A tizenegy évszázadnyi Kárpát-medencei magyar történelemben sokszor gyűlik meg a baja érdeklôdôknek és történészeknek a történelmi valósággal, a valóságos historikummal. Egy-egy korszak történeti reáliáit nemcsak azért nehéz felfedni s pontosan leírni, mert hiányoznak vagy éppenséggel ellentmondásosak a korabeli írásos kútfôk, hanem azért is, mert az ember, mint mindent maga körül, a történelmet is saját tapasztalatai és saját világképe szerint próbálja értelmezni. Az értelmezés pedig óhatatlanul felerôsíti az egyféle történelem folyamatos ambivalenciáit, polivalenciáit.

Mindennek eredményeképpen azután valójában sohasem leszünk tisztában a történeti személyiségek, jelenségek, folyamatok tényleges historikumával. A történelem hétköznapi olvasatban legtöbbször nem hű rekonstrukció, hanem a jelenben élô ember gyarló konstrukciója. Az ezeréves Magyarország emlékezete ilyetén formán legtöbbször a dicsô vagy éppen tragikus múlt testet öltött metaforája. Idôben és térben tagolatlanul, mint örök képzôdmény jelenik meg elôttünk, szilárd országhatárokkal, állami és egyházi, országos és megyei, helyi közintézményekkel.

A magyar művelôdéstörténet – mint a politika- és gazdaságtörténet által túlterhelt XX. századi magyar történetírás hosszú idôn keresztül elhanyagolt része – igen sokat segíthet reális történeti ítélôképességünk kialakításában. A politikatörténeti fôvonulattal párhuzamosan ugyanis éppen a művelôdéstörténet tárgyát jelentô kulturális-művészeti szféra, illetve az életmód és a munka világában érhetô tetten az a korabeli adaptációs, interpretációs igyekezet, amely a korabeli reáliákat számunkra érthetôvé, értelmezhetôvé, megismerhetôvé teszi.

Az alábbiakban az ezeréves magyar állam felvidéki régiójának XVII–XIX. századi művelôdéstörténeti forrásai alapján azt vizsgálom, milyen tartalmi és fogalmi változások zajlottak le a magyar történelem térbeliségének két alapkategóriájában: az állam-ország, illetve a szülôföld, haza megnevezésében, értelmezésében, különös tekintettel a felsô-magyarországi – felföldi, felsôvidéki, felvidéki – régióra.

1621-ben Szent Márton napján Forgách Mária, Révay Péter turóci fôispán, királyi fôasztalnok felesége a következôképpen adott hírt haza a felvidéki megyéken át vezetô kapuvári utazásáról:

„…noha elég iszonyu félelmes rettegéssel bocsáta el Ke(gyelme)tek engemet Turócból, de az a jó úr Isten mind másképpen fordította, hogy nem mint ott mondották nekem az emberek; mert ô szent felsége annyira meglágyította az török pogánynak a szívét, nem hogy engemet megbántott volna, sôt inkább szolgálni igyekezett és nagy segítséggel volt Esztergamnál az onnan kompon által való költözésben, úgy annyira, hogy ô magok az fô törökök, patyolatosok, azok emelték szekeremet az kompra és által költözvén a Dunán, ott azon kértek, hogy menvén a városba hozzájok és fölöstöközzem nálok…"

Nem kisebb kalandokról számoltak be azok az utazók sem, akik a Bethlen seregei által megszállt Kassáról próbáltak kelet felôl Pozsonyba, Nagyszombatba eljutni, vagy a késôbbiek során a Bocskai hajdúi, Thököly katonái által ellenôrzött területekrôl utaztak a Habsburg-párton maradt városokba. Illésházy István nádor felesége Pálffy Kata a trencséni várból Thurzó Györgynek, az evangélikus hit nagyhatalmú bicsei várurának küldött 1606. április 9-i levelében például a felvidéki vármegyékben napról napra változó hatalmi erôviszonyokról, Bocskai hajdúinak önkényeskedésérôl számolt be, s Thurzóval együtt arra szólította fel a felvidéki fônemesi családfôket, álljanak ellent a hajdúk fegyveres támadásainak.

