AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

Romsics Ignác
A HABSBURG BIRODALOM
FÖDERALIZÁLÁSI TERVEI

Az Osztrák–Magyar Monarchia XIX. század középi közel 40 milliós népessége vallási szempontból 7, nyelvi-etnikai szempontból pedig 12 nagy csoportra oszlott. A nyelvi-etnikai csoportok közül ismeretes módon egyetlenegy sem alkotott abszolút többséget. Legtöbben, mintegy 7–8 millióan a németek voltak, de az ô arányuk is alig haladta meg a 20 százalékot. A birodalom nagy kérdése a XVIII. század végétôl az volt, hogy melyik az a kormányzati forma és közigazgatási struktúra, amelynek keretében ez a heterogén népesség optimálisan irányítható, és amely egyben a tucatnyi etnikai csoport számára is elfogadható. A XVIII. század végétôl, amikor a modern nacionalizmus a térségben is terjedni kezdett, 1918-ig, amikor a Monarchia elemeire hullott, erre nézve nagyon sok, félszáznál is több elképzelés, tervezet látott napvilágot. Ezek többsége a birodalom valamiféle föderalizálásában látta a megoldást. Elôadásunkban ezeket a föderalizálási elképzeléseket tekintjük át.

Frantisek Palacky emlékére készült érme

A Habsburg Birodalom föderalizálásának elsô programját nem – mint gyakran olvasható – a cseh FrantiŠsek Palack´y (1798–1876) vagy valamely szláv kortársa, hanem a magyar Wesselényi Miklós (1796–1850) dolgozta ki. Magyarul 1843-ban, németül pedig 1844-ben megjelent munkájában (Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében) az erdélyi báró ugyanis nemcsak társadalmi reformokra, hanem a birodalom államszerkezetének és nemzetiségpolitikájának a módosítására is javaslatot tett. Wesselényi a Monarchia szláv népeinek nemzeti ébredését, a pánszláv törekvéseket, az orthodox hit összetartó erejét, s az ezekkel manipuláló orosz expanzionizmus kialakulását egyaránt érzékelte. A birodalom szláv népei és az orosz nacionalizmus szétválasztása érdekében ezért a szlávok „helyes és méltányos” követeléseinek teljesítését, valamint annak nyilvánvalóvá tételét ajánlotta, hogy „mi szlávokat sem nem gyűlöljük, sem meg nem vetjük, sôt rokon érzettel óhajtjuk ôket, mint testvéreinket ölelni”. „Álladalmi szövetsége”, amellyel a bécsi centralizmust felváltani kívánta, négy egységbôl állt volna: német „alkotmányos test” a szlovének lakta tartományokkal együtt, Cseh- és Morvaország, Galícia „tisztán lengyel tartományként”, Lombardia és Isztria olasz része s végül a Magyar Királyság Horvát-Szlavóniával, sôt Dalmáciával együtt. Az ilyen módon átalakított Monarchiához szoros szövetségi szálakkal, de független államként kapcsolódott volna „Oláhország és Moldva” egy francia eredetű uralkodóval az élén, valamint egy bolgár–bosnyák–szerb „szláv vagy illyr királyság” az osztrák uralkodóház egyik tagjával a trónján. „Ha Ausztria ily saját nemzetiségeken alapult országokból s nemzetekbôl álló s rokon érdekek s közös uralkodójuk iránti buzgóság által anyagilag s szellemileg összeforrott alkotmányos hatalom lenne – vélte a báró – azon keblébeni sok idegen elem, mely most egymással s vele ellenségesen áll szembe s mely közt van, mi veszéllyel fenyegeti – biztos frigyesévé s ereje mindannyi tényezôjévé válnék. Az orosz befolyás szláv népességére megszűnnék, mert attól nem volna többé mit reménylniök, s alkotmányos állásukban oly áldást bírnának, mit azon korlátlan hatalomtól nem várhatnának.”
Wesselényi reformjavaslata azonban nemcsak azért érdemel figyelmet, mert elsôként vetette fel a Monarchia föderalizálásának szükségességét, hanem azért is, mert minden kiválósága ellenére pontosan tükrözte a XIX. századi magyar nemzeti és nemzetiségpolitikai gondolkodás árnyoldalait. Bár az olaszok, a lengyelek és a csehek egyenjogúságát a németekkel és a magyarokkal a báró elismerte, sôt a „polgári léttel bíró” horvátok Magyarországon, a szlovének Ausztrián, s a szászok Erdélyen belüli különleges jogállásának a biztosítását is támogatta, nagyvonalúsága ezen a ponton véget ért, s a többi nemzetiség politikai entitásként való megkülönböztetését, területi különállását vagy akár csak nyelvük használatát a közigazgatásban megengedhetetlennek tartotta, s ezeket egy „lázas agy vagy vétkes vágy szüleményének” nevezte. Különösképpen ellenezte az ilyen lépéseket a történelmi magyar állam határain belül, amelynek népei közül egyedül a magyart fogadta el „államalkotónak”, „polgári alkotmányunk s államunk fenntartására” alkalmasnak. A nemzetiségi nyelvek használatát – kivéve a horvátot – ezért csak olyan mértékben tartotta megengedhetônek, hogy „azáltal a magyar nyelv terjesztése s mindenki általi megtanulása… ne gátoltassék”.

Wesselényi Miklós és Ljudovit Gaj

Törvényhozásban és igazgatásban egy országon belül, szögezte le, „több nyelv nem létezhetik”.
Wesselényi politikai elemzésének és jövôképének másik gyenge pontja, hogy az orosz-pánszláv veszélytôl eltérôen a németség részérôl várható expanzív törekvéseket nem sejtette meg, s németség és magyarság között problémamentes jövôbeli kapcsolatot feltételezett. „Magyarhon s a magyar nemzet – vélte – védbástyája lehet Némethonnak s Európának az orosz hatalom ellen”, s ezért Európának, de különösen a németségnek „szoros érdekében fekszik Magyarhon fenntartása s erôsödése”.1
A Habsburg Birodalom államszerkezeti reformjára vonatkozó azon elképzeléseket, amelyek Wesselényi javaslatán túllépve a szlávok egyenjogúságát hangoztatták és perspektivikusan a birodalom szláv irányítás alá helyezésében gondolkodtak, összefoglalóan ausztroszlávizmusnak nevezzük. Az ausztroszlávizmus elsô képviselôje – bár konkrét föderalizálási terv nem fűzôdik a nevéhez – a szlovén Bartholomeus Kopitar (1780–1844) volt. A bécsi udvari könyvtáros ugyanabból indult ki, mint Wesselényi: reális veszélyként fogta fel az orosz-pánszláv expanziót, és a Habsburg Birodalom új, történelmi missziójának tartotta ennek feltartóztatását. Annak megválaszolásában azonban, hogy a birodalom hogyan felelhetne meg ennek a feladatának, eltért felfogása a magyar arisztokratáétól. Német– magyar–olasz–cseh–lengyel pentarchia helyett a birodalom numerikus többségét alkotó szlávok befolyásának növelését, s annak érdekében, hogy ez zökkenômentesebb lehessen, az orthodox népek önkéntes katolizálását javasolta.2
Az 1840-es évek elsô felében megjelent az ausztroszlávizmus a cseh politikai irodalomban, mindenekelôtt Karel Havlicek (1821– 1856) publicisztikájában. „Az osztrák Monarchia – írta a cseh zsurnalizmus elsô nagy alakja 1846-ban – a legjobb garancia az illyrek és a mi nemzetiségünk megtartására, s minél nagyobbra nô az Osztrák Császárság hatalma, annál biztosabb lesz a mi nemzetiségünk helyzete.”3

