Fél évszázaddal ezelôtt, pontosan 1950 novemberében indult el Zürichben az a magyar folyóirat – nevezetesen a Látóhatár, illetve folytatása, az Új Látóhatár –, amelyrôl immár illetékes és tekintélyes irodalomtörténészek Magyarországon és másutt szinte egyöntetűen állapítják meg, hogy a második világháború utáni nyugati magyar irodalom legszínvonalasabb és legjelentôsebb orgánuma volt. Négy évtizeden át jelent meg. A negyvenedik évfolyam utolsó számával 1990 elején (de 1989. december 30-i dátumozással) szűnt meg.

A Látóhatár alapítói: Borbándi Gyula, Molnár József,
Vámos Imre, Borsos Sándor. Davos 1950. augusztus

Az a kis baráti kör, amely a folyóirat megalapítását elhatározta és végbevitte, Budapesten közvetlenül a második világháború után verôdött össze. Tagjai, akkor húszas éveikben járó fiatalok, nem irodalmi, hanem politikai céllal találtak egymásra, azon az alapon, hogy a népi írók művein nevelôdtek, a népi irodalom és mozgalom hívei voltak, 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt tagjai lettek, és ott kisebb-nagyobb tisztségeket viseltek. Amikor e pártban a követendô politika és az ápolandó kapcsolatok tekintetében súlyos nézeteltérések és belsô konfliktusok támadtak, mind jobban Kovács Imrével rokonszenveztek, és az általa vezetett szárnyhoz csatlakoztak. Ezzel éles ellentétbe kerültek az uralomra törô kommunista párt vezetô szerepét elfogadó Erdei Ferenccel és az általa irányított csoporttal. A Nemzeti Parasztpárt szellemben, törekvésben és cselekvésben két részre szakadt, a Veres Péter által szorgalmazott egyetértést és egységet csak nehezen és rövid idôre lehetett fenntartani.

Amikor a Kisgazdapárt fôtitkárát, Kovács Bélát a szovjet biztonsági szervek 1947. február 25-én letartóztatták és elhurcolták, ugyanazon a napon Kovács Imre kilépett a Nemzeti Parasztpártból, szakított a kormánykoalícióval, és ellenzékbe vonult. Több híve hamarosan követte, jóllehet mindenkinek azt ajánlotta, maradjon a pártban, és ott várja ki jobb idôk eljövetelét. Ez nem következett be, a helyzet fokozatosan romlott, és elindult az ország elhagyásának tervezése. Kovács Imre 1947 ôszén emigrált Svájcba, példáját követni kívánó hívei 1948-ban és 1949 elején menekültek Nyugatra. Találkozni és a jövôrôl dönteni Svájcban szándékoztak. Mivel legtöbbjüket az irodalom legalább annyira érdekelte, mint a politika, és ez utóbbit érintô tervek Svájcban meghiúsultak, a csoport irodalomnak elkötelezett tagjai folyóirat alapításába fogtak. Ez lett a Látóhatár. Eredetileg, a népi írók és irodalom híveiként, a Magyarországon elhallgattatott Választ akarták feltámasztani, de ez csak Illyés Gyula szerkesztô és Sárközi Márta kiadó tudtával és hozzájárulásával történhetett volna meg. Ennek kieszközlése az akkori viszonyok között persze lehetetlen volt.

Az elsô szám 1950 ôszén készült. Az imént már említett baráti kör tagjai voltak: Borsos Sándor közgazdász, volt országgyűlési képviselô, Vámos Imre újságíró, Molnár József, a Parasztpárt nagy-budapesti fôtitkára, Pap István és Csorba-Mikita István képviselôk, Gál Mihály és Derecskey Károly, valamint e sorok írója. Derecskey egyetemista volt Genfben, a többiek fizikai munkából éltek, miután akkoriban Svájcban a menekültek más elfoglaltságra nem kaptak munkaengedélyt. A folyóiratot titokban kellett szervezni és elkészíteni, mert a menedékjogot kérelmezôk kötelezvényt írtak alá, hogy sem írói, sem politikai tevékenységet nem fejtenek ki. A titoktartás oly komoly volt, hogy az akkor már az Egyesült Államokba áttelepedett Kovács Imre sem tudta, min munkálkodnak Zürichben és környékén élô barátai. Ezért a megjelenési helyet sem lehetett megadni, az elsô szám borítójára az került, hogy „készült Ausztriában", és párizsi volt a kiadói cím.

