AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

Végel László
EGY ELMULASZTOTT ALKALOM:
SZERBIA TRAGÉDIÁJA

Úgy tűnik, Szerbiában a nyolcvanas évektôl kezdôdôen a Közép-Európa-kérdés a tabutémák közé került. Ebben az idôszakban hol Anglia, hol Franciaország, de idônként még az USA is nagyobb rokonszenvet élvezett, mint a közönséges szitokszóvá váló Közép-Európa. Igaz, elôtte sem volt az érdeklôdés középpontjában, ami arra figyelmeztet, hogy folyamatos tartózkodás mutatkozott e régió iránt. Magától értetôdô tehát, hogy a jugoszláv konfliktus kezdetén a hasonló jellegű szlovén vagy horvát kezdeményezéseket Belgrádból gyanakodva figyelték. Nem volt ez mindig politikai jellegű, sokszor inkább a kulturális elzárkózás jellemezte, ami még inkább igazolja a feltételezést, hogy civilizációs tünetrôl és ellentmondásról van szó. A szerbiai értelmiség a hetvenes évek élénk kapcsolatai ellenére nem kapcsolódott be a közép-európai ellenzéki értelmiségi mozgalmakba abban az értelemben, hogy a közös közép-európai örökségre hivatkozott volna. Mindez azt mutatja, hogy a tartózkodásnak a politikán túlmutató mélyebb gyökere van, amely meghatározta az uralkodó vélekedéseket, amelyek szerint Szerbiát civilizációs okok folytán közösítették ki az európai térségbôl, tehát valójában a kommunizmus utáni katolikus elôretörés áldozata lett. Ezt a vádat a legrangosabb értelmiségiek fogalmazták meg.

