Kósa László

Széchenyi István alakja kikerülhetetlen, mert kimagasló, és mert valószínűleg ôt idézték, rá hivatkoztak legtöbbet a magyar újkorban. A kikerülhetetlenséget mégis azért említjük meg külön, mert Széchenyi eredetileg nem tartozott a nagy visszapillantó történelemértelmezôk közé. Ô egy történelmileg kialakult helyzetet elfogadott mint kiindulópontot, amelyet a nagyra hivatott és változásra képes nemzetnek mint tarthatatlant és méltatlant maga mögött kell hagynia, de a távoli múltban az okokat nem nagyon kereste. Kétségtelen, hogy a kiinduláshoz a nemzeti bűnök minbenlétét például tisztázni kellett (hiúság, önhittség, szalmaláng, közrestség, pártoskodás stb.), s ez már önmagában történelemelemzés volt, ôt azonban elsôsorban a jövô foglalkoztatta. Ezért írta meg és adta ki 1830–33-ban három híres politikai iratát. 1. Hitel (az átalakulás fô akadályai). 2. Világ (a művelt emberek összefogására épülô nemzeti fölemelkedés programja). 3. Stadium (törvényjavaslatok a polgári átalakulásra). Egyidejűleg óriási erôvel kezdett bele elképzeléseinek gyakorlati megvalósításába. Késôbb, amikor tapasztalnia kellett, hogy eszméi nemcsak reformtörekvéseket, hanem forradalmi hangulatot is keltettek, pedig ô az utóbbit el akarta kerülni és elkerülhetônek is tartotta, kezdett nagyobb történelmi távlatokba mélyedni (A Kelet népe, Politikai programtöredékek). Ha Kossuth és hívei, a túlzók kerekednek felül, forradalom lesz, amit majd önkényuralom követ, és az eredmények-tervek romba dôlnek, jósolta. A sejtések 1848–49-ben részben beigazolódtak.

A szabadságharc bukása után néhány hónappal új történelmi helyzetértelmezés lát napvilágot. Kemény Zsigmond gyors egymásutánban két terjedelmes röpiratot jelentetett meg: Forradalom után (1850). Még egy szó a forradalom után (1851). A maga korában és utóéletében mindkettô egyaránt polarizálta az állásfoglalásokat, vitákat kavart, nyilvánvalóan azért, mert bár közvetlenül a nagyon közeli múlt eseményeihez kapcsolódott, de távlatos kérdéseket hozott felszínre.

A Forradalom után-t már megjelenésekor és késôbb is gyakran azzal magyarázták, hogy a katonai kormányzásra kívánt hatni, a megtorlást akarta mérsékelni. Ez vitathatatlan, ám a nemzetjellemtan, melyet ennek érdekében alkotott, hosszú ideig hatott. Szerinte a magyar nép békés természetű, keletiesen rest, nyugalmat kedvelô és szemlélôdô, passzív, kiváró (ebbôl formálódott a finitizmus elmélete, amelyet a két világháború között Prohászka Lajos fejtett ki magas színvonalon), titoktartásra, szervezkedésre képtelen, a forradalmi eszmék iránt közömbös. Nem történt más, mint hogy egy radikális csoport (Kossuthék) belesodorta a forradalomba. Mivel azonban ôk távoztak az országból, a fölforgatás folytatása nem várható. Keménynek nemcsak taktikából, valóban jórészt ez volt a véleménye. A közvélemény tetemes része fölháborodással olvasta a sarkított beállítást, és nem mindig fogta föl a neki szóló figyelmeztetést. A Még egy szó a forradalom után-ban az író-politikus finomabb és távolabbra tekintô történelemértelmezést nyújt. Széchenyi gondolatait visszhangozza. A lassú, mérsékelt, céltudatos reformok célravezetôek, íme a forradalom bukása is ezt igazolja. Kemény „végzethívô" volt, külpolitikai kényszerrôl beszélt, azaz a korabeli nagyhatalmi konstellációban a Habsburg-birodalom fennmaradása reális érdek, Magyarország számára sincs más kedvezô lehetôség, ha meg akar maradni, és el akarja kerülni a nemzetiségek részérôl fenyegetô veszélyt. Ennek támogatására pártokon felüli, nemzeti összefogásra van szükség. Kemény eszméit a XX. században is érték komoly bírálatok Németh Lászlótól és Bibó Istvántól is, pedig valójában a polgári átalakulás programját képviselte. Eszménye a művelt polgár volt. Az osztrák partnert ugyancsak polgárosult államnak képzelte el, elutasítva a neoabszolutizmust. Mindezzel voltaképpen a kiegyezés elôkészítéséhez járult hozzá. Igen fontos, hogy akár történelemértelmezô elôdei, Kemény is nemzetközi – mégpedig széles – összefüggésben elemezte Magyarország helyzetét. A Habsburg-birodalom fennmaradása valóban tartósnak bizonyult. Igaz, Keménynek nem volt elképzelése arra az esetre, ha egyszer mégis fölbomlik.

