AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

PROJEKT MITTELEUROPA

A POLITIKA EGYMAGÁBAN AMÚGY IS KEVESET TEHET
Beszélgetés Erhard Busekkel

– Mivel ez az interjú közvetlenül november 4-e után készül, magától adódik a kérdés, miként emlékszik vissza arra a bizonyos 1956-os októberre, amikor is mindössze 15 éves volt?
– Nagy hatással volt rám. Az édesapámnak kedve támadt, hogy megnézze, mi is van odaát az új helyzetben, így elutaztunk Magyarországra. Egészen Gyôrig jutottunk, és láttuk az emberek lelkesedését, illetve a nyugtalanságát és aggodalmát a hogyan tovább miatt. Ez volt az egyik maradandó élmény. A másik, hogy ültünk a rádió elôtt és lélegzetvisszafojtva hallgattuk a híreket, az üzeneteket, valamint a szabadságot követelô nyilatkozatokat. A harmadik meghatározó esemény a magyar menekültek megjelenése volt. Akkoriban Bécsben, a Lichtenstein-palotában laktam, ott halmoztak fel egy csomó ruhát és más dolgokat, amelyeket azután helyben szét is osztottak a rászorulóknak. Mi, fiatalok segítettünk ebben a munkában, én azon felül a katolikus ifjúsági mozgalom tagjaként adományokat is gyűjtöttem. Emlékszem, akadt nem egy ember, aki a mise után 100 schillinget adott, ami akkoriban sok pénznek számított. Ha azt vesszük, hogy mennyit ér a mostani árakon, akkor nem vagyok biztos abban, hogy ma is épp olyan magától értetôdôen letennék ezt az összeget, ahogyan akkor tették. Megható idôszak volt, és visszanézve meg kell állapítanom: azóta sem láttam a honfitársaimat olyan elkötelezettnek, segítôkésznek, mint az 56-os felkelés után.
– Mivel magyarázható, hogy az osztrákok szinte erôn felül adakoztak?
– Ez viszonylag egyszerű. Ausztria csak 1955-ben nyerte vissza függetlenségét, az emberek fejében még ott jártak a háború utáni állapotok. A lakosság pedig nem volt túl tehetôs, és érdekes módon a legtöbben akkor hajlandók segíteni, amikor maguknak sincs sok. A gazdagság sokszor oda vezet, hogy az ember bezárja a szívét.
– Igen, de mint mondta, a helyzet – a megszállás megszűnte után egy évvel – Ausztriában sem volt éppen rózsás. Akkoriban még egyáltalán nem lehetett beszélni osztrák identitásról, azt még meg kellett teremteni, sok minden kihívásnak kellett megfelelni, szóval egy s mást el kellett végezniük saját maguk érdekében is.
– A helyzet inkább a kormánynak volt nehéz, az osztrákoknak azonban nem. Érzelmi döntést hoztak, amihez hozzájárult, hogy a két országot hagyományosan szoros kapcsok kötik össze, nagy a rokonszenv. Azon kívül 1955 után tudták Ausztriában, mit jelent a szabadság. Megértették, hogy az országnak szerencséje volt, és ugyanezt kívánták a magyaroknak is. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az orosz megszállás mély nyomokat hagyott hátra az ország keleti felében. Megértem például, hogy mennyire féltek a szüleim. Az apám egy olyan vállalatnál dolgozott, amelynek viszonylag jelentôs birtokai voltak az orosz zónában. (Utóbbit már akkor is így hívták, nem szovjetnek!) És hát sokszor megesett, hogy berendelték a kommandatúrára, ahol azután egy-két napig fogva tartották. Messze nem csak ô volt olyan helyzetben, hogy ilyesmivel számolnia kellett, így nyilvánvaló volt, hogy mit jelent, hogy a szovjetek bent vannak Magyarországon, a közvetlen szomszédságban.
– Ausztria a késôbbiekben is mindig kaput jelentett a magyarok számára a világ felé. Legyen szó akár művészekrôl, akár tudósokról, akár másokról, osztrák segédlettel mindig eljuthattak nyugatra. Minek tulajdonítja, hogy ez így alakult?
