AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

Gömöri György
MAGYAROK OXFORDBAN
AZ 1956-OS FORRADALOM UTÁN

Amikor egy ködös novemberi este kicsit rozoga repülôgépünk, a „Sir John Warren” Anglia légterébe érkezett, kíváncsian néztünk ki a lassan süllyedô gép ablakain. Elsô benyomásunk a Szigetrôl az volt, hogy mennyire más országba kerültünk – még az utcai lámpák színe is szokatlan volt, narancssárga meg zöld – milyen különös! – alighanem azért, mert csak ez a két szín tudott megbirkózni a tejfehér, nyúlós angol köddel. Amikor aztán angol talajra léptünk, színélményeinkhez bizarr szagélmények járultak: mindennek más szaga volt, mint amihez szoktunk, a repülôtéri teázótól az utcák korom- és benzinszagáig. 1956-ban még alig voltak személyautók Budapesten, lehet, hogy emiatt a levegô is valamivel tisztább volt, mint Angliában. Igen ám, de itt teli tüdôvel, szabadon szívhattuk, amit korántsem lehetett elmondani a levert forradalom utáni, szomorú, megtaposott Magyarországon.
De hogy is kerültünk Angliába? Az utazás története Bécsben kezdôdött, amelyet 1956 novemberében valósággal elleptek a magyarok, a rendôrség nem gyôzte regisztrálni és szürke menekültkártyákkal ellátni az újonnan érkezôket. Akik között szép számmal voltak egyetemisták, illetve olyan egyetemi korú fiatalok, akiket származásuk vagy más politikai okok miatt nem vettek fel az egyetemre. Jómagam negyedéves bölcsészhallgató voltam az ELTE-n, lengyel-magyar szakos, Petôfi-köri tag, a forradalom alatt egy hétig lapszerkesztô; németül ugyan nem tudtam, de beszéltem angolul, és így ketten Sándor András barátommal (aki késôbb András Sándor néven lett elismert költô és esszéíró) elég jól elboldogultunk, András ugyanis már elvégezte a német-magyar szakot Szegeden. Alig pár napja lehettünk csak Bécsben, ahol az (akkor még félig legális) Egyetemi Forradalmi Diákbizottság megbízásából próbáltunk egyet-mást elintézni, amikor Márton László barátunk (aki már korábban Gyôrbôl menekült át Ausztriába) szólt, hogy „gyertek be a British Councilhoz, menekült magyar diákokat keresnek továbbtanulásra”. Mi ugyan Andrással még nem voltunk biztosak abban, hol és meddig maradunk, de mindenesetre bementünk a Councilhoz, ahol egy idô után bejutottunk egy tárgyalóterembe. Egy jegyzetekkel megrakott asztal mögött három oxfordi tanár üldögélt egy magyar tolmáccsal. Utóbbit Daróczy Taszilónak hívták, és benne, nevéhez illôen, régi emigránst tisztelhettünk. Talán érthetô angolságomnak köszönhettem, hogy velem elég gyorsan végeztek, azt mondták, majd értesítenek, mikor repülünk Angliába.
Az oxfordiak nagyon gyorsan reagáltak a magyar eseményekre – úgy gondolom, ebben fontos szerepe volt a St Antony’s College igazgatójának, William (Bill) Deakinnek, akinek még a háborúból voltak közép-európai és balkáni ismeretei. Mint az angol titkosszolgálat kapitányát ôt dobták le az angolok Titóhoz összekötônek, s békeidôkben is jó kapcsolatot tartott a „külön úton járó” jugoszláv rendszerrel. Az oxfordi bizottság másik „kulcsembere” Max Hayward volt – így hívták azt a kicsit ferde metszésű, zöld szemű, yorkshire-i születésű orosztanárt, akivel szinte azonnal összebarátkoztunk, már csak azért is, mert nagyon imponált nekünk az, hogy Max – akinek kiváló nyelvérzéke volt (remekül beszélt oroszul) –, a magyar forradalom „tiszteletére” pár hét alatt kicsit megtanult magyarul. Max szintén a St Antonyhoz tartozott, annak volt „fellow”-ja, s így lettem aztán ennek a kitűnô kollégiumnak (ahol késôbb Bak János és Vetô Miklós is tanult) elsô magyar kutatódiákja. Az oxfordiak gyorsan dolgoztak: az interjú után alig egy héttel már vittek is harmincötünket Angliába.
Ebbôl az elsô csoportból, akik Max Haywardék szárnyai alatt érkeztünk Oxfordba, nem mindenki maradt a patinás egyetemi városban. Hamarosan elmentek más egyetemre az orvostanhallgatók, akik klinikai képesítést akartak szerezni (ilyet Oxfordban angol diploma nélkül nem lehetett), olyanok mint például Meissner Péter – rá azért emlékszem különösen jól, mert ebbôl az elsô magyar csoportból ô volt a másik, aki beszélt angolul… Péter ugyan pár éve a londoni St Thomas kórház fôorvosaként ment nyugdíjba, de változatlanul dolgozik, hol Newcastle-ban, hol Liverpoolban. Két színészünk közül Éles Sándor megragadt Angliában, számos filmben láttam, de Pápai Erzsi hamarosan visszatért Magyarországra. 1957 januárjában egyébként minden magyart beírattak a British Council nyelvtanfolyamára, hogy megszerezzük az egyetemi tanuláshoz nélkülözhetetlen Cambridge Certificate-et; ez tudtommal mindenkinek sikerült, de azután megint szétosztották a társaságot, és az eredeti csoportból talán tizenketten ha maradtunk Oxfordban. Közben viszont innen-onnan jöttek újabb magyarok, így az 1957/58-as tanévben mintegy 25 magyar diák kezdte meg egyetemi vagy posztgraduális tanulmányait az oxfordi egyetemen, mindnyájan mint kollégiumi bennlakók. (Az oxfordi és cambridge-i egyetemre a felvétel a kollégiumokon keresztül történik, sôt akkoriban még az oktatás egy része is kollégiumi elôadásokon folyt).
