AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

VÁROSOK, EMBEREK, MŰVEK

A HÁRMAS HATÁR KÖZELÉBEN
Beszélgetések Cesky Krumlovban

Görbe mezô. Talán így lehetne fordítani a Krumme Aue ónémet kifejezést, amelybôl a kutatók szerint az egyik legszebb csehországi kisváros, Cesky Krumlov, németül Krummau elnevezése származik. Az osztrák–német–cseh hármas határ közelében található település a prágai Hradzsinhoz hasonló méretű várával, gótikus, reneszánsz, barokk belvárosával ma az ország egyik turistalátványossága.
A környék legalább 50 ezer éve lakott. A szláv törzsek valamikor a VIII. században telepedtek le errefelé, a terület elôbb a cseh fejedelmek tulajdonában volt. Krumlovról az elsô írásos feljegyzés 1253-ból származik. Akkoriban már javában folyik a cseh királyok és földbirtokosok támogatásával a német nyelvű lakosság betelepítése a hegyes-völgyes, gyéren lakott határvidékekre. A telepítések eredményeként Krumlov és környéke – sok más cseh- és morvaországi területhez hasonlóan – német többségűvé vált.
A város történetében meghatározó szerepet játszó Rozmberk (németül Rosenberg) dinasztia 1302-ben szerzi meg Krumlov tulajdonjogát, hogy aztán háromszáz évig innen irányítsák a lassan egész dél-csehországra kiterjedô hatalmas birtokot, a központi hatalommal hol egyetértésben és szövetségben, hol ellene lázadozva. Akkoriban a város Prága valódi vetélytársának tekinthetô, a huszita háborúk idején afféle második fôváros, az új vallásal szembeforduló katolicizmus fellegvára.
1602-ben a város viszonylag rövid idôre a Habsburgok tulajdonába megy át, majd a cseh állami függetlenségnek véget vetô Fehér-hegyi csata után a stájer Eggenberg-család lesz az új tulajdonos. Nevüket márkanévként máig ôrzi a helyben fôzött krumlovi sör.
1710-ben öröklés útján kerül a birtok a Schwarzenberkek (németül Schwarzenberg) tulajdonába. A nagy befolyású – a magyar történelembôl is ismert – család kezében marad a krumlovi vár egészen a második világháború végéig. Az új tulajdonosok idején egyszer még felvirágzik a város és környéke, nagyszabású rokokó stílusú építkezések folynak, de aztán az 1700-as évek végétôl megkezdôdik a visszaesés, és Krumlov fokozatosan jelentéktelen, provinciális kisvárossá válik. Elkerüli a XIX. századi iparosítás is.
Csehszlovákia megalakulása idején a zömmel németek lakta város az önálló dél-csehországi német megyéhez kerül, amely Böhmerwaldgau néven Ausztriához szeretne tartozni. Az új állam hatóságai fegyveres erôvel vetnek véget az elszakadási kísérleteknek, és Csehszlovákia kikiáltása után pontosan egy hónappal, 1918. november 28-án a csehszlovák csapatok bevonulnak Krumlovba. A városka az elsô köztársaság idején is éli a jelentéktelen, kissé elmaradott határszéli települések eseményelen életét, amelynek az egyre erôsödô német nacionalizmus, majd Hitler hatalomra jutása vet véget. Krumlov és környéke más zömmel németek lakta csehszlovák területekkel együtt az 1938-as müncheni diktátum értelmében a Harmadik Birodalomhoz kerül.
A világháború pusztításai elkerülik a várost. Délnyugat-Csehország más településeihez hasonlóan Krumlovot is az amerikai csapatok szabadítják fel. A helyi lakosság zöme osztozik a csehszlovákiai németek sorsában, 1945–46-ban többségüket kitelepítik. A 15 ezer lakosú városban ma 211-en vallják magukat német nemzetiségűnek.