– Azoknál a nemzedékeknél még erôsebben megmutatkozott a közös történelem hatása. Ha felidézem a szüleim, nagyszüleim gondolkodását, abban sokkal inkább jelen volt még a szomszédság érzése. A vasfüggöny egyik mellékhatása, hogy jóformán teljesen elhalványultak ezek a kötôdések. Jól látni ezt ma például az EU-bôvítés kérdésében. Mert a jelölt országokban sokkal inkább tapasztalni a közös múlt ápolását, az összetartozást. Az osztrákoknál viszont ez kimerül abban, hogy Sissit és Meyerlinget, esetleg az operettet emlegetik, de ennél tovább nem mennek. A régebbi generációknál viszont a háború és az azt követô idôszak más élményeket hagyott hátra. Mellesleg meg kell említeni, hogy amire a kultúrában az osztrákok olyan büszkék, az igazából a szomszédokkal együtt jött létre. Mert azt azért az osztrákok is tudják, hogy például Lehár igazából Magyarországon volt otthon, meg Liszt Ferenc is.
– De azért azt se feledjük el, hogy az évtizedek során az osztrák állam végig támogatta a magyar menekülteket. Mi húzódott emögött: tudatos politika, vagy csupán így alakult?
– Azt gondolom: mindkettô. Egyrészt adva volt az emberek tudatában a közös múlt, ami lecsapódott a politikában is, másrészt a hatalom fokozatosan kihasználta a semlegesség elônyeit. Nálunk könnyen össze lehetett hozni a találkozókat. Pályám során egy idôn át a demokratikus ifjúsági szervezetek szövetségének elnöki tisztjét is betöltöttem. 1968 tájékán átmeneti enyhülés mutatkozott Európa keleti felén, és ezt például az én szövetségem is ki tudta használni a kapcsolatok kiépítésére. Bár azért a szovjet nagykövet rákérdezett, hogy mit is akarunk elérni. Szóval nem maradtunk ellenôrizetlenül. ezzel együtt meglehetôsen ellentmondásos, hogy fenntarthattuk partnereinkkel a jó viszonyt, másrészt ugyanakkor teljesen természetes volt, hogy ezeket a vendégeinket elvigyük a vasfüggönyhöz. 1959-ben például részt vállaltam az akkori VIT ellenrendezvényének megszervezésében. A kommunista országokból érkezett vendégeket számtalan busszal vittük a határhoz, hogy megmutassuk: milyen is az elválasztó vonal látványa. Nem a magyarokra vagy a csehekre gondolok, de nagyon jó volt, hogy az oroszokat vagy a kínaiakat szembesítettük a valósággal. Egyébként az egyik kínai delegátust jóval késôbb, harminc év elteltével viszontláttam Pekingben, a külügyminisztérium osztrák osztályát vezette.
– Kádárt és Kreiskyt feltűnôen szoros kapcsolat fűzte össze. Létezett-e olyan törekvés a hivatalos Ausztria részérôl, hogy éppen Magyarországot bevezesse a nyugati világba, vagy csupán kivételes jelenséggel álltunk szemben?
– Részben gazdasági megfontolások magyarázták ezeket a kötelékeket az olvadás idôszakában – mellesleg Kreisky ugyanilyen baráti érzelmeket tanúsított a lengyel Gierek iránt is –, de azt hiszem, a magyarok esetében egyedi jelenségrôl volt szó. Ezt igazolja az a kitétel, hogy Magyarország a legvidámabb barakk. Velük valahogy könnyebb volt együttműködést kiépíteni, mint, teszem azt, a csehekkel, Jugoszlávia más lapra tartozik, ott kezdettôl fogva működött például a normális kishatárforgalom. Majdhogynem nyugati államnak lehetett tekinteni, elsôsorban persze Szlovéniát.
– Tulajdonképpen meddig terjed ez a szomszédsági régió? Bele lehet érteni például Koszovót is?
