AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

D. Magyari Imre
SZELLÔ SZÁRNYÁN
Az operettrôl és az Operettrôl

Az emeleti erkély korlátjának támaszkodunk a Budapesti Operettszínház új igazgatójával, Kerényi Miklós Gáborral. Augusztus van, nézzük a Marica grófnô próbáját – e mű Kerényi rendezte elôadásával és színes utcabállal nyílt meg Budapesti Operettszínházra keresztelve szeptember 21-én a gyönyörűen felújított épület, amelyben pontosan egy hét múlva a Funny Girlt is bemutatták. December elején a harmadik premierre is sor került, a Bozzi úr, a kutyára, Verebes Istvánnal a címszerepben. Látványosan, mintegy három messze hangzó akkorddal elindult a Kerényi vezette Operettszínház, telt ház van minden este. A Marica grófnôt pótszékrôl nézem. Kerényi rendezésében minden benne van, ami egy operett-elôadástól várható: látvány, csillogás, tempó, humor, érzelmesség, csöpp pszichológia, rengeteg apró ötlet, mindez igen kifinomult ízléssel. Sztárok és jövendô sztárok: Kalocsai Zsuzsa, Oszvald Marika, Nyári Zoltán, Szolnoki Tibor.
De hadd idôzzek még a korlátnál, kedves emlékem ez a korábbi támaszkodás.
Tehát odalent a színpadon munkavilágításban, egy szál zongora kíséretével Nyári Zoltán – esetleg Derzsi György vagy Vadász Zsolt, hármas szereposztás van – mint Tasziló gróf éppen a holdvilágot kéri, amennyiben Budapest fele megy, mondja meg a pesti nôknek, hogy ô, mármint Tasziló, imádja ôket.
Gyors önvizsgálatot tartok a nézôtér félhomályában: „Szeretem én ezt?” Hogyne szeretném, felelem azonnal, némi – esetleg kurucos – daccal. Sznob országban élünk, ezért a dac. Bizony szeretem én a kellemes színházat is, a kellemesség műfajait is, miért ne szeretném? Nem azt mondják, hogy változtassam meg éltem, csupán azt, hogy érezzem jól magam, de erre éppúgy szükség van, mint éltem amúgy valóban nélkülözhetetlen megváltoztatására, ha szabad egy pillanatra Rilke csodálatos versét profanizálnom. Százszor inkább egy fordulatos, szellemes, dallamos operett (lehet frivol, sôt pajzán is), egy jó vígjáték vagy felhôtlen bohózat, mint egy csikorgó szonett, egy unalmas tragédia vagy egy ötlettelen szimfónia. Mindent lehet jól és rosszul csinálni, a tehetség, az elemezhetetlen tehetség minden műfajban felcsillanhat. Offenbach, Strauss, Kálmán, Lehár, Fényes Szabolcs kiváló zeneszerzôk – és az operettet a zene élteti, a dallam, a csillogó hangszerelés, s ebben nincs hiány. Arra ugyan kíváncsi lennék, minden hátsó gondolat nélkül, hogy a Zeneakadémián, Hans Koessler híres osztályában mirôl társalgott egymással Bartók és Kálmán Imre, Kodály és Szirmai Albert. Ôszintén remélem, hogy el tudtak beszélgetni. Békeffy István, Szilágyi László, Martos Ferenc, Harmath Imre, G. Dénes György nagyszerű szövegírók – ha akarom, szövegeik még mély valóságismeretrôl is tanúskodnak, hisz például – hogy csak egy finom megfigyelésre utaljunk – Londonban, sej, tényleg van számos utca. Sorolhatnánk remek librettistákat is, akik épkézláb, fordulatos történetet, szellemes párbeszédeket tudnak kitalálni. És ha bejön egy Honthy, egy Latabár, egy Feleki, egy Bilicsi, az igazi színház. Fogalmazhatunk úgy is: ott azonnal színház lesz. Bejön egy Darvas Iván… Ahogy ô énekelte a vígszínházi Csókos asszonyban azt, hogy Van a Bajza utca sarkán egy kis palota… (Ez is milyen igaz!) Popriscsin és báró Tarpataky aligha tudnának mit kezdeni egymással, a közönség jelentôs része is csak egyikükkel vagy másikukkal, de egy nagy művész mindkettôjükkel. Ugyanez érvényes a musical műfajára is. Mindenesetre bennem megfér a Csárdáskirálynô és a Hamlet, sôt az operett és az Operett, azaz Gombrowicz darabja is, ez talán még nem a skizofrénia súlyos esete, fôleg, hogy a kellemesség műfajaihoz való viszonyomból nem hagynék ki némi iróniát, mi több, öniróniát. A világ alapvetôen disszonáns, a kellemesség minden műfaja alapvetôen konszonáns. Ez nem baj. Szórakoztató és megnyugtató, lelkileg felszabadító elhinni a mesét, azt játszani, hogy tegyünk úgy pár órára, mintha a világ is konszonáns lenne, mintha a jó mindig gyôzne – miért ne gyôzne olykor legalább a színpadon? S miért ne lehetnénk érzelmesek?
