AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.
Kép: Nicolae Iorga
A románmagyar kulturális kapcsolatoknak megvannak
a maguk nemes hagyományai, még ha ezt a hagyományt bizonyos történelmi periódusokban
túl- vagy alulértékelték is az éppen adott politikai hatalom szája ízének
megfelelôen. A téma szakértôi (akik nincsenek kevesen, kompetenciájuk azonban hol
több, hol kevesebb) az éppen adott geopolitikai érdekek függvényében értelmezték
és értelmezik ezeket a hagyományokat. Egy dolog azonban egyértelmű: a
románmagyar kulturális kapcsolatokat mindig is legalább két alapvetô
kérdéskör alakította. Egyrészt a haladó szellemű értelmiség mindig is arra
törekedett, hogy enyhítse a politika keltette feszültségeket, és megismertessen a
már elért eredményekkel. Példa lehet erre Nicolae Iorga,1 aki így nyilatkozott,
amikor 1925-ben Apáról fiúra című színdarabját Bitay Árpád fordításában
bemutatta a nagyváradi színház: Örülök, hogy valamit hozzátehetek a két nép
közötti megértéshez. Ha ez a két nép már régebben megérthette volna egymást,
megváltoztathatta volna a világ ezen részének sorsát. Népeink annyira
egybetartoznak, hogy lelkünknek is egymásra kell találnia.
Másrészt mindkét részrôl ugyancsak az értelmiségiek voltak azok, akik a másság
iránti nyitottságuk, szakmai és emberi kíváncsiságuk folytán érdeklôdéssel és
együttműködésre való hajlandósággal tekintettek egymásra. Így például Szabó
Zoltán 1935-ös romániai utazása alkalmából a következôket írta 1937-ben
megjelent, A Vaskapun túl című útijegyzetében: A vámhivatalnok franciául
beszél, elôzékeny, hamar elenged, hogy körülnézhessek a parton. Izgat ez a táj, az
ókirályság határán, várom az elsô házakat és az elsô parasztokat. Úgy keresem
ôket, mintha valami különös mondanivalójuk lenne számomra, valami titokról kellene
elrántaniuk a leplet. Izgatottan és szenzációt várva nézek körül a nagyra nôtt
szomszéd régi háza táján, nem mint utas, aki hosszú út után megérkezett, hanem
mint a felfedezô, aki legnagyobb és legsúlyosabb történeti élményére keres
magyarázatot. Kicsit erôsebbre gyorsítja az érverésemet, ha arra gondolok: a
legjelentékenyebb szomszéd és ellenfél bölcsôjénél vagyok, az ôshazájukban, a
Regátban, a kirepítôfészekben. Innen jöttek. A magyar utazóra mély benyomást
tett a mindennapi élet másságának sokszínűsége, esetünkben egy bukaresti
kiskocsmában eltöltött este élményei: Bukaresti napjaim ennek a mulatságnak a
lendületével kezdôdtek, ilyen fortissimóban. Kicsit jellemzô és szimbolikus volt ez
a kezdet, az elsô este ízelítôt hozott abból, ami hagyománnyal teli értéke ennek a
népnek, a népművészetbôl, a dalokból és a lélekbôl, mely alkotta ezeket a
dalokat, és alkotja a románságot. Mi sem természetesebb, hogy a Szabó
Zoltánnal együtt utazó Németh László útitársához hasonló élményeket élt meg,
és ezeket le is írta a Magyarok Romániában című útinaplójában: Ez a kocsma
nem hasonlított azokhoz a budapesti magyar mulatókhoz, amelyekben virágos korsókat és
kulacsokat aggatnak a falra, a sarokba búbos kemencét építenek, s pártás magyar
lányok hordják szét a Dreher sört. Kocsma, amely úgy magyar, ahogy ez román,
Budapesten el sem képzelhetô. (
) A mély Bukarest este be-becsap ebbe a
bárszerű, új bukaresti helyiségbe, mint árapályt játszó tenger a part
barlangjába. Senkinek sem lehet kétsége, hogy ami itt van és zajlik, egy országban
folytatódik. Noha jórészt már az új archeológiai rétegbe él, a közönség is
bennszülött módra mulat itt. Nem mint a hazai cigányozó műúr, hanem szemérmesen
szinte, mint akinek ôriznie kell pallérozódott felét, hogy el ne kapja s be ne rántsa
az idegeiben loccsanó tenger.
