Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.


Anamaria Pop
HAGYOMÁNYOK ÉS PERSPEKTÍVÁK
A román–magyar kulturális kapcsolatokról

  Kép: Nicolae Iorga
pop.jpg (19013 bytes)A román–magyar kulturális kapcsolatoknak megvannak a maguk nemes hagyományai, még ha ezt a hagyományt bizonyos történelmi periódusokban túl- vagy alulértékelték is az éppen adott politikai hatalom szája ízének megfelelôen. A téma szakértôi (akik nincsenek kevesen, kompetenciájuk azonban hol több, hol kevesebb) az éppen adott geopolitikai érdekek függvényében értelmezték és értelmezik ezeket a hagyományokat. Egy dolog azonban egyértelmű: a román–magyar kulturális kapcsolatokat mindig is legalább két alapvetô kérdéskör alakította. Egyrészt a haladó szellemű értelmiség mindig is arra törekedett, hogy enyhítse a politika keltette feszültségeket, és megismertessen a már elért eredményekkel. Példa lehet erre Nicolae Iorga,1 aki így nyilatkozott, amikor 1925-ben Apáról fiúra című színdarabját Bitay Árpád fordításában bemutatta a nagyváradi színház: „Örülök, hogy valamit hozzátehetek a két nép közötti megértéshez. Ha ez a két nép már régebben megérthette volna egymást, megváltoztathatta volna a világ ezen részének sorsát. Népeink annyira egybetartoznak, hogy lelkünknek is egymásra kell találnia.”
Másrészt mindkét részrôl ugyancsak az értelmiségiek voltak azok, akik a másság iránti nyitottságuk, szakmai és emberi kíváncsiságuk folytán érdeklôdéssel és együttműködésre való hajlandósággal tekintettek egymásra. Így például Szabó Zoltán 1935-ös romániai utazása alkalmából a következôket írta 1937-ben megjelent, A Vaskapun túl című útijegyzetében: „A vámhivatalnok franciául beszél, elôzékeny, hamar elenged, hogy körülnézhessek a parton. Izgat ez a táj, az ókirályság határán, várom az elsô házakat és az elsô parasztokat. Úgy keresem ôket, mintha valami különös mondanivalójuk lenne számomra, valami titokról kellene elrántaniuk a leplet. Izgatottan és szenzációt várva nézek körül a nagyra nôtt szomszéd régi háza táján, nem mint utas, aki hosszú út után megérkezett, hanem mint a felfedezô, aki legnagyobb és legsúlyosabb történeti élményére keres magyarázatot. Kicsit erôsebbre gyorsítja az érverésemet, ha arra gondolok: a legjelentékenyebb szomszéd és ellenfél bölcsôjénél vagyok, az ôshazájukban, a Regátban, a kirepítôfészekben. Innen jöttek.” A magyar utazóra mély benyomást tett a mindennapi élet másságának sokszínűsége, esetünkben egy bukaresti kiskocsmában eltöltött este élményei: „Bukaresti napjaim ennek a mulatságnak a lendületével kezdôdtek, ilyen fortissimóban. Kicsit jellemzô és szimbolikus volt ez a kezdet, az elsô este ízelítôt hozott abból, ami hagyománnyal teli értéke ennek a népnek, a népművészetbôl, a dalokból és a lélekbôl, mely alkotta ezeket a dalokat, és alkotja a románságot.” Mi sem természetesebb, hogy a Szabó Zoltánnal együtt utazó Németh László útitársához hasonló élményeket élt meg, és ezeket le is írta a Magyarok Romániában című útinaplójában: „Ez a kocsma nem hasonlított azokhoz a budapesti magyar mulatókhoz, amelyekben virágos korsókat és kulacsokat aggatnak a falra, a sarokba búbos kemencét építenek, s pártás magyar lányok hordják szét a Dreher sört. Kocsma, amely úgy magyar, ahogy ez román, Budapesten el sem képzelhetô. (…) A mély Bukarest este be-becsap ebbe a bárszerű, új bukaresti helyiségbe, mint árapályt játszó tenger a part barlangjába. Senkinek sem lehet kétsége, hogy ami itt van és zajlik, egy országban folytatódik. Noha jórészt már az új archeológiai rétegbe él, a közönség is bennszülött módra mulat itt. Nem mint a hazai cigányozó műúr, hanem szemérmesen szinte, mint akinek ôriznie kell pallérozódott felét, hogy el ne kapja s be ne rántsa az idegeiben loccsanó tenger.”

