AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

Közép- Európa Humanista kultúrájáért
Nemzetközi posztgraduális intézet Goriziában

A közös Európa építése nehéz vállalkozás, ezt tudjuk mindannyian. Az akadályok részben kívülrôl származnak, és elég egy pillantás Oroszországra vagy az Egyesült Államokra, ahol vegyes érzelmekkel viszonyulnak az egyesült és erôs Európa megvalósításának szándékához. A legnagyobb – kötelezettségek és korlátozások formájában jelentkezô – akadályok azonban belülrôl származnak, tehát olyan államoktól, melyek már az Európai Unió körén belül foglalnak helyet. A helyzet rendkívül kusza, az egymásnak állított feltételek keveréke. Gyakran találkozunk az egyéni érdekek érvényesítésének szándékával is. A közös Európa ilyen körülmények között – ha az egységes valutától eltekintünk – eddig nem ért el sokat. Hiányzik a közös külpolitika (gondoljunk a különbözô államok eltérô magatartására a koszovói válság idején), hiányzik a közös védelmi struktúra, hiányzik az összehangolt gazdaságpolitika. E területek közül igazán egyiken sem lehet elôbbre lépni, mert az Európai Unió rendelkezésére álló pénzeszközök évrôl évre rendkívül szűkösek, és javarészt közigazgatási feladatokra folynak el.
Ez a helyzet több okra vezethetô vissza, mindenekelôtt azonban kettôre. Elôször is az önös magatartásra, melynek csak a gazdasági aspektusok számítanak. Másodszor pedig arra a tényre, hogy az unió alapító országaiban nem volt meg az akarat vagy bátorság ahhoz, hogy szuverenitásuk egy részét – egy mindmáig hiányzó európai alkotmány alapján – visszavonhatatlanul a közös európára ruházzák át.
Az európai ház azonban ezzel együtt is épül, és ez így van jól. Az egyelôre még igencsak hézagos építmény ajtaján egy sor közép- és kelet- európai állam kopogtat.
Az Európai Unió jövôjének egyik legbiztosabb távlata a Közép- és Kelet-Európa felé való bôvítés, s habár akadnak ellentétes vélemények, ez a lépés meg fog történni. Hadd emlékeztessek itt arra, hogy Giulio Tremonti, aki a legutóbbi parlamenti választásokból gyôztesen kikerült, a Silvio Berlusconi által vezetett párt soraiban foglal helyet, és miniszteri posztra vágyik, néhány napja kijelentette: Olaszország ellenezni fogja minden olyan ország felvételét az unióba, melynek gazdasági színvonala nem éri el a jelenlegi tagállamokét. A számos ország által áhított bôvítésre szerencsére sor fog kerülni. A közép- és kelet-európai országok uniós csatlakozásának a legkülönbözôbb, ma még elôre nem látható, esetleg egymással ellentétes irányba mutató hatásai lesznek.
Az alábbiakban a fejlôdés két lehetséges modelljét szeretném szembeállítani egymással. Az elsô szerint a bôvítési folyamat az új államokban csupán a jelenlegi tagországokban érvényes politikai és gazdasági mechanizmusok bevezetésére szorítkozik. A kommunikáció és együttműködés szintjén ez enyhe vagy elhanyagolható mértékben szűkíthetné a kapcsolatokat, mivel e kapcsolatoknak kölcsönös és elmélyült ismeretekre kell épülniük. A második lehetôség, hogy az Európai Unió Közép- és Kelet-Európa országaival való kibôvítése tényleges kulturális, életminôség- és életstílusbeli integrációt hoz magával, vagy legalábbis elômozdítja azt. Természetesen ez az egyetlen jó irány, és minden európai polgár ezt óhajtja. A kultúrának ennélfogva sorsdöntô szerep jut a politikailag és gazdaságilag megalapozott, stabil és eleven Európa építésében.
A kultúra eszköztára alkotja Európa közös örökségét, és csak ennek az eszköztárnak a fejlesztésével és fölhasználásával építhetô fel az a nagy Európa, melyben nem a konfliktusoknak és önállóskodásnak jut a fôszerep, hanem a közös céloknak. Az európai Unió kívánatos bôvítése során mérvadó szerep jut a kultúrának, s a lehetô legnagyobb figyelmet kell szentelnünk neki. Ennek kapcsán elég emlékezetünkbe idéznünk, hogy az elmúlt évszázadok alatt milyen fontos hozzájárulást nyújtott a világ kultúrájához mindaz, ami Közép-Európában a szellemtudományok, az irodalom, színház, a filozófia és jog területén, az eszmeáramlatok és megismerési folyamatok kibontakozásában, a zenében és a művészetekben létrejött.