A klasszikus liberalizmus derűlátása sok nehézségen átsegítette az országot. A haladásba vetett szinte vallásos hit, a társadalmi szabadság fölemelô érzése, az ellentmondásokat sokszor megoldó kisugárzása nagy erôt képviselt. A társadalmi bajok újraképzôdését és új bajok jelentkezését azonban látni, tapasztalni kellett. A kiegyezés kora nagy lehetôségeket nyitott az élet sok területén, de ennek megvoltak az árnyoldalai is. Az a derűlátás és magabiztosság, amellyel a magyar lakosság a honfoglalás ezredik évfordulóját ünnepelte, egyáltalán a századvég magyar nacionalizmusa nem érthetô meg a darwinizmus, pontosabban a szociáldarwinizmus sajátos magyarországi felfogása nélkül. Maga a jelenség, a természettudományok és a társadalomtudományok egymásba fonódása igen jellemzô a korra. A darwinizmus a fajok fennmaradásért folytatott harcát hirdette kiválogatódás útján. Magyarország társadalomtörténetére átvive a gondolatot, a „nemzetiségért" (etnicitásért) vívott létharcról beszéltek. A magyarság fennmaradása történelmi bizonysága a népfajok közötti versenyképességének. Mindez köszönhetô tehetségének, uralkodási rátermettségének, politikai és kulturális teljesítményének, történelmi tűrôképességének, hivatástudatának, szabadságszeretetének, alapja pedig nemcsak kiválogatottsága, hanem kiválasztottsága is. A szó már nem hordozza a hajdani vallásos tartalmat, laikus jelentésű, de morális töltését (elhivatottság) nem vesztette el, és a magyarok országon belüli vezetô szerepét a történelmi jog mellett korszerű természettudományos érvvel támasztja alá. A létharc szüntelenül folyik, de az addigi eredmények már biztosítékot ígérnek a további boldogulásra és fölemelkedésre. Nem kell nagyon messzire tekintenünk, hogy meglássuk az angol–francia elôképet és párhuzamot, a világbirodalmat fenntartó, gyarmatokat hódító, civilizátori szerepet vivô, civilizáló magasabbrendűséget magának tulajdonító hivatásértelmezést. Nálunk nem mutatkoztak ilyen nagy távlatok, a határokon kívül legfeljebb a Balkánra vagy csupán Boszniára gondoltak. A vázolt elképzelés elterjedt, de nem voltak igazán kiemelkedô hirdetôi, elég ha Arany László, Imre Sándor és Herman Ottó nevét megemlítjük. A millennium bizakodó hangulatát azonban – jóllehet halványabban, de most is – beárnyékolta a „herderi jóslat", a fölerôsödô nemzetiségi mozgalmak, melyekre politikai szigorítással feleltek. Egyre inkább érzôdött a másik veszedelmes robbanékony tényezô, a szociális feszültség is. A XX. század elsô esztendeiben mind többen érzékelték a katasztrófa elôjeleit.

A katasztrófa minden balsejtelmet fölülmúlva következett be a háború elvesztésével, a polgári forradalommal, a kommünnel, az ellenforradalommal és a trianoni békekötéssel. Hihetetlenül nagy megrázkódtatást okozott, és szinte azonnal fontossá vált a történelmi okok keresése, természetesen az orvoslás kérdése is. Szekfű Gyula műve, a Három nemzedék volt az elsô, mely ezt a feladatot – szinte meg sem várva az eseménysor végét – elvégezte. 1920 és 1934 között (a bôvítetteket is beleértve) öt kiadást ért meg. A század legtehetségesebb történetírója igen nagy hatást gyakorolt az értelmiségi közvéleményre és a politikai elitre.