– Az 1989-es nyitás elôtt a fogalom csak Szlovéniára, Horvátországra vonatkozott – egy kicsit Belgrádra, mivel ott demokratikus ellenzék működött –, azon felül természetesen magában foglalta Magyarországot, a cseheket, a szlovákokat és Lengyelországot. A fordulat után kiterjedt Boszniára, Koszovóra, mivel onnan nagyarányú munkaerô-áramlás indult meg – mellesleg Bécsben már elôtte is sok albán dolgozott. Bizonyos fokig újra felfedeztük Nyugat-Ukrajnát. Nagyon jók a kapcsolataink mostanság Lemberggel, Czernowitz-cal, azaz Lvivvel és Csernívcivel, ahogy mondani kell. Korábban viszont roppant nehéz volt velük érintkezésbe kerülni, már csak azért is, mivel a Szovjetunióban lényegesen jobban korlátozták a szabad mozgást, mint Ausztria szomszédjainál. A vízum beszerzéséhez például fel kellett sorolni azokat a helyeket, ahová el akart menni az ember. Jártam egyszer még a Szovjetunióban, amikor az már erôsen haladt a vég felé. Kijevben megpróbáltam – alkancellárként! – elérni, hogy eljuthassak Lembergbe, de elutasították a kérésem. Késôbb már lehetségessé vált az út, de az ukránok meg ahhoz ragaszkodtak, hogy elôször a fôvárost keressem fel.
– Ha ki is terjedt a fogalom, azért lehet-e nyugodtan meginni egy capuccinót a bécsi Landtmann-nál, miközben onnan 700 kilométerre még javában lônek?
– Elsô megközelítésben igen, és ez igaz nemcsak Bécsre, hanem olyan városokra is, amelyek sokkal közelebb vannak a hadszíntérhez. De Ausztria is igen érintettnek érezte magát a koszovói és a többi válság miatt. Errôl bárki megbizonyosodhat, ha megnézi, milyen eredményeket hozott nálunk a Bajban a szomszéd elnevezésű segélyakció. A polgároktól sok-sok millió schillinget sikerült összegyűjteni, ki gondolta volna, hogy ilyen jól sül el a kezdeményezés?! De mostanában is látok ilyen irányú elkötelezettséget. A minap például voltam egy rendezvényen, amelyen elbúcsúztattak 150 cserkészt, akik Odesszába indultak. Senki nem hívta meg ôket, az Oktatási Minisztérium sem ösztönözte ôket, hogy menjenek, a saját szakállukra vállalták az utat. Egy kis alsó-ausztriai határfaluból, Mistelbachból elutaznak Odesszába. Ez nagyszerű!
– Hát, igen. Ezeket az országokat voltaképpen ezer történelmi szál köti össze, de tudja, több évi bécsi tartózkodás után azt szűrtem le, hogy a negyven évig tartó különválás megtette a maga hatását. A fiatalabb nemzedékek egyáltalán nem kerültek egymással kapcsolatba, fogalmuk sincs arról, hogy a másik országban milyenek a hasonló korúak. Egyszer végeztem egy rögtönzött közvélemény-kutatást a Stephansdom elôtt arról, hogyan látják a magyarokat. Az idôsebbek, akiket megkérdeztem, áradoztak a magyarokról, ami persze nagyon jólesett. A fiatalabbak viszont csak a vállukat vonogatták.
– Sajnos, el kell ismernem, ez tényleg így van. A gyerekek úgy nônek fel, úgy járják ki az iskolákat, hogy semmit nem tudnak az északi, keleti, déli szomszédainkról. Ebben bizonyosan nagy különbség van az érintett nemzedékek között. Ha visszatérhetek az elôbb említett esetre: Mistelbach fôterén a pályaudvar elôtt végeztem egy tesztet. Megkérdeztem, hogy melyik város van közelebb Bécshez: Madrid, London vagy Odessza. Mindenki az elsô kettôre tippelt, pedig a helyes válasz: Odessza. De vehetjük a Baltikumot is. Alig egy órányi repülôútra van Bécstôl, az emberek mégis úgy érzik: valamelyik másik égitesten található.