Ma pedig ugyanilyen fontos, hogy a lehetô legnagyobb figyelmet szenteljük mindannak, ami Közép-Európában kultúraként létrejön, miként e fejlôdés irányának is. Kidolgozni azokat a kulturális eszközöket, melyek az Európai Unió alapító tagjai, a nyugat-európai országok és a közép/kelet-európai régiók (a Duna-mente, a Balkán, a Kárpátok és a többi, majdani csatlakozásra esélyes vidék) közötti kölcsönös megismerést és integrációt segítik – ez bizony nehéz és sürgetô feladat. Nehéz azért, mert a történelem nyugat-Európa és Közép/Kelet-Európa között évszázados szakadékot hozott létre, s az ismeretek és kapcsolatok egyaránt gyöngék és fogyatékosak. Sürgetô azért, mert kölcsönös tájékozódás és integráció nélkül az a veszély fenyeget, hogy a bôvítés folyamata újdonságokkal és jövô iránti lelkesedéssel teli vívmány helyett súlyos, régi akadályokkal és fájdalmas történelmi emlékekkel terhelt problémává válik. Olyan kihívás áll elôttünk, amely sok-sok energiát és fáradságot követel, de amely megkerülhetetlen és elháríthatatlan.
Az ismerkedés és integráció az imént felsorolt okokból nem merülhet ki esetleges és mellékes, próbálkozásszerű kapcsolatokban, melyek ugyan nagyvonalú kezdeményezéseken alapulnak, végsô soron azonban szórványosak és felületesek. Nem, e kapcsolatokat az elmélyítés és a minôség irányába kell továbbfejlesztenünk. Ehhez kapcsolódóan pedig nem csupán kívánatos, de egyenesen szükségszerű egy nemzetközi oktatási és tudományos intézmény létrehozása. Egy ilyen intézmény a megfelelô szakok segítségével eleget tehet az imént felsorolt követelményeknek, segítheti egy bizonyosfajta kulturális orientáció és gondolkodásmód erôsödését, s az új történelmi feltételekhez igazíthatja az utánpótlás képzését.
A felsôoktatási rendszer pillanatnyilag olyan átalakuláson megy keresztül, mely egy sor nehéz döntést és sok-sok zavart, egyszersmind reményeket és új távlatokat is hoz magával. A goriziai Istituto per gli Incontri Culturali Mitteleuropei – ICM (Közép-európai Kulturális Találkozások Intézete) olyan szakfôiskola létrehozását határozta el, mely elsôsorban a doktorátusra készülô kutatók képzését kívánja szolgálni. A jövôben ugyanis ôk lesznek az egyetemek támpillérei, és nemcsak az egyetemeké, de társadalmilag nézve talán az egész kultúráé is.
Egy ilyen intézménynek két követelményt kell teljesítenie. Elôször is: különbözô európai országok különbözô egyetemeinek együttműködésével kell létrejönnie. Ilymód egyaránt képviselve lesznek benne az eredeti Európai Unió olyan régiói, melyek a két Európa művelôdéstörténeti határán fekszenek, és a csatlakozás küszöbén álló régiók. Másodszor: az iskola a posztgraduális képzést kívánja szolgálni a továbbképzés, szakképzés, kutatói doktorátus értelmében, már csak azért is, hogy a képzés színvonala a lehetô legmagasabb legyen, s hogy alapításával valóban elismert és összetéveszthetetlen találkozási pont jöhessen létre. Én persze azt remélem, hogy a goriziai ICM kezdeményezése más, e célra alkalmas régiókat is hasonló intézmények létrehozására fog ösztönözni. Elsô lépésben a Friuli–Venezia–Giulia régió lehetne egy ilyen kísérlet optimális színtere. E határvidéken a legkülönbözôbb kultúrájú, hagyományú és nyelvű etnikumok találkoznak, amelyek a múltban ellenségesen vagy legalábbis idegenül viszonyultak egymáshoz.
Itt, a Friuli–Venezia–Giulia régióban, közelebbrôl Goriziában kezdte meg tevékenységét az ICM 1966-ban. Az ICM harmincöt évnyi töretlen tapasztalatokra tekint vissza a népek és kultúrák közötti közeledés és a két Európa közötti kulturális kezdeményezések területén. Az ICM most arra törekszik, hogy nemzetközi szinten is aktívabb legyen. Az említett nemzetközi fôiskola alapításához összes tapasztalatát és struktúráit a kutatók rendelkezésére bocsátja. Az elôadásokat rendszeresen és folyamatos szemináriumok formájában ismételve képzeljük el, s a végzett kutatótevékenység megvitatása ilymód egyenértékű lehetne egy hatékony, a diákok aktív részvételére épülô stúdiummal.