   Kép: Jellasics horvát bán
A Habsburg Birodalom átalakítását célzó föderatív elképzelések harmadik 1848 elôtti típusa, amelyet nagyhorvát gondolatnak vagy – kissé történelmietlenül, hiszen az osztrák–magyar dualizmus csak késôbb alakult ki – horvát trializmusnak is szokás nevezni, az illyrizmus egyik válfajaként definiálható. Az illyrizmus eredendôen nem a Monarchia strukturális reformjára, hanem az összes délszláv nép Monarchián kívüli egyesítésére törekedett orosz, illetve orosz–szerb támogatással. Ezzel párhuzamosan kialakult azonban a délszláv egységtörekvéseknek egy olyan ága is, amely a Monarchián belül, horvát vezetéssel képzelte el a délszlávok egy részének, fôleg a katolikusoknak az egyesítését. Ennek elsô komolyan vehetô programját gróf Janko Draskovic (1770– 1856) publikálta 1832-ben. Draskovic elképzelése szerint elôször Horvát-Szlavónia és Dalmácia egyesülésének kellett volna bekövetkezni (Háromegy Királyság). A második lépés a Határôrvidék és Fiume horvát ellenôrzés alá helyezése, a harmadik pedig Szlovénia és Bosznia csatlakozása lett volna. S végül az utolsó: Illíria, azaz a Nagy-Horvát Királyság megalapítása a Monarchián belül.4 Az 1840-es évek elejére a horvát vezetô körökben ez az irányzat jelentôs teret nyert. Mint reálpolitikai célkitűzést 1842–43-tól lényegében maga Gaj, az illyrizmus alapító atyja is elfogadta, noha a Monarchián kívüli nagy délszláv állam koncepcióját teljesen nem adta fel, s titkos orosz és szerb kapcsolatait továbbra is fenntartotta.5
Az 1848–49-es forradalmi idôszak a Monarcia föderalizálásának és ezzel összefüggésben az ausztroszlávizmus továbbfejlôdésének a szempontjából egyaránt különleges jelentôséggel bírt. A megrendült birodalmi keretek és társadalmi rend a Monarchia legtöbb népcsoportjának, s ezen belül még a különbözô politikai irányzatoknak a képviselôit is igen sok „válságmenedzselô’, rövidebb vagy hosszabb távú megoldásokat kínáló program kidolgozására indították.
A jeles cseh történész és politikus, Frantisek Palacky (1798–1876) tevékenysége a föderalizmus és az ausztroszlávizmus szempontjából egyaránt kitüntetett figyelmet érdemel. Ô volt az, aki az ausztroszlávizmusnak új és maradandó értelmet adva nemcsak az orosz-pánszlávizmus, hanem a pángermanizmus és a nagynémet Mitteluropa-tervek elleni védekezést is a Habsburg Birodalom feladatává kívánta tenni. A frankfurti német nemzetgyűléshez intézett 1848. április 11-i válaszlevelében klasszikus érvénnyel fejtette ki, hogy az Orosz Birodalomtól nyugatra élô, származás, nyelv, történelem és szokások tekintetében egyaránt olyannyira különbözô Duna-menti szlávok, románok, magyarok és németek külön-külön valamennyien gyengék ahhoz, hogy sikeresen ellenálljanak az ôket Keletrôl és Nyugatról egyaránt fenyegetô hódító törekvéseknek, s hogy erre csak akkor lesznek képesek, ha ellentéteiket félretéve egymással szoros szövetségre lépnek. Ezen együttműködés kereteinek a biztosítása – írta – az „Osztrák Császárság” történelmi feladata, amelyet, „ha nem létezne már régóta”, akkor „Európa és az emberiség érdekében éppen ezért minél elôbb létre kellene hozni”.6
A németellenes tartalommal kiegészített ausztroszlávizmus persze korántsem tekinthetô puszta altruizmusnak. A pángermán törekvésekkel való szembefordulás és a Monarchián belüli szlávok szolidaritásának erôsítése ugyanis a legteljesebb mértékben fedte a cseh nemzeti érdeket Ausztriában – világított rá a cseh ausztroszlávizmus ezen vonására egyik 1848. márciusi cikkében maga Havlícek – „együtt vagyunk szláv testvéreinkkel, az illyrekkel és a lengyelekkel, s nekünk itt mindig természetes túlsúlyunk lesz, míg a Német Szövetségben egy jelentéktelen, a németek által elborított és hanyatlásra ítélt toldalék lennénk. Ausztriának egy teljesen önálló és teljesen független erôs császárságnak kell lennie, amelyben mi szlávok végre dicsôséget szerezhetünk magunknak.”7
E gondolatok, s konkrétan a frankfurti nemzetgyűlés azon indítványa elleni tiltakozás jegyében, amely a Monarchia összes örökös tartományát, tehát a cseh-morva területeket is a német birodalomba kívánta olvasztani, hívta össze Palack´y az úgynevezett elsô szláv kongresszust, amely 1848. május 31-én kezdte meg tanácskozásait Prágában. A kongresszus 340 küldötte sok szempontból természetesen igen különbözô nézeteket képviselt. Abban azonban túlnyomó többségük egyetértett, s az Európa népeihez, illetve Ferdinánd császárhoz intézett kiáltványaikban ezt hangsúlyozták is, hogy ebben a föderációban a szláv népeknek ugyanolyan jogokat kell élvezniük, mint a németeknek és a magyaroknak.8