Anyagiak híján az indulás bizony szegényes volt. Nyomtatásra még csak gondolni sem lehetett. A füzetek eléggé kezdetleges sokszorosítással készültek, és csak a borítólap volt nyomtatva. Az elsô szám 44 lapból állt. 250 példányban, egy zürichi mérnöki irodában, közös ismerôs munkahelyén, az éjjeli órákban állította elô Borsos, Vámos, e cikk írója és egy baráti házaspár. A borítékolás napokat vett igénybe. Miután Svájcban elôvigyázatosságból nem kerülhettek expediálásra, Derecskey juttatta át a példányokat Franciaországba, ahol már postára lehetett adni. A svájci rendôrségnek azonban tudomására jutott a tilalom elleni folyóiratkiadás, aminek következtében a közben Németországba költözött Vámos évekig nem utazhatott Svájcba. A Látóhatár áttelepedni kényszerült Párizsba, és ott jelent meg 1952 elejéig.

Az 1951-es év folyamán kezdett kialakulni az az írói gárda, amely megalapozta a folyóirat majdani elismertségét és tekintélyét. Az 1951/1. számban kapcsolódott be a munkába Kovács Imre, hogy azután egészen haláláig a szerkesztôség aktív tagjaként és elsô számú tanácsadójaként közreműködjék egy nagy igényekkel működô irodalmi és politikai szemle tevékenységében. A folyóirat kezdettôl fogva irodalmi és politikai orgánum kívánt lenni, abban az értelemben, ahogyan az volt a példaképnek tekintett Nyugat, a Huszadik Század, a Magyar Szemle, a Szép Szó és mindenekelôtt a Válasz. Kovács Imrén kívül már a kezdeti idôszakban vezetô munkatárssá vált Szabó Zoltán és Borsody István, akik az évek folyamán a szerkesztésben is részt vettek, és nemcsak írásaikkal, de eligazító és szervezô tevékenységükkel hozzájárultak a késôbbi eredményekhez és sikerekhez.

Nagy nyereségnek volt elkönyvelhetô, hogy az Egyesült Államokban élô Jászi Oszkár, a jeles politikai gondolkodó és író, a Huszadik Század hajdani szerkesztôje, eléggé korán felismerve a folyóirat céljainak jelentôségét és színvonalra törekvését, már 1951 tavaszán felajánlotta szerzôi közreműködését és szervezôi készségét. Az elkövetkezô években számos jelentôs tanulmányt írt a Látóhatárba és csak az ötvenes évek közepe óta tartó súlyos betegsége, majd 1957. februári halála akadályozta meg abban, hogy elkezdett memoárjait folytassa és befejezze. Eseményszámba ment Márai Sándor nevének megjelenése. Ô 1951 szeptemberében e folyóiratban közölte Halotti beszéd című híres költeményét. Sajnos, közreműködését rövid idô után megszüntette, azzal az indoklással, hogy a jövôben műveit, mondani- és írnivalóit, beleértve naplójegyzeteit, kötetekben teszi közzé.

A Látóhatárnak állandóan gyarapodott a munkatársi gárdája, olyanokkal, mint a többi között Auer Pál, Barankovics István, Cs. Szabó László, Fejtô Ferenc, Fenyô Miksa, Hatvany Bertalan, Just Béla, Kemény György, Kerényi Károly, Lesznai Anna, Polányi Mihály, Reményi József, Schöpflin Gyula, Veress Sándor, majd az ötvenhatos forradalom után Határ Gyôzô. Az akkor már emigrációban élô vagy ötvenhat után emigrált fiatal költôk, elbeszélôk, esszé- és tanulmányírók, kritikusok, történészek, szociológusok túlnyomó többsége is ezt a folyóiratot választotta munkái megjelenési helyéül. 1953-tól már nyomtatásban jelent meg, évi hat számmal és évenként több mint ötszáz lap terjedelemben. Borsos Sándor rövid válság után 1952-ben kivált a szerkesztôségbôl. 1953-ban e cikk szerzôje, 1956-ban Molnár József fômunkatárs lett, majd belôlük, valamint Vámosból, Horváth Bélából és Bikich Gáborból szerkesztôbizottság alakult, amely az 1958-as belsô szakadásig működött.

1956 tavaszától kezdve jelentôs mértékben nôtt a Látóhatár jelentôsége és olvasottsága. Feltűnést keltett néhány közleménye, fôleg azok, amelyek az amerikai külpolitika alakulásából azt a következtetést vonták le, hogy egy esetleges magyarországi forradalom nem számíthat nyugati segítségre. Ez a folyóiratnak akkoriban sokat ártó felismerés végül beigazolódott, és amitôl szerzôi tartottak, bekövetkezett.