Szekfű nem tulajdonított különösebb jelentôséget a hosszú idô után ismét elnyert teljes állami függetlenségnek, mert nagy volt az ára. Ellenben sokra értékelte a Monarchiát mint a történelmi ország fenntartóját, sokáig annak biztosítékát. Mércéje a konzervatív Széchenyi, a liberális gondolatkör óvatos híve, ebbôl következôen a mérsékelt, megfontolt reformok célravezetôek. Az okok és a vádlottak csoportja népes: a felvilágosodásban gyökerezô túlhajtott liberalizmus, a mindenkori politikai túlzók a reformkortól a szabadságharcon át, Kossuth és hívei, azután a kiegyezés közjogi ellenzéke, a kuruckodó magyarok, majd az erôszakosan terjeszkedô zsidóság és a nem mindig az ország érdekeit szolgáló kapitalizmus. A kiegyezést föltétlen nyereségként könyvelte el a magyarság számára, 1848 követeléseit lényegében beteljesülni látta vele. 1918–19 történései egyértelműen következtek a hibáztatott belsô tényezôkbôl, míg az igazságtalan békét, az ország megcsonkítását kívülrôl kényszerítették ránk. Ez a mű tökéletesen alkalmas volt az 1920-as évek politikai rendszerének igazolására. Ha nem születik meg – talán mondhatjuk –, meg kellett volna rendelni. Igen lényeges területeken és pontokon bírált, de alkalmasnak bizonyult az önfölmentésre. Fontos tényezôket mellôzött vagy hangsúlytalanul hagyott. Például elmarasztalta a liberalizmussal összefonódása miatt a történelmi középréteget, melynek ez azután vesztét okozta, azonban nem hibáztatta, amiért egy elavult társadalmi szerephez ragaszkodott. Bírálta a függetlenségi, osztrákellenes agitációt politikai vaksága, a kiegyezés veszélyeztetése, öncélú megnyilvánulásai miatt, de ellenlábasát kritikátlanul állította vele szembe, olykor az adott kornál távolabbi múltra utalva is megtette ugyanezt. Fenntartotta a történelmi ország helyreállíthatóságának gondolatát. A magyarokat letaglózó igazságtalansággal szemben nem számolt a szomszéd népek lehetséges jogos követeléseivel. Legfeljebb idealizált viszony megteremthetôségében reménykedett, nem tett javaslatot újfajta megegyezésre. Könyve sikere ellenére várható volt, hogy hamarosan föltűnnek ellentétes alapállású elképzelések. Mielôtt ezeket számba vesszük, nem feledkezhetünk el Trianon egyik sajátos következményérôl, arról, hogy megjelent a kisebbségek külön tudata, történelmi szerepértelmezése. Közülük ugyancsak a néhány legfontosabbat emeljük ki, amelyek a korábbi, a teljes országra vagy nemzetre vonatkozókhoz képest partikuláris indíttatásúak, azonban igényük szerint egyetemesek.

1. A transzilvanizmus demokratikus polgári humanizmussal erôsen átitatott gondolatkör, mely a három vezetô erdélyi népcsoport kultúrájának azonos vagy hasonló elemei alapján föltételezte a közös erdélyi tudatot, az „erdélyi lélek" meglétét. Ennek fô tulajdonságai voltak a gondolati és kulturális nyíltság, a nyugati műveltségáramlatok befogadása és közvetítése. Életben tartásuk és erôsítésük Erdély – természetesen a magyar nemzetiség – sajátosságai megmaradásának föltétele. A transzilvanizmus megteremtôit és formálóit erôs historizálás, a történelem céljaik alátámasztását szolgáló átértelmezése jellemezte. Mindezt egy lehetséges európai modellként fogalmazták meg.

2. A kisebbségi elhivatottság, küldetéstudat, messianizmus sok szállal kapcsolódik az elôzôkhöz, de nemcsak a romániai, hanem a csehszlovákiai változatai is kialakultak. A magyar kisebbség úgy értelmezi helyzetét, hogy az sajátosan nagy feladatokra, mindenekelôtt a humánum képviseletére minôsíti, nemcsak a teljes magyarság szempontjából, hanem európai távlatban is. Erdélyben a százados transzilván múlt, Szlovákiában az új kisebbségi lét képezi történelmi alapját.

3. A híd-szerep fogalma a publicista Kremer Miklós alkotása, azonban az elôzô két gondolatkörnek konkrét megfogalmazás nélkül korábban is része volt. A híd-metafora a kisebbségi helyzetbôl fakadó történelmi feladatot a népek és kultúrák közötti közvetítés gyakorlatára összpontosította. Az elôzô két helyzetértelmezéshez hasonlóan szellemi ösztönzô ereje jelentékeny és eredményes volt. Csillaga amazokénál sokkalta magasabbra emelkedett. Gyökeret eresztett a politikában, és a nem magyar nemzetiségekre is alkalmazva – szinte teljesen kiürülten – idônként ma is fölbukkan a politikai és diplomáciai fogalomtárban.