Szabó Zoltán, Kós Károly
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a románmagyar kulturális kapcsolatokat az hozta
létre és mélyítette el, hogy az értelmiség mindkét országban tudatosította: a
románmagyar történelmi megbékélést e kulturális kapcsolatok nemcsak hogy
elôsegítik, de valóságos átjárást biztosítanak a két kultúra, a két nép
között. Másrészt ezeket a kulturális kapcsolatokat a másságra való állandó
nyitottság és kíváncsiság hozta létre és tartotta fenn.
A románmagyar kulturális kapcsolatokban Erdélynek meghatározó szerepe volt, van
ma is, és lesz a jövôben is. Három civilizáció és kultúra román, magyar
és német (szász) bölcsôjeként Erdélynek kettôs híd szerepe volt
(többé-kevésbé valóságosan is, de az entellektüe-lek tudatában, valamint irodalmi
csoportok és folyóiratok programjaiban mindenképpen). Egyrészt híd volt az
egymástól olyannyira különbözô kultúrák között, másrészt a három etnikum és
az anyaországok között. E három kultúra és civilizáció földrajzi együttléte,
akart és akaratlan egymásra hatása hozta létre az erdélyi kultúrát. Kós Károly, a
transzilvanizmus egyik atyja. 1929-ben Kolozsvárott megjelent Erdély
kultúrtörténeti vázlat című tanulmányában így írta le Erdélyt mint kulturális
entitást: ezer esztendô alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem
tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külsô erôk néha
megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végsô siker nélkül.
Ellenben a három együttélô kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem
szűnô törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket
vegyen magára, melyeknek külön-valóságai ellenére is típusosan erdélyivé
tegyék.
Kuncz Aladár, Ady Endre
Ha a két világháború közötti románmagyar kulturális kapcsolatokról
beszélünk, mindenképpen meg kell említenünk a kolozsvári Ellenzék2 című
napilapot, ahol gyakran közöltek írásokat a román fejedelmek és a magyarság
kapcsolatairól, valamint az Erdélyi Helikon3 című folyóiratot, mely valóságos
szellemi műhelyként működött, és deklarált célja volt a toleranciára,
liberalizmusra és kulturális együttműködésre alapozott erdélyi szellemiség
meghatározása. Erdély népeinek közeledésében és kulturális együttműködésében
nagy szerepük volt a húszas években több nyelven megjelenô lapoknak: az Aurora4 és a
Cultura5 című folyóiratokról van szó. A két világháború között az értelmiség
és az írók hihetetlenül sokat tettek az Erdély népei közötti, tágabb értelemben
pedig a Közép- és Délkelet-Európa népei közötti együttműködésért. Tehát a
körülmények kedveztek annak, hogy a közös erdélyi kulturális és történelmi
értékek, valamint a virágzó irodalmi kapcsolatok nevében, a közös erdélyi
felelôsségtudatra apellálva az erdélyi magyar, román és szász írók egymásra
találjanak. Kuncz Aladár ezzel kapcsolatos hitvallása sokatmondó: Nem lehet
erdélyi magyar író az, aki ezekrôl a párhuzamos irodalmi mozgalmakról (román,
szász) nem tud. Életünknek egymásrautaltsága hozza egymás közelébe ezt a három
irodalmat, s lehetetlen kikerülni, hogy ezeknek egymásra hatása, egymással való
bensôséges érintkezése ne legyen. Elodázhatatlan feladata az erdélyi magyar
irodalomnak, hogy ezeket a szellemi érintkezéseket kimélyítse.
Ez az idôszak a románmagyar irodalmi barátságok ideje. Mindenképpen meg kell
említenünk Greguss Ágost és Iosif Vulcan6 barátságát, Ady Endre és Emil Isac,7
valamint Babits Mihály, Kosztolányi és Emil Isac barátságát. Nem hallgathatjuk el
Ady és Goga baráti kapcsolatát, még akkor sem, ha ez nem teljesen európai módon
végzôdött, egy adott ponton Goga szélsôjobboldali, xenofób eszmék mellé állt.
Emlékezetes marad Emil Isac kiállása, aki ekkor a következôket írta Adynak:
Áldja meg a Természet önt, Ady Endre, amiért himnuszba szedte egy új kor
álmát amiért latrok és kalmárok ezrei ellen pálmát nyújt az én szegény,
havasi népemnek. Ezek az irodalmi barátságok készítették elô a művek egymás
nyelvére való fordításait.
