kulturális és mozgalmi stratégia kialakításának. Mégpedig oly módon, hogy a stratégiának két változata legyen: egy a Kárpát-medence és egy a nyugati világ magyar szórványai számára, a két diaszpóra gondozásának a feladatait ugyanis nem lehet összekeverni. Mindezekkel a kérdésekkel az Anyanyelvi Konferencia közössége az utóbbi két esztendôben több alkalommal is foglalkozott.

4. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága civil társadalmi szervezet, mindazonáltal kész szerepet vállalni azoknak a kormányzati döntéseknek az elôkészítésében és megvalósításában, amelyek a magyar kulturális közösség (a kulturális nemzet) védelmét szolgálják és a magyar–magyar kapcsolatokat gondozzák. Nem tartjuk szerencsésnek, hogy a kormányzat ebben a munkában csak ritkán igényli az anyanyelvi mozgalom segítségét, és a nemzeti stratégia kialakításának és megvalósításának folyamataiba csak ritkán vonja be a civil társadalmi szervezeteket. Így nem tudtunk bekapcsolódni a Magyar Állandó Értekezlet, illetve a mellette létrehozott szakirányú bizottságok munkájába sem. Meggyôzôdésünk szerint az egyetemes magyar érdekek érvényesítése, a magyar nemzeti kultúra gondozása, a magyar–magyar kapcsolatok szervezése nem lehet pusztán a politikai pártok és a kormányzati hivatalok ügye. Egy kormányzat, amely a nagy nemzeti feladatok megoldásában nem igényli a civil szervezetek segítô munkáját, egyrészt szereptévesztésben van, minthogy úgy gondolja, hogy ezek körül a feladatok körül csak az állami hivataloknak és a politikai pártoknak szabad tevékenykedniük, másrészt nem számol azzal, hogy a civil társadalomban, a pártoktól és a hivataloktól független értelmiségben milyen jelentôs alkotói és szervezési energiák rejlenek. A nagy nemzeti feladatokat és a velük összefüggô stratégiákat csakis közös felelôsséggel és közös munkával lehet valóra váltani.

 Stratégiai alapelvek

Az anyanyelvi mozgalomnak: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, mint minden működni kívánó (és tudó) civil társadalmi szervezôdésnek a szellemi és szervezeti arculatát egy történelmileg kialakult stratégia határozza meg. Az egyszerűség kedvéért pontokba szedem azokat az elveket, amelyek mozgalmunk hagyományaiból erednek, és törekvéseit meghatározzák. Mondhatnám így is: azokat az alapelveket és követelményeket, amelyek az Anyanyelvi Konferencia stratégiájának sarokpontjait adják.

1. Az anyanyelvi mozgalomnak kulturális stratégiája és arculata van, feladata korábban is az volt és a jövôben is az marad, hogy támogassa és szervezze a magyar kultúra, mindenekelôtt a határokon túl élô magyar nemzeti közösségek kulturális tevékenységét, különös tekintettel anyanyelvünk és anyanyelvi kultúránk megôrzésére, gondozására és fejlesztésére. Ennek a küldetésnek a jegyében hoz létre értelmiségi találkozókat, irodalmi, közművelôdési, pedagógiai konferenciákat, ifjúsági táborokat és vetélkedôket, illetve mint társrendezô, részt vállal más magyar kulturális szervezetek hasonló összejöveteleinek és konferenciáinak szervezésében, létrehozásában. Az Anyanyelvi Konferencia, az anyanyelvi mozgalom ilyen módon az egyetemes magyar szolidaritás egyik intézménye, és mint ilyen, a maga eszközeivel igyekszik elôsegíteni a magyarság kulturális és szellemi egységének helyreállítását. Azt a lelki egységet szolgálja, amelyet huszadik századi történelmünk végzetes eseményei (1920-ban a trianoni, 1947-ben a párizsi békeszerzôdések, 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc leverése) oly kártékonyan megbontottak. Szerepet vállal a magyar–magyar párbeszéd szervezésében, és számít is arra, hogy ebben a szervezômunkában szellemi és erkölcsi súlyának megfelelô szerepet kapjon.

2. Itt kell szólni az Anyanyelvi Konferencia és a Magyarok Világszövetsége közötti viszonyról. Ez a viszony valamikor az együttműködésen alapult, mi több, a világszövetség tartott „védôernyôt" az anyanyelvi mozgalom fölé. Kétségtelen, hogy késôbb nézeteltérések terhelték meg a két civil társadalmi szervezet viszonyát – nem mindig az Anyanyelvi Konferencia hibájából, minthogy a világszövetség idônként a mozgalom „elöljárójaként" kívánt viselkedni. Azóta mozgalmunk és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága minden tekintetben a saját lábára állt, saját stratégiai elképzelések nyomán, saját munkaterv alapján, saját irodában, saját apparátussal és saját költségvetéssel tevékenykedik. A két szervezet között mindazonáltal stratégiai együttműködésnek kellene létrejönnie, minthogy mindketten az egyetemes magyarságnak tartoznak felelôsséggel. Most, hogy a világszövetség életében komolyabb válság tapasztalható (nem minden elôjelzés nélkül, hiszen az utóbbi esztendôk világszövetségi „élettörténete" mintegy elôre jelezte a mostani válságos események bekövetkezését), az Anyanyelvi Konferencia, miként ennek Marosvásárhelyen is nagy hangsúlyt adtam, a legkevésbé sem törekszik arra, hogy átvegye a világszövetség szerepét. A két magyar szervezetnek egymástól eltérô feladata, karaktere és súlya van. Nem kívánunk beavatkozni a világszövetségben zajló folyamatokba, ellenkezôleg, kivárjuk, hogy ez a szervezet stabilizálódjék, és olyan állapotba kerüljön, amelyben eleget tehet igen fontos küldetésének. Reméljük, a stabilitás helyreállása ismét utat fog nyitni a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia korrekt együttműködése elôtt.

3. Az anyanyelvi mozgalom az egyetemes magyarság kulturális mozgalma, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága az egyetemes magyarság kulturális szervezete, azaz nemcsak Magyarországon, hanem a szomszédos országok magyar nemzeti közösségeinek a körében és lehetôségei szerint a nyugati világban élô magyar diaszpórában is végzi feladatait. A három részre: az anyaországra, a kisebbségi magyar közösségekre és a nyugati szórványokra tagolt magyarság minél teljesebb kölcsönös információcseréjét és kulturális összefogását kívánja támogatni és szervezni. Mint egyetemes magyar szervezet és mozgalom a maga eszközeivel elô szeretné mozdítani a közép-európai régióban élô népek kölcsönös kiengesztelôdését és együttműködését, abban a meggyôzôdésben, hogy a magyarság kulturális egységének helyreállítása csak egy olyan általános regionális megbékélés keretében történhet meg, amelynek érdekeltjei ôszinte elkötelezettséggel támaszkodnak az európai demoratikus hagyományokra.