A föderalizmus lehetséges konkrét formáiról a forradalmi idôszak néhány hónapja alatt igen sok elképzelés látott napvilágot. Maga Palacky három tervezetet is közzétett. 1848. szeptemberi javaslatában – a hagyományos cseh állapotnak megfelelôen és Wesselényi elképzeléséhez hasonlóan – még a történeti, s nem a nemzetiségi elvet vette alapul. Magyarországot nem számítva, amelynek különállását elismerte, így négy nagy politikai-adminisztratív egység kialakítását javasolta. Ezek a következôk voltak: Német-Ausztria, Csehország Morvaországgal és Sziléziával együtt, de Szlovákia nélkül, Lengyelország, azaz Galícia és Bukovina, valamint a dalmát és szlovén területek Illyria néven. Wesselényi elképzelésétôl ez a terv két lényeges pontban tért el: abban, hogy a szlovén területeket elválasztotta Ausztriától, és Dalmáciával együtt külön egységnek ismerte el ôket, valamint abban, hogy az olasz szeparatizmus sikerét feltételezve olasz tagállammal nem számolt. Az ugyancsak csehországi, de német Ludwig von Löhner (1812–1852) néhány héttel késôbbi tervezetének az alapja Palack´y tervezetéhez hasonlóan a történetiség volt. A kettô közötti különbség abban állt, hogy Dél-Tirol, Isztria és Dalmácia összevonásával Löhner egy ötödik, olasz nemzeti egység létrehozását is tervbe vette.
1848 ôszén, ugyanazokban a hetekben, amikor Palack´y és Löhner a maguk történeti elvű reformelképzeléseiket közzétették, a birodalom elsô olyan föderációs terve is megszületett, amely a történeti államkereteket felbontva a nyelvi-nemzetiségi különbségeket tekintette meghatározónak. A horvát Ognjeslav Ostrozinski (1817–1890) 1848 októberében hét nyelvileg-nemzetiségileg többé-kevésbé homogén területi egység kialakítását javasolta: németet, csehet és szlovákot, magyart, délszlávot (szerb, horvát, szlovén), lengyelt, románt és olaszt. A történeti elvtôl eltávolodva 1849 elején papírra vetett második tervezetében Palack´y immár ugyancsak nemzetiségi alapra helyezkedett. Ô azonban Ostrozinskitôl eltérôen két délszláv tagállammal számolt: a szlovén Illyriával s a horvát, dalmát és szerb (Vajdaság) Jugoszláviával. A késôbbiekben Palack´y ezen is változtatott, s 1849 decemberében közzétett harmadik tervezetében a két délszláv egységet eggyé vonta össze.9
Azoknak a politikai gondolkodóknak a sorát tehát, akik a Habsburg Birodalom föderalizálását a történeti államkeretek helyett a nemzetiségi hovatartozás alapján képzelték el, a horvát Ostrozinski és a cseh Palack´y nyitották meg. Teljesen következetesek azonban még nem voltak. Tervezeteik feltűnô hiányossága, hogy a rutének egyenjogúságát – részben elmaradottságuk, részben a lengyelek ellenállása miatt – ôk sem ismerték el. Elképzelésükben ezen túlmenôen problematikusnak tartható az is, hogy a dészlávok, valamint a csehek és a szlovákok olyan nemzeti egységével számoltak, amely sem addig, sem akkor nem létezett, s amelynek a jövôje éppen ezért legalábbis kétségekre adhatott volna okot. Végül mint egészen nyilvánvaló ellentmondás, illetve következetlenség megemlíthetô az is, hogy miközben Magyarországot mintegy magától értetôdôen etnikai alapon osztották fel, a szudétanémetek elválasztása a csehektôl és a morváktól fel sem merült tervezeteikben.
A Monarchia föderalizálásának átfogó tervei mellett tovább élt a horvátok trialista elképzelése is egy Magyarországtól független, de a birodalmon belüli délszláv egység létrehozásáról. 1848 márciusában egy horvát küldöttség vezetôjeként ezt kérte az uralkodótól Gaj, s ebben a szellemben kezdte meg báni működését 1848 áprilisában JellaŠci´ce (1801–1859) is. A júniusban ülésezni kezdô horvát parlament kiáltványai és határozatai hangsúlyozták, hogy a horvát nép a történeti hármas királyság örökösének tekinti magát, s mint ilyen a birodalom összes délszláv népcsoportjának, illetve délszlávok lakta területeinek – beleértve a Vajdaságot, a Határôrvidéket, Karintiát, Kamiolát és Stájerország szlovének lakta részét – az egyesítésére törekszik.10
A forradalmak utáni osztrák centralizmus és germanizáció a birodalom államszerkezeti reformjának történeti és etnikai elvű tervezeteit válogatás nélkül lesöpörte az asztalról. Az új rezsim így nemcsak a rebellis olaszok és magyarok körében váltott ki ellenállást, hanem a lojális szlávok és románok körében is elégedetlenséget és csalódottságot okozott. Mint találóan mondani szokás: az ausztroszlávok azt kapták jutalmul, amit az olaszok és a magyarok büntetésül. A Monarchia föderalizálásának, illetve a széles körű területi-politikai autonómia elérésének a reménye ennek ellenére tovább élt a szláv és a román nemzetiségi vezetôk körében, s ha a bécsi abszolutizmus pozíciói valami miatt megrendültek, akkor ez a remény mindig új erôre is kapott. Legtöbb esély erre 1866-ban, Königgrätz után mutatkozott. A csehek kezdeményezésére a Monarchia szláv vezetôi – kivéve a szlovéneket – ekkor ismét közös találkozóra gyűltek össze. Bécsi értekezletük platformjavaslatát Palack´y veje, FrantiŠsek Rieger (1818–1903) terjesztette elô. Ez Palack´y 1848– 49-es tervezetei közül a történeti elvű elsô változathoz állt közelebb. Ennek megfelelôen Magyarországtól csak Horvátországot kívánta leválasztani. Horvátország Magyarországgal, Csehországgal és a többi örökös tartomány összevonásával kialakított két további egységgel együtt alkotta volna a föderációt. Az uralkodó, a bécsi centralisták és a magyar vezetôk számára azonban ez is elfogadhatatlan volt. A nemzetiségi vezetôk elôterjesztésébôl ezért ekkor sem lett semmi, annak ellenére, hogy az 1865 és 1867 közötti osztrák miniszterelnök is hasonlóan képzelte el a Monarchia strukturális reformját.11 Gróf Belcredi (1823– 1902) – miután egy olasz tagállam kialakítását is ajánlatosnak tartotta – hat jövôbeli egységgel számolt.12