Az úti beszámolók mellett családi híradások, a harcoló férfiaknak szóló és tôlük érkezô üzenetek, városok, várak bevételérôl, pusztulásáról, a halálról, születésrôl beszámoló levelek, nyivános közlések, tanúskodások, testamentumok, leltárak, gazdasági tárgyú iratok tömege tanúskodik az írni-olvasni tudás jelentôs megerôsödésérôl.

A korábban évszázadokon keresztül az olvasás helyett napszámra miatyánkot, üdvözlégyet mormoló apácák nagy többsége szintén megtanult írni és olvasni: így maradt fenn például Kapi Éva Erzsébet nagyszombati klarisszának Báthory Zsófiához írott megrázó levele a várost az 1666. június 23-án szinte teljesen elemésztô tűzvészrôl: „…csak két kis utca maradott meg és az egész város mind elégett, az város régi fôkirályoktól épített toronyi földig elégett, az embereknek számát sem tudják, sem gyermekeknek mennyi elégett, az toronyból tüzesen hullottak alá az emberek és gyermekek, semmi módon csak feléje sem mehetének, öt felôl egyszersmind gyult meg és tűzben voltunk, csak az édes Jézus-Máriát kiáltottuk és még is megoltalmazott bennünket."

A XVII. században megsokszorozódott magánlevelezés ránk maradt darabjaiból az is kiderült, hogy a felvidéki nemesi, polgári és paraszti családok, városi és falusi közösségek – a török közvetlen szomszédságában, az erdélyi seregek, majd pedig a kuruc háborúk vonulásai közepette – a maguk és családjuk gyarapítását, a nemzet, a haza és a kereszténység üdvét szem elôtt tartva élték életüket. Házasodtak, kereszteltek, temettek, gazdálkodtak, bort termeltek, szórakoztak és mulattak. A XVII. század mint a permanens háborúskodás, a hitviták évszázada – vagy ahogy Pázmány Péter fogalmaz, „mocskos disputák saeculuma" – a sok romlás, pusztítás mellett a magyar nyelv és művelôdés diadalmas térhódításának, a magyar kultúra egyenrangúvá válásának évszázada. A reformáció és ellenreformáció viaskodása, a néphez közel vitt Isten, az evilági értékeket rehabilitáló humanizmus és reneszánsz elképzelhetetlen a nép nyelvének egyenrangúsítása, az anyanyelvi kultúra felerôsödése és szalonképessé válása nélkül. A népnyelv diadala pedig óhatatlanul felszámolja a középkori akadémiák kizárólagosságát és a latinos skólákból hamarosan népnyelven oktató iskolák lesznek, s gomba módra szaporodnak.

Az anyanyelv nem csupán az emberek közötti kommunikációban rövidítette le a távolságot, hanem a természet és az ember között is. Indulatszavaink, hasonlataink, felkiáltásaink, spontán és begyakorolt mondataink s persze fogalmaink anyanyelvünkön igazán pontosak és hajlékonyak. Ez utóbbi tulajdonsága az anyanyelvnek fölöttébb fontos, hiszen szavaink jelentése, fogalmaink tartalma folyamatosan változik, szűkül vagy bôvül, megkopik vagy átalakul.

Mennyire volt pontos a reneszánsz ember fogalomhasználata az ország, a haza és a szülôföld megjelölésében?

A magyar történetírás a XX. században sokat viaskodik napjaink nemzet- és haza-fogalmának történetiségével, szemantikai fejlôdésével. Bizonyosra vehetô, hogy a nemzet, nemzetség, nemzetiség fogalmunk a kora középkori latin natio kifejezés többszörös átértelmezésével, jelentésváltozásával lett elôbb hasonló, majd azonos jelentésű a mai értelemben vett fogalmunkkal. Ebben a jelentésváltozásban a nemesi nemzetre „kisajátított" értelmezést valójában éppen a magyar nyelvű szépirodalom írói és terjesztôi, majd nyomukban a XVII–XVIII. század levélírói törték meg, s kezdték bôvíteni a magyar nyelvű közösség egészét magában foglaló jelentés irányába.

