AZ EURÓPAI EGYÜTTMûKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

MAGYAR ÉVAD FRANCIAORSZÁGBAN
Beszélgetés Rubovszky Ritával

Fogadás a Hotel de Ville-ben: Mádl Ferenc, Rockenbauer Zoltán, Szabó Miklós,
Kékessy Dezso párizsi nagykövet, Delanoie polgármester.

Semmi kétség, a Duna „hullámzik” a párizsi Városháza hatalmas homlokzatán, ahova sötétedéskor a Szabadsághíd, az Országháza, a Bazilika s más pesti mûemlékek videoképét vetítik; a gall fôváros „gyomrában” magyar költôk verseit böngészhetik a metró utasai, természetesen franciául; mûkincsek, emléktárgyak, képek sokasága idézi a budai királyi palota zivataros történetét a patinás Musée Carnavalet termeiben; Pierre Boulez Bartók-hangversenysorozatára már hetekkel korábban elfogytak a jegyek; néhány hónapra Párizsba vándoroltak Czóbel Béla hagyatékának legszebb festményei; plakát méretûre nagyított fényképek hírelik a magyar fotómûvészet színe-javát a Palais Royal tágas kertjének kovácsoltvas kerítésén – június eleje óta zajlik a „MAGYart”, azaz a Franciaországi Magyar Kulturális Évad gall földön. Az év végén záruló nagyszabású rendezvénysorozat hátterérôl, „kulisszatitkairól” a fesztivált szervezô Hungarofest Kht. igazgatóját, Rubovszky Ritát kérdeztük.
– A négy kötetre rúgó, vaskos sajtódokumentáció szerint minden várakozást felülmúlt a december végén záruló MAGYart franciaországi sikere. Holott egy nemzet kultúrájának, mi több, az ország mûvelôdéstörténetének külföldi megismertetése nem kevés terhet, s kivált felelôsséget ró a rendezôkre. Már csak azért is, mert annyira szerteágazó a magyar kultúra. Hogyan vágtak ösvényt a párizsi kulturális események dzsungelében? És milyen súlypontok köré szervezték a nagyszabású rendezvényt?
– A siker már azért is felülmúlt minden várakozást, mert az évad lényegében kísérletszámba ment. Nemigen akad rá modell a nagyvilágban. Franciaországban szerveztek ugyan kulturális szezont a mexikóiak, a marokkóiak, a szlovákok, de jóval kisebb volumenûeket. Magukat a franciákat is meglepte, mennyire magára vonta a magyar évad a párizsi sajtó figyelmét, ami egyet jelent azzal is, hogy azóta jóval nagyobb érdeklôdéssel fordulnak Magyarország felé. Számunkra pedig roppant tanulságos volt. A legtöbb akadállyal a kezdeti fázisban találkozott a magyar fél, amikor még a magyar miniszteri biztosnak, Szabó Miklós professzornak nem volt francia partnere, mielôtt Bernard Faivre d’Arcier, az Avignoni Fesztivál igazgatója át nem vette a stafétabotot elôdjétôl, aki csak ímmel-ámmal dolgozott. Az ô évtizedes kultúrpolitikusi tapasztalata kapcsolatrendszere tette lehetôvé az egész átfogó eseménysorozat magas szintû koordinálását, az országbemutató nagy rendezvények létrehozását – teszem azt, az Hotel de Ville, a Conciergerie vagy az Assemblée Nationale homlokzatára engedélyezett, mindeddig példátlan városképvetítéseket vagy a múlt századi pesti nosztalgiavillamos fölállítását Párizs fôterén stb. Óriási menedzseri tapasztalatának jóvoltából fölpörögtek az események. Nagyot nyomott a latban Szabó Miklósnak, a Collège de France vendégtanárának a tudományos tekintélye, kapcsolathálózata, aminek a révén a nagyszabású történeti, régészeti kiállítások létrejöttek. Így született meg például a Saint-Germaine-en-laye Múzeumban megnyitott ôskori aranykincstárlatunk, mely páratlan sajtóvisszhangot váltott ki, a Fontevraud-i Királyi Apátságban rendezett Anjou-kiállítás, vagy a lyoni Musée Gallo-romaine-beli pannóniai régészeti bemutatkozásunk. E két pillérre épült az úgynevezett következményes kapcsolatrendszerünk: miután híre ment a magyar évad sikereinek, egyre több önkormányzat, megyei központ, regionális fesztivál és impresszárió jelentkezett azzal az igénnyel, hogy teret adna magyar kulturális eseményeknek. Annyira átfordult a magyar kultúra híre