Közismert, hogy ami a föderáció helyett 1867-ben megvalósult, az a birodalom két, számban és befolyásban egyaránt legerôsebb népcsoportjának, a németnek és magyarnak olyan „reáluniója” volt, amely a Lajtán túl a németeket, a Lajtán innen pedig a magyarokat juttatta irányító szerephez. Ennek a dualista struktúrának ugyanakkor megvoltak a maga föderalizmus irányába mutató alrendszerei is. Ilyennek tekinthetô a Horvátország által élvezett széles körű területi-politikai autonómia a Magyar Királyságon belül, valamint a lengyelek irányítása alatt álló Galícia hasonló jogállása a Lajtán túl. Ennél is tovább, lényegében a dualizmus trializmussá bôvítésének az irányába mutatott a csehekkel 1870–71-ben tervezett kiegyezés. Ennek és a további ilyen kísérleteknek a sikerét mindig megakadályozta azonban a német centralisták, a pángermánok és a soknemzetiségű Magyarország dezintegrálódásától tartó magyar vezetôk összefogása. A dualizmus legelszántabb ellenfelévé így azután teljesen érthetô módon a csehek váltak. Palack´y, aki 1848–49-ben oly nagy meggyôzôdéssel képviselte az ausztroszláv programot, 1867-ben elfogadta az orosz pánszlávok meghívását a moszkvai szláv kongresszusra, s 1872-ben élete legnagyobb tévedésének nevezte azt, amit a frankfurti nemzetgyűléshez intézett levelében a Habsburg Birodalom történelmi missziójáról állított. Az ifjabb cseh generációk körében a századforduló idejére markánsan oroszbarát irányzatok – ifjú csehek, nemzeti szocialisták – alakultak ki. Vezetôik közül Karel Kramar (1860–1937) és Vaclav Klofác (1868–1938) a háború elôtt a Monarchia helyén létrejövô és Szentpétervárról irányított szláv konföderáció lehetôségét latolgatták.13
A csehek mellett a dualista államszerkezettel a birodalom többi nemzetisége is elégedetlen volt. A lengyelek alapvetôen továbbra is Lengyelország újjászületésében reménykedtek, a horvátok körében erôsödött az összes délszláv összetartozását propagáló illyrizmus vagy jugoszlávizmus, tovább élt a birodalmon belüli megoldást preferáló trialista gondolat (frankisták), s kialakult a nagyhorvát szeparatizmus. A rutének egy része Moszkva, majd a századfordulótól egyre inkább Kijev felé fordult, s az olaszokra mindeközben Róma, a szerbekre Belgrád, a románokra pedig Bukarest gyakorolt vonzerôt. Szeparatizmustól teljesen mentes csupán két nemzetiség, a szlovén és a szlovák volt.14
A dezintegratív, centrifugális tendenciák erôsödése ellenére a legtöbb nemzetiség körében ugyanakkor az ausztroszláv-föderatív hagyomány sem halványult el. A Osztrák–Magyar Monarchia föderalizálásának, illetve soknemzetiségű adottságait jobban figyelembe vevô államszerkezeti struktúra kialakításának XIX. század végi és XX. század eleji reformtervei négy nagy csoportba sorolhatók.
Az egyiket azok az elképzelések alkották, amelyek Ostrozinski és Palack´y második tervezetének szellemében, de azokat radikálisan továbbfejlesztve az etnikai választóvonalak mentén kívánták a birodalom új politikai és adminisztratív struktúráját kialakítani. Ezek közül a két legismertebb Richard Charmatz (1879–1965) német történész és publicista 1904-es (Der demokratisch nationale Bundesstaat Österreichs) és Aurel Popovici (1863–1917) román nemzetiségi vezetô 1907-es (Die Vereinigten Staaten von Österreich) reformterve. Elôbbi – Magyarországot leszámítva, amellyel nem foglalkozott – 14 egységre osztotta a birodalmat, utóbbi – Magyarországot is feldarabolva – 15-re. Területi elhelyezkedéstôl függôen egy-egy nemzetiség tehát több egyenrangú politikai egységet is alkothatott volna. A németeket például Chamatz négy, Popovici három, az olaszokat mindketten két (Dél-Tirol és Trieszt-Isztria), s a magyarokat Popovici ugyancsak két részre (Magyarország és Székelyföld) osztotta. Az 1848–49-es reformelképzelésekhez képest új vonása volt ezeknek a tervezeteknek az is, hogy a délszlávok, illetve a csehek és a szlovákok egysége helyett mindkettô külön szlovén, horvát, szerb, cseh és szlovák tagállammal számolt, s hogy végre a ruténeket is a többi nemzetiséggel egy szintre emelték. A lengyelektôl elválasztva nemcsak Bukovina nagyobb részét, hanem Kelet-Galíciát is ôk igazgatták volna.15
Az utóbbi évek fejleményei, elsôsorban Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása messzemenôen igazolták Chamatz és Popovici fenti szempontjait. Palack´y és Naumann mellett ezért ma Popovici a dunai államok föderációjának, illetve a jövô potenciális Mitteleuropájának egyik leggyakrabban emlegetett elôfutára. Tudni kell azonban, hogy a maga korában Popovici terve Charmatzéval együtt inkább megrökönyödést, s nem elismerést váltott ki. Különösen elgondolkodtató, hogy nemcsak a modernizáció és a nemzetiségi egyenjogúság ellenfelei, hanem a föderalizmus olyan elkötelezett hívei, mint a magyar Jászi Oszkár (1875–1957), a cseh Eduard BeneŠs (1884–1948) és a szlovák Milan HodŠza (1878–1944) is bírálták. Elsôsorban valamennyien azt vetették a szemére, hogy a nemzetiségi elvet abszolutizálva teljesen figyelmen kívül hagyta a történeti hagyományokat és a gazdasági ésszerűség szempontjait. Valamint azt, hogy a sok kis „nemzeti állam” autonómiája alig haladta volna meg a magyar megyék önállóságát, miáltal végsô soron a bécsi központi kormányszervek, illetve az uralkodó hatalma növekedett volna.16
Az etnikai elvű föderációs elképzelések mellett tovább élt a történetiséget, az állami hagyományokat és a gazdasági ésszerűséget fontosabbnak tartó integrációs hagyomány is. A XX. század elején ezt képviselte például Stefan Radic (1871–1928), a horvát parasztpárt vezetôje. 1902-es röpiratában a birodalom olyan öt egységbôl álló konföderációvá alakítását javasolta, amelynek tagállamai közül három szláv (Csehország, Galícia és Horvátország Szlovéniával együtt), egy német, egy pedig – Magyarország – továbbra is soknemzetiségű lett volna. Radi´c 1902-es javaslata – eltekintve attól, hogy Palack´y 1848-ban még nem ajánlotta a horvátok és a szlovének (illyrek) egyesítését – lényegében megegyezett a cseh vezetô elsô tervezetével.17
A fiatal Eduard BeneŠs ugyanezekben az években Palack´y második, Kremsierben elôterjesztett tervezetének a platformján állt, azaz a nemzetiségi és történeti elvet kombinálva 7–8 egységgel számolt. Szlovákia eszerint Csehországgal együtt alkotott volna egy tagállamot, s a délszlávok összessége is egyetlen politikai egység keretei közé került volna.18