– A múlt században még egészen más volt a kép. Szolgálhatnak-e valamilyen formában a történelmi tapasztalatok kapaszkodóul az egyesült Európa megteremtéséhez?
– Leginkább kulturálisan. Gazdaságilag fölöttébb érdekes, hogy egy sor osztrák cég saját történelmének nyomába szegôdött. Nagy érdeklôdéssel figyeltem, hogy az iparban érdekelt családok közül nem egy visszavásárolta azt, ami egykor az övé volt. Az Eternit például megjelent Magyarországon, és a família egyik tagja egészen meghatódott, amikor a gyár egyik idôsebb dolgozója odament hozzá és közölte: emlékszik rá a régi idôkbôl. Az ifjúságnak tényleg fogalma sincs, mi történt korábban, viszont kedvezô, hogy ily módon elôítéletek nélkül közelít a másikhoz. Az idôsebb nemzedékeknél nem ez a helyzet, bár magyarország e tekintetben is kivétel. A csehekkel szemben viszont egészen primitív elôítéletek bukkannak fel az öregebbeknél.
– Kialakulhat-e ilyen viszonyok között olyasmi, amit közép-európai identitásnak nevezhetünk?
– Nem szeretném megkerülni az identitás fogalmát. Azt hiszem, lépésrôl lépésre létrejön a közös érzés a problémák és feladatok iránt. Ez még nem egyenlô az identitással, de kialakul és erôsödik a meggyôzôdés, hogy csak egymást támogatva boldogulhatunk. Minél szorosabb az összefonódás, annál inkább így van ez. Mégpedig gyakorlati vonatkozásban, nem a politika szintjén. Az állami látogatások teljesen mellékesek. Sokkal lényegesebbek a helyi kapcsolatok, a sportklubok, turisták, egyházközségek közötti kapcsolatok. A csereutak igen sokat nyomnak a latba ebben a vonatkozásban.
– És mit hozhat ez a fajta együttműködés az Európai Unió kiterjesztésében?
– Nagyon fontos, mert részben megkönnyíti a szomszédaink belépését a közösségbe, részben pedig, mivel a jelöltek hangsúlyosabban irányítják a figyelmet a régióra, emlékeztetik a tagállamokat vállalt kötelezettségeikre. Hogy egy gyakorlati példát mondjuk: a Dunának jelenleg csak egy viszonylag rövid szakasza folyik az unió területén. Magyarország csatlakozásával viszont már megnövekszik ez a hossz, azaz közös gonddá és közös feladattá válik. És sok minden mással ugyanez a helyzet. Egyszóval a bôvítéssel eltolódnak a súlypontok, éspedig egyértelműen a kisebb tagországok javára, nem csak földrajzilag. A felvételre váró országok sorában csak a lengyelek számítanak nagyobbnak, és ez sok mindent meghatároz a közös fellépésben.
– Mi kell ahhoz, hogy az együttes fellépés hatékonyabb legyen?
– Alapos ismeretek egymásról, a cserék minden szintjének megkönnyítése, és hát hamarosan belép Schengen is, mivel a határellenôrzés mostani formája már kifejezetten kellemetlen, már csak lélektanilag is. Az a benyomásom, hogy ma nehezebben lehet átkelni a határon, mint a kommunizmus utolsó idôszakában. Azon felül támogatni kell a nyelvtanulást, noha az a véleményem, hogy mi, osztrákok nemigen vagyunk hajlandók magyarul, csehül, szlovákul tanulni. A készség a másik oldalon sokkal nagyobb. Lényeges még a kulturális kooperáció. Nagyon örülök, hogy Budapesten, Prágában osztrák iskola működik.
– Ha valaki odafigyel, hogy miként vélekedik az új tagok bekerülésérôl a nyugati publikum, akkor be kell vallani, hogy egyre-másra hangzanak el a bírálatok a nagy tervvel szemben. Mit kellene tenni a lakosság kellô felvilágosításáért?