Franciaországban, hogy míg a fesztivál elôtt két hónappal sok programunknak még a léte is kockán forgott, az utóbbi hetekben Strassbourg város önkormányzata maga kérte, hogy Magyarország legyen az elzászi város hagyományos karácsonyi vásárának a díszvendége, mert presztízst jelent nekik a részvételünk. Több mint 12 millió forintot ajánlottak föl erre a célra. Protokolláris díszhangversenyükre Vásáry Tamást hívták meg, s kéthetes föllépést biztosítanak a Simfonia Cantororum számára, hogy templomaikban magyar és latin egyházi mûveket énekeljenek, a nagyközönség örömére pedig a katedrális mellett fölállítanak egy két és fél méteres bográcsot, amelyben kétszázezer adag gulyás rotyog majd.…
– Ez már gyôzelem…
– Magam is úgy hiszem. És nem egyszer tapasztaltuk ezt. A zenei programok megszervezésére, mondhatni, az utcáról kopogtattunk be nagy impresszáriókhoz, fesztiváligazgatókhoz, s csak a menet közben kelt jó hírünk miatt jártunk sikerrel. Egy évvel korábban még azzal utasítottak el, hogy csak akkor vállalják zenei mûsorainkat, ha teljes költségüket álljuk. Ehhez képest a büdzsé 95 százalékát magukra vállalták. Így aztán nagy szakmai és közönségsikerrel zárult a colmare-i nemzetközi zenei fesztivál. Ahol a Nemzeti Filharmonikusok a Fesztiválzenekar lépett föl rangos szólistákkal. Meg kellett tanulnunk, hogy náluk merôben más a kulturális menedzselés gyakorlata. Élesen elválik az állami és a magánszféra, mivel ez utóbbit kereskedelmi tevékenységnek minôsítik. Szerencsére beszállt a támogatásba a regionális büdzsé. A MAGYart-ra szánt közös francia–magyar kassza összegét viszont menet közben már jó kétszeresére emelték a franciák, hiszen az elôre nem látott kiadások miatt a fogadó országban mindig földuzzadnak a költségek. Bôkezûen támogatták az állami szférához tartozó programokat (a költségvetési múzeumokban rendezett kiállításokat). A kiadásokra pedig már eleve garanciát vállalt a francia külügyminisztérium, melynek illetékes osztálya (a Francia Mûvészeti Tevékenységek Szövetsége – AFAA) foglalkozott mint háttérintézmény a magyar évad kinti szervezésével.
– Okozott-e valami különösebb gondot a két fél között az elôkészületek koordinálásában?
– Mindenekelôtt az, hogy a Hungarofestnek mint a magyar kultusztárca fesztiválrendezô intézményének nem volt megfelelô partnerintézete. A francia külügyi osztály ugyanis csak a támogatások elôteremtésével foglalkozott, a szervezéssel nem. S mint már említettem, a magyar miniszteri biztosnak jó ideig nem volt partnere, s a Hungarofest Kht. létrehozatala és belépése elôtt a szervezés jó darabig csak a Csernus Sándor vezette kis létszámú Párizsi Magyar Intézetben, illetve a budapesti kulturális intézetekben folyt. A szervezést az a tény is megnehezítette, hogy Faivre-d’Arcier kinevezése elôtt a politikai akarat is hiányzott a franciák részérôl. A Hungarofest Kht. megjelenése azért is roppant fontos volt, mert egy miniszteriális cég a kulturális élet olyan magas szintjeit éri el – fesztiválok, nagyvállalatok, impresszáriók, magángalériák vezetôségét –, amelyekhez az adminisztráció soha nem juthat el. Nincs a homlokunkon az államigazgatás „bélyege”, ami elrettenti a külföldi kulturális partnerek többségét. Ugyanakkor igen szerencsésen alakult néhány magyar intézmény kapcsolatteremtése francia pendant-jával. A Mûcsarnok például egymaga kereste meg a kinti galériákat, amelyek lehetôvé tették fiatal magyar tehetségek bemutatkozását, s ami nem egyszer újabb szerzôdést eredményezett. A magyar állam pusztán olyan programokat, alkotókat támogatott, amelyek enélkül nem jöhettek volna létre.
– Egy ilyen szerteágazó fesztivál megrendezéséhez elengedhetetlen a határozott mûvészi koncepció. Hogyan állt össze a sok kisebb-nagyobb programból, mûvészeti ágak reprezentánsaiból a végsô mûsorfolyam?