1957-tôl kezdôdôen belsô egyenetlenségek és villongások támadtak. Kibékíthetetlen ellentét keletkezett a szerkesztôség két fele – a Vámos–Horváth és a Bikich–Borbándi–Molnár együttes – között. Ez szakadáshoz vezetett. Az elôbbi kettô Látóhatár, az utóbbi három pedig Új Látóhatár néven folytatta a munkát, mind a két fél abban a meggyôzôdésben, hogy legitim örököse az addig közös folyóiratnak. A munkatársak túnyomó többsége, az elôfizetôk és olvasók csaknem kivétel nélkül az utóbbi mögé álltak.Vámos és Horváth kellô érdeklôdés és visszhang hiányában eléggé rendszertelenül és fennakadásokkal 1961 végéig jelentették meg folyóiratukat, három és fél esztendô alatt mindössze kilenc számot. A régi olvasók megmaradtak a folytonosságot biztosító és rendszeresen megjelenô Új Látóhatárnál, a kezdetben Vámosékkal rokonszenvezô munkatársak is majd kivétel nélkül csatlakoztak hozzá. Vámos és Horváth 1962 februárjában visszatért Magyarországra, ahol új egzisztenciát azonnal, de folyóiratuk megígért hazai megjelentetéséhez engedélyt csak hosszabb idô után kaptak. A kommunista hatóságok amolyan kelet-nyugati folyóiratnak képzelték el a jövendô Látóhatárt, de miután a két szerkesztô kellô bizalom hiányában emigráns munkatársakat toborozni és nyugati kéziratokat szerezni nem tudott, a szerkesztôség élére hazai írók kerültek, majd a folyóirat 1972-ben addigi jellegében és formájában megszűnt. 1972 végén a kulturális hivatalok Látóhatár néven az irodalmi sajtóból tallózó folyóiratot indítottak.

Az 1950-ben alapított Látóhatár hagyományainak ápolását és terveinek további megvalósítását az Új Látóhatár vállalta. 1972-ben, a folytonosságot ezzel is jelezve, átvette az 1950-nel indult korábbi évfolyamszámozást. A folyóirat célja és feladata változatlan maradt, vagyis a jó magyar irodalomnak Nyugaton fórumot kínálni, új műveket megjelenési lehetôséghez juttatni, a megalapozott és színvonalas kritikai tevékenységnek helyet biztosítani, fontos történelmi, társadalomtudományi és publicisztikai munkákat közzétenni, a demokratikus gondolkodás kialakításában közreműködni és az irodalmi közéletben integráló erôként fellépni. Ez utóbbit illetôen szép eredménynek könyvelhetô el, hogy az Új Látóhatárban a kölcsönös türelem és megbecsülés jegyében egészséges együttélés és együttműködés alakult ki írói nemzedékek, alkotói iskolák, stílusirányzatok és személyes rokonszenvek alapján összeálló csoportok között. A munkatársi gárdában, jóllehet korban, írói múltban, érdeklôdésben, szemléletben és magatartásban egymástól olykor szembeszökôen eltérô személyekbôl állt, sohasem keletkeztek olyan éles és kibékíthetetlen ellentétek, hogy a közös munka lehetetlenné vált volna. A magyar irodalomban és közéletben oly gyakori konfliktusok ismeretlenek voltak vagy csak nagyon ritkán jelentkeztek. Noha sehol és soha nem volt titok, hogy a Látóhatárt és az Új Látóhatárt a népi írók köréhez és mozgalmához tartozó vagy azokhoz közel álló személyek alapították és tartották életben, sem a népi-urbánus ellentét, sem irodalmi és politikai viszályok vagy más természetű marakodások nem ütötték fel fejüket. A nézeteltérések és véleménykülönbségek legfeljebb tisztázó eszmecserékhez és vitákhoz vezettek, de sem mérges összetűzésekhez, sem ellenségeskedésekhez.

Egy dologban egységes volt a Látóhatár és utóda, az Új Látóhatár. Abban ugyanis, hogy következetesen elutasították szemléletben és magatartásban a szélsôségeket, a kommunizmust és a nemzetiszocializmust egyaránt. Ennek tudható be, hogy mind a kommunisták, mind a nyilasok ellenséges érzülettel viseltettek a folyóirat iránt. Az elôbbieknek reakciós és fasiszta, az utóbbiaknak hazakacsintgató és kommunista volt.

Az 1958-as szakadás után Molnár József, Bikich Gábor és jómagam azért döntöttünk az Új Látóhatár cím mellett, hogy elejét vegyük egy esetleges hosszú és költséges pereskedésnek, amely elkerülhetetlen lett volna, ha jogi úton akartuk volna eldönteni, hogy a szétválás után ki jogosult a Látóhatár folyóiratcím használatára. Magunk között abban állapodtunk meg, hogy Molnár lesz a felelôs kiadó, én a felelôs szerkesztô, Bikich, Gombos Gyula, Kovács Imre és Szabó Zoltán pedig fômunkatárs. A késôbbiek folyamán Bikich szerkesztôségi tag, majd Zsigmond Endre és Sztáray Zoltán fômunkatárs lett. Az utóbbi 1980-tól a megszűnésig mint amerikai szerkesztô, illetve amerikai kiadó működött. Ez az együttes, ha nem is változatlan összetételben – Bikich például 1963 ôszén megvált szerkesztôi tisztétôl –, de három évtizeden át gondoskodott a szerkesztés és kiadás folyamatosságáról.