Ennyi magyar még sohasem matrikulált és tanult Oxfordban. Ebben a mi „szellemcsapatunkban” többségben voltak a humánszakosok, illetve a társadalomtudományok művelôi a természettudósokkal szemben (Cambridge-ben fordítva volt; ezt onnan tudtam, mert kezdeményezésemre elég hamar felvettük a kapcsolatot a cambridge-i magyar diákokkal). Oxfordban a legszínesebb egyéniség alighanem a Lukács-tanítvány Krassó Miklós volt, aki társalgásban remekelt, de soha semmit nem volt hajlandó leírni sziporkázó gondolataiból; ott voltak a Zádor testvérek, a közgazdász István és a matematikus Pali; polonistának ott voltam én (az újabb kori lengyel és magyar irodalom és a politika viszonyáról írtam oxfordi disszertációmat), de volt germanistánk is Sándor András és történészünk a társaságnál valamivel idôsebb Péter László személyében. (Késôbb a londoni egyetemen tanított nyugdíjazásáig). Nagyon hamar népszerű lett a Merton College zenetörténésze és az általa megalapított Kodály-kórus karmestere, Heltai László – különösen a fiatal angol lányok rajongtak a jóképű karmesterért. 1964-ben a Merton College 600 éves évfordulójára Kodály egy Te Deumot komponált, amelyet az idôs mester maga vezényelt – erre mind a mai napig emlékeznek a régi oxfordiak. Az 1957-es nyelvtanfolyamon még részt vett a sokoldalú Kabdebó Tamás, aki aztán elment a walesi egyetemre, és 1957/58-ban még Oxfordban tanult a késôbbi „oxfordi” magyar irodalomtörténet szerzôje, Czigány Lóránt is.
Az elsô néhány év társadalmi eseményeit az oxfordi magyaroknak az 1957-ben alapított Hungarian Club találkozói jelentették, ennek elsô titkára én voltam, elnökéül pedig Jámbor László közgazdászt választottuk. A klub rendszerint a St. Antony’s-ban találkozott, és már az 1957-es Michaelmas Term programján szerepelt egy politikai elôadás (Szabó Zoltán Londonból) és egy koncert (Rajna Tamás és Bakonyi Klára, ugyancsak Londonból). A forradalom elsôéves évfordulóját is megünnepeltük, amirôl hírt adott a helyi napilap, az Oxford Mail is – én a lap megôrzött cikkébôl tudom csak, hogy ezen az ünnepségen Peter Wiles angol közgazdász beszélt rendkívül okosan. A magyar klub tiszteletbeli alelnökei között ott látom Bill Deakin, Christopher Seton-Watson és C. A. Macartney professzor, sôt a spanyol emigráns Don Salvador de Madariaga nevét – de ôk nemigen látogatták üléseinket, bár mindegyiküket személyesen is sikerült megismernem. A klub 1959 végéig állt fenn, utána jó pár évig kellett várni, amíg Kati Evans jóvoltából a Magyar Társaság feléledt halottaiból.
Az ötvenhatos magyarok közül a legnagyobb karriert Radda György futotta be. Nemcsak az oxfordi egyetemen lett a molekuláris kardiológia professzora, hanem pár éve a Medical Research Council igazgatójává is kinevezték. Ez annál is nagyobb eredmény, mert úgy emlékszem, Oxfordba érkezésekor Radda talán csak pár szót ha beszélt angolul.
A legszomorúbb emlékünk Zádor István korai halálához fűzôdik. Nemcsak a közgazdasághoz értett, de kiváló politikai érzéke is volt, egybehangzóan ôt tartottuk a csoport „eszének”. De Istvánt lesújtotta mentora, Szigethy Attila öngyilkossága még 1957-ben, és késôbb Nagy Imréék kivégzése. Szerelmi ügyei is bonyolultak voltak, s azt kell hinnem, István már Magyarországon is tépelôdô, depresszióra hajlamos ember volt. Én 1959 decemberében felköltöztem Londonba, hogy ott, távol az oxfordi társasági élettôl nyugodtam írhassam disszertációmat. 1960 februárjában csöng a telefon: Zádor István öngyilkos lett. Gáztűzhelyes lakószobájában nyitva hagyta a gázcsapot. Tettének közvetlen indokait nem ismerem, és nem hiszek azoknak a mendemondáknak, hogy a magyar kémelhárító keze lett volna a dologban.
István halála lezárt egy korszakot, az oxfordi magyar diákok elsô virágkorát. A második a nyolcvanas években kezdôdött a Soros-ösztöndíjakkal, amelyekkel számosan tanultak Oxfordban Magyarország mai politikai vezetôi közül. De ez már egy más történet, amirôl majd talán egyszer érdekes emlékezésekben olvashatunk.

Copyright© Európai Utas-2001