4. Bár e sorba tipológiailag nem pontosan illeszkedik, sokszálú kapcsolódása miatt mégis külön említjük az általunk „nem lehet – ahogy lehet" vitának nevezett polémiát, mely Makkai Sándor Erdélybôl távozása (1936) kapcsán pattant ki. Az egyik oldal lényegében mindannak lehetôségét kétségbevonta, ami az elôzô három gondolatkörben kirajzolódott, mert a kisebbségi létet antihumánusnak, távlattalannak ítélte. A másik oldal ragaszkodott a kialakult eszményekhez és hivatáshoz, végzetként fölfogva, áldozatvállalás vagy akár mártírium árán, esetleg a választási lehetôség hiánya miatt is.

A közös múlt, a kulturális örökség és a nyelv a határok és a külön kisebbségi tudat ellenére fenntartotta a szellemi vérkeringést és kölcsönhatásokat a több országba szakadt magyarságban. A kor nagy gondolati árama, a szellemtörténet különösen alkalmasnak bizonyult újabb történelmi helyzetértelmezések megalkotására (Szabó Dezsô, Prohászka Lajos, Joó Tibor, Babits Mihály és mások). Ezek gyakran ellentmondtak egymásnak. Az ütközések leginkább három pontban sűrűsödtek. 1. A társadalmi rendszer, a társadalmi rétegzôdés korszerűsége, a „történelmi" és a polgári középrétegek kérdése. 2. A szociális problémakör, melyben az ország agrárjellege miatt a földtulajdon került elôtérbe. 3. A szomszédos népekhez fűzôdô viszony módosulását a kisebbségek elképzelései eleve feltételezték, ennek azonban nagy kérdése volt, milyen mértékben hajlandók – hajlandók-e egyáltalán – felülvizsgálni az új helyzetet az érintett többségi népek kormányai. Magyar oldalról senki sem tekintette véglegesnek a trianoni békeszerzôdést. Abban már eltértek a vélemények, hogy a revízió teljes vagy részleges legyen, tárgyalások útján vagy akár fegyveres konfliktussal történjék. A kor kulcsszava, különösen a harmincas években, akár egy évszázaddal azelôtt, a reform volt, de több jelentést foglalt magába. Mást jelentett a kormányzó politikai elitnek, a meglehetôsen szétaprózódott polgári-ellenzéki csoportoknak és a népiek nagyon összetett radikális megoldásokat is sürgetô mozgalmának. A szövevényes képbôl Németh László néhány gondolatát emeljük ki, részint Szekfűvel való többéves vitája, mely nem sokkal késôbb egy külön neki címzett könyvecske kiadásában csúcsosodott ki (1940), részint széles körű értelmiségi hatása miatt.

Történelmi helyzetértelmezô művei közül talán a legtöbbet emlegetett, a Kisebbségben című (1939) szenvedélyes és lendületes esszétanulmány. A cím kétszeres kisebbségi helyzetre utal. A magyarok kisebbségben élnek nyelvi-nemzeti környezetükben, és azok a magyarok is kisebbséget alkotnak magán a magyarságon belül, akikre Németh a kibontakozásban számít. Mindenfajta kisebbségi létnek csakis úgy van értelme, ha a kisebbség elit, azaz kiemelkedik környezetébôl. A mű kontextusáról azt is tudnunk kell, hogy az író az 1930-as években, Tanú-korszakában elméletileg lehetségesnek tartotta egy civilizáció ismeretanyagának teljes, magas szintű elsajátítását, továbbá jogot formált a nemzet tájékoztatójának és e tájékozódás irányítójának státusára.