A szocializmus idején is elkerüli a várost az iparosítás és a fejlesztés, hiszen Krumlov és környéke a „frontvonalra” került, a szomszédban, szinte karnyújtásnyira van az ellenség, az imperialista, revansista Nyugat-Németország és a megbízhatatlan kapitalista Ausztria. Ha ipar nem is, katonai létesítmények annál nagyobb számban épülnek a környéken. A cseh békefenntartó erôkben szolgáló katonákat és az egyik gyors reagálású hadtestet most is itt képzik ki. A szocialista fejlesztések elmaradásának egyik pozitív és ma nagyon sokat érô következménye, hogy Csehországban errefelé a legtisztább a levegô, és a leginkább érintetlen a természet az emberek elôl negyven éven át szinte teljesen elzárt határhegységben-, a Cseh-erdôben (csehül Sumavában).

A rendszerváltás után az elmondottaknak megfelelôen kellôképpen elhanyagolt és lepusztult város szinte egyik napról a másik változott át keresett turista- és kulturális központtá. A hosszú álomból történt hirtelen ébredés kezdeteirôl Jitka ŠZikmundovát, a Cesky Krumlov-i Fejlesztési Alap munkatársát kérdeztem.
– Cesky Krumlov valóban olyan város – kezdi a választ –, amelynek izgató jelene, gazdag múltja és ígéretes jövôje van. Minden a rendszerváltás után, 1989-ben kezdôdött. A történelmi városközpontban található háromszáz műemlék épület mind állami tulajdonban volt, és egyszercsak megkapta ôket a város. Ki kellett találni, mi legyen velük, mert többségük igen rossz műszaki állapotban volt. A város készíttetett egy fejlesztési tanulmányt, amely megállapította, hogy a történelmi városközpontban igen nagy turisztikai lehetôségek rejlenek, s társaságot alapított Cesky Krumlov-i Fejlesztési Alap néven, amely megkapta a nagyrészt felújításra szoruló épületeket és infrastruktúrát.
Az alap gazdálkodásának egyik feladata éppen a részleges privatizáció volt – folytatja Jitka ŠZikmundová. – A vagyon egy része azonban továbbra is a városé, illetôleg az alapé maradt. Jelenleg körülbelül húsz épület van a birtokában. Már mindet felújították. Ezek mind központi fekvésű épületek, és azért sem akarjuk eladni ôket, hogy maradjon valami a lakosságnak, az itt élôknek is, hogy ne váljon a város turisztikai skanzenné, hogy ne csak ékszer- és ajándékboltok nyíljanak, de legyen élelmiszerbolt, cipész és drogéria is. A maradékot már privatizálták. Ez úgy történt, hogy a helyi lakosoknak elôvásárlási joguk volt, utánuk a cseh állampolgárok következtek, legvégül pedig a többi érdeklôdô.
– Közismert, hogy a turisztika és a kultúra szorosan összefüggô fogalmak, kölcsönösen kiegészítik egymást, az egyik erôsíti a másikat. A város is szervez, tesz valamit, vagy a kultúrát ráhagyja az érintett intézményekre?
– A város természetesen támogatja a kulturális életet – mondja Zikmundová. – Vagy közvetlenül a helyi költségvetésbôl, vagy áttételesen, hiszen működik itt egy csomó civil szervezôdés, de termelô vállalat is, amely szervez kulturális programokat. Cesky Krumlov és a kultúra közé csaknem egyenlôségjelet lehet tenni. Itt június közepétôl szeptember végéig gyakorlatilag minden este van valamilyen kulturális esemény. Koncertek, színház, a legkülönfélébb művészeti találkozók. Az biztos, hogy a kultúra vonzza a látogatókat. Egy város önmagában, tehát pusztán a házak vagy a kövek érdekesek lehetnek egyszer, de a hangulatot, az ízeket, a történéseket pont a kultúra hozza. És éppen a turisták és a látogatók igen fontosak, ha nem egyenesen meghatározóak a magángazdaság részére. A látogatóktól működnek az éttermek, a panziók, a kulturális létesítmények. Mindez persze munkahelyeket jelent. Ez nem iparvidék, ez nem iparváros. A munkanélküliség körülbelül 7 százalékos, az országos átlagnál jóval alacsonyabb. Ha jól tudom, a lakosság 40–50 százaléka a szolgáltatásokból él, ami egy működô városi gazdaság szempontjából ideálisnak mondható.