Közép-Európával szemben

A vád azért is paradox, mert Szerbia – habár történelme folyamán mélyen a balkáni történésekbe ágyazódott – éppen a XX. században, pontosabban a versailles-i békeszerzôdés után, meghatározó módon nyugati legitimitással lépett be a közép-európai problémavilágba. A XX. században nem akad még európai állam, amelyik nagyhatalmi akarattal ilyesféle nagy esélyt nyert, mint a Szerb Királyság 1918-ban. Bizonyos korszakokban kiválóan tudott élni elônyével, fôleg a második világháború után, amikor a jaltai alkunak köszönhetôen az erôteljes modernizációs trendek egyszeriben a régió elôremutató paradigmájává tették. Ez azonban Szerbiában elmélyítette a hagyomány és a modernizáció közötti szakadékot, a felülrôl irányított kommunista modernizációból ellenállhatatlan erôvel ugyancsak felülrôl irányított antimodernizáció lett. Így került Szerbia az ezredfordulón az 1918-ban egyszer már feltérképezett válaszút elé.
Szerbia a XIX. században elsôsorban balkáni ország volt, 1918-cal kezdôdôen azonban közép-európai ország (is) lett. A roppant nagy, mondjuk így: történelmi fordulópont dilemmája az volt, hogy Szerbia fel tudja-e dolgozni ezt a változást. Képes lesz-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket kivívott magának? Képes lesz-e balkáni identitását ötvözni a közép-európaival?
A közelmúlt balkáni háborúinak elemzésekor ez a kérdés alig vetôdött fel, mert az elemzôk nem akarták tudomásul venni, hogy Jugoszlávia felbomlása mélyen beágyazódott annak megszületésébe. A külföldi analitikusok MiloŠsevi´c nacionalista elitjére hárították a felelôsséget, a hazai rendszerbírálók pedig Milosevi´c bolsevista elitjére, a titoizmusra, továbbá a Nyugat bomlasztó szándékára helyezték a hangsúlyt.1 Csak újabban születnek szórványos, ám nem lebecsülendô kísérletek, amelyek Szerbia drámáját, s vele együtt Jugoszlávia felbomlását közép-európai perspektívákból értelmezik. E szempontok érvényesítésével vonják le azokat a tanulságokat, amelyek felhasználhatóak lesznek a XXI. századi Szerbia további útjának feltérképezésére.
Ennek függvényében a Helsinki Bizottság kiadványa, az El nem sajátított lecke2 fontos kísérletet képvisel. A kiadvány bevezetô írásának szerzôje, Charles Ingroa a daytoni egyezmény után, vagyis 1996-ban Közép-Európa sajátosságainak figyelembevételével vázolja fel a térség problémáit, ebbe helyezi bele Szerbia dilemmáit is. A kiadvány másik tanulmánya,3 Lazar Vrkati´cé pedig arra helyezi a hangsúlyt, hogy melyek azok az eszmetörténeti tényezôk, amelyek ellehetetlenítették a szerbiai esélyeket, s ma is gátat képeznek minden változás elôtt.
Ingroa a versailles-i békeszerzôdést Közép-Európa szempontjából a legszerencsétlenebb megoldásnak tartja, amely nemcsak egy újabb világháborút robbantott ki, hanem a nemzetállamok kialakításával balkanizálta az egész térséget. Nemcsak a régi konfliktusokat nem oldotta meg, hanem újakat is teremtett, növelte az etnikai feszültségeket, kilátástalanabbá tette a térség kisebbségeinek helyzetét. Úgy véli, hogy sokkal távlatosabb megoldást jelentett volna az itteni kis népek konföderatív államba való tömörítése, vagyis a Monarchia „konföderalizálása”. Ezt az elmulasztott fejlôdésszakaszt nem lehet megkerülni, s Ingroa úgy látja, hogy a balkáni és a közép-európai országoknak kisebb vagy nagyobb szövetségekbe kell tömörülniük. Természetesen