pop2.jpg (15260 bytes) pop3.jpg (13314 bytes)
Szabó Zoltán, Kós Károly

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a román–magyar kulturális kapcsolatokat az hozta létre és mélyítette el, hogy az értelmiség mindkét országban tudatosította: a román–magyar történelmi megbékélést e kulturális kapcsolatok nemcsak hogy elôsegítik, de valóságos átjárást biztosítanak a két kultúra, a két nép között. Másrészt ezeket a kulturális kapcsolatokat a másságra való állandó nyitottság és kíváncsiság hozta létre és tartotta fenn.
A román–magyar kulturális kapcsolatokban Erdélynek meghatározó szerepe volt, van ma is, és lesz a jövôben is. Három civilizáció és kultúra – román, magyar és német (szász) – bölcsôjeként Erdélynek kettôs híd szerepe volt (többé-kevésbé valóságosan is, de az entellektüe-lek tudatában, valamint irodalmi csoportok és folyóiratok programjaiban mindenképpen). Egyrészt híd volt az egymástól olyannyira különbözô kultúrák között, másrészt a három etnikum és az anyaországok között. E három kultúra és civilizáció földrajzi együttléte, akart és akaratlan egymásra hatása hozta létre az erdélyi kultúrát. Kós Károly, a transzilvanizmus egyik atyja. 1929-ben Kolozsvárott megjelent Erdély – kultúrtörténeti vázlat című tanulmányában így írta le Erdélyt mint kulturális entitást: „ezer esztendô alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külsô erôk néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végsô siker nélkül. Ellenben a három együttélô kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnô törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyeknek külön-valóságai ellenére is típusosan erdélyivé tegyék.”

pop4.jpg (15714 bytes) pop5.jpg (21163 bytes)
Kuncz Aladár, Ady Endre

Ha a két világháború közötti román–magyar kulturális kapcsolatokról beszélünk, mindenképpen meg kell említenünk a kolozsvári Ellenzék2 című napilapot, ahol gyakran közöltek írásokat a román fejedelmek és a magyarság kapcsolatairól, valamint az Erdélyi Helikon3 című folyóiratot, mely valóságos szellemi műhelyként működött, és deklarált célja volt a toleranciára, liberalizmusra és kulturális együttműködésre alapozott erdélyi szellemiség meghatározása. Erdély népeinek közeledésében és kulturális együttműködésében nagy szerepük volt a húszas években több nyelven megjelenô lapoknak: az Aurora4 és a Cultura5 című folyóiratokról van szó. A két világháború között az értelmiség és az írók hihetetlenül sokat tettek az Erdély népei közötti, tágabb értelemben pedig a Közép- és Délkelet-Európa népei közötti együttműködésért. Tehát a körülmények kedveztek annak, hogy a közös erdélyi kulturális és történelmi értékek, valamint a virágzó irodalmi kapcsolatok nevében, a közös erdélyi felelôsségtudatra apellálva az erdélyi magyar, román és szász írók egymásra találjanak. Kuncz Aladár ezzel kapcsolatos hitvallása sokatmondó: „Nem lehet erdélyi magyar író az, aki ezekrôl a párhuzamos irodalmi mozgalmakról (román, szász) nem tud. Életünknek egymásrautaltsága hozza egymás közelébe ezt a három irodalmat, s lehetetlen kikerülni, hogy ezeknek egymásra hatása, egymással való bensôséges érintkezése ne legyen. Elodázhatatlan feladata az erdélyi magyar irodalomnak, hogy ezeket a szellemi érintkezéseket kimélyítse.”
Ez az idôszak a román–magyar irodalmi barátságok ideje. Mindenképpen meg kell említenünk Greguss Ágost és Iosif Vulcan6 barátságát, Ady Endre és Emil Isac,7 valamint Babits Mihály, Kosztolányi és Emil Isac barátságát. Nem hallgathatjuk el Ady és Goga baráti kapcsolatát, még akkor sem, ha ez nem teljesen európai módon végzôdött, egy adott ponton Goga szélsôjobboldali, xenofób eszmék mellé állt. Emlékezetes marad Emil Isac kiállása, aki ekkor a következôket írta Adynak: „Áldja meg a Természet önt, Ady Endre, amiért himnuszba szedte egy új kor álmát – amiért latrok és kalmárok ezrei ellen pálmát nyújt az én szegény, havasi népemnek.” Ezek az irodalmi barátságok készítették elô a művek egymás nyelvére való fordításait.

pop6.jpg (16499 bytes) pop7.jpg (14529 bytes) pop8.jpg (13279 bytes)
Babits Mihály, Kosztolányi Dezso, Octavian Goga