A Kisebbségben-t közvetlenül nem Szekfű Gyula munkássága, hanem egy Szekfű-tanítvány, Farkas Gyula könyve váltotta ki (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1938). Ez azért említésre méltó, mert Németh látszólag fôleg a szépirodalmat mint példát használja mondandója kifejtésére, valójában azonban a magyar történelem menetérôl, a politikatörténetben fölmerülô esélyekrôl beszél. Központi szerepet játszik ebben az írásában két pár maga teremtette metaforikus fogalom, a „mély– híg", és a „törzsökös–jött" magyar. A párok nem fedik egymás ellentétes oldalait. Az elsôben a folytonos hagyomány képviselôi, súlyos, a magyarság lényegét kifejezô alkotások létrehozói tartoznak, illetôleg azok, akik felületes művekkel, az elôbbiek ellen forduló alkotásokkal nem kompatibilis idegen minták behozatalával tűnnek föl. A másik pár a nem asszimiláns, illetve az asszimiláns magyarokat jelöli. Az utóbbiak között is vannak jeles alkotók, ôk azonban az eredeti magyartól eltérô, idegen mentalitást hozták magukkal, ami rendszerint zavart okozott. Nem meglepô, hogy a híg magyarok és a jöttek hibásak a történelmi kudarcokért, így sok tekintetben 1848–49 túlhajtásaiért is. Ugyanakkor Németh kiegyezésellenes. A függetlenség föladásának tartja, és végzetes aktusnak, amely – Kossuth véleményét visszhangozva – Magyarország szekerét a vesztébe rohanó Habsburg-birodalomhoz kötötte. Nincs terünk e szerteágazó, sok eredeti megállapítást tartalmazó gondolatrendszer teljes ismertetésére és részletes bírálatára, csupán a teljesebb kép kedvéért jelezzük, hogy itt is, mint számos korabeli művében, Németh igen éles kritikát gyakorolt a kortárs magyar társadalom és vezetô rétege felett, keményen fölvetve a kirívó szociális igazságtalanságokat és az avult elemek roskasztó terhét. 1939-ben azonban ilyen megosztó és szembeállító, ugyanakkor szuggesztív fogalompárokat alkotni nagy hiba volt. A mű komoly bírálatokban részesült, sorra rámutattak ellentmondásaira, és máig fölróják az írónak tévedéseit, jóllehet ha nem is vonta vissza, de ezekre a tételekre többet nem hivatkozott. A kiegyezésellenesség Szekfűnek is szólt, aki akkorra már részben fölülbírálta a Három nemzedék-ben kifejtett nézeteit. Tapasztalva, hogy az 1920-as évek kormányzati politikája mennyire konzerválni akarta a fennálló állapotokat, fokozatosan kritikai álláspontra helyezkedett vele szemben, és ezt a mű 1934-es bôvített kiadásában, a címben is jelezve (… és ami utána következik) megírta. A kiegyezést természetesen nemcsak Németh kárhoztatta, hanem sokan mások is. Magyarország új szomszédja, a Harmadik Birodalom fenyegetésének hatására megerôsödött németellenességgel kapcsolódott össze.

Németh történelem- és társadalomkritikájának egyik jelentékeny továbbvivôje és vitatója Bibó István volt. (Ô azonban nem vette át az ominózus fogalompárokat, bár tôlük csak halála elôtt nem sokkal, Huszár Tiborral folytatott beszélgetéseinek egyikében, rákérdezésre határolódott el.) Ezúttal két nevezetes Bibó-tanulmányra irányul a figyelmünk: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946), Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948). Mindkettô sokrétegű, a második valójában az elsô egyik központi tételének kidolgozása. A német és az orosz tömb között a lengyelek, a csehek és a magyarok újkori történelmük bizonyos szakaszaiban nagy affinitást mutattak angol és francia polgári minták nyomán demokratikus nemzetté alakulásra. Külsô beavatkozások, belsô társadalmi erôtlenségek és a kulturális-nyelvi veszélyeztetettség eluralkodó érzése miatt azonban ezek a folyamatok rendre megszakadtak. A történelmi határok nem estek egybe a nyelvi határokkal, ezért szakadatlan határvitákba és szomszédsági konfliktusokba keveredtek, s ezek nemegyszer nemzeti tragédiákba torkollottak. Bibó a célt és a megoldást nemzetállamok létrehozásában látta, olyannyira, hogy érdekükben megfelelô biztosítékokkal végsô soron népszavazás és lakosságcsere alkalmazását is lehetségesnek tartotta. A tanulmány aktuálpolitikai vetülete nyilvánvaló. Bibó többekkel együtt jóhiszeműen reménykedett abban, hogy Magyarország kölcsönösen kielégítô békét köthet. Tudjuk, hogy egyik várakozás sem teljesült. A nemzetállam-elképzelés pedig ma, az Európai Unió, az európai gondolat megvalósulásának korában aligha mondható távlatosan idôszerűnek, térségünkben akkor sem volt az. A mi nyomorúságunkat Bibó az általa körülhatárolt térségben úgy látta, hogy a magyar politikai vezetôréteg 1848 és 1944 között nem volt képes helyes történelemértelmezésre, s a rossz helyzetfelismerések nyomán sorozatosan zsákutcákba került a magyar társadalom. Ennek a megállapításnak a végeredménye alig vitatható, annál inkább a kiegyezés elítélése, mely az okok között központi szerepet kapott, azaz külön kérdés, mi lett volna esetenként a helyes megoldás. Bibó szerintünk is pontosan mérte föl, hogy 1848–49-ben a magyarság belátta, sem függetlenségét nem tudja kivívni Ausztriával szemben, sem a nemzetiségekkel nem bír egymaga. Ebbôl azonban az ô véleménye szerint nem kellett volna a kiegyezésnek következni, mert – az értelmezést már ismerjük – elôre vetült végzetessége. A kiegyezés tehát fölösleges erôpocsékolás volt, és rossz modell, mert rá hivatkozással alkalmassá vált arra, hogy az összeomlást és az igazságtalan békét a demokrácia nyakába varrják, ami a két világháború között a fennálló rend igazolását szolgálta, sôt Bibó úgy látta, ez a politikai-történeti reflexió 1945 után is kísért. Anélkül, hogy Bibóval részletes vitába bocsátkoznánk, hadd utaljunk a hazai történetírásra, mely az 1950-es évek heves kiegyezésellenességétôl fokozatosan eltávolodva ma már túlnyomólag úgy látja, hogy a „deáki tett" a körülményekhez képest eredményes kompromisszum volt, mert nagymértékben elôsegítette Magyarország polgári átalakulását. Ez persze nem jelenti ünneplését, abszolutizálását. Továbbmenve, ma már egyre többen hajlanak arra, hogy visszamenôleg a Habsburg-„dunai monarchiát" térségünkben a kora újkor és az újkor egyetlen hosszú ideig életképes állami integrációjának minôsítsék. Ez ismét nem jelenti a magyar–osztrák viszony és Magyarország története alakulásának kritikátlan, egyoldalú szemléletét, nem is szólva az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveinek igen súlyos problémáiról. Tegyük még hozzá: nem bizonyított, hogy a nyugat-európai polgári állammodellek változtatás nélküli kelet-európai meghonosítása oldja meg térségünk alapgondjait. S végül még annyit kell megjegyeznünk Bibó szóban forgó tanulmányairól, hogy szinte lehetetlennek tartjuk, hogy ne látta volna, mi történik közelesen a szovjet csapatok jelenlétének következményeként. Idevágó érzéseirôl nem írt, de a koalíción belül lojálisnak mutatkozott a kommunistákkal szemben, ami persze lehetett taktikai elem is. Különben Szekfű ekkorra megírta és kiadta a Forradalom után című cikk- és tanulmánysorozatát (1947). Lehet cinikusnak ítélni, lehet ugyanezt „realistának" mondani, azaz úgy tekinteni, hogy a hamar bekövetkezô helyzetre akart elôkészíteni, a maga végzethívô beállítottságával a kikerülhetetlenre figyelmeztetni és megkönnyíteni annak elviselését, de a háború utáni (alatti, elôtti) sztálini rendszer olyan magasztalása, mint tôle olvasható, elfogadhatatlan.