Példaként említhetjük Révay Erzsébet 1707. évi szklabonyai végrendeletét, amelyben újabb terhességét tapasztalván, a fenyegetô halálos gyermekágyi lázra és egyéb nyavalyákra gondolva, férjét csak az esetben teszi meg örökösévé, ha ura „oly becsületes asszonyt venne, az ki méltó volna én helyemben az ô ke(l)me oldala mellé állani, úgy hogy hitiben, nemzetiben, koros ideiben hasonló volna, s nem volna idegen nemzet, akkor haláláig bírhassa jószágomnak felét."

Még egyértelműbb a patria – szülôföld, szűkebb lakóhely értelmű – latin fogalom magyar nyelvű megfelelôjének gyors átalakulása. Szenczi Molnár Albert 1599-ben több éves külföldi távollét után rövid idôre visszatér Magyarországra, s Naplójának ekkori bejegyzéseiben a patria mellett a korábbi in patriam Szenczinum, ex patria versus Cassoviam kifejezések mellett megjelenik az in Ungariam patriam, azaz a „magyar hazába" kifejezés is. Szenczi Molnár Szótárának 1604-ben megjelent elsô kötetében a patria jelentése már „hazanc", „földünc" (hazánk, földünk), a tizenhét évvel késôbbi kiadásban pedig a melléknévi „hazai" szóalak is bekerül a magyar megfelelôk közé. A külföldi tudós szótárírói, műfordítói munka a fogalom ideális átértelmezési terepe: a honvágy és a nyugat-európai élmények, illetve az otthoni emlékek és hírek folyamatos ütköztetése szinte rákényszeríti Szenczi Molnárt a tágabb nyelvi-nemzeti és országos értelemben vett hazaközösséggel. Klaniczay Tibor közel negyven évvel ezelôtt már pontosan megfogalmazta: Szenczi Molnár Albert hatalmas életművében mind a nemzeti, mind pedig a patrióta tudat jelentôs átalakuláson ment keresztül a kor szokványos nemesi nemzet-, illetve hazatudatához képest. S abban is teljes az egyetértés a magyar reneszánsz művelôdéstörténetének kutatói közt, hogy Szenczi Molnár Albert fogalommegújító szerepe csakis a magyar anyanyelv értékének, jelentôségének egészen korai felismerésében és a felismerésre alapozott magyar nyelvű életmű alapján értékelhetô pontosan: „Bárcsak mi magyarok is követhetnénk a nyelv ékesítésében és terjesztésében a latinokat és görögöket, valamint azokat, akik tôlük vették a példát – írta latin nyelven Magyar-Latin Szótárának sokat idézett ajánlásában Szenczi Molnár –, látva a népek emberiességét és műveltségre való igyekezetét, követôi lehetnének azok szorgalmának, akik annyira kiművelték és fejlesztették nyelvüket, miszerint fenn is marad a világ végezetéig."

A magyarnyelvűség XVII. századi felerôsödése döntô változásokat eredményezett a magyar művelôdés alapintézményeiben: az egyházi alapozás mellett a világi intézmények, írók, irodalmi alkotások súlya megnôtt, a fogalomhasználat profanizálódott, és a nyelvújítást megelôzô enciklopedikus igényű tudományos munkálatoknak köszönhetôen elkezdôdött a nyugat-európai kritikai tudományossághoz való közelítés.

A magyar nyelv művelése, a deák-latin nyelvűség fokozatos kiszorítása mellett a XIX. században a magyar nacionalizmus támadó, jogsértô arcát is felmutatta. Amíg például a XVIII. század elején Révay Erzsébet saját halotti versének megírásával egy bizonyos Krasny Imrét bízott meg, aki „jól tudja csinálni magyar és tót verseket, kérem véle csináltassa tótul és magyarul, ki is nyomtassa mind a kettôt", a XIX. században a Kisfaludy Társaság tagságát az Árva megyei Alsókubinban élô, magyar és szlovák verseket egyaránt író Pavol Országh Hviezdoslav azért volt kénytelen elutasítani, mert a magyarosító politika oly mély árkot húzott a magyar és a szlovák értelmiség közé, amelyet átlépni többé még az ilyen megtisztelô alkalmakkor sem volt lehetséges anélkül, hogy a szlovák nemzeti közösség ne tekintette volna Hviezdoslavot árulónak.

