VÁROSOK, MŰVEK

Tálas Péter

burgerével, a Coca Colával és a hollywoodi filmekkel. De hát valljuk be – ez nálunk sem történt másképpen.

A külpolitika és a társadalom érdeklôdésének iránya tehát már eleve komoly korlátokat állított a magyar kultúra lengyelországi megjelenése elé, amely – mi tagadás – nehezen mondott le a kultúraközvetítés népművelôi módszereirôl. Ha mindehhez hozzátesszük még azt is, hogy Lengyelországban sohasem volt olyan erôs a magyar kulturális lobbi, mint Magyarországon a lengyel, cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy az 1989-es változások hullámai egyszerűen elsöpörték a lengyel–magyar kulturális csere hagyományos útvonalait és eszköztárát. Ezt a hullámverést napjainkra csupán a magyar polonisták személyes kapcsolatai és a varsói Magyar Kulturális Intézet élte túl, a Marsza?kowska 80. alatt. Ez utóbbi azonban – több varsói ismerôsöm szerint – még mindig csak árnyéka egykori önmagának, s nincs igazán jelen a lengyel kulturális közéletben. Azonban ettôl függetlenül tény, hogy – néhány új, de még ki nem bontott kezdeményezéstôl eltekintve – ez az az infrastruktúra, amelyre a két ország kulturális kapcsolatait jelenleg építeni kell és lehet.

Ha bárki akár csak néhány napot eltölt Krakkóban, hamar rájön, hogy a kulturális lobbizásnak aligha akad kívánatosabb terepe Lengyelországban, mint ez a város. A krakkói piactér és környéke ugyanis olyan – alig egy-másfél négyzetkilométernyi – agorája a lengyel és a nemzetközi kultúrának, ahol gyakorlatilag csaknem minden és mindenki megtalálható. Lengyelország egyik legpatinásabb színháza, legjobb humán egyeteme, egyik legrangosabb hetilapja és kiadója, a Nemzetközi Kulturális Központ, galériák és kiállítótermek, és sorolhatnám még. De ennél is fontosabb, hogy a város ritmusa és hangulata is a személyes kapcsolatoknak kedvez. Ha itt az ember el akar intézni vagy meg kíván beszélni valamit valakivel vagy valakikkel, ritkán teszi telefonon. Arra ugyanis még a legelfoglaltabbaknak is van idejük, hogy a piactér valamelyik mellékutcájában leüljenek egy kávéra, egy gyors ebédre, vacsorára – ha nem ma, akkor holnap, de legkésôbb holnapután. Emellett a nem túl jelentôs s alapvetôen politikai célzatból idetelepített iparral rendelkezô Krakkó jelenleg a turizmusból és kultúrából, illetve néhány nagyobb bank és multinacionális vállalat adójából él, vagyis lakói és a város vezetôi fogékonyabbak az életnek erre a területére. Most nem is beszélve arról – s bennem leginkább ez maradt meg találkozóinkból –, hogy valamennyien igen büszkék arra az imponálóan széles és stabil hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerre, amely a várost ma is Lengyelország kulturális fôvárosává teszi. Olyan hellyé, ahova a varsói hivatalnokok is többnyire tanácsot kérni jönnek.

Azt pedig mindenki tudja, aki e régióban ma a kultúra területén dolgozik, hogy egy-egy külföldi kulturális rendezvény valódi sikere – legyen az a Polonia expressz Magyarországon, vagy az éppen napjainkban záruló Krakkó 2000 magyar programja Lengyelországban – igen nagy százalékban a szervezô-rendezô személyes kapcsolatrendszerétôl függ. Attól például, hogy megtalálja-e azokat az embereket, akiknek az adott esemény, illetve a bemutatkozó kultúra fontos, akik ismerik a helyi közönség érdeklôdését és ízlésvilágát; s persze attól is, hogy ô maga mennyire képes jelen lenni a fogadó ország kultúrájában.

Varsó

„Kultúrcsinovnyik" – jegyezte meg valaki, amikor szombat délben kiléptünk a lengyel kultuszminisztérium Krakowskie Przedmiescie utcai épületének kapuján. Így összegezte véleményét a húszas éveinek végén járó miniszteri kabinetfônökrôl, akirôl csupán másfél órás beszélgetésünk végén derítette ki Péter, hogy mindössze hét hónapja került a minisztériumba, és soha korábban köze nem volt ahhoz a területhez, amely most a felügyelete alá tartozik. Hosszan és körülményes hivatalossággal beszélt a lengyel kultúratámogatási rendszerrôl, s láthatóan szívesen idôzött el a külföldi polonistákat is támogató Mickiewicz Alapítványnál, illetve annak programjánál. Magda – mint utunk során mindig – buzgón jegyzetelt, de még az ô lelkesedése is alábbhagyott, miután egy kérdésnél kiderült, hogy az ismertetett program valójában csak tervezet, mivel az alapítvány kuratóriuma mindössze két hónapja jött létre.