– A hatszáz programot felölelô rendezvényt alapos térségelemzés elôzte meg. Végig kellett gondolni, mit kívánunk megmutatni a magunk széles körû kulturális kínálatából, és mi az, amit a másik fél hajlandó fogadni. Természetesen nem törekedhettünk a magyar mûvelôdési élet teljes spektrumának a bemutatására, hisz ez képtelenség lett volna. Koncepciónk alapvetô követelményét úgy fogalmaztuk meg, hogy friss, dinamikus országképet szeretnénk a franciákkal megismertetni. Ez persze nem zárta ki a múlt megidézését, rangos történelmi kiállítások rendezését. Egész marketing-munkánkat, beleértve a helyszínválasztásokat is, az az alapgondolat szabta meg, hogy a magyarság ezeréves értékeket-hagyományokat ôrzô, ám annál elevenebb kultúrával, sokszínû mûvészettel rendelkezô nemzet, amely gyökereit éppúgy ápolja, mint friss hajtásait. Persze mindenkor gondolnunk kellett arra, hogy kiállításaink olyan helyszínen nyíljanak, amelynek látogatóiban, akár mint potenciális turistákban, érdeklôdést ébreszt a mai Magyarország iránt.
– Milyen grémiumok döntöttek itthon az évad programjairól, résztvevôirôl?
– A magyar szakmai szervezetek ajánlása alapján kerültek látókörbe, múzeumok, intézmények adta be javaslatokat, pályázhattak egyének és szervezetek is, végül a töméntelen pályázatot mûvészeti áganként, mûfajonként más-más szakmai kuratórium rostálta, de végérvényes döntés csak akkor született, miután a francia partner rábólintott a javaslatra. Itthonról nem lehet eldönteni, hogy egy kiállítás vagy egy hangverseny érdekli-e az ottani publikumot vagy sem, márpedig a nagytôkés nem kockáztat. Kétséges volt például, érdemes-e megrendezni egy cifraszûr-kiállítást, mivel a franciák nem vállalták a sajtóbeharangozást, de a MAGYart korábbi rendezvényeinek pozitív fogadtatása láttán végül is sikerre számíthattunk, ami be is jött. A Saint Sulpice téri mesterségek ünnepe meg, amelyet itthon eleve sokan kifogásoltak, olyan személyiségeket vonzott, mint Lionel Jospin, aki harmadik nap fölkereste a magyar piacot, vagy Milan Kundera meg Catherine Deneuve, akik többször is odalátogattak, nem szólva a legnagyobb áruházláncok, a Lafayette, a Printemps stb. tulajdonosairól. Voltak aztán, akik lebeszéltek volna bennünket az ôskori aranykincsek bemutatásáról, mondván, kiket érdekelhet ez ma, válaszként jött a csattanó: a látogatók sokaságán kívül ötkolumnás cikk jelent meg másfél millió példányban a Le Figaro hasábjain, ekkora terjedelemben sosem foglalkoztak magyar kiállítással a francia lapok. A rostálásban tehát nagy súllyal esett latba a leendô helyszín látogatottsága, illetve a várható szakmai visszhang. A határszéli, ám nagy nemzetközi hírnévnek örvendô colmare-i zenei fesztiválon például ott ült az összes francia vezetô lap kritikusa, impresszáriók sokasága, jóval több, mint egy párizsi hangversenyen. Mindeme, ha úgy tetszik, marketing-szempontok – tájékozatlanság okán – sajnos nem mindig esnek egybe a hazai közvéleménnyel. Holott nekünk azt is mérlegelni kellett, lesz-e a jövôben hozadéka, folytatása a most bemutatott rendezvénynek, alkotásoknak. S ez máris megmutatkozott. Megkerestek fesztiváligazgatók, nagy múltú impresszáriós házak képviselôi azzal, hogy újra meghívnának magyar mûvészeket. Az évad tehát reményeink szerint kiindulópontja, alappillére lett egy több évtizeden átívelô kulturális kapcsolatnak. Harmadsorban a francia közönséget vettük célba: az átlagemberrel akartuk megismertetni Magyarországot. A statisztikai mutatók máris azt jelzik, hogy július és szeptember között nagyon szépen emelkedett a francia beutazók száma. Nem hiába támogatta komoly összegekkel az évadot a Gazdasági Minisztérium: elôbb-utóbb a turizmusban, no meg a jelek szerint a gazdasági befektetésekben is megtérül. A több száz éves nyugati nagytôke ugyanis oda fektet be, ahol stabil a gazdasági környezet, s ezt az ország kulturális nívója is szavatolja. A chantilly-i derbyn való részvételünk például óriási reklámlehetôséget biztosított számunkra: Franciaország tulajdonosrétegének felsô tízezre s az arisztokrácia egész álló nap a magyar lovaskultúrával, kézmûvesiparral, gasztronómiával, borászattal barátkozott, miközben a hangszórókon a magyar történelmi eseményeket harsogták. A francia III-as tévécsatornán élô közvetítésben zajló eseményt pedig sokmilliónyian nézték.