– Magyarország esetében egyértelműen kedvezô a hangulat, de általában igaz a megállapítása. A baj egészen primitív okokból ered. Az osztrákok jó része már elfelejtette, milyen viszonyok voltak 1989 elôtt. Nem látják be, mennyire igaz az az alapvetô érvelés, hogy a nyitással Európa stabilabbá válik. Leragadnak a részproblémáknál. A másik, hogy sajátos félelmet tapasztalni: jönnek, és valamit elvesznek tôlünk. Munkát, gazdaságot stb. Ahelyett, hogy azt mondanák: ha belépnek, sokkal több lehetôség nyílik meg. Olcsóbb a tagság kiterjesztésével gondoskodni az életszínvonal emelésérôl, semmint olyan válságokat kezelni, amelyek azután egészen különbözô életszínvonalat eredményeznek. Emellett ez eddiginél sokkal határozottabban kell érvelni, miután a politika és a média sem él vele. Sajnos, ebben a vonatkozásban az osztrák sajtó igen kellemetlen tényezôvé vált, mivel mindig csak a negatív dolgokat ugratja ki. Nálunk nemigen tudják például, hogy Németország után a keleti szomszédok a legfôbb kereskedelmi partnereink. A megtermelt áruk egyötödét ezekbe az országokba exportáljuk, és ha nálunk kisebb a munkanélküliség, akkor azt a keleti nyitásnak köszönhetjük. Errôl senki sem ír. Ám ha odaátról felbukkan valamilyen bűnözô, akkor nyomban megállapítják, hogy „ahá, ez onnan jön”, és az egész ország fel van háborodva.
– Nekem az az érzésem, hogy ezen a területen a politika alaposan le van maradva, és helyi nagyságok, demagógok, populisták határozzák meg a közhangulatot, illetve a tempót.
– Ez igaz. Sajnos, a külpolitika nagymértékben belpolitikává vált, ami nem tesz jót neki. Mindig szem elôtt tartják a következô választások idôpontját, és megpróbálják az érzelmek felgerjesztésével növelni a szavazatok számát. Márpedig ez az alapvetô törekvések rovására megy. Az egyetlen lehetséges ellenszer, hogy felvilágosítással megpróbáljuk az ellenkezô hatást elérni. Nagyon örülök ezért, hogy az ORF-ben filmen mutatják be a szomszéd államokat, és igyekeznek eltávolodni az említett állásponttól. De az alapfelfogást illetôen, úgy érzem, kritikus ponthoz jutottunk.
– Ha kitágítjuk az optikát, azt látjuk, hogy a Nyugat csak félszívvel hajtja végre a belsô reformokat, amelyek pedig alapvetôek a bôvítéshez.
– Azt gondolom, hogy meglesznek a felvételek, csak azt nem tudom szavatolni, hogy 2004-ben. De 2005-ben, 2006-ban az elsôk – köztük bizonyosan Magyarország is – bent lesznek a szervezetben. De nem az a jó kifejezés, hogy „fél szívvel”. Szerintem a Nyugat politikájában az tükrözôdik, hogy nincs tisztában a csatlakozások alapvetô jelentôségével. Pedig a nyitásnak nincs alternatívája, éppen Európa érdekében. Másként ugyanis nincs esélyünk.
– Azt már említette valahol, hogy a kibôvített Európa igazi hívei a földrész keleti felében vannak.
– Mert ezek az országok megértették, hogy belépésük az egész kontinens számára létfontosságú. Látják a múltból, hogy Európa-ellenes az, ha Európát elválasztó vonalak szabdalják. Mi, itt a nyugati fertályon szerencsésebbek vagyunk, és nem tartjuk a folyamatot annyira sürgetônek, pedig pont ellenkezôleg kellene róla vélekednünk.
– Délkelet-Európa avatott ismerôjeként azt is kifejtette a térségrôl, hogy a Nyugat nem hajlandó lehatolni a problémák gyökeréig, megmarad a felszínen.