rákérdezhetünk arra, hogy az új európai egyesülés küszöbén mennyire idôszerűek Ingroa elvárásai, annál is inkább, mert a rendszerváltást sikeresen lebonyolító országok közül többen máris az EU-kapu elôtt várakoznak, eszük ágában sincs tehát múltjuk traumatikus történelmi-szerkezeti problémáival veszôdni. Hovatovább azt is tudomásul kell vennünk, hogy a régió országaiban a tíz évvel ezelôtti Közép-Európával kapcsolatos érdeklôdés és várakozás alaposan megcsappant, ez történt még a kulturális életben is, amely legjobban ôrizte a közös emlékezetet. Mintha a purgatóriumba senki sem akarna belépni, hanem egyenesen a mennyországba kívánna betörni. Ez az út nem irreális, ám nem jelenti azt is, hogy annak egyik-másik szakaszát meg kellene kerülni. Ingroával egyetemben úgy véljük, hogy az európai út és a közép-európai út nincs ellentétben egymással, elkerülhetetlenül felbukkannak bennük bizonyos átfedések és természetesen sajátosságok is, amibôl az következik, hogy az európai utat csakis a közép-európai útszakaszok révén lehet megtenni. A nagy ugrás ugyan végrehajtható, de következményeivel számolni kell. Erre Szerbia a legjobb bizonyíték.
Szerbia XX. századi drámája az volt, hogy nem sikerült ezt az ötvözetet megteremteni. A kettôsség feszültséget szült, de nem tudott valamiféle közös nevezôre jutni. Kialakult a modern Szerbia politikai prekoncepciója, amely egyre nagyobb feszültségbe került a hagyományos és valóságos Szerbiával. Lazar Vrkati´c elemzése a kudarc okait boncolgatja. Szerinte Szerbia elsôsorban azért nem tudott közép-európai esélyeivel élni, mert nem volt képes alkalmazkodni azokhoz a lehetôségekhez, amelyeket a versailles-i béke felkínált neki, ami azzal járt, hogy Szerbia Jugoszláviát a Közép-Európa-gondolattal szemben kívánta létrehozni. Úgy kívánta megalkotni az új államot, hogy közben maga nem alkalmazkodott hozzá, ezért mindent elveszített. Ha alkalmazkodott volna, akkor saját társadalmának jelentôsége révén kamatoztathatta volna új tôkéjét. Vrkati´c mindezért a szerb konzervativizmust hibáztatja, amely elmélyítette a szerb nemzeten belüli kettôsséget: egyrészt a szerb nemzetnek a szerb államon kívüli polgári kultúráját – ez esetben fôleg Vajdaságra gondol –, másrészt a „történelmi Szerbia” nemzetpolitikai hagyományát.
Ez a következtetés igen logikusnak tűnik, s valójában a Versailles utáni Szerbia legfájdalmasabb kérdésére tapint rá. Az uralkodó diskurzus ugyanis arra törekedett, hogy az újonnan csatolt részeket kiszakítsa Közép-Európából, s nem arra, hogy általuk maga is csatlakozzék hozzá. Ezt a szemléletet képviseli a legtekintélyesebb szerb történészek egyike, Milorad EkmedŠzi´c, aki már 1969-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáról szóló zágrábi tanácskozáson a szerb nemzet történetét a Szerbia által létrehozott Jugoszlávia és a Közép-Európa-gondolat egymással kibékíthetetlen ellentéteként írta le.4 Ez, írta, kiderül már az elsô világháború befejezése elôtt, amikor Nikola PaŠsi´c, a vezetô szerb politikus szembekerült azzal az amerikai tervezettel, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát nem szétverni kell, hanem modernizálni és kibôvíteni. A modernizáción elsôsorban a föderalizációt értette. Az amerikaiak szerint ugyanis a közép-európai és a balkáni térségben létrejövô új nemzetállamok veszélyt jelentenek az európaai békére.