A kultuszminisztériumban folytatott protokolláris beszélgetést, amelyet fegyelmezettsége ellenére valószínűleg mindkét fél a pokolba kívánt, én tervezgetésekkel ütöttem el. Végiggondoltam, hogy hova megyek könyvesboltba úgy, hogy ne tartsam fel a társaságot; melyik programpontot ejtem feltűnés nélkül, hogy találkozzam Jánossal, aki nyáron pont akkor volt Pesten szabadságon, amikor én egy mangaliai Balkán-konferencián; s hogy este az olimpiát nézzem-e hotelszobámban, vagy Wyspianski Menyegzôjét a Nemzeti Színházban, amelyet számomra érthetetlen okokból már vagy fél tucatszor láttam az elmúlt néhány év során. Az elôre elkészített jegyzeteit simítgató kabinetfônököt hallgatva többször megfogalmazódott bennem, hogy valószínűleg nincsen unalmasabb egy víziók és kulturális ambíciók nélküli kultuszminisztériumi tisztviselôvel való beszélgetésnél. Szerencsére Rafa?ra – következô beszélgetôpartnerünkre a külügyminisztériumból –, akirôl már régebb óta úgy vélem, hogy a lengyel külügyi apparátus fiatalabb generációjának egyik legtehetségesebb diplomatája, sohasem volt jellemzô a víziók és az ambíciók hiánya. Amióta csak ismerem, mindig olyan figura volt, akinek véleményére érdemes odafigyelni, akkor pedig különösen, amikor régiónk politikai és kulturális kapcsolatairól beszél. Emellett imponáló diplomáciai érzékkel és tisztelettel bánt velünk – magyar polonistákkal –, komolyan elhitetve valószínűleg mindenkivel, hogy nélkülünk nem működnek a két ország közötti kapcsolatok. S mindeközben elkényeztetett, megajándékozott bennünket jó néhány nagyszerű lengyel ember ismeretségével. Épp úgy, mint ezen a mostani közös utazáson Barbara.

Ezzel vigasztalom magam, mikor kiderül, hogy csupán tizenöt percem marad könyvvásárlásra, s persze azzal, hogy Tamás jóvoltából – aki szerintem már-már betegesen mániákus könyvvásárló – úgysem lesz tartható a megbeszélt idôpont. Jól számítok. Amikor ugyanis csaknem félóra múlva, hónom alatt Skodlarski Lengyelország gazdaságtörténetével utolérem a társaságot, Tamás még javában böngészget a Boles?aw Prus könyvesboltban.

A külügyminisztérium Szucha sugárúti épületének elsô emeleti tárgyalójá-ban – kihasználva, hogy Rafa? kiválóan beszél magyarul, így nem kell fordítanom – „pihenek" és vizet iszom, mert éhes vagyok. Csak akkor kezdek jobban figyelni, amikor a kulturális távolságokról beszél. Azt magyarázza, hogy egy nyugati felmérés során a megkérdezettek – egy képzeletbeli térképen – Krakkót és Varsót jóval közelebb tették a Nyugathoz, mint Lengyelországot. A köztük lévô távolság akkora volt, hogy az említett két város e térkép alapján kívül esett magán Lengyelországon is. S hogy ez nem jó, különösen az integráció szempontjából nem. Az sem vigasztalja – jegyzi meg némi malíciával –, hogy ugyanezen felmérés szerint a Prága és Csehország közti távolság még ennél is nagyobb. Magyarországról persze – tapintatos diplomataként – hallgat. Inkább arról beszél, hogy mint a külügyminisztérium külföldi kulturális intézményekért felelôs igazgatója, mit tart fontosnak. Kedvemre való, amit mond, mert a kultúrát – hozzám hasonlóan – igen szélesen értelmezi, a kulturális intézetek fô feladatának pedig nem a direkt kultúraközvetítést, hanem a kulturális kapcsolatok menedzselését, a partnerek összehozását tekinti. Döntsék el ôk, mit akarnak, mit tudnak kezdeni egymással. Láthatóan a többieknek is tetszik, amikor kifejti, hogy a korábbiaknál jóval nagyobb hangsúlyt fektet Lengyelország politikai-társadalmi jelenének bemutatására. „Országimázs – de felhajtás és központ nélkül" – jegyzi meg kajánul valaki késôbb.