A Monarchia strukturális reformjára vonatkozó elképzelések harmadik típusát az osztrák szociáldemokraták, mindenekelôtt Karl Renner (1870–1950) dolgozták ki. Eltérôen az eddig ismertetett tervektôl, amelyek ha nagyon különbözô módon és elvek alapján is, de végeredményben mindig nemzetiség és területi-közigazgatási egység megfeleltetésére törekedtek, Renner radikálisan szétválasztotta ezt a két szempontot. Olyan kettôs igazgatási struktúrát képzelt el, amelyek közül az egyik kompetenciája csak a nyelvi-kulturális ügyekre, a másik pedig minden egyébre kiterjedt volna. Nyelvi-kulturális szempontból a Lajtán túli területek – Magyarországgal Renner nem foglalkozott – 8 nemzet, a német, a cseh, a rutén, a szerb-horvát, a szlovén, az olasz és a román szövetségi államává alakultak volna. Az egyes nemzeteket szuverén közjogi testületekként képzelte el saját parlamenttel és kormánnyal, ám nem területi, hanem az egyházi autonómiák mintájára személyi alapon.
A nem nyelvi-kulturális ügyek vagy a központi birodalmi kormányra, vagy a földrajzi meghatározók és a gazdasági ésszerűség alapján kialakított kormányzóságokra tartoztak volna. A 17 koronatartományt Renner 8, sôt lehetôség szerint csak 4 ilyen nagy közigazgatási egységgé kívánta összevonni. Az alpesi tartományok alkották volna Ausztriát: Csehország, Morávia és Szilézia Szudétaföldet, Galícia és Bukovina a Kárpátok vidékét, s végül Dalmácia, Isztria és Gorizia Tengerpartot. Eltérôen a nemzeti parlamentektôl és kormányoktól, amelyek Bécsben székeltek volna, a négy kormányzóság adminisztrációja Bécsben, Prágában, Lembergben és Triesztben rendezkedhetett volna be. E kettôs struktúra csak a legalacsonyabb közigazgatási szinten, a községek és a lehetôleg egynyelvű körzetek (Kreis) szintjén fedte volna egymást. Az alsó szintű közigazgatási szervek tehát egybeestek volna az alsó szintű nemzeti önkormányzatokkal.19
Renner elképzelésének kulcselemét, a személyi elvű autonómiát, amely különösen a szétszórtan, diaszpórában élô nemzetiségeknek kedvezett, sikeresen alkalmazták a Morvaország státusát új alapokra helyezô 1905-ös „kiegyezésben”, valamint Bukovinában 1910 után. Kortársai – Popovicihez hasonlóan – ennek ellenére heves bírálatokban is részesítették. Kritikusai – így például BeneŠs és Jászi – fôleg azt vetették a leendô osztrák államelnök szemére, hogy a „kétdimenziós struktúra” tulajdonképpen nem más, mint a német centralizmus demokratikus köntösbe bújtatott változata, s hogy mindaz, amit a nemzetiségi problémák megoldására javasolt, a területi alapon kialakított nemzeti önkormányzatok keretén belül is biztosítható.20
Renner gondolatai mindazonáltal nemcsak aszociáldemokratákat, hanem a hozzájuk hasonlóan univerzalista és anacionális keresztényszocialisták eszmevilágát is megtermékenyítették. Háború alatti írásaikban Heinrich Lammasch (1853–1920), a birodalom utolsó osztrák miniszterelnöke és Ignaz Seipel (1876–1932), az 1920-as évek kancellárja egyaránt a személyi elvű autonómia alkalmazása, s nem a birodalom nemzeti egységekre való felosztása révén képzelték el a nemzetiségi kérdés megoldását. Renner és a keresztényszocialisták közötti fontos különbségként kell azonban számba venni, hogy az utóbbiak sokkal tradicionalistábbak voltak. Seipel 1918. februári alkotmánytervében például nagyobb területi-gazdasági egységekrôl, azaz a döntéshozatal és az igazgatás komoly decentralizációjáról szó sem esett: a személyi autonómia elve a meglévô koronatartományi stuktúra keretein belül szerepelt irányadó princípiumként.21
A történeti és nemzeti elv, illetve a földrajzi-gazdasági szempontok és a személyi autonómia egészen sajátos és bonyolult, ámbár politikailag szinte teljesen hatástalan kombinációját dolgozta ki a háború folyamán az osztrák katolicizmus egyik kevéssé ismert képviselôje, Wilhelm Shmidt (1868–1965) etnológus. Geopolitikai és történeti okokra hivatkozva, ám nyilvánvalóan nagyon pragmatikus meggondolások által is vezérelve Schmidt elfogadta az 1867-es dualizmust létezô realitásként, és Magyarország föderalizálását nem ajánlotta. Ehelyett a személyi elvű kulturális autonómia bevezetését és azt javasolta, hogy a nemzetiségek kapjanak képviseletet a delegációkban. Ez alól egyetlen kivételt ismert el: Horvátországét. Horvátország önállóságát – anélkül, hogy a Magyar Királyságból teljesen kiszakadt volna – növelni kívánta, sôt egyesíteni Bosznia-Hercegovinával és Dalmáciával. A magyar és a horvát nemzeti álláspontnak – vélte – ez az a kompromisszuma, amely mindkét fél számára elfogadható. A ciszlajtán területek viszont két államszövetséggé, s ezek mindegyike két további föderatív állammá alakultak volna. A nyugat-ausztriai államszövetség két tagállamának egyike a német és a szlovén nyelvű koronatartományokból, a másik Bohémiából, Moráviából és Sziléziából tevôdött volna össze. A kelet-ausztriai államszövetség két tagállama közül az egyik lengyel (Nyugat-Galícia), a másik rutén (Kelet-Galícia és Bukovina) lett volna.22
A Monarchia átalakítási terveinek negyedik típusát nagyosztrák koncepciónak vagy birodalmi imperializmusnak nevezhetjük. Eltérôen az eddig elemzett elképzelésektôl, amelyek mindegyike a Monarchia aktuálisan létezô határain belüli megoldásokban gondolkodott, a nagyosztrák gondolat újabb területek megszerzésével kapcsolta össze a belsô szerkezeti reformot.
Bár világképük alaposan különbözött, a birodalom jövôjét illetôen Rudolf trónörökös (1858–1889) és Ferenc Ferdinánd fôherceg (1863– 1914) is ezt az irányzatot képviselte. 1886-os híres emlékiratában (Grosse Denkschrift über die innere und äussere Politik Österreich–Ungarn) Rudolf elkerülhetetlennek tartotta a leszámolást a „barbár cárizmussal”. A Németországgal együtt megvívott és megnyert háborút követô rendezés keretében a Monarchia jelentôs lengyel területekkel, továbbá Romániával, Szerbiával és Montenegróval bôvült volna. Romániának és Szerbia-Montenegrónak Rudolf Ausztriáéval és Magyarországéval egyenlô státust javasolt az új birodalmon belül, míg a lengyel területek beolvadtak volna Galíciába. Rudolf arra is hajlott, hogy a cseh-morva területeket – az 1781-es meghiúsult kísérlet szellemében – széles körű autonómiával ruházzák fel. A délszláv egység gondolatát azonban – s ez tervezetének egyik legproblematikusabb pontja – nem karolta fel. Horvátország továbbra is a Magyar Királyság része maradt volna, s nem akart tudni a szlovének nemzeti aspirációiról sem. A birodalom balkáni hegemóniájának további biztosítékaiként Bulgária és Albánia szoros politikai és katonai szövetségben kötôdött volna a területileg megnövelt és a fentiek szerint átalakított Habsburg Monarchiához.