Zavarni az szokott, ha rosszul, esztétikailag erôtlenül csinálnak valamit, vagy ha hazudnak – és ezt is minden műfajban lehet. Ha Dániában valami bűzlik – és valami mindig bűzlik, Dánia már csak ilyen –, és azt mondják, nincs itt baj semmi, az zavar. Ha éppen nem errôl beszélnek, azt elfogadom. Ez közös játék: tudjuk, hogy mi van, de most épp feledkezzünk meg róla. Feledkezzünk meg és bele!
Valóban nem mindegy, persze, hogyan. Nem mindegy, hogy pezsgôt, netán tokajit iszunk vagy valami gyanús lôrét. Van rossz operett, és jó operettet is lehet nagyon rosszul játszani, de a műfaj egészét kár kidobni az ablakon.
A jó operett és a jó operett-elôadás egyébként nem fordít hátat Dániának: szinte mindig van benne több-kevesebb irónia, humor, és vannak aktuális politikai célzások. Ott volt az irónia és az aktualitás Kálmán elsô operettjében, a Vígben bemutatott 1908-as Tatárjárásban is, amelyik a Monarchia hadseregén élcelôdött. A librettista meg is kapta a magáét: „Ha az ember a hadseregünk minôségét Bakonyi úr beadványa alapján ítélné meg – írta az osztrák kritikus –, azt kellene hinni, hogy csupán játékkatonákkal rendelkezünk.” Aztán jött az elsô világháború… A Csárdáskirálynô 1915-ös ôsbemutatója, mint ezt Molnár Gál Péter felidézi egy nagyszerű tanulmányában, felháborodott kritikákat váltott ki. „Hogyan is fordulhatna elô – kérte ki magának a művet az egyik bécsi lap –, hogy fônemességünk vagy tisztikarunk bármelyik képviselôje egy ilyen varietébeli vagy színházi nôcskéhez kötné magát, és házasságról meg egyéb effélékrôl beszélhetne neki?” De talán azért indulatos a szöveg, mert mintha mégis elôfordult volna: báró Edelsheim-Gyulai Lipót lovassági tábornok 1873-ban a Carl Theater komikájának nemcsak beszélt a házasságról, hanem feleségül is vette, s mikor a tábornok meghalt, a hölgy kezét egy Lobkowitz herceg kérte meg… Rudolf fôherceg kültelki kocsmákban duhajkodott, és nôs férfiként kezdett viszonyt Maria Vetserával, s akkor még nem beszéltünk Ferenc József Schratt Katalin színésznôhöz fűzôdô bensôséges kapcsolatáról. Lehár 1905-ös Víg özvegyének Pontevedrója is aktuális utalás a Szerbiával rokonszenvezô Montenegróra. Offenbach is gúnyolódott a második császárságon és a harmadik köztársaságon. Az operett persze nem kíméletlen és nem kérlelhetetlen, csupán csipkelôdô, hisz célja a szórakoztatás – és, ne tagadjuk, a bevétel, a könnyű műfaj a legtöbbször üzleti vállalkozás is. Az operetteket, slágereket és a kabarétréfákat nem vérrel írják, hanem az elôzô bevételbôl vett tollal. Offenbach üzletember is volt.