Nagy-Szerbia mint polgári alternatíva

Wilson feladta a tervét, egyrészt az angolok és fôleg a franciák nyomására, akik attól tartottak, hogy a rekonstruált Monarchia is Németország szövetségesévé válik. A közbejött bolsevik forradalom pedig akkora ismeretlent jelentett a Nyugat számára, hogy a továbbiakban nem mertek kockáztatni a Monarchiával. A Monarchia uralma alól szabaduló kis népek nyomása is igen erôs volt, ezenkívül a különbözô hadbalépési ígéretek is akadályt jelentettek.
Nikola PaŠsi´c ezeket az ismert ellenérveket sorakoztatta fel az amerikai diplomácia elôtt, amely nagy gyanakvással fogadta a jugoszláv egyesülés eszméjét. PaŠsi´c külön hangsúlyozta, hogy a Balkánon csak az erôs Jugoszlávia ellensúlyozza a német befolyást. EkmedŠzi´c szerint a wilsoni politika következetes megvalósulása a legnagyobb csapást jelentette volna Szerbiára, így tehát érthetô, hogy az amerikai elnök beszéde után a szerb politikusok között valóságos pánik tört ki, három miniszter azonnal benyújtotta a lemondását, amit csak PaŠsi´c hosszas rábeszélése után vontak vissza. Az amerikai terv azonban végsô fokon engedményre ösztökélte PaŠsi´cot, aki a föderatív Jugoszlávia megalkotásába is belenyugodott volna. Erre nem került sor, mintegy huszonöt év múlva a kommunisták fogadták el. PaŠsi´c nem kényszerült rá a „végzetes kompromisszumra”, mert Wilson Közép-Európa-tervébôl nem lett semmi, tehát a föderatív Jugoszlávia is lekerült a napirendrôl. EkmedŠzi´c a föderatív Jugoszláviát – PaŠsi´c nyomán – kényszernek tartotta. Ez a koncepció a kilencvenes években erôtejesen újjáéledt.
Hogy miért jelentette a wilsoni terv Szerbiára a legnagyobb csapást, azt EkmedŠzi´c egy késôbbi, 1991-ben írt tanulmányában fejtette ki részletesen. PaŠsi´c Szerbia és a Közép-Európa konfliktusát GaraŠsanin elhíresült NaŠcertanijájának (Tervezet) elemzésével kezdi. Az 1830-ban írott, kezdetben titkos dokumentum a szerb nemzeti célokat az összes idegen államban élô szerbek egy államban való tömörítésében határozta meg. Akkor már viszont nem az Ottomán Birodalom képezte a legfôbb akadályt az egyesülés elôtt, hanem a Monarchia. Ennek szellemében EkmedŠzi´c nevezetes tanulmánya leszögezi, hogy a szerb nemzet sohasem mondhat le arról, hogy egy államban éljen; vagy egy külön szerb állam keretében, vagy pedig Jugoszlávia keretében. Az utóbbi alatt akkor már a Szlovénia és Horvátország elszakadása utáni maradék Jugoszláviát értette, azzal a megszorítással, hogy Horvátország szerbek által lakott részei ehhez a Jugoszláviához tartozzanak. E terv megvalósulásának a legnagyobb akadálya a Közép-Európa-gondolat volt, egészen pontosan: a katolikus Közép-Európa, amelyet az elmúlt évszázadokra nézve a szerb nemzet legnagyobb ellenségének nevezett. Szerinte a „katolikus szecesszionizmus” képviseli a szerb nemzet földarabolásának s Jugoszlávia szétbomlasztásának a tényezôjét.
Vrkati´c részletesen elemzi ennek a politikai filozófiának a buktatóit. Úgy véli, hogy a szerbiai politikai konzervativizmus valójában a szerb nemzeti célok szolgálatába állította a versailles-i Jugoszláviát, ami a többi nemzeti közösség ellenkezését váltotta ki, olyképpen is, hogy körében is létrehozta ugyanazt a politikai konzervativizmust, amely kísértetiesen végigvonul a szerb nemzet történetén Jugoszlávia megalakulásától kezdve egészen Jugoszlávia széthullásáig, vagy még pontosabban a NaŠcertanijától a Szerb Tudományos Akadémia nevezetes Memorandumáig. S ma is eleven, amikor a feltételek megváltoztak. Ennek a konzervativizmusnak az ismertetôjegye az erôsen központosított állam, a félelem a föderalista és a konföderalista eszméktôl, s tegyük hozzá: Közép-Európától. Ilyen értelemben a titoizmus saját korlátaival egyetemben radikális szakítást jelentett ezzel a hagyománnyal.
A polgárosodás jellegét azonban mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy GaraŠsanin programját – Latinka Perovi´c5 kutatásaiból tudjuk – egy igen csonka polgári réteg tűzte zászlajára. A Nagy-Szerbia tehát a polgárosodás eszméje! Ezt a polgári réteget az állami értelmiségiek, a tisztviselôk testesítették meg. A szocialista eszmék kezdetben nem ezen a nyomvonalon fogalmazódtak meg, hiszen Svetozar Markovi´c eleinte a konföderatív megoldások híve volt és a Nagy-Szerbia ellenzôje, de mivel munkásosztály ugyanúgy nem létezett, miként polgárság sem, végül is a szocialista örökséget a szerb narodnjik mozgalom, vagyis a populista Radikális Párt sajátította ki. Ez ugyancsak a Nagy-Szerbia koncepcióját fogadta el – de modernizáció nélkül. A polgári irányzat a modernizáció elfogadása révén vált nacionalistává, a populista pedig a modernizáció elutasítása árán jutott a nacionalista konklúzióhoz. Igazi alternatíva tehát nem volt.
Ezért várta Szerbia 1918-at felkészületlenül. A kétféle nacionalizmus idônként párhuzamosan egzisztált egymás mellett, idônként pedig egymással szembekerülve a polgárháború szélére sodorta Szerbiát, az egyik a másikkal vitázva nem tudott megnyugtató választ találni a szerb társadalom kérdéseire. Így történhetett meg, hogy a kommunista modernizáció a nyolcvanas évekre a Nagy-Szerbia vágyképét elevenítette fel, a populizmusba torkolló nacionalizmus pedig Szerbia legnagyobb katasztrófájának Jugoszláviát nevezte, s végzetes hibának tartotta, hogy Szerbia belement a Nyugat játékába, vagyis elfogadta a jugoszláv államot,6 ahelyett hogy Nagy-Szerbiát alkotta volna meg az elsô világháborút követô nagyon kedvezô idôszakban.
Jugoszlávia tehát azoknak az erôknek köszönheti szétesését, amelyek létrehozták. Szerbia tehát magára maradt az elsô világháború utáni dilemmákkal. A XXI. században kell tehát megoldania mindazokat a problémákat, amelyeket a XX-ban elmulasztott.

Copyright© Európai Utas-2001