Délután fél ötkor (végre!) ebéd az Ujazdowski kastély éttermében, egy régi ismerôssel – Wojciech Krukowskival, a Kortárs Művészeti Központ igazgatójával. Este mégis csak Menyegzô – de az eddig látott legjobb; majd Zywiec a Harenda sörözôben – a Tereskával kibôvült társasággal. Búcsúzóul a lelkemre köti, hogy feltétlenül vegyem meg a slágerlistát vezetô Bratanki együttes CD-jét, akik miután – eredeti népzeneként – lenyúlták Sebô Feri egy-két számát, majd peren kívül kifizettek neki egy kalap pénzt, most azzal próbálják kiköszörülni a csorbát, hogy közös koncertet terveznek az eredeti szerzôvel.

Gdansk

A Tatlin - parafrázis terve

A gdanski belvárosban sétálva, bevallom, némi büszkeséggel tölt el, hogy anyám jóvoltából Henryk nagybátyám nevét is viselem, akit ugyan korai halála miatt soha nem láttam, de akinek gyerekeivel – Basiával és Janusz-sal – többször is együtt nyaraltunk nagyszüleinknél, Grudzia?dzban. A belváros felújított történelmi épületegyüttesét látva a büszkeség valójában Irena néném – Henryk özvegye – miatt ébredt fel bennem, aki Gda´nsk egyik fôépítésze volt a város háború utáni újjáépítésekor. A többieknek nem említem a dolgot, mert sem a családot, sem Gda´nskot közel harminc éve nem láttam, így a rokonság felemlegetése talán hivalkodásnak hatna. Persze lehet, hogy ez csak önigazolás, s valójában azért nem szólok, mert szégyellem, hogy immár tizenöt éve Lengyelországgal foglalkozva és rendszeresen idelátogatva egyetlenegyszer sem kerestem fel rokonaimat.

Lehet, hogy ez a lappangó bűntudat alakult át bennem egyfajta, már-már gyerekes meghatottsággá Mieczys?aw Abramowiczot, a Nadba?tyckie Centrum Kultury (Balti-tenger melléki Kulturális Központ) munkatársát hallgatva, amint Gda´nsk történetérôl, a házfalakba rejtett embermesékrôl, a város Nobel-díjasáról (Günter Grassról) és a történelem újrafelfedezésének belsô késztetésérôl beszél. Ezt a hosszú ôsz szakálla mögött mindig mosolygó fiatalembert hallgatva ugyanis nem lehet nem megilletôdni azon lelkesedésen, ahogy alig tucatnyi fiatal értelmiségivel összefogva megpróbálja újraolvastatni az 1945 után keletrôl betelepített gdanski társadalommal a város több évszázados történetét. S teszik ezt a legváltozatosabb formában: gdanski írók – Grass, Stefan Chwin, Boles?aw Fac és Pawel Huelle – töredékeit kitáblázva a történeteik eredeti helyszínére (a több mint félszáz táblából mi is láttunk ötöt-hatot), várostörténeti és családtörténeti tanulmányokat megjelentetve, fotókiállításokat szervezve, urbanisztikai folyóiratot kiadva, vagy – mint ez év július 11-én – az Évezred családi fotójára invitálva 25 ezer gda´nskit a D?ugi Targra.

Másnap a központ oral history-részlegében járva valamennyien meggyôzôdhetünk munkájuk komolyságáról: a polcokon sorakozó magnókazetták, alattuk nagy fehér kartondobozokban a háború elôtti korszakról szóló német vagy lengyel nyelvű visszaemlékezések. Amikor egyikbe-másikba beleolvasok, látom, kis élettörténetek ezek, egyéni örömök és tragédiák; olyanok, amelyeket – ha szerencsésebben alakul a város sorsa – a nagyapák örökítettek volna tovább fiaiknak és unokáiknak, s aligha kerültek volna a történelemkönyvek lapjaira. „Gdansk fiatal város, igen régi történelemmel. Itt élünk lassan fél évszázada anélkül, hogy valójában sajátunk lenne ez a kivételes város. Ez egyszerűen feszélyezett néhányunkat"– jegyzi meg Mietek, amikor arról kérdezzük, hogyan született a „Gda´nsk olvasásának" ötlete. Majd hozzáteszi: „Kezdeményezésünk sikerében azért bízunk, mert mi magunk is tudjuk, nem kellemes dolog úgy élni, hogy az ember szinte semmit sem tud annak a tárgyi környezetnek a történetérôl, amely nap mint nap körülveszi."

