AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

Marek Pernal

A VISEGRÁDI CSOPORT ÉS AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

Kelet-Közép-Európa számos lakója természetesnek és magától értetôdônek ítéli, hogy országai az Európai Unióba törekednek. A tömegtájékoztatási eszközök idôrôl idôre beszámolnak a csatlakozási tárgyalások pillanatnyi állásáról, mérlegelik a belépés elkerülhetetlenül megfizetendô árát és várható elônyeit, és megvitatják a közösségi joganyagot. Nagy városokban és kisebb településeken egyaránt mind több helyen tűnik fel a kék alapon sárga csillagokat ábrázoló embléma. Nincs politikai beszéd, amelyben ne szerepelne az „európai integráció” kifejezés, sôt a szókapcsolat mára a lengyelek, magyarok vagy litvánok hétköznapi szókincsébe is behatolt.
Olyannyira hozzászoktunk a küszöbön álló csatlakozás gondolatához, hogy könnyen megfeledkezünk arról, hogy a vasfüggöny leomlása után az európai együttműködés új alapelvei messze nem voltak olyan egyértelműek, mint amilyennek jelenleg tűnnek. A kilencvenes évek elején még nem volt világos, milyen formát öltenek majd az új kapcsolatok a biztonság vagy a gazdasági együttműködés területén. Még álltak a berlini fal maradványai, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Kelet-Németországban még szovjet csapatok állomásoztak, és a vezetô közép-európai politikusok, köztük Václav Havel, úgy gondolták, hogy a Varsói Szerzôdés megszűnése a NATO végét is jelentheti.
Széles körben elismerték, hogy a KGST korlátozásaira már nincs szükség, sokan azonban úgy gondolták, hogy a KGST-t nem lehetetlen valóban nemzetközi gazdasági szervezetté átalakítani. Komoly elemzôk is azon a véleményen voltak, hogy a volt szovjet blokk országai könnyebben tudnak majd bekerülni az EU-ba, mint a NATO-ba. Lech Walesa a rá jellemzô spontaneitással még egy NATO-II és EU-II gondolatát is felvetette.
Az európai együttműködésre vonatkozó vélemények és várakozások e sokféleségének tükrében Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia azon döntése, hogy létrehozzák a visegrádi csoportot, a véleményközösség erôsítésének példájaként értékelhetô. E lépésben az a meggyôzôdés fejezôdött ki, hogy a regionális szintű közeledésre mindenképp szükség van, bármilyen forgatókönyv valósuljon meg az európai integrációt illetôen. A három államelnök 1990. áprilisi pozsonyi és 1991. februári visegrádi találkozóján meghozott döntések azt mutatják, hogy a hasonló rendszerváltozásokat átélô, hasonló történelmi tapasztalatokon osztozó és hasonló politikai prioritásokat megfogalmazó országok természetes módon érdekeltek egy kommunikációs, koordinációs és tapasztalatcserét elôsegítô rendszer kiépítésében. A Visegrádon elfogadott zárónyilatkozatból az a meggyôzôdés világlik ki, hogy a regionális együttműködés javítja az európai struktúrákhoz való csatlakozás esélyeit.
Az integráció szempontján kívül a három érdekelt államot más okok is vezérelték a regionális együttműködés megteremtésekor. A lengyel fél azért is támogatta a visegrádi csoport létrehozásának gondolatát, mert szerette volna, ha Közép-Európa önállóan is megjelenik az európai politika színterén. Úgy érzem, a múltban ez a térség, ahol annyi különbözô hatás és politikai fogalom találkozott egymással, talán éppen emiatt gyakran nehezen tudott hangot adni saját érdekeinek. A lengyel támogatás másik oka az lehetett, hogy Lengyelország szeretett volna megszabadulni attól a történelmi sztereotípiától, amely az országot a Kelet–Nyugat tengelyen és egy északi irányú orientáció keretében helyezi el. Motiváló tényezô volt az a félelem is, hogy a térségben újjáélednek a nacionalista tendenciák, és ez ellenségeskedést szül a szomszédos országok között. Egy másik fontos indíték az volt, hogy szükségesnek látszott egybehangolni a Szovjetunióval kapcsolatos politikát, különös tekintettel a szovjet csapatok kivonására. A csoport tagjai azt az igényt is megfogalmazták, hogy erôsebb gazdasági kapcsolatokat építsenek ki egymással. Így a visegrádi deklarációban megfogalmazott együttműködés gazdasági aspektusaként létrejött a CEFTA, a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás.