(Tény, az operett, a kabaré, a sláger, a könnyű műfaj hajlamos önszántából, olykor a legalpáribb eszközöket is bevetve a felejtés mákonyává, hazugsággá válni, Gombrowicz szavával „monumentális idiotizmussá” – Gombrowicz ugyan az operettműfaj egészével kapcsolatban használja ezt, illetve a furcsán elismerô „isteni idiotizmus” kifejezést. Vannak cinikusok, sôt vannak tehetséges cinikusok. És vannak, akik védtelenek velük szemben. Nekik készülnek, ôk néznek végig minden szappanoperát, ôk olvasnak el minden bulvárlapot, és ôk andalodnak el az operetteken. Berúgnak egy pohár italtól, s nem tudnak különbséget tenni valódi pezsgô és hamisítvány, pezsgô és lôre között. Ez viszont már recepcióesztétikai kérdés, de ilyen kifejezést aligha illik használni egy cikkben, amelyik az operettrôl és az Operettrôl, az Operettszínház történetérôl szól. Nem feltétlenül az operett tehet arról, noha törekszik a könnyen fogyaszthatóságra, s kiszolgálja közönségét, hogy nézôinek, rajongóinak egy része túlértékeli a kellemes, s hogy elutasítja, netán indulatosan elutasítja a „kellemetlen” művészet alkotásait.
Az operett és a valóság teljes összekeverésére a legszívszorítóbb példa Sárbogárdi Jolán jegykiadó és tragikus hôsnô, Parti Nagy Lajos figurája, az Ibusár című „zenés-táncos huszerett” fôszereplôje, akiknek az operett életpótlék, sôt maga az élet, amibe belemenekülne, de ez lehetetlen. Kétségbeesetten kering a dal a vágányok felett: „Szállj, szállj, szép brazil boám, / Szállj, szállj, szellôk nyargalán…” Jolika távoli elôdje egyébként Amerikában élt, Cecíliának hívták és egy önkiszolgáló étteremben dolgozott – ôt láttuk Woody Allen 1984-es filmjében, a Kairó bíbor rózsájában, amelyben a hollywoodi filmsztár lelép a vászonról Cecíliához…)

Még mindig az emeleti korlátnál állunk.
„Nem Wagner, viszont Kálmán”, súgja Kerényi Miklós Gábor, aki amúgy az egyik legkiválóbb zenés színházi rendezô, mivel az elôbb, még az irodájában beszélgetve valami olyasmivel okvetetlenkedtem, hogy egy súlyos opera, például Wagner után nem degradáló-e egy súlytalan operettet, például Kálmánt rendezni. Emlékszem ugyanis A bolygó hollandi Kerényi megálmodta szegedi elôadására 1988-ból, megnéztem szombat este, s utána még egyszer vasárnap délután, annyira jó volt, ahogy jó volt a Miss Saigon is az ô rendezésében. Nem is tudom, miért kérdezek ilyesmit, hát miért ne lehetne hol operát, hol operettet, hol musicalt rendezni? Kerényi munkássága is példa arra, hogy könnyűzene és komolyzene, kellemes és kellemetlen művészet nem áll olyan távol egymástól. Idézzünk fel egy anekdotát: mikor Brahmstól egy hölgy autogramot kért a legyezôjére, amelyen a Kék Duna-keringô néhány taktusa volt látható, Brahms ezt firkantotta oda: „Leider, nicht von mir…”, „Sajnos, nem én írtam…” Bátor mondat: egy Brahms kifejezi elismerését egy Straussnak, ami a másutt is honos sznobság jegyében nem szokás.
Maradjunk az operettnél, bár ebben a színházban korántsem csak operettelôadások lesznek.