Ha már szolgáltatásokról van szó, akkor Csehországban elsôként a sör és a vendéglô jut az ember eszébe. Cesky Krumlov belvárosában pedig gyakorlatilag minden házban vendéglô, panzió, étterem van. A konkurencia tehát óriási. Hogy lehet így megélni? – kérdeztem a Na Louzi, vagyis a Pocsolyában nevű népszerű kisvendéglô tulajdonosát, Miroslav Votrelt.
– Az csak a látszat, hogy itt nagyon sok a vendéglô. Krumlov a maga szépségével, műemlékeivel, látványos várával egymillió-háromszázezer vendéget fogad évente, tehát az a hetven vendéglô nem is olyan sok. Persze, konkurencia az van, de azért mindenki megtalálja a saját helyét. Minden vendéglô más. Van itt cigány kocsma, morva borozó, európai konyha, luxusszálló. Mi a tipikus cseh kisvendéglôk útját választottuk, azokét, amelyek a két világháború közti elsô köztársaságban mindennapos részei voltak az életnek. Nem sok maradt meg közülük, ez az egyik.
Votrel úr aztán ôszinte vallomást tesz, miközben elárulja, hogy teljesen amatôrként lépett a szakmába, a rendszerváltás elôtt helikopter-pilóta volt, és a kocsmákat inkább csak vendégként látogatta.
– Be kell ismernem – mondja –, hogy ez a vendéglô nem mindig létezett. Ez egy mindössze tízéves kocsma egy 570 éves házban. 560 évig itt korábban soha nem volt vendéglô, különbözô boltok, műhelyek voltak, de vendéglô az nem. A bátyám a forradalom után megvette a házat, és vele együtt elhatároztuk, hogy kocsmát alapítunk. És ha már kocsma, akkor legyen cseh kocsma, hiszen Csehországban vagyunk, azt kellene megmutatni a vendégeknek, hogyan nézhetett ki egy igazi cseh kocsma.
A Pocsolyában megtapasztalt tipikus cseh kocsmahangulat után lépjünk át a szó szoros értelmében a nemzetközi életbe. A vendéglôtôl alig pár lépésnyire található a ŠSiroká, azaz Széles utca, ahol az egykori polgári sörfôzde szintén több száz éves épülettömbjében található az Egon Schiele Művészeti Központ, amely rangos kiállításaival nemzetközi hírnevet vívott ki magának. A kérdés persze csak az, hogy eredetileg hogyan született az az ötlet, hogy egy cseh kisvárosban alapítsanak igencsak nagyra törô tervekkel nemzetközi művészeti központot. A választ Hana Jirmusovától kapjuk, akinek hivatalos titulusa az, hogy szervezô, de valójában ô a motorja, a mindenese a kiállítótermeket, művészlakásokat, műtermeket, boltot, kávézót magában foglaló együttesnek.
– Az ötlet a határok megnyitásával jött 1989-ben, sok szerencsés körülmény összejátszása nyomán. Ekkor találkozott ugyanis két jelentôs személyiség, a nagy műgyűjtô, az amerikai Serge Sabarsky és az osztrák Gerwald Sonnberger, akinek nagy múzeumvezetôi tapasztalata van. Ez a két ember dolgozta ki a Cesky Krumlov-i nemzetközi kulturális központ koncepcióját. Ebbe belekomponálták Egon Schielét, akit különleges kapcsolat fűzött a városhoz, kigondolták, hogy itt műtermeket kell kialakítani a kortárs művészeknek, és végül egy sor kalandos úton eljutottunk a mai állapotokig.
– Ezek a kalandok érdekelnének igazán, hiszen nyilván itt is furcsa világ volt a rendszerváltás idején. A régi szabályok már, az újak még nem érvényesültek, egész pontosan azt sem lehetett tudni, mit hoz a jövô. Ilyen körülmények között hogyan sikerült megszerezni a volt sörgyár épületét, hogyan szereztek engedélyeket és nem utolsósorban persze pénzt?