A meghirdetett műfordítói programon keresztül az erdélyi szellemiségnek jelentôs szerepe volt a román irodalom magyarországi és a magyar irodalom romániai megismertetésében. Gyakorlatilag az erdélyi szellemiségnek köszönhetjük, hogy a magyar olvasók megismerkedhettek a román klasszikusok munkáival, a román olvasók pedig a magyar irodalom nagyjaival.
Mindeme pozitív fejlemények ellenére a két ország politikai életének alakulása nemegyszer megfertôzte a román és a magyar kultúra kapcsolatait. Ahogyan egész Európát felperzselte a háború, úgy a kimagasló kulturális egyéniségek, írók, européer gondolkodók attitűdjét is befolyásolta az a politika, amely végül a háborúhoz vezetett.
A román–magyar kulturális kapcsolatok esetében a kommunista hatalomátvétel után is beszélhetünk bizonyos folytonosságról. Ha más zászló alatt is, a kulturális kapcsolatok hagyománya tovább élt. Noha a rendszer a kultúrának csak egy szegmensét támogatta, és csak bizonyos műveket fordítottak le, ez a periódus semmiképpen sem nevezhetô fagyosnak. Beszélhetünk a szerves kulturális kapcsolatok megnehezítésérôl, az ötvenes években egyenesen megszüntetésérôl, beszélhetünk azokról a néha sikeres, máskor kevésbé sikeres próbálkozásokról, amelyek a politika mérgével fertôzték meg ezeket a kapcsolatokat. Ennek ellené- re Magyarországon is, Romániában is mindig volt egy-egy Don Quijote, aki legyôzte a szélmalmokat, egy-egy szenvedélyes Ikarosz, akinek sikerült a politikai uszítás által gerjesztett elôítéletfelhôk fölé repülnie.
Ahogyan a közép- és kelet-európai országokban a kommunista hatalmaknak megvoltak a maga fokozatai, úgy e hatalmak megdöntése is különbözô mértékű erôszakkal és vérontással járt együtt. Hogy volt-e szerepe ennek az erôszaknak a két nép egyéni és kollektív tudatának alakulásában, és hogy ez befolyásolta-e kulturális kapcsolataik alakulását, nem tudhatjuk.
Több mint tíz évvel az 1989–90-es sorsdöntô események után, az elsô lelkesedési hullám csillapodtával egy dolog tűnik bizonyosnak: ha a román–magyar kulturális kapcsolatoknak olyan mélyek lettek volna a gyökerei a történelem minden szakaszában, ahogyan azt az európai szellemű gondolkodók szerették volna, nem történhetett volna meg 1990-ben a márciusi marosvásárhelyi pogrom. Akik hittek ezeknek a kapcsolatoknak a mélységében és a kommunista rendszer bukása utáni azonnali működôképességében, hamar fel kellett hogy ébredjenek, hogy elkezdhessék lerombolni az elôítéleteket és sztereotípiákat, az egymásról kialakított és a politika által szinte azonnal felhasznált és tovább duzzasztott „örök ellenség” képet. ’90 után a román–magyar kapcsolatokat gyakorlatilag újra kellett építeni, megtartva azt, ami működôképesnek és tartósnak tetszett. Mindent újra kellett fogalmazni egy elôbb-utóbb egységesülô Európa szellemében, egy többé-kevésbé konkrét európai közösség égisze alatt. És újfent az értelmiség, a szellem emberei voltak mindkét országban azok, akik hangjukat hallatták, és építeni kezdték a szellemi hidakat a román és a magyar nép között, vállalva országaik retrográd erôinek gyűlöletét.