Ebben a színházban…
Az épület 1894 óta létezik. Fellner és Helmer tervei szerint épült, miként annyi színház a Monarchiában, köztük a bécsi Volkstheater, a pesti Víg vagy a lerombolt Nemzeti. De ez nem színháznak készült: orfeumnak. Az építtetô Somossy Károly, aki Krúdy szerint „Pestet mulatni tanította”, hol a Rákóczi út és az Ötpacsirta utca sarkán lévô Beleznay kerti mulatóban, hol a Váci és a Régiposta utca sarkán található Korona kávéházban. Somossy vonzódott a sarkokhoz, így felfedezte a Nagymezô–Mozsár sarkon lévô telket. Elôször egy fabódéban tartott elôadásokat, amelyet átalakíttatott úgy, hogy télen is lehessen játszani benne. Aztán 1890-ben orfeumszállodát építtetett Fellnerrel és Helmerrel, ez az Elsô Fôvárosi Orfeum. Aztán ennek a helyére egy újabbat, ez az 1894 márciusában megnyílt Etablissement Somossy. Somossy elôadásai mindig is a fôváros látványosságai voltak, a Barrison lányokkal, Yvette Guilbert-rel – akit Toulouse-Lautrec lefestett –, Fregolival, az olasz átváltozóművésszel, Rienzi Mariskával és elsôsorban Carola Cecíliával, a Hölgyzászlóalj című, fergeteges sikerű operett sztárjával, aki még magát Bogár Imrét, a jó nevű betyárt is domborította. Az orfeumhoz kávéház és télikert is tartozott – a mai Moulin Rouge –, amelyek felidézésére Krúdyt szokták citálni, az Ady Endre éjszakáit: „Piros fényben égtek és mégis oly elôkelôséggel világítottak a Nagymezô utcára ablaktáblái, amilyen nobilisság a mai Pesten [1925-ben] el sem képzelhetô. Bársony- és damasztdrapériák, faliszônyegek vereslettek kifelé…” Adynak kedves helye volt a kávéház s fôleg az éjfélkor nyitó télikert, olyan virágokkal, mint Mágnás Elza. A nagy sikerek és a nagy forgalom ellenére Somossy azonban nem tudta kifizetni hitelezôit. Nem nyugodott, újabb vállalkozásokba fogott, s újabb pénzzavarokba, adósságokba keveredett, végül tönkrement. Szegényen halt meg, 1903-ban, Nagymezô utcai albérlôként, példázva az élet disszonáns voltát. Tönkrement az orfeum harmadik igazgatója is, Waldmann Imre, ô felakasztotta magát Bécsben… Waldmann Fôvárosi Orfeumában lett népszerű Huszár Pufi és Gyárfás Dezsô. Rövid ideig itt működött – 1901-tôl – Zoltán Jenô Tarka Színpada, szerzôi közt Nagy Endrével, Molnár Ferenccel, Heltai Jenôvel. Ez volt, még a mulató német nyelvű műsorába illeszkedve, betétként, Budapest elsô magyar nyelvű kabaréja, amely épp emiatt bukott meg: a közönség anyanyelve német volt. A télikertben nyitotta meg 1913-ban a Pavillon Mascot-t Kondor Ernô, aki egyébként az önálló, teljesen magyar nyelvű kabaré elindítója a Teréz körúti Bonbonničre-rel 1907-ben – Kondor szerzôdtette konferansziénak Nagy Endrét. A bemutató elôtti prológust Somlay Artúr mondta. 1919-ben Harmath Imre vezetésével a télikertben kezdte meg tevékenységét a Fôvárosi Kabaré, de csak három bemutatóig jutott. Ne soroljuk tovább – a lényeg: megjelent Ben Blumenthal amerikai vállalkozó – hogy került ide? –, aki 1921-ben megvásárolta a Vígszínházat, s egy esztendôvel késôbb bérbe vette a Nagymezô utcai épületet is, amelyet Málnai Béla, Szentgyörgyi István és Vágó László alakítottak át színháznak.
1922. december 23-án tartották az elsô premiert: az Olívia hercegnô című operettel nyitottak, nem épp nagy sikerrel. Gombaszögi Frida mondta el Heltai Jenô köszöntôjét: „Sötét idôk szavával bús szívedben / Ünnepre gyűlsz ma, árva Budapest…” Nem lehetett operettes a hangulat.
Operett: a műfaj a XVIII. század végén született Franciaországban, elsô nagy alakja a kölni születésű Jacques Offenbach (1819–1880), aki gyerekkorától Párizsban élt, itt lett híres zeneszerzôvé, a Champs Élysées Mozartjává, ahogy Rossini nevezte, ki tudja, hogy ironikusan vagy elismerôen-e. Százkét színpadi művet írt… Magyar nyelven 1860-ban indult meg az operettjátszás, a Nemzeti Színházban Offenbach egy művét, az Eljegyzés lámpafénynél-t mutatták be, amelyet késôbb átvittek a Lánchíd budai hídfôjénél lévô Budai Népszínházba, ahol csak egy elôadásra volt érdeklôdés. A két év múlva színpadra állított Dunanan apó – szintén Offenbach-mű – már százas szériát ért meg. A francia zeneszerzô társulatával 1861-ben Pesten járt, a megkapó című Nôvé változott macskát adták elô. Produkciójukról Jókai Mór nem igazán hízelgôen írt: „Ezt a mulatságot mutatni be a szemérmes magyar közönségnek valóságos terrorizálása a szimpátiának”, de alighanem tévedett a közönség minôsítését illetôen. Offenbach darabjai hozták el az új műfajt a Monarchiába, Bécsbe és Pestre, ahol Millöckernek, Suppénak, Straussnak, illetve Lehárnak, Kálmánnak, Jacobi Viktornak, Huszka Jenônek köszönhetôen felvirágzott a bécsi és a budapesti operett – Huszka Jenô Lili bárónôjébôl kölcsönöztem egyébként a Szellô szárnyán címet, hosszan töprengve, ne dobjam-e rá Sárbogárdi Jolán brazil boáját.