– A legelsô ötlet az volt – meséli Hana Jirmusová –, hogy berendezünk egy Schiele-kiállítást Krumlovban, ha már Schiele annyira kötôdött a városhoz. De amikor láttuk, hogy ez mekkora pénzbe kerül, elkezdtünk gondolkodni azon, hogy nem érné-e meg jobban egy önálló kulturális központ létrehozása, hosszú távra. Tárgyalni kezdtünk a polgármesterrel, aminek az lett a vége, hogy adott nekünk egy nájlonszatyrot, amelyben volt egy csomó kulcs, legalább negyven épület kulcsa. Azt mondta: valójában mi is szeretnénk valamilyen kulturális központot. Menjenek, nézzenek ki maguknak egy épületet, ami tetszik. Rengeteg házat megnéztünk, melyik lenne alkalmas művészeti kiállításra, közben pedig a két említett úr járta a világot is, hogy pénzügyi támogatókat szerezzen. Az igazság az, hogy az elsô elszánás, hogy úgy mondjam, az elsô fecske Ausztriából érkezett. Ott mertek elôször kötelezettséget vállalni arra, hogy beruháznak a Cesky Krumlov-i leendô nemzetközi kulturális központba. Aztán késôbb jöttek a többiek, az állami támogatók: a Cseh Köztársaságból, Németországból, de Magyarországról is, és aztán fokozatosan csatlakoztak a magántámogatók.
– Ami Magyarországot illeti, a kecskeméti Kerámia Stúdiónak van itt bérelt műterme és vendéglakása. Ami pedig a pénzt illeti, a központot fenntartó Egon Schiele Alapítványt valóban profik vezetik, és nyilván sok potenciális támogatónak nyitja meg a bukszáját az a tény, hogy az alapítvány élén a milliárdos amerikai, Ronald Lauder áll.
– Mi magánintézmény vagyunk, és persze arra törekszünk, hogy több forrásból is kapjunk pénzt.
Vannak saját működtetésű üzleteink is, bolt vagy kávéház, amelyek hoznak némi pénzt, de az nem elég az egyes nagy kiállításokhoz. Persze, megpróbálunk pénzt szerezni a várostól. Néha sikerül is. Ugyanez a helyzet a Cseh Köztársaság Kulturális Minisztériumával. Néha ez is sikerül. De az egész világon kutatjuk a lehetséges támogatókat. Az Egyesült Államokban is van egy csoport, amely támogatja ezt a központot, és pénzt hajt fel kiállításainkhoz.
– Ez a tevékenységük csak elismerést érdemel, és bizonyára sikeres is, hiszen elsô látásra is megragadó az épület, nem beszélve a lényegrôl, vagyis a kiállításokról. Nyilván anyagilag sem kis tétel például egy Picasso-tárlat. De menjünk vissza egy kicsit a múltba. Ön a szervezôje, mindenese ennek a központnak. Személyesen hogy került kapcsolatba ezzel a tervvel?
