AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
45.

Lator László
DUNAI VÁZLATOK

Azt gondoltam, illene komolyan, emelkedetten kezdeni. Valahogy így: „A Duna metafora: az összetett és ellentmondásosan rétegzôdô modern identitás, sôt mindenféle identitás metaforája, mert a Duna nem azonosítható egyetlen néppel vagy kultúrával, hiszen sok országot átszel, sok népet, nemzetet, kultúrát, nyelvet, hagyományt, politikai és társadalmi rendszert összeköt.” Hova is nyúlna Közép-Európában az, aki, ha közvetve is, a Dunáról készül beszélni, ha nem a közép-európaiság megszállottjához, a szlovén–olasz– osztrák lelkű tudóshoz-íróhoz, Claudio Magrishoz? Nem csak nekem jutott eszembe. A kiállítás rendezôinek is: a képek elôtt ott a tôle való idézet. De kezdhetném visszafogottabban is: ezek a grafikák, táj- és városképek a Duna folyását követik, a meglehetôsen mereven-fantáziátlanul, de híven megrajzolt donaueschingeni forrástól a nekünk meghitten ismerôs tájakon át a nagyszerűen ábrázolt sziklás-örvényes, vadregényes-veszedelmes Vaskapuig (mennyi történelmi, irodalmi emléket hív elô belôlünk!), az akkor még egzotikus, mert török Belgrádig. Amit itt látnak, akár útikönyvnek is tekinthetik.

A duna forrása (Jacob Alt)

Akár azt is mondhatnám, hogy ne az úgynevezett ihletet, az elemi felfedezô-ábrázoló ösztön késztetését gondolják mögéjük. Inkább kiadói vagy egyéb megrendelést. Ezek a rajzok a XIX. század elsô felében támadt (vagy legalábbis hirtelen felerôsödött) korigényt elégítik ki. Mondhatni: piacra készültek. Alkotóik nem nagy festôk-grafikusok, hanem, s ez a képek rendeltetésének nagyon is megfelelt, megbízható, olykor igazán nagyszerű kismesterek, a szakma biztos kezű művelôi, a sokszorosítás iparosai. Nem lekicsinylôen mondom, ez a műfaj természetébôl adódik. Jó néhány rajz, litográfia vagy éppen festmény akad itt, amely elôtt jól esik hosszan elácsorogni. Itt van például az id. Markó Károly, ismert, elismert, sôt ünnepelt festô volt Itáliában meg idehaza is. De azért ha hirtelen egy XIX. századi magyar festôt kellene mondanom, aligha ô jutna eszembe. Ráadásul az itt kiállított képe, a Becko vára, mint olvasom, közönséges másolata bizonyos Joseph Fischer (sose hallottam róla) könyvillusztrációjának. A hegyek, a hajó, a bárányfelhôs ég merô egy konvenció. De milyen lehet a várat emelô sziklatömb a mintájául szolgáló rajzon? Mert így, gouache-sal, vastagon festve, ezek a megdermedt, tömör lángnyelvek, ezek a nagy felületek már-már XX. századian modernek. Vagy ott van ez az osztrákok–németek közé tévedt angol, George Edwards Hering. Hiszen tudjuk, hogy került ide: egy angol orvos-utazó és késôbb mintagazdász hívta meg, hogy útirajzát illusztrálja, az a Paget János-John, aki a tündökletesen európai szellem, Wesselényi Polixéna kedvéért és férjéül jött ide, s lett aztán a szabadságharc katonája is. S mindebben persze valahogy mindig ott van a Széchenyi szelleme. Szóval ez a Hering, ez a gyönyörű-furcsa Budapest: ennyi levegô, ennyi víz, ennyi üresség, ilyen kevés (közeli) figura és épület, mégis hogy tele a kép! Pedig az egyetlen masszív tárgy az az otromba bárka, a Gellért-hegy sápadtan búvik meg mögötte. Vagy Herkulesfürdô, Mehádia a sebes (mert érzik rajta, hogy az) hegyi folyóval, a kötelezô híddal (bár az talán csakugyan ott volt, a fákban már nem vagyok olyan biztos, az az érzésünk, hogy a makacsul vissza-visszatérô fákat a grafikus kompozíciós rutinja ültette oda, legalábbis egyik-másik látképen), a tömbök közt gyönyörűen szorongó házakkal! Úgy tetszik, ez nem egyszerűen látkép, ez nemcsak a szerkesztô kéznek, hanem a táj vad vonalainak engedve alakul, csupa fojtott mozgás és feszültség. Vagy az ô Visegrádja: kihagyja a ziccert, hagyja a várat, a megnyílt mohos falak közt a Duna, a szemközti hegyek. (A mondák persze ôt is érdeklik, el is beszél egyet-egyet, mert azért romantikus lelke van az ô várainak, tájainak is.) De ereszkedjünk megint alább, a köznapias próza szintjére. Ezek a képek nem egyszerűen ilyen vagy olyan műalkotások. Más jelentôségük, jelentésük is van: elénk teszik egy kornak, a XIX. század elsô felének a lenyomatát. A rajzok mögött ott a korízlés, az aprópénzre is váltható nagyromantika, a gyakorlatias célzattal készült ábrázolatokat is valami láz hevíti, benne állnak a kor művészetében. A várak, hegyek, a vadul rohanó vagy szelíden szétterülô folyók, a csónakok-hajók, a kötelezô fák-bokrok, staffázs-figurák legjobb pillanataikban valami glóriát viselnek. De nemcsak egy ízlésnek, hanem egy-egy, akkor még valóságos tájnak, romnak, épületnek is hűséges ôrzôi, ránk hagyományozói, éppen kismesteri természetük okán. Legnagyobb erényük éppen a pontosság, a hűség. Olyanok, mint a fényképek egy mai útikönyvben. Nem változtat a lényegen, hogy ezt-azt hozzáteszik, túlhangsúlyozzák. Ludwig Erminy esztergomi székesegyháza például csak elképzelés, sose volt, sose lett ilyen. Máskor az idô változtatott a képen. A Hering grafikáján ábrázolt pesti házak úgy, ahogy ott látjuk ôket, régen nincsenek. Tôle tudjuk, hogy voltak, s milyenek voltak. S hadd tegyem mindehhez hozzá, hogy közvetítenek ezek a rajzok még valamit, több mint másfél évszázad távolából, s ez a valami ma nagyon idôszerű. Az ember (képletesen is gondolom) útra kel, hogy bejárja, felfedezze a világot. Ez esetben a Duna két partját, forrástól torkolatig. Ezt a biztató üzenetet is kihalljuk a kiállítás képeibôl.

Copyright© Európai Utas-2001