Ami a művelôdéstörténeti keretet illeti, e szak tárgya – ha nem is kizárólagosan – a tágabb értelemben vett Közép-Európa lenne. Ezen a Közép-Európán nemcsak azokat a régiókat értjük, melyek egykoron az Osztrák–Magyar Monarchiához tartoztak, és több tekintetben is összetéveszthetetlen kulturális sajátosságokkal rendelkeznek, hanem azokat a szomszédos régiókat is, melyekre a tartós kapcsolatok, a kölcsönös érintkezés és a közös történelem folytán hatással volt a tulajdonképpeni Közép-Európa.
Az Európai Unió és a tagjelöltek között jelenleg fennálló kapcsolatok a gazdaság, az ipar, a kereskedelem és a technika területén megfelelô fejlôdést és termékeny – habár korlátozott – koordinációt tesznek lehetôvé. A szellemtudományok szférájában az integráció hiányosabb. Az ICM által elképzelt posztgraduális fôiskola ezért a következô témakörökre helyezi a hangsúlyt: idegen nyelvek, történetírás, jogtudomány, intézményi és alkotmányformák, filozófia, irodalmi, képzôművészeti és zenei alkotótevékenység. Ezúttal nem lehet feladatom, hogy az egyes tantárgyak tartalmát górcsô alá vegyem. Csak annyit szeretnék elmondani, hogy a diákok, akik a különbözô országokból bárhol is szerzett, de kitűnô minôsítésű fôiskolai diploma birtokában majd ide érkeznek, ebben az iskolában elmélyíthetik, kiegészíthetik, felfrissíthetik és finomíthatják tudásukat: a stúdium a tantárgyakat illetôleg a szellemtudományokra fog koncentrálni, és lehetôleg interdiszciplinárisan fog felépülni.
Végül hadd szóljak tömören a tanulmányok elképzelt menetérôl és az oktatás rendszerérôl.
Az akadémiai év a következôképpen alakulhatna:
Az elôadásoknak otthont adó épületben – a levéltári kutatástól, az általános kapcsolatoktól és vitáktól eltekintve – minden harmadik héten be lenne iktatva három intenzív munkanap, mégpedig az egész évre elosztva, kilenc-tíz hónapon át és rendszeres idôközönként. A diákok ezeken a munkanapokon beszélik meg tanárukkal, illetve tanáraikkal az elért eredményeket és a munka folytatását. A tanár elôadások formájában referál a kutatási feladat témájáról, a feladat végrehajtásának mikéntjérôl és az idôrôl idôre jelentkezô nehézségekrôl.
A tudományos kutatás és az oktatás ilymód – a legismertebb nemzetközi egyetemek és más kutatóközpontok mintájára – szorosan összekapcsolódik egymással.
Az intenzív szemináriumokon – esetleg tutorokkal – végzett munka szorosan kötôdik az egyéni, a hallgatók által az elôadások közötti idôszakban végzett munkához.
A hallgatók célja a kutatói doktorátus megszerzése.
A goriziai Nemzetközi Posztgraduális Iskolának több ország egyetemeinek a közreműködésével kell létrejönnie. Az illetô egyetemeknek és az ICM-nek igazában közös társaságot kell alapítania. A részt vevô egyetemek így elismernék az ICM koordinációs központként betöltött – mind az elôadássorozatok, mind az igazgatási feladatok tekintetében mérvadó – szerepét.
Ez a vállalkozás – ezt mindannyian beláttuk – Közép-Európa fölbecsülhetetlen kulturális örökségének védelmét, valamint napjaink kulturális értékteremtésének és eszmeáramlatainak kutatását kívánja szolgálni.
A tervezés munkálatai végsô szakaszukhoz érkeztek, s a projekt helyet kapott a Goriziában működô egyetemi létesítmények általános fejlesztési tervében.
Az elképzelésrôl kölönbözô európai országok egyetemei, kulturális intézményei és kutatói egyaránt a legkedvezôbben nyilatkoztak.
Jómagam biztos vagyok benne, hogy az itt jelenlévôk szintén üdvözlik a Közép-Európa humanista kultúrájának kutatását és oltalmát szolgáló posztgraduális fôiskola eszméjét, és konkrétan támogatni fogják megvalósítását.

Adamik Lajos fordítása

Copyright© Európai Utas-2001