Ez a három évtized teljesítményekben és eredményekben gazdag idôszaknak bizonyult. Az elôbbiekben már név szerint említett rendszeres munkatársakhoz számtalan különbözô korosztályhoz tartozó, ismert, jeles és népszerű író csatlakozott, közöttük (csak néhányat sorolva fel): Bogyay Tamás, Csiky Ágnes Mária, Domahidy András és Miklós, Ferdinandy Mihály, Háy Gyula, Monoszlóy Dezsô, Ölvedi János, Peéry Rezsô, Szamosi József, Szente Imre, Tűz Tamás, valamint a náluk fiatalabbak közül Albert Pál, András Sándor, Csokits János, Czigány Lóránt, Ferdinandy György, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Hanák Tibor, Hellenbart Gyula, Horváth Elemér, Kabdebó Tamás, Kibédi Varga Áron, Lôkkös Antal, Major-Zala Lajos, Makkai Ádám, Sárközi Mátyás, Sulyok Vince, Szabados József, Thinsz Géza, Vitéz György, Zalán Magda.

A Látóhatár–Új Látóhatár több különszámot adott ki: 1955-ben Jászi Oszkárról, 1956-ban a magyar forradalomról, 1962-ben Illyés Gyuláról, 1971-ben Németh Lászlóról, valamint a folyóirat 25., 30. és 40. évfordulóján. Két repertóriumban (1976 és 1988) közzétette az évtizedek alatt megjelent közlemények könyvészeti adatait. 1966-ban sikeres elbeszéléspályázatot hirdetett. Európai országokban, Amerikában és Ausztráliában többször rendezett – különösen fontosabb évfordulói alkalmából – a folyóiratot, valamint szerzôit bemutató és népszerűsítô irodalmi esteket.

Amikor az Új Látóhatár, befejezve a negyvenedik évfolyamot, 1990 elején megszűnt, némelyek azt kérdezték, miért volt szükség az elhallgatásra. Voltak, akik fájlalóan és némileg panaszosan, sôt elmarasztalóan érthetetlennek tekintették a folyóirat búcsúját. Sokan arra gyanakodtak, hogy a lehangoló döntés oka az országban bekövetkezett változás: a kommunista diktatúra bukása, a Varsói Szerzôdés összeomlása, az ország függetlenségének és önállóságának visszanyerése, a többpártrendszer kibontakozása, a meghirdetett szabad választás és a szovjet megszállók küszöbön álló távozása. Ez valószínűleg csak a háttérben ható, közvetett ok volt. A valóságban az idézte elô, hogy a felelôs kiadó 1988 nyarán betöltötte hetvenedik életévét, a felelôs szerkesztô pedig 1989 szeptemberében lett hetven. Elfogyott, a fizikait is beleértve, az az erô, amely egy ilyen vállalkozás fenntartásához szükséges, még ha minden egyéb – több mint nyolcszáz fizetô elôfizetô, kereskedelmi forgalomban eladott mintegy száz példány, papírt, nyomtatást, expediálást lehetôvé tevô negyedévi rendszeres bevétel – megvolt. Csakhogy két elfáradt férfi ereje és energiája kevésnek bizonyult. Elegendô ok tehát a munka abbahagyására. Hozzájárult mindehhez az a körülmény, hogy túl voltunk a negyvenedik évfolyamon, tehát lezárhattunk egy évtizedet. Ez is szép teljesítménynek volt tekinthetô, ha arra gondolunk, hogy a Nyugat című híres irodalmi folyóirat, amely mögött végsô fokon egy egész ország állott, csak harminchárom esztendeig bírta a megjelenést. Így hát kiadónak és szerkesztônek az öregkor kezdetén és negyven év munkája után nem maradhatott más hátra, mint azt mondani: köszönjük, és sajnáljuk, de nem megy tovább. Annál is inkább, mert minden próbálkozás ellenére nem akadt olyan jelentkezô a folytatásra, aki biztosítéka lehetett volna annak, hogy a folyóirat az marad, ami volt negyven éven át.

Annyi elégtétele és öröme azonban minden szerkesztônek, szerzônek, nyomdásznak, terjesztônek, elôfizetônek és olvasónak lehet, hogy az alapítás félszázados évfordulóján, megszűnése után tíz évvel még sokan emlékeznek rá, hiányolják és emlegetik, régi számait keresik, és könyvtárakban olykor köteteit leemelik. Minden túlzás nélkül, valamennyire történelem lett, írásos tanúja egy eseménydús kornak és a magyar közelmúltnak. n