– Kezdettôl, a legelsô gondolatok megfogalmazásától részese vagyok ennek a tervnek. Már korábban barátságban voltam Sonnberger és Sabarsky urakkal. Prágában közösen csináltunk egy nagy Schiele-kiállítást, még 1992-ben, és rengeteget beszéltünk, gondolkoztunk arról, mit lehetne kezdeni itt Cesky Krumlovban. Amikor aztán az egész megvalósult, én lettem az, aki cseh nyelvtudásom miatt itt maradtam, miközben az urak járták a világot, és új ötleteket, terveket gondoltak ki. Én pedig igyekeztem azokat megvalósítani. Mondom, itt vagyok kezdettôl fogva. Itt voltam a felújításkor is, amikor az építôkkel kellett tárgyalni. Néha kevertem a betont, vagy segítettem gerendát hordani. Máskor amiatt telefonálgattam, hogy mit csináljunk egy befalazott lukkal, merjük-e kinyitni, vagy sem. Így telt a felújítás fél éve. Én az építkezésen, az urak szerte a világban. Telefonkapcsolatban voltunk. Fél év után, amikorra megtisztítottuk a terepet, és kiderült, hogy az egykori városi sörfôzdének vannak 400 négyzetméteres XVI. századi termei, hozzáláthattunk a múzeumi működtetés részletes gyakorlati koncepciójának kidolgozásához. Gondolja csak meg: világítás, klimatizáció, biztonsági berendezések és így tovább…
– Gondolom, minden galériás vágya, hogy híres, vonzó művészeket mutasson be. És most itt van FrantiŠsek Kupka kiállítása. A Csehországban született, de Franciaországban meghalt művészt tartják az absztrakt festészet úttörôjének, róla mondják azt, hogy nagymértékben hozzájárult a XX. századi absztrakt festészet alapjainak megteremtéséhez. Nem akárkirôl van tehát szó. Hogyan lehet hozzájutni egy ilyen gyűjteményhez?
– Tekintettel arra, hogy magánintézmény vagyunk, megpróbálunk kapcsolatot létesíteni a hasonló intézményekkel. És, hogy ôszinte legyek, nem volt egészen véletlen, hogy összetalálkoztunk az Amerikában élô, cseh származású Meda Mládková asszonnyal, a gyűjtemény tulajdonosával. Az igazság az, hogy ô ajánlotta fel: Nem akarják az én Kupkámat kiállítani? Hát persze, hogy akarjuk, mondtam. Ezután már rendkívül egyszerű volt megállapodni, mikor van szabad terminus, hogyan hozzuk el a képeket és hasonlók. Az itteni installáción már együtt dolgoztunk. Ez tehát ilyen egyszerű volt.
– Azért néha egy kis szerencsére is szükség van?
– Hát persze. Tudja, ha az ember rászánja magát, hogy a kultúrában dolgozzon, vagy inkább vállalkozzon, akkor egy kicsit kalandornak is kell lennie. Ehhez pedig mindig szükség van egy kis szerencsére. Amúgy az az érzésem, hogy meglehetôsen nehéz dolog a kultúra területén dolgozni. Elôször is, a kultúrán nem lehet keresni. Nem tudja például jól megfizetni az alkalmazottakat. Nem lehet megállapítani, ki mennyi munkát végez. Olyan emberekre van szükség, akik a kultúra elkötelezettjei, akik az egészet szeretetbôl csinálják, akik hajlandók itt lenni a hétvégeken és esténként is. És mindehhez támogatásra van szükség, mert a modern művészet klasszikus műveinek idehozása nem csak elhatározás kérdése. Ezek nagyon drágák, és a tulajdonosok rendszerint nem hajlandók csak úgy kölcsönadni a gyűjteményeket. Számunkra ezért is nagyon fontos, hogy Serge Sabarsky és Gerwald Sonnberger saját kapcsolatait felhasználva megkérte ismerôseit, barátait arra, hogy gyűjteményeiket kölcsönözzék ki a Schiele Központnak. Így jutottunk hozzá például a Pablo Picasso-kiállításhoz.
– Többször említette a két urat, akik láthatóan kulcsszerepet játszanak, játszottak a központ életében. A magyar olvasók számára: ki volt Serge Sabarsky, és kicsoda Sonnberger?