A magyar szellemi és politikai élet nagy kára e művek nyílt vitájának elmaradása, különösen kár, hogy Bibó István munkásságának vitája és recepciója sokat késett. Tudvalévôen az 1956-os forradalom után a nyugati emigráció kezdeményezte. Az 1970-es években Magyarországon kezdôdô nem nyilvános értékelést a nyolcvanas évek derekán követhette – elôször csak szelektív – nyilvános recepció.

Politikai uralomváltozás gyakran együtt jár azzal, hogy az új hatalmi elit többé-kevésbé más nézôpontból láttatja a történelmet. Eldönti, mit részesít elônyben, mit sorol hátrébb. A polgári berendezkedések nem törekszenek kizárólagosságra, a diktatúrák általában igen. Ismert, hogy a kommunista ideológusok nálunk milyen páratlanul durván jártak el. Feketén-fehéren jókra és rosszakra osztották föl a szereplôket és az eseményeket. A haladó–reakciós ellentétpárt még a fölvilágosodás leegyszerűsített örökségébôl vették át, és kiegészítették a kizsákmányolt–kizsákmányoló kettôsségével, az úgynevezett osztályszempont, az osztályharc érdekének alárendelve. Megképzôdött a „haladó hagyomány" fogalma, melynek tartalma idônként változott, ám még ez volt benne a legelviselhetôbb, hiszen alkalmanként védelmet nyújthatott fontos értékeknek. Mindezzel egyenes következményként járt az ismétlôdô leegyszerűsítés, a rosszhiszemű hamisítás, az elhallgatás, a tiltás. Teljesen nyíltan ugyan nem hirdették meg, de a végsô cél a nemzeti történeti tudat lezüllesztése, majd folytonosságának megszakítása volt („A múltat végképp eltöröljük"). Másrészrôl a napi politikai propaganda sűrűn ismételgette, hogy Magyarország volt a „fasizmus utolsó csatlósa". Ehhez képest igazán humorosnak tetszik Rákosi elhíresült mondása, amely szabad idézetben valahogyan így hangzott: hazánk nem rés, hanem erôs bástya a béke frontján. Földerítésre vár, hogyan alakult ki a „bűnös nép" megbélyegzés, melyet ugyan nem írtak le, mégis elterjedt. A deszakralizálás mintapéldájával állunk szemben, a XVI. században a bűnös nép „kiválasztott" volt, most elmaradt ez a jelzô.