Sajnos, 1992 után a visegrádi együttműködés sorvadásnak indult. Az eredeti célok egyike az volt, hogy a társulás legyen olyan kísérleti terep, ahol a három érintett ország a gyakorlatban kipróbálhatja az Európai Unión belül érvényes együttműködési formákat – ez a cél azonban nem tudott megvalósulni. A visegrádi országok közötti elhidegülés több okkal is magyarázható. Fontos tényezô volt Csehszlovákia felbomlása, és hogy a két újonnan alakult állam igyekezett minél jobban hangsúlyozni szuverenitását. A kilencvenes évek közepén a szlovák politikát beárnyékolta, hogy a demokratikus normákkal összeegyeztethetetlen döntések születtek. Feszültségek jelentkeztek Pozsony és Budapest között az etnikai kisebbségek ügyében. A fô ok azonban a vezetô politikusok – fôleg Václav Klaus kormányfô – azon meggyôzôdése volt, hogy a regionális struktúrák kiépítése lassíthatja a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás ütemét. A cseh kormányfô úgy gondolta, hogy egy jól felkészült állam önállóan könnyebben tud csatlakozni az euroatlanti szervezetekhez, mint ha megpróbál együttműködni a többi tagjelölt állammal. Ez a hozzáállás a visegrádi országok fokozatos elhidegüléséhez vezetett.
Lengyelország csalódottan fogadta ezt a fordulatot. Álláspontunk az „elhidegülés” évei alatt nem változott: Varsó mindvégig úgy gondolta, hogy az együttműködésbôl származó elônyök messze felülmúlják az esetleges hátrányokat, így mindent meg kell tenni a regionális együttműködés újjáélesztése érdekében. Akár azon az áron is, hogy az egyik résztvevô – Szlovákia – széke ideiglenesen üresen marad. Bronislaw Geremek külügyminiszter parlamenti beszédében 1999 áprilisában így fogalmazott: „A visegrádi együttműködés keretei között mélyebb kooperációra törekszünk partnereinkkel, konzultálunk egymással az EU-bôvítés témakörében, és folytatjuk a NATO-n belüli együttműködést… Szilárd alapokra kívánjuk helyezni a visegrádi együttműködést az infrastruktúra fejlesztését célzó, vízumpolitikai és nemzetgazdasági projekteken keresztül.”
Az 1998-as cseh kormányváltás, majd az egy évvel késôbbi szlovák politikai áttörés nyomán a visegrádi csoport együttműködése újabb lökést kapott. Míg a kilencvenes évek elején a térségi struktúrák kiépítését az államfôk kezdeményezték, a visegrádi együttműködés újjáélesztése már a négy tagállam kormányfôinek érdeme. 1998 októberében Budapesten, majd csaknem egy évvel késôbb a szlovákiai Javorinban a tagállamok kormányfôi megvitatták a megújított együttműködés programját. Itt külön figyelmet kapott Szlovákia azon törekvése, hogy csatlakozzon a NATO-hoz. A további célok közé tartozott a schengeni egyezmény normáinak bevezetésével kapcsolatos együttműködés, az Európai Biztonsági és Védelmi Identitással kapcsolatos kérdések közös elemzése, az egyes államok belbiztonságát érô fenyegetések értékelése, a környezetvédelmi együttműködés és a kulturális kooperáció – mindez a Visegrádi Alap finanszírozásában.
Ma a visegrádi együttműködés különbözô kormányzati, parlamenti és önkormányzati szintű kapcsolatok hálózatát foglalja magában. Rendszeresek a kormányfôk, miniszterek és külügyi bizottsági elnökök közötti találkozók. A Visegrádi Alap százával bírálja el a közép-európai kultúra és tudomány elômozdítását célzó pályázatokat.
Az eddig elhangzottak és a jelen konferencia egész témája felveti a kérdést: mi lehet a szerepe a visegrádi csoportnak a jövôben? Az EU-csatlakozással vége szakad-e a csoport létének, vagy pedig új dimenzióval gazdagodik az együttműködés? Megôrzi-e a csoport különállását az egységes Európán belül? Magam azok táborához tartozom, akik azt vallják, hogy a visegrádi együttműködés azután is működôképes marad, hogy Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovákia az EU teljes jogú tagjává válnak. Ezt az álláspontot számos érv támasztja alá. Íme néhány ezek közül.
Ha a négy tagország nem egyszerre válik az EU tagjává, úgy a fejlettebb tagországok feladata lehet, hogy támogassák az elsô körben nem bekerült partnerállam vagy -államok törekvéseit. Ebben a helyzetben a négyek közötti kölcsönös támogatás az uniós tagok között is elismerést váltana ki, mivel a négyek érett, közösség iránt elkötelezett hozzáállását s a térség és Európa egésze iránt érzett felelôsségérzetét tanúsítaná. Egy nemzetközi szervezeten belüli közös érdekképviselet és fellépés jelentôségét jól mutatja, hogy a három új NATO-tagország Szlovákia csatlakozását támogató fellépése kedvezô fogadtatásra talált.
Kétségtelen, hogy az uniós csatlakozás folyamatában országainknak sok hasonló vagy azonos problémával kell szembenézniük mind a külpolitikában, mind a belpolitikában. Együtt minden bizonnyal könnyebb lesz ezekre a problémákra megoldást találni, mint külön-külön. Ami a külpolitikát illeti, az egyik legfontosabb kérdés az, hogy miként lehet alkalmazkodni az uniós követelményekhez azokon a területeken, ahol érdekeink nem esnek egybe teljesen az uniós partnerek elvárásaival. A visegrádi országok az egyeztetések során itt elsôsorban a mezôgazdaságra, a környezetvédelemre, a munkaerô szabad áramlására és a szabad ingatlanvásárlásra koncentrálhatnának.