Az 1875-ben nyílt Népszínház – a késôbbi Nemzeti a Blaha Lujza téren – a népszínművek mellett operetteket játszott, köztük magyar darabokat is, amelyek közül az elsô siker – 1885-ben – Konti József és Deréky Antal Eleven ördöge Blaha Lujzával. Sok éven át elsôsorban operettet játszott az 1897-ben nyílt Magyar Színház s természetesen a Beöthy László alapította, 1903-tól 1936-ig működô Király Színház – az épület megálmodója Somossy Károly, aki 1901-ben itt is nyitott egy orfeumot. A Király Színházban a János vitézt, a Sybillt, a Gül babát, A víg özvegyet, a Csárdáskirálynôt mutatták be olyan művészekkel, mint Fedák Sári, Kosáry Emmy, Medgyaszay Vilma, Rátkai Márton, Latabár Árpád, akadt tehát konkurencia. Az 1896-ban felépült Vígben elsôsorban bohózatok, vígjátékok mentek, majd Molnár, Bródy, Hunyady… A Fôvárosi Operettszínházban, amelyik 1923 februárjától viseli ezt a nevet, az elsô siker a harmadik bemutató, Jean Gilbert–Harsányi Zsolt Marinka, a táncosnôje. A három gráciát, Lehár Bécsben útjára indult s itthon átdolgozott művét már háromszázszor játszották, ebben énekelte Biller Irén mazochisztikusan, hogy „Ha megversz is, imádlak én…” (Ha már ismét Lehár nevét említem: a konszonánsnak gondolt műfajok sem mindig tűnnek rögtön annak. Molnár Gál Péter idézi fel a történetet, miszerint 1905-ben a bécsi Theater an der Wien igazgatója, Karczag Vilmos így förmedt rá Lehárra, amikor az bemutatta neki új operettjét: „Dos ist ka Musik!”, „Ez nem zene!” A darab A víg özvegy volt…)
Innentôl kezdve többek közt Rátonyi Róbert kétkötetes, alapos könyve, az Operett alapján korrektül lehetne sorolni a bemutatókat, kitérve mondjuk a színészi hírnév mulandóságára – ki emlékszik Tolnay Andorra, az 1924-es Nótás kapitány címszereplôjére? –, a revüoperett megjelenésére – ez 1925-ben történt, a cím mi lehetett volna más: Halló, Amerika! –, vagy arra, hogyan virágoztatta fel Sebestyén Géza a Fôvárosi Nyári Színházat a Horváth kertben és a Városi Színházat, az egykori Népoperát, a mai Erkelt a Tisza Kálmán téren… El lehetne mondani, hogy 1930-ban pár hónapig a Nagymezô utcai épületben működött Kabos Gyula (!) Fôvárosi Művész Színháza, néhány évvel késôbb pedig Bárdos Artúr Művész Színháza, hogy a színházat 1949-ben államosították, hogy 1966-ban is volt átépítés. Lehetne intimitásokat, lábjegyzetekben megôrzött érdekességeket sorjázni. Hogy a Népszínház 1862-es Offenbach-elôadásában, a már említett Dunanan apóban, az elsô nagy pesti operettsikerben a tánckarban a fiatal Jászai Mari kánkánozott. Egy Médea! Hogy az Eleven ördögben Blaha Lujza nadrágszerepet játszott, egy kamaszfiút, amit még kétszer megismételt a Suhancban és a Kópéban. Hogy 1904-ben Fedák Sári maga kunyerálta el Beöthy László igazgatótól a János vitéz címszerepét, s hogy árvalányhajas jelmezét Újházi Edétôl kapta.
Maradjunk a Nagymezô utcai színháznál.
Sokat látott ez az épület, tündökléseket és bukásokat, derűs pillanatokat, történelmi és emberi tragédiákat.