A kommunista egypártrendszer uralomra jutása után, ezúttal elôször csupán egyetlen lehetôség maradt, a történelem szükségszerű menetének mint tételnek az elfogadása. A kommunista apokaliptikának egyébként sincs szüksége a történelem mérlegelésére, hiszen bárhogyan is volt, a balsorsnak vége, a tökéletes társadalom, a boldog lét megvalósulása gyorsan közeleg, a földi paradicsom létrejöttének jelei a szocializmus építésének sikerei.

A magyar politikai gondolkodásnak immár több mint fél százada Bibó István az utolsó, átfogó gondolkodásra törekvô és szélesebb körben elfogadott közíró alakja. Nem tudhatjuk, születtek-e hasonló formátumú tehetségek, ha igen, akkor sem szólalhattak meg lehetôség és légkör hiányában. Kiemelkedô történetértelmezô elme és mű hiányában kénytelenek vagyunk teljesen a szaktudományhoz fordulni. A történetírás az 1940-es évek végétôl beállt szoros pártirányítás alól fokozatosan szabadult ki, de a pártfelügyelettôl csak a nyolcvanas évek végére szabadult meg teljesen. Elôször a két háború közötti domináns polgári történetírást járatták le mint reakcióst, hazafiatlant, népellenest. Lévén még közel a második világháború vége, sikerrel helyezték elôtérbe a németellenes, kuruc, függetlenségi hagyományt, ugyanakkor gyakorta összekeverték a társadalmi küzdelmekkel, és azonosították az osztályharccal. Amikor ez az irány a túlhajtottság és a hamisítások miatt kompromittálódott, következett a dezilluzionáló megközelítés. A Molnár Erik-vita, amelyet „nemzet-vitaként" is emlegettek, sok fontos eredményt és új szempontokat is hozott, egyidejűleg azonban a nemzeti kérdés lefokozásához és lekicsinyítéséhez vezetett. Nemcsak a politikatörténetben, hanem a kultúra múltjának szemléletében is teret nyert a trianoni országterületen kívüli vonatkozások elhanyagolása. Mindebbôl csak szakadozott, zilált nemzettudat „állhatott elô".

Az 1980-as évek elejétôl figyelhetô meg az ideológiai háló befoldozhatatlan szakadozása, eltüntetésének elôbb óvatos, majd határozott törekvése, az egyes történelmi források, figurák, intézmények és események új értékelése, de korántsem korszakos átértékelés. Fokozatosan halványodott a külpolitikai szempont, a szomszédok valós vagy vélt érzékenységére való hivatkozás, esetenként a háttérben a szovjet külpolitikai érdek „tiszteletben tartásának" kötelezettsége.

A részletes fölmérés egyelôre várat magára, mert az ellentmondásoktól egyáltalán nem mentes folyamatok még nem fejezôdtek be, de általánosságban állítható, hogy az 1989–90. évi változásokat közvetlenül megelôzte, hogy ismét lehetett Magyarország történelmérôl a kommunista ideológiától elszakadva beszélni és írni. Nagyon fontos volt a közelmúlt története, elsôsorban az 1945–1960 közötti mésfél évtized tabuinak megtörése. Új kutatási eredmények, tiltott és eltitkolt források és dokumentumok kerültek nyilvánosságra.

Mi maradt el?

Késik az átfogó és részletekbe hatoló, a múltbeli, az általunk fölsorakoztatott példákhoz hasonló hatású történelemértelmezés, a történelmi tanulságok jövendô számára történô összegzése mind 1945, mind 1956 vonatkozásában. Sem az emigrációban, sem Magyarországon nem kerültek elô ilyen munkák az asztalfiókok rejtekébôl, noha nyugaton számos értékes történeti mű és emlékirat jelent meg az 56-os forradalomról, s a közelmúltban Magyarországon is egyre több hagyja el a nyomdát. Kemény Zsigmond-i súlyú röpiratokra és Szekfű Három nemzedékének formátumára gondolok. Lám, Németh László 1945 után abbahagyta a nemzeti helyzetértékelést célzó munkásságot, Bibó sem írt 1948 után olyan tanulmányokat, mint a háború utáni koalíciós korszak idején. Telik az idô, és 1989–90-rôl sem születik legalább az értelmiséget foglalkoztató – akár megosztó, de mégis állásfoglalásra késztetô – jelentôs mű. Kemény a megtorlás legnehezebb hónapjaiban fogalmazta elsô idézett iratát. Szekfű is készen volt a könyvével, mire a mozgalmas eseménysor éppen végéhez ért. Németh László és Bibó István szorosan az említett idôhatárok elôtt próbált helyes válaszokat adni a kor aktuális kérdéseire.