– Ez nagyon makacs hiba, amely a török birodalommal vívott küzdelem idejébôl származik. Goethénél utána lehet olvasni, hogy „Lent Törökországban, ahol a népek egymást verik”, amin a Balkánt értette. De egész sor becsmérlô idézetet lehet még felhozni. Churchill például azt mondta, hogy több történelmük van, mint amennyit meg tudnak emészteni. Vagy Bismarck: A Balkán számomra nem ér fel egy mecklenburgi katona egyetlen csepp vérével. És így tovább. Emellett arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a Nyugat egy sor hibát követett el. A határokat például Londonban, Berlinben, Párizsban, Bécsben, Szentpétervárott húzták, meg, a döntések ott születtek, nem az érintett államokban. És napjainkban is megvan még a hajlam, hogy leereszkedôen bánjanak Délkelet-Európával. Megfenyegetik a mutatóujjukkal, igyekeznek elmagyarázni neki, mit is csináljon. Nem tekintik nagykorúnak, amit nagyon fájlalok.
– Nem jelentkezik-e itt egy új elválasztó vonal, miután e térség lakóinak jó része nem keresztény, hanem muzulmán?
– Két elválasztó vonal létezik. Hallani azt a felfogást, hogy az unió csak addig mehet, ameddig a katolicizmus és a protestantizmus eljutott. A célpont ez esetben az ortodoxia. A másik elválasztó vonal az iszlámtól határolna el. Az elsô érvelés azért hamis, mert a görögök már benn ülnek a tizenötök között. Ami pedig az iszlámot illeti, aki korábban ismerte Boszniát, nem mondhatja, hogy az muzulmán állam lett volna, az emberek nagy többsége nem követett semmilyen hitet, azaz ez a vallás nem alkot lényeges erôt Európában. Összekeverik a helyzetet a Közel-Kelettel. Az iszlámmal inkább az a gond, hogy az e kultúrkörhöz tartozó emberek már rég nagy számban élnek a mi városainkban. Itt van némi félelem, ha valaki nem tud mit kezdeni ezzel a szituációval.
– Politikailag hol látja a legnagyobb gondokat a Balkánon?
– Macedóniában még nem stabilizálódott a helyzet. Koszovó akut válsággóc marad, amíg az ottani albánok nem kapják meg az önállóságot. Itt tapasztalni teljesen téves kiindulópontot is, amikor sokan arról beszélnek, hogy fennáll a Nagy-Albán Birodalom veszélye, holott a koszovói albánok nem akarnak az anyaországhoz tartozni, a macedóniai albánok nem kívánnak Koszovóba menni. Az ilyesmivel csak nálunk riogatnak. Ha megkérdezik az ottani embereket, egészen más kép kerekedik ki. A különbség az életszínvonalban jelentkezik. A legjobban Macedóniában megy az albánoknak, a koszovóiaknak már nem ennyire jó, míg a legszegényebbek Albániában az emberek. Ezért nem kívánkozik senki sem oda. Kisebb problémát jelent Montenegró, amelynek esetében a kiutat saját belsô döntéssel meg lehet találni. Emellett mindent el kell követnünk, hogy általában emeljük a régióban az életszínvonalat, amire már történtek lépések, de mehetne sokkal gyorsabban is a folyamat.
– Hogy értette azt, hogy a Balkánon túlságosan bebetonozták a határokat?
– Az elsô balkáni háború után, 1912-ben az akkori osztrák külügyminiszter kijelentette: Albániát és Koszovót közös államba kell egyesíteni. Szerbiára való tekintettel azonban más döntés született, és ennek máig isszuk a levét. A másik, hogy Koszovó ügyében nem tudunk dülôre jutni: kipróbálhatja-e a tartomány az önállóságot. Szóval sok esetben túlzottan leragadunk. A valóságban azonban nem az a tét, hogy megváltoztassuk-e, hanem hogy fokozatosan lebontsuk ezeket a határokat, ami persze csak nagyon lassan megy. Közös gazdasági teret kellene létrehozni, ami több, mint az egyszerű vámunió. Tovább kellene lépni, hogy felkészítsük ezeket az országokat az uniós tagságra.