Jászi Oszkár, Eduard Benes, Rudolf trónörökös

Negyedszázaddal késôbb Ferenc Ferdinánd sokkal kevésbé kötelezte el magát az átalakulás, a reform bármelyik koncepciója mellett is. Haláláig ingadozott az etnikai elv és a történetiség, illetve a centralizmus, trializmus és föderalizmus között. Rudolftól eltérôen egyáltalán nem kímélte azonban a magyarok érzékenységét, s ha valamit, akkor az 1867-es dualizmust biztosan le akarta rombolni.
Az elsô világháború alatt a maximális monarchiai hadicélok formájában élt tovább és konkretizálódott a nagyosztrák gondolat. Képviselôi elsôsorban katonai vezetôk voltak, így például a háború elôtt Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó vezérkari fônök, Conrad von Hötzendorf (1852–1925). Conrad következetesen vallotta, hogy Orosz-Lengyelországot fel kell osztani Németország és a Monarchia között, Montenegrót és Szerbia nagyobb részét annektálni kell, Albániát protektorátus alá kell helyezni, s hogy Velencére és környékére is ki kell terjeszteni Bécs ellenôrzését.

Ferenc Ferdinánd, Tisza István, IV. Károly király

A magyar vezetôk többsége, így például Tisza István ezzel szemben vagy a status quo alapján állt, vagy csak kismértékű területnövekedést helyeselt. Óvatos álláspontjuk hátterében az a feltételezés állt, hogy újabb szláv területek bekebelezése minden bizonnyal a dualizmus végét s a föderalizmus valamely formájának a diadalát vonná maga után.24
Az 1917. január 12-i közös minisztertanácson IV. Károly ennek megfelelôen egy maximális és egy minimális programot terjesztett elô. A maximális program a kongresszusi Lengyelország, Montenegró és kisebb szerb területek megszerzését tartalmazta, továbbá az erdélyi román–magyar határ kiigazítását és a Karadjordevi´c-dinasztia felváltását lojális uralkodóházzal. A minimális program viszont a Monarchia területi integritásának megvédésére és a szerb uralkodóház cseréjére korlátozódott. Heves vita után a minisztertanács végül a minimális program mellett döntött. 1917 tavaszán IV. Károly ezen az alapon kezdett különbéke-tárgyalásokat a vezetô antanthatalmakkal. A szövetségesekhez eljuttatott március 24-i levelében mindössze a Monarchia integritásának és annak a szavatolását kérte, hogy a háború után Szerbia szakítani fog a nagyszerb propagandával.25
A nagyosztrák gondolat és a részben történeti, részben etnikai elvű föderalizmus sajátos kombinációja jellemezte azt az utópiát, amelyet Jászi Oszkár (1875–1957) dolgozott ki 1918 tavaszán, s jelentetett meg ugyanezen év ôszén. Elfogadva Horvátország különválását, Jászi a birodalom öt egyenlô jogállású egységre osztását javasolta. Ez az öt egység azonban nemcsak a Monarchia 1914-es területeit, hanem – Rudolf víziójára s egy kissé Wesselényi elképzelésére is emlékeztetve – Orosz-Lengyelországot, Szerbia nagy részét és Montenegrót is magába foglalta volna. „A Monarchia mai kereteiben – hangsúlyozta Jászi – az új egyensúly nem teremthetô meg”, „… a dunai egyesült államoknak a léte összeegyeztethetetlen a délszlávság feldaraboltságával és a lengyelség alapvetô részeinek széttagoltságával.” A birodalom föderatív államai ily módon a következôk lettek volna:
1. Ausztria, azaz az osztrák örökös tartományok német magja,
2. Csehország történelmi határai között, tehát Szlovákia nélkül,
3. Lengyelország közel 200 ezer négyzetkilométernyi területen 20–21 millió lakossal,
4. Magyarország történelmi határai között, de Horvátország nélkül,
5. Illyria 170 ezer négyzetkilométeren és mintegy 10 millió fôvel, a bolgárok és a vajdasági szerbek kivételével az összes délszláv népet egyesítve.
A magyar politikai gondolkodás hagyományainak megfelelôen a történeti magyar államot tehát Jászi sem akarta föderalizálni, s Erdély és Románia, vagy Szlovákia és Csehország egyesülését a leghatározottabban ellenezte. A föderalizálás földrajzi-gazdasági és közjogi-territoriális feltételei ez utóbbi esetekben – hangsúlyozta – nem állnak fenn. Lebecsülve a lengyelek ellenállását elképzelhetônek tartotta viszont Kelet-Galícia átengedését Ukrajnának. Az öt föderatív egységen, s különösen a továbbra is soknemzetiségű Magyarországon belüli nemzetiségi problémák kezelését Jászi az emigráns Kossuth 1851-es és 1862-es alkotmányterveinek alapján képzelte el, amelynek egyes elemei Renner személyi elvű nemzeti autonómiájának a koncepcióját elôlegezték. Ennél tovább Jászi egy esetben, Erdélyben lépett. Itt a széles körű területi autonómiát is lehetségesnek tartotta, noha nem román nemzeti, hanem történeti-regionális, tehát transzilván alapon.
A dunai és a balkáni népek sorsa – jövendölte Jászi – a Monarchia jövôjétôl függ. Ha fennmarad és korszerűsödik, akkor a pánorosz és a pángermán nyomásnak egyaránt ellent fog tudni állni, sôt „olyan vonzerôt gyakorolna a többi Balkán-államokra: Romániára, Bulgáriára és Görögországra is, hogy azok elôbb-utóbb csatlakoznának hozzá”. A Monarchia dezintegrálódása, illetve feldarabolása esetén viszont az új kisállamok „örökké marakodó Puffeerstaatjai volnának Németországnak és Oroszországnak”.
Jászi éppen annyira irreális, mint amennyire ésszerű elgondolásának egyik legnaivabb eleme annak feltételezése volt, hogy a Visztula és a Duna medencéje mellett az egész Balkánt is uraló Habsburg Birodalom „a német nép óriási többsége szempontjából csak örvendetes és rokonszenves letet”. Ez már Wesselényi korában sem volt igaz, Jásziéban, a német császárság létrejötte után pedig kimerítette a politikai vakság fogalmát.26
A Monarchia jövôjének, illetve esetleges föderalizálásának a problémája nemcsak a birodalom politikusait és politikai gondolkodóit, hanem – különösen a háború alatt – azokat az antant köröket is foglalkoztatta, amelyek Németország és a Monarchia szembefordíthatóságában, illetve abban hittek, hogy a Habsburg Birodalom hosszabb távon, a háború után is felhasználható lesz a német Drang nach Osten feltartóztatására. A brit, a francia és az amerikai elgondolások érdekes módon sokkal több rokonságot mutattak a történeti-gazdasági elvű koncepciókkal, mint akár a szigorúan etnikai elvű felosztás terveivel, akár Karl Renner kissé mesterkélt „kétdimenziós” teóriájával. Ez a hasonlóság azzal magyarázható, hogy a nyugati szövetségesek legfontosabb szempontja – bármennyire hangoztatták is az etnikai elvet – a Monarchia élet- és ellenálló képességének a biztosítása, s nem az abszolút etnikai igazságosság egyébként is elérhetetlen vágyálma volt.