– Serge Sabarsky Bécsben született amerikai. A harmincas évek végén emigrálni kényszerült. Kétéves franciaországi tartózkodás után továbbment az Egyesült Államokba. Aztán az amerikai inváziós csapatokkal tért vissza a második világháború idején. Megkapta az amerikai állampolgárságot. Aztán megtörtént az a csoda, hogy egy ember, aki a semmibôl kezdte, nagyon gazdag és sikeres lett. Építészként indult, de viszonylag hamar saját galériát nyitott New Yorkban, amely a német és osztrák expresszionizmusra specializálódott. És tényleg nagyon-nagyon sikeres lett. Életének utolsó húsz évében már nem is foglalkozott a galériával, hanem hatalmas magángyűjteményét kölcsönözte ki a világ legkülönbözôbb múzeumainak. Az egész világon kiállított, Japánban, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Izraelben és persze Csehországban is. Az egyik utolsó nagy tette, ami sok gondot és sok örömet is okozott neki, az éppen a Schiele Központ létrehozása volt. Sonnberger úr osztrák. Amikor a Schiele-terv kialakult, Passauban dolgozott, az ottani Modern Művészetek Múzeumának igazgatójaként, és ott ismerkedett össze Sabarsky úrral. Én pedig a határok megnyitása után ismertem meg ôket, és itt kezdôdött az együttműködésünk.
– Egon Schiele mostanában igazán felkapott művész. A műveit bemutató kiállítások mindig a sikeresek közé tartoznak. Műveinek reprodukciói ott vannak minden művészeti terméket árusító boltban. De valójában mi kötötte Schielét Krumlovhoz, milyen volt a művész és a város kapcsolata?
– Az általános vélekedéstôl eltérôen Schiele nem Cesky Krumlovban született. Anyja született itt, és Schiele gyerekként került a városba. Gyakorlatilag egész életében visszajárt ide. Azt lehet mondani, hogy nem létezett még egy olyan város, amely annyira hatással lett volna rá, mint éppen Cesky Krumlov. Amikor 21 éves volt, 1911-ben elhatározta, hogy örökre itt telepszik le. Akkor Krumlovnak 8000 lakosa lehetett, és mindenki örült annak, hogy egy bécsi művész lakik majd a városban. De amikor megjött, és kibérelt egy házat a város szélén, és az emberek látták, hogy miket fest, látták az aktjait – mondom, 1911-ben –, az elsô lelkesedés nagyon gyorsan lehűlt. Olyannyira, hogy a krumloviak megtiltották a gyerekeiknek, hogy Schielével egyáltalán szóba álljanak. Teljes bojkott sújtotta, senki nem köszönt neki az utcán, és Schiele három hónap múlva elutazott. De ezután is minden évben visszatért, egézen korai haláláig. A krumlovi motívumok nagyon sok képén, rajzán megjelennek. Nem is tudnám megmondani, melyik közülük a legjelentôsebb, hiszen létezik jó néhány olajfestmény és rajz, amely Krumlov hatására jött létre. Ezek közé tartozik a Város a sárga folyónál, a Város a kék folyónál, vagy a Halott város című ciklus. Vannak olyan munkái is, ahol a fô motívum valami más, például a test, de a háttérben ott van Krumlov építészetének egyik-másik motívuma. Tudni kell azonban, hogy Schiele a város látványát átdolgozta. Láthatunk például egy létezô utcát, mellette a folyóval, amely azonban a valóságban nem ott folyik. Ezt egyszerűen áthelyezte. Úgy helyezte át az utcácskákat vagy a folyót, ahogy az neki kézrejött. A részletekbôl azonban teljesen egyértelmű, hogy Cesky Krumlovról szólnak a képek.
– A Kupka-kiállítás remélhetôleg hamarosan Budapesten is látható lesz, nem kis részben épp a Schiele Központ közreműködésének köszönhetôen. Mire hívná fel a majdani tárlatlátogató magyarok figyelmét?
– Mindenekelôtt azt javasolnám, mindenki menjen el, és nézze meg a kiállítást. Ez hatalmas gyűjtemény. Több mint 250 alkotás. Megtekintésükre rá kell szánni az idôt. Ezeknek az absztrakt munkáknak a nagy része a század elején keletkezett. Kupka tehát valóban az absztrakt művészet úttörôi közé tartozott. Ezért aztán tényleg érdemes ezt a kiállítást nyugodtan, sok idôt rászánva megtekinteni, vagy éppen kétszer-háromszor elmenni, hogy megértsük, miként jutott el a reális motívumoktól az absztrakcióig.

Udvarhelyi Szabolcs

Copyright© Európai Utas-2001