– Mi az, ami nem sikerült, vagy legalábbis nem a reményeitek szerint sikerült?
– Régi gondunk a magyar irodalom elszigeteltsége. Mindig is frusztrálta a magyarságot, hogy klasszikus íróit nem ismeri a nagyvilág. Nehéz áttörni a nyelvi határokat, a legtöbb fejtörést ezért a felolvasóestek okozták, s amúgyis szûk réteg érdeklôdik irántuk. Nehéz megtalálni azokat a partnereket, akik vállalják idegen ajkú írók mûveinek a bemutatását. Az ottani fogadtatás teljességgel kiszámíthatatlan. Ül nyugodtan az ember, teszem azt, a legrégibb francia irodalmi ház, a Maison de la Poésie képviselôjével, aki a szervezést bonyolítja, hogy aztán kiderüljön, mindössze két nézô jelenik meg a felolvasóesten. Persze, voltak sikeresebb író–olvasó találkozóink is. De ha meggondoljuk, a magyar könyvkiadók is nehezen találnak terjesztôt kint a kiadványaik számára.
– Nyilván vannak „bejáratott”, ismert magyar szerzôk, akiknek megvan a maguk kiadója, s esetükben nincs szükség olyan erôfeszítésre, mint azoknál, akiket most szeretnének bevezetni a francia piacra. És fordítva, a párizsi kiadóknak is megvan a maguk listája, amelyet nehéz lehet itthonról ajánlott, új nevekkel bôvíteni.
– Csakugyan így van, és nagyon nehéz megmagyarázni a magyar íróknak, miért épp X-et vagy Y-t fogadták felolvasóesten a franciák, és nem más, hasonló nagyságrendû alkotót. Meg is értem, mert a magyarországi irodalmi élet erôsen átpolitizált, lobbikkal terhelt; alkotói, többnyire jó okkal, sérültek, sérülékenyek. Az írók elvárnák a kultusztárcától, hogy egy csapásra változtasson az úgymond félrebillent egyensúlyon, de hát ez szövevényes ügy. Bármint legyen is, nekünk mindent meg kell próbálnunk az újabb nevek bevezetéséért, mert elôbb-utóbb meglesz az eredménye. Jó példa erre a Máraié, aki a Frankfurti Könyvvásárt követôen páratlan népszerûségre tett szert Olaszországban, s immár Ausztriában is. De legyünk ôszinték, egy francia polgármesternek vagy politikusnak semmit sem hoz a konyhájára az, ha egy magyar könyv franciaországi megjelenését támogatja. Nekünk kell áldoznunk rá, de a terjesztésben már nincs szavunk. Elégedetlenségre végül is nincs okunk, hisz mintegy nyolcvan könyv jelent meg franciául magyar állami támogatással, amelyek bolthálózatba, könyvtárakba kerültek. És egyéb hozadékkal is számolhatunk: például, miután megjelent Párizsban Kristó Gyula háromkötetes történelmi kiadványa, ha nem is vásárolnák meg több százan, az ô szemlélete alapján már hitelesen és jóval bôvebben írnak majd Magyarország történetérôl a francia tankönyvek, amelyekbôl 30 millió gyerek tanul majd, s többé nem a ma is használatos, 1952-es keltezésû magyar kiadvány dogmája érvényesül. Fájdalmasan tapasztalom, hogy torz történelemoktatásuk „jóvoltából” francia értelmiségiek mindegyre azt magyarázzák nekem, milyen kegyetlenül bántunk a nemzetiségeinkkel. Azért bizonyos áttörést csak sikerült most elérnünk.
– Milyen tanulságokat kínálnak a kulturális évad tapasztalatai?
– Ha elölrôl kezdeném a munkát, több nagy múzeumot, kiállítótermet szereznék meg a kiállításaink számára. Sajnálatos, hogy a Pompidou Központban nem lehettünk jelen. De hát ez mind azon múlt, hogy mire az új francia miniszteri biztos belépett a képbe, addigra a Musée Carnavalet-hoz hasonló kulturális központok már foglaltak voltak, mint például a Grand Palais, a Petit Palais, melyeket évekkel korábban kell lekötni. A Carnavalet-ban valóságos zarándoklat zajlott a budai királyi palota kiállítására. Mindent összevetve, meg kell vallanom, hogy jóval több programot sikerült elfogadtatnunk a franciákkal és megvalósítanunk, mint amennyit álmaimban reméltem.
Metz Katalin

Copyright© Európai Utas-2001