A visegrádi országok, ha bekerülnek az unióba, számíthatnak majd segélyekre az uniós költségvetésbôl, ami szintén alapot teremt az együttműködésre. Azt se feledjük, hogy a visegrádi országok, amennyiben együtt lépnek fel, ötvennégy szavazattal rendelkeznek az Európa Tanácsban, ami több, mint két nagy nyugat-európai ország szavazatainak száma. A nizzai csúcson elfogadott döntés értelmében az együttműködés egy másik formája is külön hangsúlyt kell kapjon: miután négy újabb partnert találtak, a visegrádi országok még erôteljesebb kooperáció keretében is érvényesíthetik érdekeiket.
A csatlakozás utáni további együttműködést az egyes államok belpolitikai problémái is kívánatossá teszik. A csatlakozás széles társadalmi rétegek életében jelent majd komoly változást. Az új helyzetbôl adódó egyik legfontosabb feladat a munkavállalók nagy csoportjainak átképzése lesz. Az is nyilvánvaló, hogy a visegrádi országoknak nem minden egyes polgára fog tudni könnyen alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Ezen a téren tehát szintén igen hasznos lenne az együttműködés és a tapasztalatcsere, illetve a kölcsönös segítségnyújtás.
Az is megfontolandó, hogy a visegrádi csoport tagországainak nem lenne-e érdemes egy közös regionális identitás kidolgozásán munkálkodni mind jelenleg, mind az EU-csatlakozás után. A visegrádi politikai nyilatkozatok és a politikusok találkozói önmagukban még nem elégségesek ahhoz, hogy az érintett társadalmakban elhintsék azt a meggyôzôdést, hogy a regionális együttműködés valamennyi résztvevô számára elônyös. A négy fôváros közötti politikai párbeszédet le kell fordítani az utca embere számára is érthetô és átlátható intézkedésekre. Ennek a célja egyféle „állampolgári komfortérzet” kialakítása lenne, ami például megnyilvánulhatna abban is, hogy a négy visegrádi ország állampolgárai személyi igazolvánnyal is beléphetnének a másik három állam területére. Az uniós tagországok határmenti vidékein máris lehetôség van arra, hogy a szomszédos állam valutájával fizessen valaki, még mielôtt az eurót bevezették volna.
Az – általam legjobban ismert – lengyel–cseh határon azonban ez egyelôre éppen hogy megtűrt és így is csak a lengyel oldalon működô gyakorlat. Nincs olyan közös televíziós műsor sem, amely mind a négy nyelven hozzáférhetô lenne. A lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak és magyaroknak arra sincs túl nagy esélyük, hogy hazai sajtótermékeiket megvásárolhassák a többi három tagországban. Olyannyira meg vagyunk gyôzôdve az angol nyelv elsôdleges fontosságáról, hogy múzeumainkban, repülôtereinken és pályaudvarainkon nem is tüntetjük föl az információkat a többi visegrádi ország turistáinak anyanyelvén. A visegrádi országok közötti közösségi érzés erôsítésének még számos hasonló módja képzelhetô el. A cél azonban így is világos: egy regionális közösséggel való azonosulás csakis növelheti a tagok önbecsülését, és megkönnyítheti a párbeszédet a nagyobb hatalommal rendelkezô, a jelenlegi Európai Uniót képviselô tárgyalópartnerekkel. Ebben a folyamatban nagy szerep hárul a Visegrádi Alapra.
Vannak, akik aggodalmuknak adnak hangot amiatt, hogy Európa integrációjával és a nemzeti határok jelentôségének csökkenésével az egyes nemzetek identitása fokozatosan feloldódik. Az integráció ellenzôi úgy gondolják, az egyesült Európa valójában uniformizált Európát fog jelenteni. Véleményem szerint az erôs kölcsönös kapcsolatok és a virágzó regionális együttműködés a legjobb eszköze annak, hogy ezt a veszélyt elhárítsuk.
De vajon mindez csak a visegrádi típusú regionális együttműködésre vonatkozik? Természetesen nem. Gyakorlatilag valamennyi olyan érv, amelyet a négy visegrádi állam közötti együttműködés hasznossága mellett felsorakoztattunk, alkalmazható a többi közép-európai államra kiterjedô tágabb együttműködési keretre is. A visegrádi csoport értékes tapasztalatokat halmozott föl, és ezáltal mintegy nemzetközileg elismert „védjeggyé” vált. Ennek a kooperációs „terméknek” a sikere a többi regionális struktúra esélyeit is javíthatja, és növelheti jelentôségét Európának ebben a részében. Ez az unió számára egyúttal azt bizonyítja majd, hogy a politikai átalakuláson keresztülment országok igenis képesek együttműködni és közösen haladni kitűzött céljuk felé, a többi tagjelölt számára pedig azt, hogy a közös erôfeszítések meghozzák gyümölcseiket.

Károlyi Júlia fordítása

Copyright© Európai Utas-2001