    Kép: Károlyi Mihály
Az egyik elsô antant körökbôl származó bizalmas s ezért nyilvánosságra sohasem hozott javaslatot a Monarchia föderalizálására és a nagyhatalmi státusának a megôrzésére Eric Drummond (1876–1951) brit külügyminisztériumi tisztviselô, a Népszövetség leendô fôtitkára vetette papírra 1917 februárjában. Tekintettel a háború alatti titkos szerzôdések legfontosabb kikötéseire és ígéreteire, Drummond szerint a Monarchiának a következô területekrôl kellett volna lemondani: Dél-Tirolról, amelyet Olaszország kapott volna, Bosznia-Hercegovináról és Dél-Dalmáciáról, amely Szerbiába olvadt volna, s végül Galíciáról, amely egyesülve Lengyelországgal közvetlen orosz ellenôrzés alá került volna. A katolikus délszlávok országát és Csehországot – javasolta Drummond – Magyarországgal és Ausztriával egyenlô rangra ajánlatos emelni, azaz a dualista struktúrát egy négy tagállamból álló föderációval kell felváltani. Nem világos, hogy Drummond milyen – Magyarországon belüli vagy Csehországgal társult – sorsot szánt Szlovákiának. Úgy tervezte azonban, hogy Erdély Magyarországnál marad – esetleg helyi autonómiával felruházva.27
A francia vezérkar fél évvel késôbbi, 1917. július 23-i keltezésű 50 oldalas nagy emlékirata egyetlen kivételtôl eltekintve minden lényeges kérdésben osztotta Drummond javaslatait. Ez a kivétel Erdély volt, amelyet többnemzetiségű jellegének megfelelô közigazgatási struktúrával felruházva a francia politikai tervezôk Ausztriával, Csehországgal (Szlovákia nélkül), az új délszláv tagállammal (Horvátország, Észak-Dalmácia, Isztria és Szlovénia) és Kis-Magyarországgal egyenlô szintre kívántak emelni. A dualizmust ez esetben tehát nem tetrarchia, hanem pentarchia váltotta volna fel.28
Az orosz bolsevista forradalom után, amely az antant táborát tovább gyöngítette, s amelynek következtében Németország elôtt nyitva állt az út északon Szentpétervárig, délen pedig a Fekete-tengerig, a dunai birodalom ázsiója Nyugat-Európában – elsôsorban Nagy-Britanniában – még inkább megnövekedett. Míg az év elején, 1917-ben egy területileg megcsonkított négy tagállamból álló föderáció lehetôségét latolgatták Londonban, az év végén már egy területileg megnövelt Habsburg Birodalomról születtek belsô tervezetek. Ezek egyikét – 1917. december 10-i dátummal – ugyancsak Eric Drummond jegyezte. A korábban tervezett négy tagállam mellett ötödikként ebben megjelent Galícia és Orosz-Lengyelország, a délszláv tagállam pedig Szerbiával egészült ki.
„Oroszországra – indokolta álláspontjának megváltozását Drummond – mind ez ideig úgy tekintettünk, mint hatalmas sorompóra a keleti és délkeleti német terjeszkedés útjában. Valószínűtlennek látszik azonban, hogy az elkövetkezendô jó néhány évben elég erôs és összetartó lesz ahhoz, hogy gátat vessen a német befolyásnak. A kisebb szláv államok sem tekinthetnek rá a közeljövôben védelmezôjükként a teuton gondolattal szemben (…) Lehet, hogy egy újjászervezett és liberalizált osztrák birodalom megadhatja azt, amire a szövetségeseknek szükségük van”.29
Drummond elképzelésénél is merészebb ötletet vetett fel 1917 legvégén Jan Smuts (1870–1950) tábornok, az Ausztriával folytatott különbéke-tárgyalások egyik brit kulcsembere. Ugyanazzal az érveléssel, mint Drummond, tehát a Keleten keletkezett hatalmi űr betöltésének a szándékától vezérelve Smuts nemcsak Lengyelországot és Szerbiát, hanem még Ukrajnát is a Monarchiához csatolta volna.30 Ezeknek az 1917 végi bizalmas brit elképzeléseknek a tükrében Jászi Oszkár 1918 márciusában keletkezett utópiája nyilvánvalóan sokkal kevésbé tűnik irreálisnak, mint ha korából kiszakítva, esetleg kifejezetten a mából visszatekintve közelítünk hozzá. Nagyon valószínű, hogy a forradalmi magyar kormány leendô minisztere az 1917 decemberében Svájcban tárgyaló Károlyi Mihály révén elég pontos információkhoz jutott a szövetségesek pillanatnyi elképzeléseirôl, s ha valaminek, akkor inkább ezeknek, s nem a nagyosztrák imperializmus magas rangú képviselôi által hangoztatott régebbi nézeteknek a hatása alatt alakította ki a megjelenésének idejére egyébként teljesen aktualitását vesztett koncepcióját.31
Az antant körök utolsó föderalizálási terve Charles Seymournak (1855–1963), az amerikai béke-elôkészítô bizottság (Inquiry) közép-európai referensének, a Yale Egyetem késôbbi elnökének a nevéhez fűzôdik. 1918 májusára elkészített tervezetében a Monarchia birtokállományának esetleges megnövelésével az amerikai professzor nem foglalkozott, hanem a birodalom létezô határai közötti területrészek föderatív struktúrájának a kidolgozására szorítkozott. Alternatív jellegű javaslatában Seymour hat tagállammal (Ausztria, Csehország, Galícia-Bukovina, Magyarország, Erdély és Jugoszlávia) számolt. A preferált változat alapvetô elve a történetiség, illetve a hagyományos közigazgatási választóvonalak tiszteletben tartása és a földrajzi-gazdasági ésszerűség volt. Ennek megfelelôen Szlovákia például Magyarország, Szlovénia és Isztria pedig Ausztria része maradt volna. A másik verzió ugyancsak a fenti hat tagállam létrehozásából indult ki, ám az etnikai választóvonalak fokozottabb figyelembevételével. Ez esetben Isztria és Dél-Tirol Olaszországhoz, Szlovénia a délszláv egységhez, Szlovákia Csehországhoz, Teschen és Kárpátalja Galíciához, Dél-Bácska, Kelet-Bánát és a Partium egy része pedig Erdélyhez került volna. A kettô közül Seymour azért ajánlotta inkább a történeti jellegű elsôt, mert az „létezô közigazgatási egységeket kapcsol össze anélkül, hogy lerombolná a meglévô határokat”, s az egyes egységeknek ugyanakkor „jól kivehetô nemzeti jellegük is van.”32
A szövetségesek vitája a Monarchia jövôjérôl a háború utolsó szakaszában, mint ismeretes, végül nem a korszerűsítés valamely formájának, hanem a felosztás és önálló államok létrehozásának elfogadásával zárult. Ez a döntés egy olyan államalakulat sorsát pecsételte meg, amely négyszáz esztendôn át mintegy tucatnyi kisebb-nagyobb népcsoport együttélésének a politikai kereteit biztosította. A feltevés akkor az volt, hogy az integrációnak ezt a hierarchikus, „elavult” és „represszív” formáját a dunai népek modernebb és demokratikusabb szövetsége fogja felváltani. A Monarchia volt népeinek szoros együttműködése azonban mind a mai napig nem jött létre, s kétséges, hogy létrejön-e valaha is. Ez a be nem váltott ígéret, valamint az 1939 és 1945 közötti Pax Germanica és az 1945 utáni Pax Sovietica keserű tapasztalatai teszik, hogy a Habsburg Monarchia iránti nosztalgia mind a mai napig megmaradt, s hogy a dunai népek integrációjának – minden problémája és negatívuma ellenére – mindmostanáig ez volt a történetileg legsikeresebb formája.