Visszatérnék a kartondobozokhoz, hogy kotorásszak bennük (mint egykor Dziadek fiókjában), de a grafikus Robert Rumas – akivel társaságunk már az elsô Pio?unówka elôtt tegezôdik – kezembe nyom egy könyvet. Az év arcképe ’89 – olvasom a zöldesszürke borítón, s amikor kinyitom, már tudom, hogy ez ennek a kirándulásnak a nagy szerzeménye. Egy eredeti határidônapló, nyomtatásban – a kolofónban látom, hogy Mieteké –, telis-tele bejegyzésekkel, kommentárokkal, korabeli cikk-kivágásokkal, fényképekkel és rajzokkal. A lengyel rendszerváltás legfontosabb évének története úgy, ahogyan azt akkor és ott Mieczys?aw Abramowicz megélte. Miközben lapozgatom és olvasgatom a bejegyzéseket – „szeptember 1. péntek: Meghalt Deyna", „április 17. hétfô: hét év, négy hónap és négy nap után a Szolidaritást bejegyezték", „október 31. kedd: USD 6600–6900, DEM 3600–3900 z?oty", „július 16. péntek: Úristen, de nincs kedvem semmihez!" – egyfolytában azon gondolkodom, miért mindig ezeknek a lengyeleknek jutnak eszébe az ilyen egyszerű, de zseniális dolgok…

A Gda´nski Hajógyár legendás kapujánál álldogálunk, mialatt Robertre és Mietekre várunk, akik majd végigvezetnek bennünket a Szolidaritás megszületésének, pontosabban az 1980. augusztusi megállapodások aláírásának 20. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon. A szikrázó napsütésben Tamással arról beszélgetünk, hogy a kelet-közép-európai országok az elmúlt évszázad során igen ritkán kerültek a világsajtó címoldalára. „Mi csupán 1956 októberében, de a lengyelek is mindössze kétszer: ’39 szeptemberében és ’80 augusztusában" – magyarázza szokásos, enyhén hadaró stílusával. „Mindkétszer Gdansk révén…" – vetem közbe, s eszembe jut, hogy még nem is voltunk a Westerplattén. Aztán Magdának mesélem a kapu elôtt álló emlékmű történetét, hogy 1980 augusztusában itt még villamos-végállomás volt, s hogy csupán azért avatták fel 1989-ben, mert az avatás eredeti idôpontja elôtt három nappal kihirdették a hadiállapotot. Azt már Robert magyarázza el széles gesztusokkal, hogy az a faldarab, amelyen a gyárból elbocsátott Wa?´sa átugrott (már persze ha valóban átugrott, s nem egy mellékbejáraton jutott be – teszi hozzá sejtelmesen mosolyogva), a mostani kiállításnak is része, persze nem az eredeti helyén. A körülbelül hat-nyolc méteres faldarabot valóban látjuk, miközben a kiállításhoz vezetô kapukon – egy Tatlint (a III. Internacionálé emlékművét) parafrazeáló, illetve egy süllyedô hajó orrát szimbolizáló acélépítményen – sétálunk keresztül. A szűk hajóorr belsô oldalain, úgy három méteres magasságban, párhuzamosan a kiállításhoz vezetô járdával, fénykrollok futnak, de olyan gyorsan, hogy csupán azt tudom megállapítani – a Lengyel Egyesült Munkáspárt és a Szolidaritás jelszavai. Lemondok elolvasásukról, mert a kényelmetlen fejtartástól, amelyre az olvasás kényszerít, elfárad a nyakam, s két hosszú perc alatt csupán kettôt tudok egybefüggôen kisilabizálni a rohanó fénymondatokból. A többiek egyébként is már valahol egészen elöl járnak…

Az elkövetkezô másfél órában végig igen erôs déjŕ vu érzés kerít hatalmába. Nem csak azért, mert a kiállítás helyszínéül a rendezôk az 1980-as tárgyalások eredeti helyét, a hajógyár munkavédelmi központját választották (vagyis abban a teremben sétálunk, amely valamennyiünk számára ismerôs Wajda Vasember című filmjébôl), hanem mindenekelôtt azért, mert – mivel a korszakkal foglalkozó történészek egyike vagyok – alig akad olyan kiállítási tárgy, amelyrôl ne olvastam volna, vagy amelyet ne láttam volna felvételrôl az elmúlt másfél évtizedben. Mit tagadjam, ez jólesô érzés. Az embert ugyanis ilyenkor egészen más viszony fűzi a kiállított képekhez, dokumentumokhoz, filmrészletekhez s persze magához a helyszínhez is. Már nem a hatalmas fatáblára festett 21 követelés tartalmára figyel elsôsorban, hanem arra, mit jelöltek ebben pirossal egykoron, vagyis mit tartottak a legfontosabbaknak. Együtt dudorászhatja Krystyna Jandával a Janek Wi´sniewskit, ezt a stílusában leginkább Viszockijra emlékeztetô dalt (nem is értem, miért nincs belôle CD), és tudja, hogy nem kell végigrohannia a kiállításon, mert nem maradhat le igazán semmirôl, van tehát ideje alaposan szemügyre venni azt, ami leginkább érdekli.