A román–magyar kapcsolatok lényegét tekintve a kilencvenes évek nem különböztek túlságosan a két nép történelmének összes többi meghatározó idôszakától, ennek minden jó és rossz összetevôjével együtt.
Az új elem, ami reményt ad, hogy a román–magyar kapcsolatoknak most új és tartós perspektívái nyílnak, az az egyesült Európa valósága, a kulturális (és gazdasági stb.) régiók Európájának többé-kevésbé idealizált, mégis valós képe, ahol különbözôségükben egyenlôek a polgárok.
Amíg ennek a közös Európának az elôszobájában várakozunk, jó lenne, ha mindannyian kezünkbe kapnánk egy szellemünket megnyugtató röpcédulát Németh László idézetével: „Tejtestvéreknek neveztem egyszer a szomszédos népeket. Azaz: nem egy anyától lettünk, de egy sors tejét szíttuk. Ez a közös tej üt ki történetünk, társadalmunk és politikai küzdelmeink hasonlóságában. Különösen a Német-római Birodalom és a Kelet népviharai közé szorult Duna-kárpáti népek sorsában mennyi az azonos. Még a nagy dátumaik, a nagy politikai és irodalmi szerepeik is csaknem ugyanazok. Mindenkinek van mohácsi és fehérhegyi csatája, mindenkinek van Kazinczyja és Eminescuja.” Sok évvel ezelôtt jelentek meg ezek a sorok a Tanu című folyóiratban, de aktualitásukat máig sem vesztették el, annál is inkább, mert egy légiesedett belsô határokkal rendelkezô Európa, a kultúrák Európája nem is olyan távoli álom.
De vajon fel vagyunk-e mindannyian készülve arra, hogy egy ilyen európai közösségben éljünk, tudván, hogy az ilyen együttélés alapja a másság tisztelete? Ismerjük-e eléggé a mellettünk élôk kulturális és szellemi értékeit? Vajon kibékültünk-e eléggé önmagunkkal és sok megpróbáltatást hozó történelmünkkel ahhoz, hogy tiszteljük egymást, és ne ismételjük meg a múlt hibáit? Íme néhány kérdés, mindmegannyi kihívás (a XXI. század egyik legmerészebb kihívása) egy európai közösség kialakítására. Ebben a kontextusban a román–magyar kulturális kapcsolatok nagyon nagy szerepet játszanak majd, annál is inkább, mert a medret, amelyben létrejöttek és máig léteznek, meglehetôsen zátonyossá tették a politikai kapcsolatok. Mindkét országban a lehetô legtöbb értelmiségi és kultúrember valódi és ôszinte akaratára van szükség ahhoz, hogy a mind jobban elmélyülô és szerteágazó kulturális kapcsolatok ellen tudjanak állni a régi vagy újabb nacionalizmusoknak. Ha ez az akarat meglesz és befolyásolni tudja az élet többi területét, a német–francia megbékéléshez hasonló jó például szolgálhat egész Európa és annak máig létezô válsággócai számára. Szerencsére mindkét országban számos etnikum él, melyek a kulturális gazdagság és sokszínűség eddig kevéssé kihasznált forrásait jelentik az adott ország számára. Ha a Magyarország és Románia kulturális kapcsolatait fejleszteni kívánó programok (melyek célcsoportja a román és a magyar etnikum) mellett mindkét országban bevonnának egy vagy több, mindkét részen kisebbségben élô etnikumot, valamint ezen etnikumok anyaországait is (beleértve uniós tapasztalatokkal rendelkezô országokat), gyors lépéseket lehetne tenni az európai integráció felé. Persze nem várhatjuk az eredményeket egyik napról a másikra, de ha ezt a lehetôséget is eljátsszuk, a következô nemzedékek teljes joggal hibáztatnak majd bennünket.
Ha nem vállalkozhatom is arra, hogy tudományos módszerességgel meghatározzam a román–magyar kulturális kapcsolatok legfontosabb kérdéseit, az e téren szerzett eddigi gyakorlati tapasztalataim, úgy érzem feljogosítanak arra, hogy pontokba szedjek egy általam lényegesnek tartott témakört. Párhuzamosan az idô három síkját, múltat, jelent és jövôt érintô programokra gondolok.
Múlt: Tisztázni kell a közös múlt bizonyos kérdéseit, még ha ezek mindkét oldalon fájóan kényes kérdésnek számítanak is, hogy tanulva belôlük megpróbáljuk elkerülni a múlt hibáinak ismétlését. Nem beszélve arról, hogy a közös múltban pozitív, követendô példákat is találhatunk.
Jelen: Ismerjük fel a kulturális (valamint gazdasági, társadalmi és politikai) életben már meglévô pozitív jelenségeket, elsôsorban Romániában és Magyarországon, és vessük össze ezeket a régió többi országában zajló folyamatokkal. A múlt tényszerű elemzése és a jelen folyamatainak felismerése elengedhetetlen feltétele a jövôre vonatkozó stratégia kidolgozásának.
Jövô: Együtt kell felépítenünk azokat a közös kereteket, melyekben mindenki otthon érezheti magát, ahol különbözôségében mindenki egyenlô lehet. A globalizáció sokkját is könnyebben tudjuk majd elviselni, ha a kultúrák minél több, az otthonosság érzését nyújtó sajátosságukat ôrzik meg.


Copyright© Európai Utas-2001