Nem lenne szükség rá? Elmúlt a kor, melyben ilyenek születhettek? Hallgassunk azokra, akik valamilyen érdekbôl azt súgják vagy szavalják, hogy hagyjuk végre a történelmet, ne foglalkozzunk a múlttal? Ne hallgassunk azok tapasztalatára, akik szerint a történelmi tisztázás fontos feltétele a tisztább jövônek, elmaradása zavart okoz? Felejtsük el azt a sokáig szinte közhelyként ismert igazságot, hogy történelemértelmezések nélkül jövôkép sincs? Ezekre a kérdésekre meggyôzôdésem szerint nem szabad igennel felelni.

Valaki azt is megjegyezheti, hogy átfogó és nagyhatású történelemértelmezések mindannyiszor jelentôs történelmi fordulatok, általában vereségek, kudarcok után születtek, s most ilyesmirôl nem beszélhetünk. Valóban így történt például 1241–42, 1526, 1848–49, 1918–20, 1945 után, de már 1956 kimaradt. A derűsebb nézetek elôtt ott áll 1686 és 1867. Nehéz ezekrôl az évszámokról és következményeikrôl egységesen és tömören állást foglalni az általunk föltett kérdések megvilágításában.

Azután vajon a nyílt beszéddel és ôszinte írással túl vagyunk-e igazán 1944–45 és 1956 vereségén? Az anyagi és erkölcsi kár pontos számbavétele és fölszámolása például máig nem történt meg, a veszteségekbôl keveset pótolhattunk, a teljes pótlás persze lehetetlen. Be kell ismerni, hogy az elmúlt tíz évben a magyar nemzeti tudatban nem mélyült el 1956 világtörténelmi jelentôségének ténye. Hogyan is mehetne végbe, ha a közvéleményben él, a publicisztikában és a történetírásban egyaránt komoly erô a kádárizmus iránti nosztalgia és a reformszocializmus mítosza? Másfelôl sem a jellegtelen kultúrpolitika, sem a jobboldali radikalizmus nem alkalmas 56 képviseletére.

Nagy fordulatoknál fölvetôdik, hova kapcsoljon vissza, ha helyreáll a történelmi folytonosság. Ez a különösen durva diktatórikus beavatkozás miatt éles kérdésként vetôdött föl 1990-ben: 1945, 1948, 1956, 1989 voltak az esélyes évszámok. A politikában és a médiában a vita eleve tendenciózusan lejárató és kisajátító, természetesen történelmietlen volt. Mára kiderült, hogy a parancsuralmi rendszert nem tagadni éppúgy hiba lett volna vagy volt, mint bármely korábbi állapotot rekonstruálni.

A jeles helyzetértelmezôk abban sosem vétettek, hogy mindig nemzetközi összefüggésben mérlegeltek. Ide kapcsolódik, vajon szabad, lehet-e, tanácsos és szerencsés-e ismételten Európára hivatkozni, azután panaszkodni, mintha tényleg létezett volna szerzôdéses vagy írásban megfogalmazott morális kötelezettségvállalás? A cserbenhagyás motívuma mindannyiszor újra megjelent, egyes-egyedül talán 1686, Buda ostroma és a török végsô kiűzése a kivétel. Gondolom, nincs abban meglepô, hogy 1990 óta minden magyar kormány nem is egyszer nyilatkozta, hogy több segítséget vár a Nyugattól.

Mi a mérce? Nyugat, Európa, környezetünk vagy önmagunk? Visszatérô kérdések. Elvonatkoztatva a napi politikától, történelmi távlatban tekintve, mit jelent ma kurucok és labancok nélkül a függetlenség, mely majd fél évezreden át ellentétes állásfoglalásokat váltott ki és sok vér folyt miatta? Szomszédainkkal – ismét a hétköznapi politikától eltávolodva – tényleg közösek az alapérdekeink?

Végsô válaszom mégiscsak az, hogy nemzeti szempontból mindenképpen szükséges és hasznos lenne, ha egy morálisan emelkedett szellem vagy többen, akire vagy akikre nagyon sok ember odafigyelne, és hallgatna rá vagy rájuk, értelmes és igaz gondolatokat mondana el az ország és a nép helyzetérôl, nem a politikai pártok és programjaik szintjén, ami szükséges, de másik mezô, nem azok ellenében, hanem tôlük távolságot tartva. A kérdések egymásra torlódása és a kényszerűen körültekintô fogalmazás formailag is jelzi, milyen nehezet kívánok. N