El lehetne mesélni Honthy és Karády Katalin esténkénti párviadalát az 1945-ös Sybillben, amelyben együtt játszottak. Az igazgató, Fényes Szabolcs eleve két plakátot csináltatott, az egyiken Honthy, a másikon Karády neve szerepelt az élen, a színházba lépve mindegyikük a maga plakátját látta. A próbán Honthy csak annyit kért Karádytól, hogy ha ô mint nagyhercegnô bejön, akkor Karády hajoljon meg. Karády megígérte. A közönség azt látta, hogy a nagy sztár a percekig tartó taps alatt fél térden hódol az ezek szerint még nagyobb sztárnak. Ugyanebben az elôadásban Sárdy volt a nagyherceg. Bonvivánnak középen kell bejönni. Középen viszont egy szálloda portáspultja állt. „Vágják ketté!” – mondta megfellebbezhetetlenül – nem Sárdy, hanem a felesége. És a premieren Sárdy egy kettévágott pult két része közt lépett színpadra. Ebben az elôadásban mutatkozott be az Operett nézôinek a remek Hlatky Edit, aki aztán Nyugatra ment, s egyszer Los Angelesben, ahol háziasszony, arról beszélt nekem a Csárdás étteremben, hogy egyszer még fellépne itthon valahol, hiányzik a függönybôl felszálló por szaga… (Los Angeles zsebembe’ lesz, írta Zerkovitz. Igen, más az operett és az élet.) Itt rendezték a Gobbi Hilda megálmodta színészotthonok javára egy éjjel a Bolond Sybillt, Gombaszögi Ellával, Salamon Bélával. Az operett – és a jó színész – tud nevetni önmagán.
A háború alatt Fényes Szabolcsnak köszönhetôen ennek az épületnek a pincéjében talált menedéket Sárdy, Turay Ida, Békeffy István és – ahogy írni szokták – még sokan mások. Ha igaz, a nyilasok egyszer azért mentek el, mert Fényes azt mondta, a pincében maga Luxemburg grófja bújik meg. Pinceszínház… Az ostrom utáni elsô elôadás a Csárdáskirálynô felújítása volt. A közönség együtt énekelt a színészekkel. „Felejthetetlen jelenet volt – emlékezik Bilicsi Tivadar –, amikor híre jött, hogy az utolsó ágyúlövés is elhangzott már Németországban, ahol még folytak akkor az utóvédharcok. Sárdy János a színpadon elôrelépve ünnepélyesen bejelentette, hogy vége háborúnak! A nézôk felugráltak, egymást csókolták vadidegen emberek, a zenekar eljátszotta a Himnuszt, amelyet mi, színészek, sírva énekeltünk a színpadon.”
Lehetne esztétizálni (Hogyan játszottak operettet Kaposváron a hetvenes években és az idén Salzburgban? Miként jelent meg a musical? Befellegzett-e végleg a műfajnak?), szociologizálni (Ki jár ma az Operettbe? Ki járt régen? Ki megy jövôre?), netán pszichologizálni (Aki jár, miért jár?)… Esetleg kitérni az ötvenes évekre, mikor Gáspár Margit volt az Operett igazgatója s a Marshall-segély ellen írták át Offenbach Gerolsteini nagyhercegnôjét, bemutatják az Aranycsillagot, amely kulákkal, egykori társalkodónôvel arról szólt, hogyan vezetik be egy kis faluba a villanyt, a SZOT-üdülés két hetérôl mesélô Palotaszállót, és ilyeneket énekeltek: „Sajnos, a kispolgári csökevény / Magában sokkal több, mint az erény…” Latabár Kálmán borbélyt játszott, Feleki Kamill esztergályost, Bilicsi Tivadar vállalatvezetôt. Igaz, bemutatták a Luxemburg grófját is, annyira, hogy még karácsonykor, szenteste is játszották. Gáspár Margit kiváló színházi érzékkel és fôleg becsülettel tette a dolgát, de a kor szellemében. (Bár hogy tette volna? A Színház című folyóirat 1999-es évfolyama több részes, 1988-ban készült beszélgetést közölt vele – Venczel Sándor, az Opera gazdasági igazgatója kérdezte. 56-ban egy társulati ülésen egy fiatal műszaki azt kiabálta, hogy kötélre vele. Gáspár Margit pedig november tizedikén, amikor újra elfoglalhatta volna az állását, levelet küldött maga helyett: „…körülbelül azt írtam: mindaz, ami történt, olyan rettenetesen megrendítette az emberek bizalmát, hogy itt áldozatokra van szükség, és hadd legyek én azok sorában, akik önként felajánlják a személyüket áldozatnak”. Soha többé semmilyen hivatalt nem vállalt. 1994-ben bekövetkezett halála elôtt találkozhattam vele néhányszor: bölcs volt, derűs és méltóságteljes.