– És mi legyen a kisebbségi problémákkal, továbbá hogyan lehetne megszabadulni a történelmi félelmektôl?
– Ha a határok elvesztik a mai jelentôségüket, elhalványul a nemzetiségi kérdés is. Ezt láthatjuk Dél-Tirol példáján. A változásoknak köszönhetôen semmi gond nincs az Ausztriában élô szlovénokkal, horvátokkal. Az elôítéletek ügyében az iskolától, a tankönyvektôl kell kiindulni. Tagja vagyok egy alapítványnak, amely egyik programja keretében történelemkönyveket elemez, és azt kell mondanom: sokkoló, ami ezekben a művekben áll. Az elôítéleteket inkább fokozzák, nemhogy oszlatnák. Egyszóval sokáig fog tartani, amíg kiadhatunk egy egységes európai történelemkönyvet. De már az is sokat segít, ha a különbözô szakkönyvekben utána lehet olvasni az eltérô szempontoknak.
– A szeptember 11-i merénylet után az egész világon megváltozott a helyzet. Azt hiszem, ez vonatkozik a régiónkra is.
– Hogyne. Mégpedig abban az értelemben, hogy az együttműködés szükségessége még nyilvánvalóbb lett. A terrorizmust, a bűnözést és az ilyen dolgokat csakis összefogással lehet legyűrni. A másik, hogy Európa – összekötô kapocsként – kulcsszerephez jut, részben Oroszország, részben – ami még fontosabb – a Közel-Kelet felé. A lehetôség mindenképpen megvan a hídépítésre, a kérdés csak az, hogy élni tudunk-e vele.
– Azt olvastam az ön egyik írásában, hogy a térség számára rendkívül fontos lenne felismerni, hogy a hatalom szolgálatot jelent.
– Itt természetesen még mindig a kommunizmus utóhatásáról van szó. Kritikus vagyok mindennel szemben, amit kizárólagosságnak szoktam nevezni. Nemcsak a kommunizmus részérôl, hanem más oldalról is, mivel az a totalitarizmushoz vezet. És azt hiszem, hogy a politikának be kell látnia, hogy szolgálatot teljesít, ám ez nehéz a kommunista idôk után. Ehhez ki kell képezni egy új politikusgenerációt. A népfelség, a polgár szuverenitása nem megy máról holnapra. Ezt Ausztria pontosan tudja, hiszen csak az idôk során tanulta meg, mi a demokrácia. A demokráciát bele lehet fogalmazni az alkotmányba, de hogy megéljék, nos, ahhoz idô kell.
– És mi van az éthosszal?
– Ez ügyben kritikus ponthoz értünk. És lehet, hogy szeptember 11-e kedvezô hatást gyakorol a dolgok menetére. Érdeklôdéssel figyeltem a merénylet utáni reakciókat, és azt látom, hogy Isten újból szerephez jut. Az ember szemmel láthatólag rendet keres, amikor tanácstalanná válik. Szerintem ezt az esélyt ki kell használni. Ezt nem csinálhatja egyedül a politika, az amúgy is csak keveset tehet. Szerintem itt nagy szerephez jutnak a művészek, az egyházak, a tudomány képviselôi, a nevelôk.
– Nézze, nem akarok hízelegni, de nekem imponál az ön nyíltsága. Hogy nem taktikázik, nem bújik el semmitmondó nyilatkozatok mögé. Azt is tudom persze, hogy állami tisztséget nem visel, ami azért megkönnyíti a dolgát. De a politikusoknak nem ezt az utat kellene követniük, hogy jobb képet alakítsanak ki magukról a közvéleményben?
– A válaszom: igen. De hozzáteszem, hogy ha nem így tesznek, akkor eljátsszák a hitelük egy részét. Így áll a helyzet. Reméljük, felnô egy politikusnemzedék, amely felfogja ezt. Valószínűleg meg kell próbálni feltenni a helyes kérdéseket, és rábírni a politikát, hogy válaszokat adjon azokra.