Én például csaknem húsz-huszonöt percig böngészgetem a korabeli követelések forrásait – azokat a sztrájkhoz csatlakozó üzemeknél, vállalatoknál készült, kézzel írt vagy gépelt listákat, amelyek alapján az Üzemközi Sztrájkbizottság (MKS) összeállította az augusztus 31-én aláírt 21 pontot. Meglepôdöm – komolyan –, hogy szinte valamennyi a sztrájkjogot, a független szakszervezeteket és a hiteles tájékoztatást követeli az elsô három helyen. Kicsit el is szégyellem magam: mi, magyar diplomások ugyanis hajlamosak vagyunk azt hinni talán még ma is, hogy elsôsorban az „értelmiség" formálta politikai mozgalommá a gdanski munkáskezdeményezéseket; hogy a Szolidaritás tanácsadó testületébe meghívott értelmiségiek adtak politikai stratégiát a mozgalomnak. Nos – bármilyen lehangoló – az említett listák tanúsága szerint közel sem voltunk ilyen fontosak. A tanácsadók meghívása sokkal inkább azt célozta, hogy a gdanski 21 pontot az MKS társadalmi követelésként terjeszthesse elô a hatalommal folytatott tárgyalásokon… Másnap, a Ratusz Staromiejski tárgyalójában ezt erôsíti meg bennem Bogdan Lis is. Márpedig nála aligha találok autentikusabb forrást, hiszen ’80 augusztusában az akkor 26 éves Lis nem csupán a sztrájkbizottság egyik legtekintélyesebb vezetôje volt, hanem az említett három követelés elôterjesztôje is a Jagielskiékkel folytatott tárgyalásokon.

A Lisszel folytatott beszélgetés kezdetén zavarban érzem magam. Itt egy ember, akinek lexikonokból, könyvekbôl, újságcikkekbôl, közös ismerôseink elbeszélésébôl összeállított életrajzát (persze nem csak az övét) már évek óta komputeremben ôrzöm; akinek szolidaritásbeli politikai tevékenységérôl tanulmányokat írtam és egyetemistáknak szoktam elôadásokat tartani, külön kiemelve, hogy egyike volt azon keveseknek, akiket 1981. december 13-án nem sikerült letartóztatni a rezsimnek. Most itt ül velem szemben, kérdezhetném, és csupa ostobábbnál ostobább kérdés jut az eszembe. Olyan, amire magam is tudom a választ, vagy olyan, amit nem egy ilyen beszélgetés alatt szokott feltenni az ember. De hamar megnyugszom, mert Tamás, Magda és Péter helyettem is kérdez, s gyorsan kiderül az is, hogy ez az ember valóban beszélgetni ült le velünk, nem pedig – mint ostobán hittem – interjút adni, netán elôadást tartani. Amikor csaknem két óra múlva kilépünk az épület kapuján, társaságunk minden tagja maradéktalanul elégedett és megilletôdött, én pedig elôször bánom, hogy nem jegyzeteltem… Talán ezt bepótolandó érzek most késztetést, hogy Bogdan Lis két gondolatát lejegyezzem. Azt a kettôt, amelyre társaságunk tagjai is minden bizonnyal jól emlékeznek, hiszen már jócskán túl voltunk a vele való találkozáson, amikor még mindig témája volt beszélgetéseinknek.

Ha emlékezetem nem csal, Lis Magda egyik kérdésére válaszolva tért ki arra, hogy bármilyen paradoxnak tűnik egy kívülálló számára, ô bizony megkönnyebbült, amikor 1985. februári letartóztatásával, majd májusi elítélésével – három évet kapott – megszabadult az illegális Szolidaritásért vállalt korábbi felelôsségétôl. Majd amikor valamennyiünk arcára kiült a megrökönyödés, lebilincselô ôszinteséggel jegyezte meg: „A börtönben csak önmagáért felelôs az ember, ott csak túlélnie kell, s ennek megvannak a maga technikái, kint viszont egy egész szervezetért, több ezer ember sorsáért voltam felelôs, s higgyék el, az jóval nagyobb teher…" Beszélgetésünk vége felé a hadiállapotra terelôdött a szó, s Péter megkérdezte, mi Lis véleménye Wojciech Jaruzelski bíróság elé állításáról – amit mind a mai napig többen is követelnek Lengyelországban. „Ellene vagyok a tábornok felelôsségre vonásának. Nem volt akkor olyan egyszerű a helyzet – magyarázta Lis, a Szolidaritás Alapítvány jelenlegi elnöke –, nem voltak egyértelműen fekete és fehér szerepek. Ô is tömegeket képviselt és mi is, ô is felelôs volt saját embereiért, és mi is a sajátjainkért. És ne higgyék, hogy mi nem követtünk el súlyos hibákat." – „És Pinochet elítélésérôl?" – vetette közbe kissé provokatívan Péter. – „Úgy vélem, errôl a chilei népet kell megkérdezni, egyedül ôk dönthetik el, hogy bíróság elé akarják-e állítani. Én lengyel vagyok, tehát nem az én dolgom ennek eldöntése. Lengyelként legfeljebb hadiállapotról mondhatok véleményt, s tudom, hogy tiltakoznék Jaruzelski bíróság elé állítása ellen" – válaszolta Lis, s nem tudom, mit éreztek a többiek, de én megint csak kissé elszégyelltem magam.