S persze fel lehetne idézni az operett és az Operett említett és nem említett nagyjait, Honthyt, Németh Marikát, Felekit, Sárdy Jánost, a Latabárokat s a többieket.
Rátonyi Róbertet.
Gyerekkoromban nagyon tetszett. Persze, a Jaj, cica! Késôbb, ha láttam, a legtöbbször „soknak” éreztem ugyan, de profizmusa lenyűgözött. Ma kezdem sejteni, mit élhetett át, mikor 1971-ben, negyvenegy évesen eljött az Operettbôl. S nagyon becsülöm, amiért nem sérelmi politikát folytatott – könyvében, az Operettben sem vádolt senkit, holott milyen könnyű lett volna (viszont kiáll Gáspár Margit mellett!) –, hanem dolgozott tovább. 1990-ben egy nagyszerű színes hetilapnál, a Képes 7-nél dolgozva, kitaláltam neki egy sorozatot. Nem épp eredeti ötlet: írjon már nem élô pályatársairól, akikkel együtt játszott. Soha precízebb szerzôt! És soha készségesebbet, kedvesebbet, szerényebbet! Meghívott magához. Értem jött kocsival. Eljött hozzám. Társaságban fergeteges volt. Történeteket mesélt, amelyeket nyilván kidolgozott, csiszolt. Elôadást tartott. Monokabarét. Széket, újságpapírt kért. Kellékeket. Játszott mindenhol. Késôbb lett volna egy másik közös munkánk. Homályos ígéreteket kaptam, csodálkoztam. Beteg, mondta, de megkerülte, mi baja. Találkoztunk, akkor is. Sumákolt. Hazudott. Furcsálltam. Dühös voltam. Aztán meghalt, s ez visszamenôleg mindent megmagyarázott. Bonviván, színész nem lehet beteg. Esetleg meghalhat, de beteg, gyenge, elesett nem lehet. Mert akkor úgy emlékeznek rá. Úgy emlékszem rá, ahogy egy székkel és egy újsággal színházat teremt egy négyzetméteren.
Honthy Hanna. Az is ô volt, aki 44 ôszétôl nem lépett színpadra, és a német parancsnokság újévi fogadására szóló meghívót azzal utasította vissza, hogy akkor se megy el, ha tankkal jönnek érte. Az is, aki a Csárdáskirálynôben a meghajlásnál a függöny mögött ernyôjével Feleki Kamillnak a kezére vagy a fejére ütött, amikor az vele együtt akart kimenni a függöny elé. Az is, aki a színészotthonok javára gyűjtô egyik elsôadáson hajnalig türelmesen várt a Nagycirkusz vadállatszagában, s mikor a szervezô Gobbi Hilda idônként berohant hozzá elnézést kérni, csupán annyit mondott: „Hagyd csak! Tudom, én vagyok az utolsó szám! Ô volt, aki otthon is megrendezte bevonulását: vendége lent várt, ô pedig kellô dramaturgiai várakoztatás után megjelent fent a lépcsô tetején. Nyilván Gergely Ágnest is így fogadta, aki „az utolsó magyar primadonnáról” szóló interjúja címéül is ezt adja: „Fejedelemnô, lépcsôn lejövet”. S érzi és érzékelteti a kitárulkozó-bezáródó, a kérdezônek otthona magányában is szerepet játszó, hideg és vonzó nagyasszonyt.
És az is Honthy Hanna volt, aki Gazdag gyula szürreális filmjében, a Bástyasétány 74-ben elvállalt egy különös szerepet. Hajlandó volt önmaga é műfaja ellen játszani. Mert csoda történt, amit talán tudott elôre. A film, amelyet nem is engedtek műsorra tűzni, betiltottak, az álomvilágot ütközteti a valósággal, keserűen, kiábrándult humorral. A szereplôk jórészt a kaposvári színház fiataljai. Mintegy magukat alakítják, a hazugságok közt felnôtt, kordában tartott nemzedéket.
Honthy egy dombtetôn gördülô hintóban tűnik fel. Látomásként. Egy régi dalt énekel a negyvenes évek végérôl, altatódalt: „Nem is tudod, drágám, / Hogy itt minden érted van, / Mire felnôsz, élhetsz boldogan, / Úgy ám! / Neked épül, / Neked szépül, / Születik most egy új világ”. Azoknak énekli, akik már rég tudják, hogy ez a világ nem nekik épült, nem az övék, ôket kisemmizték.