– Apropó. Politikusként melyek voltak az ön pályafutásának legfontosabb állomásai?
– Nagyon sokat számítanak a Bécsben, alpolgármesterként eltöltött évek, mivel a helyi politika mindig kapcsolatban áll a polgárokkal. Nagyon élveztem, hogy az emberekkel közösen próbáltunk jobb feltételeket teremteni a számukra. A másik, amire szívesen emlékszem viszsza, a tudományügyi miniszter posztja. A harmadik, ez idôben nem határozható meg pontosan, az az, hogy 1989 elôtt alkalmam volt segíteni az ellenzékieknek, majd a fordulatot követôen kapcsolatokat létesíteni a közép- és kelet-európai térségben.
– Honnan fakad ez a szenvedély a régió iránt?
– Több tényezô együtthatásából. Elôször is mivel ezt tanultam a szüleimtôl és a nagyszüleimtôl. A másik – ezt hosszú lenne elmesélni, de a lényeg az, hogy a Varsói Szerzôdés csapatainak bevonulása után Prágában voltam. Ott értettem meg, milyen könnyű politikusnak lenni egy nyugati országban, és mennyire nehéz a polgári szabadságjogokért és a demokráciáért fellépni egy totalitárius rendszerben. Márpedig a szomszédságunkban pontosan ilyen rezsimek uralkodtak. Feladatomnak tekintettem, hogy segítsek az érintett embereknek, hogy megôrizhessék a bátorságukat. Rögtön hozzá kell tennem azonban: nem számítottam arra, hogy még életemben összedôl a szovjet tömb, a Varsói Szerzôdés. Ennek megfelelôen voltam meglepett és boldog 1989-ben, miután most megnyílt a lehetôség, hogy új Európát építsünk.
– Hát, ami azt illeti, Ausztriában, de nyugaton másutt sem mondhatja el magáról sok politikus, hogy a térségben a kapcsolatok ilyen sűrű hálóját hozta létre, mint ön.
– Ez azért van így, mert 1967-tôl kezdtem ezt a munkát – részben a véletlen folytán – elôször Csehországban, illetve azon belül Prágában, majd következett Lengyelország, Magyarország, Szerbia, módszeresen, mert lenyűgözött a feladat. Utána, 1989-tôl pedig kézenfekvô volt, hogy ebben az irányban menjek tovább. Ehhez idônként hivatalos megbízatást is kaptam, hiszen az osztrák kormány uniós bôvítési biztosa vagyok, ellátom a koordinátori szerepkört a Délkelet-európai Együttműködési Kezdeményezésben. Ez utóbbiban az amerikaiak jóvoltából azon próbálkozom, hogy a stabilitási paktumba bevigyem a magunk tapasztalatait. Végül pedig, miután kiváltam a kormányból, átvettem a régóta létezô Délkelet-Európa, illetve Duna-medence Intézet vezetését. Tehát szinte készen kaptam az adottságokat, amelyekre támaszkodva még jobban kialakíthattam a személyes kontaktusokat.
– Hadd tegyem fel közbevetôleg a kérdést: nagyon csalódott volt, amikor fel kellett adnia az alkancellár tisztségét?
– Nem. Eléggé ismerem saját magamat, biztosan nem voltam könnyű ember a saját pártom részére. Megvannak a magam nézetei, és meglehetôsen ellentmondásos körülmények között választottak meg. Nálunk ritkán fordul elô, hogy két jelölt indul. Én 57 százalékot kaptam, és ez eleve magában hordozta, hogy a vereséget szenvedett tábor lesi, mikor adódik az alkalom, hogy félrerakjanak az útból. De nem voltam kiábrándult. Elértem a politikában mindent, ami lehetséges volt. És most nagyon megtisztelô tisztségeim vannak, amelyeket nem tölthetnék be, ha nem szereztem volna meg hozzájuk a kellô tapasztalatot és ismereteket.
Szelestey Lajos

Copyright© Európai Utas-2001