„Szeretem a tengert, gyakran kijárok ide, különösen, mikor szomorú vagyok" – vallja be szemérmesen Sopot famólóján sétálva a bájos gda´nski lány, akit (mivel kedves erôszakossággal ragaszkodik ahhoz, hogy este kilenckor is megnézzük Günter Grass gda´nski szülôházát és a rajta lévô olvasótáblát) magunk között csak „Grassomanka"-ként emlegetünk mind a mai napig. – „Erôt ad és más dimenzióba helyezi a hétköznapi problémákat, hogy tudom: már itt volt megszületésem elôtt, és itt marad akkor is, ha már nem leszek" – teszi hozzá. Aztán zavartan magyarázkodik, hogy bizonyára romantikus kis fruskának tartom, én pedig tiltakozom – dehogy! Késôbb egy nem túl ízléses, de – mint mondja – divatos kocsmában, sörözés közben, számomra észrevétlenül, talán még flörtölünk is (legalábbis a többiek egyöntetű véleménye szerint), s én egyre inkább örülök annak, hogy korábban sikerült rávennem fáradt és leginkább sörözni vágyó társaságunkat: szálljunk ki, s nézzük meg akár a sötétben is azt a Lelewel utcai házat, ha már olyan fontos neki.

A gdanski elűzöttek...                                                                                 ...s ahonnan elűzték őket

Másnap reggel a korábbi belvárosi fürdôház, a ¸a?nia bejáratánál, ahol ma egy képzôművészeti stúdió működik, Roberttel találkozunk. Fáradt vagyok és kicsit rosszkedvű is, mert az utolsó félnapunkat töltjük Gda´nskban. Valószínűleg ennek köszönhetô, hogy – szemben Barbarával – nem túlzottan lelkesedem, amikor a stúdió fiatal és energikus igazgatónôje végigvezet bennünket a még csak félig kész épület jelenleg csaknem teljesen üresen álló termein, ahol – bevallom – engem csupán néhány festékes iskolapad s az elôtérben kirakott albumok emlékeztetnek a hely valódi funkciójára, majd leültet bennünket egy, a központ munkatársai és vendégművészei által tervezett „társalgóban", egy drágán és ízlésesen berendezett konyhában. „Egy ilyen konyha-installáció, egy konyha-projekt nálam is elkelne" – jegyzem meg némi rosszindulattal Péternek, s magamban megpróbálom kiszámolni, mennyibe is kerülne egy hasonlót összehozni az újpalotai panellakásban. Igazán csak akkor kapcsolódom be a társalgásba, amikor a stúdió és a város vezetése közötti elmúlt évekbeli harc kerül szóba – sajtóhadjáratról, bezárással való fenyegetésekrôl, támogatásmegvonásról, pénzügyi ellenôrzésekrôl hallunk. Aztán a sikerekrôl – többek között a Szolidaritás-kiállításról –, és már búcsúzunk is: az igazgatónô a messzi Amerikába készül, mi pedig a szomszédos Gdyniába. Elôtte azonban még – Memling Végítéletét csodálva a gda´nski Nemzeti Múzeumban – ismét rájövök, hogy a ¸a?nia posztmodernje nem igazán az én világom.