Jegyzetek:

1 Báró Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében. Sajtó alá rendezte: Gál István, Kolozsvár, é. n. Idézetek: I. köt. 119. és II. köt. 38–70.
2 Alfred Fischel: Der Panslawismus bis zum Weltkrieg. Stuttgart–Berlin, 1919. 233–235.
3 Jirí Koralka: Prag–Frankfurt im Frühjahr 1848. Österreich zwischen Grossdeutschtum und Austroslawismus. In: Österreich und die deutsche Frage im 19 und 20 Jahrhundert. Hrsg. von Heinrich Lutz und Helmut Rumpler. München, 1982. 132–135.
4 Ivo J. Lederer: Nationalism and the Yugoslavs. In: Nationalism in Eastern Europe. Ed. By Peter F. Sugar Ivo J. Lederer. Seattle and London, 1969. 396–438. Idézet: 410.
5 Leften Stavros Stavrianos: Balkan Federation. A History of the Movement Toward Balkan Unity in Modern Times. Hamden, Connecticut, 1964. 51–56 és Robert A. Kann: i. m. Vol. 2. 241–252. Részletesen: Elinor Murray Despalatovie: Ljudevit Gaj and the Illyrian Movement. New York, London, 1975. 63–184.
6 Franz Palacky: Österreichs Staatsidee. Prag, 1866. (új kiadása: Wien, 1974.) 79–86.
7 Jirí Koralka: i. m. 135.
8 Robert A. Kann: The Multinational Empire. Nationalism and National Reform in the Habsburg Monarchy 1848–1918. New York, 1950. Vol. 2. 5–11. A dokumentumokat összefoglalja, illetve kivonatosan közli Count Valerian Krasinski: Panslavism and Germanism. London, 1848. Appendix A.
9 Az érintett terveket és mások elképzeléseit is ismerteti Rudolf Wierer: Der Föderalismus im Donauraum. Graz–Köln, 1960. 33–40. Elsôsorban Palack´y koncepciójának módosulásaira koncentrálva foglalkozik ugyanezzel a problematikával Rudolf Schlesinger: Federalism in Central and Eastern Europe. London, 1945. 169–174. Ostrozinski programját közli Stephan Pejakovic: Aktenstücke zur Geschichte des kroatischslavonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Wien, 1861. Függelék.
10 Leften Stavros Stavrianos: i. m. 55–56 és Rátz Kálmán i. m. 140–41.
11 Stefan Kieniewicz: Vers un fédéralisme centre-européen au XIXe siécle. In: L’Europe centrale. Réalité, mythe, enjeu XVIe-XXe siecles, 428–429. és Rátz Kálmán: A pánszlávizmus története. Bp., 1941. 155.
12 Rudolf Wierer: i. m. 75–76. és Robert A. Kann: A History of the Habsburg Empire 1526–1918. Second edition. University of California Press, 1977. 331–332.
13 Z. A. B. Zeman: The Break-Up of the Habsburg Empire 1914–1918. A Study in National and Social Revolution. London, New York, Toronto, 1961. 13–22.
14 Uo.: 1–3., 23–25. és John W. Mason: The Dissolution of the Austro–Hungarian Empire. 1867–1918. London–New York, 9–22. és 67–71.
15 Aurel C. Popovici: Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich, Politische Studien zur Lösung der nationalen Fragen und staatsrechlichten Krisen in Österreich–Ungarn. Leipzig, 1906. V. ö. Rudolf Wierer: i. m. 112–117.
16 Jászi Oszkár: A Monarchia jövôje. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Bp., 1918. 29–30. és 63. Eduard Benes: Le problčme autrichien et la question tcheque. Paris, 1908. 301–302. Milan Hodza: Federation in Central Europe. Reflections and Remminiscences. London–New York–Melbourne, 1942. 26–30.
17 Joachim Kühl: Föderationspläne im Donauraum und in Ostmitteleruropa. München, 1958.
18 Eduard Benes: i. m. 299–301.
19 Springer (Karl Renner): Grundlagen und Entwicklungsziele der österreichisch–ungarischen Monarchie. Wien–Leipzig, 1906. és Karl Renner: Das Selbstbestimmungsrecht. Wien, 1918. V. ö. Rudolf Wierer: i. m. 106–110. és Robert A. Kann, i. m. 1950. Vol. 2. 157–167.
20 Jászi Oszkár: i. m. 99–117. és Eduard Benes: i. m. 296–297.
21 Rudolf Wierer: i. m. 146–149. és Robert Kann: i. m. 1950. Vol. 2. 208–219.
22 Austriacus Observator (Wilhelm Schmidt): Zur Wiederverjüngung Österreichs. Hely nélk. 1917. V. ö. Rudolf Wierer: i. m. 149–151.
23 Robert A. Kann: i. m. 1950. Vol. 2. 179–197.
24 Henry Cord Meyer: Mitteleuropa in German Thought and Action 1815–1945. The Hague, 1955. 135–136.
25 Magyarország története 10 kötetben. 7/2 köt. Magyarország története 1890–1918. Fôszerk.: Hanák Péter 1123–1125. és 1148–1159.
26 Jászi Oszkár: i. m. V. ö. Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa. Bp., 1985. 67–73.
27 Public Record Office, London, Foreign Office 800/197. 166169.
28 Archives Diplomatiques, Paris. Guerre, 1914–1918. Autriche–Hongrie. Vol. 150. La situation militaire, politique et économique de l’Autriche–Hongrie et ses consequesnces de 1917. V. ö. Pastor Péter: Franciaország hadicéljai Ausztria–Magyarországgal szemben és a trianoni békeszerzôdés. In: Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Szerk.: Romsics Ignác. Budapest, 1955. 37–40.
29 Public Record Office, London, Foreign Office 800/200. 86–40.
30 Arday Lajos: Térkép csata után. Magyarország a brit külpolitikában 1918–1919. Bp., 1990. 17–19.
31 Károlyi tárgyalásaira lásd Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Bp., 1978. 235–238.
32 Ádám Magda: Plan for the Rearrangeent of Central Europe, 1918. In.: Hungarians and their Neighbors in Modern Times, 1867–1950. Ed. By Ferenc Glatz. New York. 1955. 77–84.

Copyright© Európai Utas-2001