Kigúnyolta önmagát? Kigúnyolta a műfaját? Kicsit igen. Ô énekelte egykor a dalt, ami most felvételrôl szól. De inkább: kigúnyolta a giccset. A jó operett nem giccses. A hazugságokra épülô politika és udvari művészete giccses. Félelmetes és giccses. Honthy mintha mindezt tudta volna.
Tudta, hogy giccset énekel, tudhatta egykor is. A tekintetével mást mond, mint a szájával. Nem primadonna: primadonnát játszik. Nem énekli: felmutatja a giccset. Elhatárolódik tôle. Nem ô lesz nevetséges: a giccs. A művészi és a politikai.
Nyolcvanegy évesen vállalta a szereplést.
Tökéletesen, hibátlan stílusérzékkel oldotta meg a feladatot.
Az egyik jelenetben végigvonul a fiatalok sorfala közt. Egy képen arca mögött Pogány Judité. A fiatal színésznô szemében, ha jól látom, civil áhítat. A primadonnát játszó primadonna rendkívülisége a nézôre is átsugárzik.

„Szép jó éjszakát! – énekli.
Elindulunk a korláttól Kerényi Miklós Gáborral. Megmutatja a színházat, amelyik tényleg gyönyörű lett – az átépítés vezetôje Siklós Mária, a belsôépítész Schinagl Gábor. Az egyik cél az 1966–71-es rekonstrukció elôtti állapot visszaállítása volt. Az összterület a beépítések révén ezer négyzetméterrel nôtt, a balett-teremben, a zenekar próbatermében elôadások, koncertek is rendezhetôk, a díszlettároló stúdiószínpaddá alakítható. Selyemkárpit, vörös bársony, tükrök, ahogy kell, s a legkorszerűbb technika: több évtizedig kell szolgálnia a színházat. A színpad fölött kivetítô, hogy a külföldi nézôk is tudják, mit mondanak épp. Az elôcsarnokban könyvespult, színházi könyvekkel. Lent és az emeleti társalgóban nagyszerű műfajtörténeti kiállítás. Fényképek, plakátok, kellékek. Az idei évadban öt bemutatóra került-kerül sor, ami zenés színházban ritka, három felújítás, hat gálaest. Tavasszal Kálmán Imre-fesztivál. A társulat és a külföldi kapcsolatok átépítése a direktor feladata. Operett- és musicalszínházat akar – ennek érdekében huszonegy tagú musicalegyüttest szervezett. A színház felkérésére már készülnek új musicalek, rockoperák, például a Macskafogó vagy a Mata Hari. Egyszer vígoperák is helyet kaphatnak itt.
Igencsak rokonszenves az igazgató programja: „Különlegesen korszerű műfajnak tartom az operettet. Rendeztem szobaszínházban, kamrában, pincében. Rendkívül fontos, hogy kemény elôadások szülessenek, amelyek akár sokkolóan, vérrel, szutyokkal, csúnya beszéddel szembesítenek a mindennapjainkkal. De ugyanennyire fontos, hogy a nézôk mesét nézzenek, csodákat lássanak. Óriási igény van a szappanoperákra, amelyek arról szólnak, talán mégsincs kizárva, hogy sikeresek leszünk, hogy boldogok leszünk. Persze, mások mennek a kamrákba, és mások jönnek hozzánk. De remélem, be tudok csábítani egy olyan réteget, amelyiknek magától értetôdô lesz, hogy különbözô színházakba jár. Azt szeretném, hogy az elôadásaink a szép ruhák és a szép díszletek látványa mellett esztétikai élvezetet is nyújtsanak. Mikor operát rendeztem, akkor is arra törekedtem, hogy senkit ne riasszak el, viszont becsábítsak új nézôket.”
Midôn, búcsúzván a könnyű múzsa megújult templomától, kilépek a szombat délutáni ünneplô ruháját öregvényesen szendényedô bájjal viselô Nagymezô utca egykor Somossy tapodta aszfaltjára, lágy dallamok úsznak lengellôn a halk levegôben. Enyhe szél borzolja hajam: indulok haza, szellô szárnyán.
Fejem felett elrepül egy-egy brazil boa. A hatoson megannyi Sárbogárdi Jolán, talán én is az vagyok.

Copyright© Európai Utas-2001