A hosszú XIX. század mint a nacionalizmus kora sajátos módon a magyar nemzetállami gondolat megerôsödésével a táji-regionális tagoltság, a lokális-regionális patriotizmus elgyengülését is magával hozta. Még Erdély is boldogan feledte a maga fényes különállását, történeti elôzményeit, amikor a kiegyezést követôen sikerült az 1848. évi uniós programot valóra váltani. A magyar könyvkiadás, sajtó, tudományos és kulturális közélet hihetetlen mértékben a világvárossá nôtt Budapestre koncentrálódott, ami óhatatlanul a vidéki kulturális központok elszürkülését, a regionális művelôdéstörténeti tradíciók megmerevedését, a provincializmus felerôsödését váltotta ki.

Felsô-Magyarország 1848–1849 fegyveres szembesüléseinek árnyékában akkor vált a nacionalista küzdelmek színterévé, amikor Grünwald Béla, a kiváló történész – ugyanakkor a maga elvakult sovinizmusával rendkívül kártékony politikus – meghirdette a nyelvi magyarosítás programját. Az 1867-tôl 1914-ig tartó ötven esztendôben, s nem ezer éven keresztül vált a Felvidék a nacionalista kiszorítósdi színterévé, amit szlovák részrôl gyakran hajlamosak ma is, teljesen tévesen ezeréves elnyomásként emlegetni.

A kiegyezés, az osztrák–magyar dualizmus korának ambivalenciáit, paradox fejlôdési tendenciáit a legjobban kétségkívül az asszimiláció és a nemzetiségi mozgalmak megerôsödése, illetve a Magyarország elveszett külpolitikai presztízse és nyugat-európai szintre jutott gazdasági fejlôdése közötti ellentmondások jelentik.

A honfoglalás elôtti „uruszág-ország" kifejezés a Magyar Királyságban élô magyarok és nem magyarok számára az évszázadok során lassan igazi pátriává-hazává beérô állam bennszülötti megfelelôje, a magyar állam anyanyelvi elnevezésének állandó tartozéka lett. Az „ország" kifejezés tehát a maga történetiségével segített az állami patriotizmus kialakításában. Emellett azonban a magyar államban mindvégig és párhuzamosan regionális patriotizmusformák is éltek és élnek. A történeti tájegységekhez, a megyékhez, s újabban a Trianon által leválasztott magyar nyelvterületeket jelölô sajátos értelmű régiókhoz szintén erôs érzelmi szálakkal kötôdnek az ott élôk.

A „felföld" fogalma és múlt századi „felvidék" megfelelôje sokszorosan összetett és sokjelentésű fogalom. Az 1918 óta kisebbségi sorban élô felvidéki magyarság a maga sajátos határ menti helyzetében végül is akaratán kívül mint ott élô magyar nemzeti közösség „megörökölte" az egész felsô-magyarországi magyar történelmet, irodalmat, hagyományokat, tradíciókat. Tôzsér Árpád a szlovákiai magyarok „közvetlen hagyományának" nevezte a Halotti Beszéddel, a Jókai-kódexszel, Bornemisza Péterrel, Balassi Bálinttal, Szenczi Molnár Alberttel, Rimay Jánossal és Madách Imrével, Batsányival, Kazinczyval, Tompával, Mikszáthtal kijelölhetô felvidéki irodalmi tradíciókat.

A magyar rörténelemben kezdettôl fogva jelenlévô erôteljes regionális, táji, térbeli tagoltságok s az általuk kijelölhetô regionális hagyománykörök azonban szerencsére sohasem az elkülönülést, a szembenállást szolgálták, hanem az egyetemes magyar kultúrához, művelôdéstörténeti folytonossághoz való spontán és közvetlen kapcsolódást, a saját magunk és régiónk részesedésének, részvételének tudatát. Ma már csak szánalmas mosolyt válthat ki a két világháború közötti szlovenszkói magyar hagyományteremtésnek az a szlovák részrôl történt élesztgetése, amely azt próbálta sugallani, hogy a mostoha anyaország megközelíthetetlenségét a felvidéki magyar népcsoport úgy tudja ellensúlyozni, ha a szlovákai magyar irodalom kezdeteit a csehszlovák államalapításhoz hasonlóan, ha nem is a nagymorva idôkig, de a Halotti Beszéd idejéig vezeti vissza.