Babits Mihály, Kosztolányi Dezso, Octavian Goga
A meghirdetett műfordítói programon keresztül az erdélyi szellemiségnek jelentôs
szerepe volt a román irodalom magyarországi és a magyar irodalom romániai
megismertetésében. Gyakorlatilag az erdélyi szellemiségnek köszönhetjük, hogy a
magyar olvasók megismerkedhettek a román klasszikusok munkáival, a román olvasók
pedig a magyar irodalom nagyjaival.
Mindeme pozitív fejlemények ellenére a két ország politikai életének alakulása
nemegyszer megfertôzte a román és a magyar kultúra kapcsolatait. Ahogyan egész
Európát felperzselte a háború, úgy a kimagasló kulturális egyéniségek, írók,
européer gondolkodók attitűdjét is befolyásolta az a politika, amely végül a
háborúhoz vezetett.
A románmagyar kulturális kapcsolatok esetében a kommunista hatalomátvétel után
is beszélhetünk bizonyos folytonosságról. Ha más zászló alatt is, a kulturális
kapcsolatok hagyománya tovább élt. Noha a rendszer a kultúrának csak egy szegmensét
támogatta, és csak bizonyos műveket fordítottak le, ez a periódus semmiképpen sem
nevezhetô fagyosnak. Beszélhetünk a szerves kulturális kapcsolatok
megnehezítésérôl, az ötvenes években egyenesen megszüntetésérôl, beszélhetünk
azokról a néha sikeres, máskor kevésbé sikeres próbálkozásokról, amelyek a
politika mérgével fertôzték meg ezeket a kapcsolatokat. Ennek ellené- re
Magyarországon is, Romániában is mindig volt egy-egy Don Quijote, aki legyôzte a
szélmalmokat, egy-egy szenvedélyes Ikarosz, akinek sikerült a politikai uszítás
által gerjesztett elôítéletfelhôk fölé repülnie.
Ahogyan a közép- és kelet-európai országokban a kommunista hatalmaknak megvoltak a
maga fokozatai, úgy e hatalmak megdöntése is különbözô mértékű erôszakkal és
vérontással járt együtt. Hogy volt-e szerepe ennek az erôszaknak a két nép egyéni
és kollektív tudatának alakulásában, és hogy ez befolyásolta-e kulturális
kapcsolataik alakulását, nem tudhatjuk.
Több mint tíz évvel az 198990-es sorsdöntô események után, az elsô
lelkesedési hullám csillapodtával egy dolog tűnik bizonyosnak: ha a románmagyar
kulturális kapcsolatoknak olyan mélyek lettek volna a gyökerei a történelem minden
szakaszában, ahogyan azt az európai szellemű gondolkodók szerették volna, nem
történhetett volna meg 1990-ben a márciusi marosvásárhelyi pogrom. Akik hittek
ezeknek a kapcsolatoknak a mélységében és a kommunista rendszer bukása utáni
azonnali működôképességében, hamar fel kellett hogy ébredjenek, hogy elkezdhessék
lerombolni az elôítéleteket és sztereotípiákat, az egymásról kialakított és a
politika által szinte azonnal felhasznált és tovább duzzasztott örök
ellenség képet. 90 után a románmagyar kapcsolatokat gyakorlatilag
újra kellett építeni, megtartva azt, ami működôképesnek és tartósnak tetszett.
Mindent újra kellett fogalmazni egy elôbb-utóbb egységesülô Európa szellemében,
egy többé-kevésbé konkrét európai közösség égisze alatt. És újfent az
értelmiség, a szellem emberei voltak mindkét országban azok, akik hangjukat
hallatták, és építeni kezdték a szellemi hidakat a román és a magyar nép között,
vállalva országaik retrográd erôinek gyűlöletét.
A románmagyar kapcsolatok lényegét tekintve a kilencvenes évek nem
különböztek túlságosan a két nép történelmének összes többi meghatározó
idôszakától, ennek minden jó és rossz összetevôjével együtt.
Az új elem, ami reményt ad, hogy a románmagyar kapcsolatoknak most új és
tartós perspektívái nyílnak, az az egyesült Európa valósága, a kulturális (és
gazdasági stb.) régiók Európájának többé-kevésbé idealizált, mégis valós
képe, ahol különbözôségükben egyenlôek a polgárok.
Amíg ennek a közös Európának az elôszobájában várakozunk, jó lenne, ha
mindannyian kezünkbe kapnánk egy szellemünket megnyugtató röpcédulát Németh
László idézetével: Tejtestvéreknek neveztem egyszer a szomszédos népeket.