Gdynia

A XXV. Lengyel Játékfilmfesztivál regisztrációs pultjánál kötelességszerűen mosolygó fiatal lányok bôven ellátnak bennünket reklámanyagokkal és csecsebecsékkel. Az elegáns sárga zsinóros kék belépôkártya mellé kapunk egy nem kevésbé elegáns vállra akasztható „Canal+" táskát; egy „Festiwal Polskich Filmów Fabularnych, Polish Film Festival, Gdynia 2000" feliratú műanyag tollat és műsorfüzetet (utóbbit kisebb és nagyobb formátumban is); egy, a Rzeczpospolita napilap kultúratámogató tevékenységét hirdetô pólót; az Elle lengyel mutációját, címoldalán az ezúttal bakfisnak öltözött Claudia Schifferrel; a Film magazin szeptemberi számát a Schindler listájában debütáló Maja Ostaszewskával, egy Gdynskie Muzy kulturális kalauzt, és egy Kino képes folyóiratot a lengyel filmművészek szövetségétôl. Az utóbbi címlapján Wojciech Pszoniak, Daniel Olbrychski és Andrzej Seweryn mosolyog Az ígéret földjében, melynek feszesebbre vágott és technikailag felújított változatával veszi kezdetét a hatnapos fesztivál. Hotelszobáinkban tovább bôvül a kínálat, újabb prospektusokkal és egy Canal+ tv-adapterrel, amelyrôl mindenki sejti, hogy elôfizetés nélkül nem működik, de azért elutazáskor lelkesen bepakoljuk a mikrobuszba mind a hetet, mondván: valakinek majd csak elajándékozzuk…

Bevallom, kedvelem az ilyen szuvenireket, s talán az is megbocsátható bűn, hogy – ha kezembe kerül –, bizony bele- olvasok a nôi magazinok csacskaságaiba is. Most is ezt teszem, azután az Elle fesztiválelôzetesét böngészve, hirtelen számolni kezdek: ha 1974-ben rendezték meg elôször a Lengyel Játékfilmfesztivált – ekkor Jerzy Hoffman Özönvíze nyert –, akkor ennek a mostaninak a 27.-nek kellene lennie. Márpedig a nyakamban lógó kártyán a 25-ös szám szerepel. Vajon hol veszett el a hiányzó kettô? Miként gyanítottam, 1982–83-ban, vagyis a hadiállapot idején – tudom meg a fesztivál kétnyelvű műsorfüzetének egyik írásából. Sôt ebbôl még sok egyéb más is kiderül. Például, hogy a fesztivált 1974–81 között Gda´nsk rendezte, s csak 1984-ben került át Gdyniába (talán ezzel magyarázható, hogy gdanski ismerôseink nem igazán lelkesedtek, amikor felvetettük egy gdyniai találkozó ajánlatát, így közülük csupán Pawel Huellével futok össze a fesztivál központi épületének elôcsarnokában). Továbbá, hogy 1977-ben nagy felháborodást keltve a jelenlevôkben a fesztivál zsűrije kigolyózta Wajda Márványemberét (a film csupán az újságírók díját kapta meg), és Krzysztof Zanussinak ítélte a gdanski Arany Oroszlánt – a Védôszínekért –, aki viszont, tiltakozva a Wajdával szembeni eljárás ellen, nem vette át azt. S megtudom azt is, hogy minderrôl a korabeli sajtó mélyen hallgatott…

A két fél napból, amit Gdyniában töltünk, másfél Andrzej Wajda jegyében telik el, de nem nyomasztó mértékben. Két film – Az Ígéret földje-remix, valamint a sietôsen elkészített Ítélet Franciszek K?osra –, egy sajtótájékoztató (tolmácsolás Magdának), egy közönségtalálkozó (megint Magdával) s néhány „parancsoljon, csak ön után" a hotel liftjénél. Ennyi. De Péterrel történô megbeszélésünk értelmében a mesterrel való kapcsolattartás amúgy is Barbara és Magda reszortja, Tamásé a fesztiválon való aktív részvétel (így a legrosszabb film megtekintése is), a miénk pedig a móló sörözôinek felderítése. A dolgot azért a lányok sem viszik túlzásba, így aztán hamar utolérnek bennünket. Késôbb Magdát és Pétert ráveszem, hogy nézzenek meg velem két új filmet – a Halló, itt a rablót (To ja, z?odziej) és A fiúk nem sírnak-ot (Ch?opaki nie p?acza?) – azok közül, melyeket én a „szórakoztató gengszterfilmek lengyel újhullámaként” tartok számon. Örülök, hogy végül ráállnak a dologra, sôt még tetszik is nekik, mert bár az ilyen típusú filmek nem Oscar-díjas alkotások, én mégis igen fontosnak tartom ôket a lengyel film jövôje szempontjából. A kilencvenes években forgalmazott filmek harmincas lengyel sikerlistáján ugyanis csupán négy lengyel film található, s közülük kettô – a hatodik helyet megszerzô Kiler (melyet Itt a gyilkos, hol a gyilkos címen vetített az HBO), illetve a tizenharmadik helyen végzett Kiler-ów 2-óch (értelemszerűen: „Itt vannak a gyilkosok, hol vannak a gyilkosok") – az említett kategória képviselôje. Receptjük egyszerű: végy néhány kiváló színészt, egy, a jelenlegi lengyel valóság elemeibôl összeállított képtelen maffia-történetet, írj hozzá egy, a helyzetkomikumokat lereagáló, poénokkal dúsított dialógust, és nagy ívben kerüld el a hollywoodi filmes eszközöket. Az 1997-ben ily módon elkészített Kiler – 2,18 millió nézôjével – az évtized harmadik legjobb lengyel mozija lett, olyan alkotás, amelyet a nyugati filmek közül is csupán a Titanic (3,5 millió) a Jurassic Park (2,8 millió) és az Oroszlánkirály (2,7 millió) elôzött meg. Azután 1999-ben két lengyel alkotás is, Hoffman Tűzzel és karddal című filmje, amelyet nem egészen másfél év alatt 7,1 millióan, illetve Wajda Mickiewicz-adaptációja, a Pan Tadeusz, melyet nyolc hónap alatt 6,1 millióan néztek meg. S jó, ha tudjuk, hogy Jerzy Kawalerowicz – a Mater Johanna és a Fáraó rendezôje – minden idôk legnagyobb lengyel költségvetésébôl (13 millió dollárból) épp most forgatja a Sienkiewicz számára Nobel-díjat hozó Quo Vadist.

A kétségbeesett ajándékvásárlási láz, amely rendszerint a külföldi utazásaim utolsó napján szokott kitörni rajtam, Wandának tett ígéretem miatt ezúttal már Gdyniában utolér, így a fesztiválra szánt két és fél napból fél napot Iluska keresésével töltök el. Ötéves lányom ugyanis az utazás ideje alatti minden telefonbeszélgetésünk alkalmával szigorúan kérdôre von. Nemcsak az érdekli, mikor veszem már meg végre az ô Iluskáját, de az is, hogy valóban szôke lesz-e, valóban lesznek-e copfjai és térdig felhajtható ruhája, hogy a patakban moshasson; szóval, hogy úgy fog-e kinézni, ahogy a János vitézben, melyet a feleségem szerint lányunk naponta négyszer is képes lenne végignézni. „Sajnos túl vagyunk már az Ariel-, Ficánka- és Micimackó-korszakon" – jegyzem meg szomorúan a játékbolt eladónôjének, aki a Disney-kultúra ezen örökbecsű darabjaira próbál rábeszélni, miután nem igazán sikerül verbálisan képpé formálnom Iluskát, vagyis csôdöt mond az a kísérletem, hogy megjelenítsem nemzeti karakterét. Felsorol viszont további öt játéküzletet, sôt térképemen be is jelöli ôket, hogy próbálkozzam talán azokban. Meg is teszem, s végül – talán a harmadikban – kis is választok egy babát, amelyrôl azonban magam is tudom, hogy szôkesége, copfjai és a patakban való mosást is lehetôvé tevô ruházata ellenére nem az Iluskák ideáltípusa. Valószínűleg emiatt érzem szükségét annak, hogy gyorsan bemutassam a társaságunk tagjainak, akik persze – látva kétkedésem és bizonytalanságom – lelkesen erôsítenek meg abban, hogy szerzeményem minden Iluskák legiluskábbika. Én pedig ezért a gesztusért, ha lehet, még jobban kedvelem ôket…

Hazafelé

Korán indulunk, s ez egész napra fáradttá tesz. Bár a Gdynia és Krakkó közötti utat eredetileg egyhuzamban tervezzük megtenni, hogy még bóklászhassunk egy kicsit Krakkó belvárosában, de végül közösen úgy döntünk, hogy még megállunk Kopernikusz szülôhelyén, Toruƒban is, mivel amúgy is útba esik. A fél óra, amit Barbarától kapunk, bôven elég egy belvárosi sétára, sôt nekünk Péterrel futja belôle egy sörre és egy utolsó napfényes Visztula-partra is. Azután újra a mikrobuszba ülünk, s amikor az út menti árusok láttán Tamásban és Magdában – már ki tudja, hányadszor – ismét felébred a gombavásárlási láz, én Helena nagyanyám marinírozott „taknyos-gombájának" ecetes ízét próbálom magamban felidézni, s a Grudziŕdz melletti rudniki erdôben tett gyerekkori kirándulásaink hangulatát. Közben Pétert hallom, aki már megint a „Czerwone maki nad Monte Cassino"-t (Vörös mákvirágok Monte Cassino felett), ezt a szomorú lengyel háborús dalt emlegeti a társaságnak, s miközben dúdolni kezdem, az ablaküvegen keresztül nézem, hogy szaladnak a fák