Azaz: nem egy anyától lettünk, de egy sors tejét szíttuk. Ez a közös tej üt ki
történetünk, társadalmunk és politikai küzdelmeink hasonlóságában. Különösen a
Német-római Birodalom és a Kelet népviharai közé szorult Duna-kárpáti népek
sorsában mennyi az azonos. Még a nagy dátumaik, a nagy politikai és irodalmi szerepeik
is csaknem ugyanazok. Mindenkinek van mohácsi és fehérhegyi csatája, mindenkinek van
Kazinczyja és Eminescuja. Sok évvel ezelôtt jelentek meg ezek a sorok a Tanu
című folyóiratban, de aktualitásukat máig sem vesztették el, annál is inkább, mert
egy légiesedett belsô határokkal rendelkezô Európa, a kultúrák Európája nem is
olyan távoli álom.
De vajon fel vagyunk-e mindannyian készülve arra, hogy egy ilyen európai közösségben
éljünk, tudván, hogy az ilyen együttélés alapja a másság tisztelete? Ismerjük-e
eléggé a mellettünk élôk kulturális és szellemi értékeit? Vajon kibékültünk-e
eléggé önmagunkkal és sok megpróbáltatást hozó történelmünkkel ahhoz, hogy
tiszteljük egymást, és ne ismételjük meg a múlt hibáit? Íme néhány kérdés,
mindmegannyi kihívás (a XXI. század egyik legmerészebb kihívása) egy európai
közösség kialakítására. Ebben a kontextusban a románmagyar kulturális
kapcsolatok nagyon nagy szerepet játszanak majd, annál is inkább, mert a medret,
amelyben létrejöttek és máig léteznek, meglehetôsen zátonyossá tették a politikai
kapcsolatok. Mindkét országban a lehetô legtöbb értelmiségi és kultúrember valódi
és ôszinte akaratára van szükség ahhoz, hogy a mind jobban elmélyülô és
szerteágazó kulturális kapcsolatok ellen tudjanak állni a régi vagy újabb
nacionalizmusoknak. Ha ez az akarat meglesz és befolyásolni tudja az élet többi
területét, a németfrancia megbékéléshez hasonló jó például szolgálhat
egész Európa és annak máig létezô válsággócai számára. Szerencsére mindkét
országban számos etnikum él, melyek a kulturális gazdagság és sokszínűség eddig
kevéssé kihasznált forrásait jelentik az adott ország számára. Ha a Magyarország
és Románia kulturális kapcsolatait fejleszteni kívánó programok (melyek
célcsoportja a román és a magyar etnikum) mellett mindkét országban bevonnának egy
vagy több, mindkét részen kisebbségben élô etnikumot, valamint ezen etnikumok
anyaországait is (beleértve uniós tapasztalatokkal rendelkezô országokat), gyors
lépéseket lehetne tenni az európai integráció felé. Persze nem várhatjuk az
eredményeket egyik napról a másikra, de ha ezt a lehetôséget is eljátsszuk, a
következô nemzedékek teljes joggal hibáztatnak majd bennünket.
Ha nem vállalkozhatom is arra, hogy tudományos módszerességgel meghatározzam a
románmagyar kulturális kapcsolatok legfontosabb kérdéseit, az e téren szerzett
eddigi gyakorlati tapasztalataim, úgy érzem feljogosítanak arra, hogy pontokba szedjek
egy általam lényegesnek tartott témakört. Párhuzamosan az idô három síkját,
múltat, jelent és jövôt érintô programokra gondolok.
Múlt: Tisztázni kell a közös múlt bizonyos kérdéseit, még ha ezek mindkét oldalon
fájóan kényes kérdésnek számítanak is, hogy tanulva belôlük megpróbáljuk
elkerülni a múlt hibáinak ismétlését. Nem beszélve arról, hogy a közös múltban
pozitív, követendô példákat is találhatunk.
Jelen: Ismerjük fel a kulturális (valamint gazdasági, társadalmi és politikai)
életben már meglévô pozitív jelenségeket, elsôsorban Romániában és
Magyarországon, és vessük össze ezeket a régió többi országában zajló
folyamatokkal. A múlt tényszerű elemzése és a jelen folyamatainak felismerése
elengedhetetlen feltétele a jövôre vonatkozó stratégia kidolgozásának.
Jövô: Együtt kell felépítenünk azokat a közös kereteket, melyekben mindenki otthon
érezheti magát, ahol különbözôségében mindenki egyenlô lehet. A globalizáció
sokkját is könnyebben tudjuk majd elviselni, ha a kultúrák minél több, az
otthonosság érzését nyújtó sajátosságukat ôrzik meg.
Copyright© Európai Utas-2001