AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
46.
HÁROM ÉS FÉL ARANYÉREM
Gyarmati Dezsô emlékezik
|
NÉVJEGY
Gyarmati Dezsô
Született: 1927. október 23., Miskolc
Legjobb eredményei játékosként
Legjobb eredményei edzôként |
– Kis túlzással szólva nyitott könyv az élete, hiszen boldog emlékezetű Peterdi Pál közbejöttével elmesélte, mi történt önnel születésétôl a kilencvenes évek közepéig. Gyarmati sors – ez a címe a vallomásának. Mit mondjak, kissé áthallásos.
– Kérdés persze, hogy kell-e egyáltalán egy címet magyarázgatni… Mindenesetre, egyértelmű, hogy kihasználtuk a nevem kínálta szójátékot. Ami a tartalmat illeti, tudom, hogy voltak az enyémnél gyarmatibb sorsok is a régi világban, nekem szerencsém volt, mert hiába pofáztam sokat, a rendszer elnézô volt velem. Köszönhetôen persze a vízilabdának, amire egyébként a kötet alcíme is utal: egy bal kéz története.
– A labdajátékok természetét ismerve, a balkezesség isteni adomány.
– Kétségtelenül elôny volt, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem volt hátrány. Önmagában persze kevés lett volna az üdvösséghez, kellett még az is, hogy erôs legyek, meg ügyes. A nálam erôsebbek ellen az ügyességemmel, a gyengébbekkel szemben pedig az erômmel igyekeztem érvényesülni.
– Meg persze a tehetségével. Amit én nem szűkítenék le a pólóra, hiszen valaki az én felfogásom szerint vagy tehetséges, vagy nem – általában. Ha az, akkor belefoghat akármibe, viszi valamire, elvégre olyat nem választ, ami teljesen idegen tôle.
– Nálam egyszerűbb volt a helyzet. A Németvölgyi út környékén nôttem föl, kertes házban laktam, a környéken grund grund hátán. Magától értetôdô volt, hogy egész álló nap mozgásban voltam. Hogy ügyes gyerek vagyok, hamar kiderült, a tanuláshoz viszont nem fűlött a fogam, így a sport mentôöv volt ahhoz, hogy ne bukdácsoljam végig az iskolát. Akkoriban még több sportágat űzhetett egyszerre a gyerek, én bokszoltam, kézilabdáztam, jégkorongoztam és persze pólóztam, a sok mozgástól, hogy úgy mondjam, kialakult a mozgásom. A sport arra elég volt, hogy a Mátyás gimnáziumból az Árpádba, az Árpádból az Aranyba azzal engedhettek el, hogy ha elmegyek, nem buktatnak meg.
– Lehet, hogy nem szeretett tanulni, ám végül olyan általános műveltségre tett szert, amilyen – sajnos – manapság már nem divat.
– Amikor az ötvenes évek elején megalakultak a sportszázadok, engem is besoroztak, ám a lábam nem tettem be a laktanyába. Kaptam is érte hideget-meleget, ezért a helsinki olimpia után Martin Bucival elhatároztuk, hogy fölvételizünk valamelyik egyetemre, az ugyanis mentesített a katonásdi alól. Hosszasan válogattunk a szakok között, kerestük, hogy hol kell a legkevesebbet seggelni, így jutottunk el a művészettörténetig. Ott aztán megfogott az a sajátos légkör, amelyet csak nagy formátumú emberek képesek megteremteni. Olyan tanáraim voltak, mint Fülep Lajos, Gerevich és Oroszlán professzorok, Zádor Anna, Szabó Árpád, akik meglepôen kedvesen fogadtak egy izompacsirtát tojásfejjel. Szégyen lett volna nem tudni náluk, így aztán, ha eminens nem is lettem, komolyan tanultam. Az, hogy olyan emberek elfogadtak, mint ôk, kötelezett, tudtam, hogy nem vagyok hülye, legföljebb lusta, ezért megtettem mindent. A tanulás jóvoltából kinyílt elôttem egy új világ, ha úgy tetszik, rájöttem, nem csak a labda van a világon.
– Fordulópont azért nem lett az életében, hiszen maradt a vízilabdánál.
– Nem lett, de lehetett volna. Egyébként így is volt jónéhány fordulópontja az életemnek. Kezdôdött a vasfüggöny leereszkedésével. A kérdés, hogy menjek vagy maradjak, folyamatosan bennem volt harmincéves koromig, a vasfüggönnyel pedig megszűnt a lehetôsége annak, hogy legálisan emigráljak. Nehéz helyzet egy olyan embernek, akiben egyébként is ott a bizonytalanság. Londonba, az olimpiára negyvennyolcban kész tervvel utaztam ki: bajnok leszek, aztán irány Amerika! Másodikak lettünk, én pedig töprengeni kezdtem, hogy tárt karokkal várnak-e majd ezüstérmesként is. Ezzel együtt csatlakoztam a csapattársaim közül Csuvik Oszihoz és Szatmári Cérnához, Géza bátyám társult még hozzánk. Amikor a csapat hazaindult, nem bírtam ki, és kimentem a pályaudvarra. Meghúzódtam egy oszlop mögött, onnan néztem, hogyan szállnak vonatra a többiek. Percrôl percre összébb és összébb facsarodott a szívem, késôbbi feleségemre, Évára gondoltam, és az anyámra. A többiek közben elmentek, én pedig három nap múlva jelentkeztem az olimpiai csapatot vezetô Hegyi Gyulánál, hogy mégis hazamennék, feltéve ha garantálja, hogy akármikor elutazhatok nyugatra, tanulmányútra. Hegyi elvtárs megígért mindent, én megnyugodtam, aztán amikor szerettem volna élni az ígéretével, közölte, hogy ne is álmodjak az utazásról. Fölálltam, hazugnak neveztem, majd kivágtattam a szobából, és bevágtam magam mögött az ajtót. Mondanom sem kell, képletesen is.
– Ezzel a menni-maradni kérdéssel nem volt egyedül az akkori Magyarországon. Aztán eljött ötvenhat, és újra szabadon válaszolhatott rá.
– A forradalom is fordulópont volt, persze nem csak nálam. Október huszonharmadika a Szabadság-hegyen, a Vörös Csillag szállóban ért, ott laktunk, készülve a melbourne-i olimpiára. Azonnal indultam a városba, s mire fölocsúdhattam volna, már együtt meneteltem a felvonulókkal. Különös érzés volt. Olimpiai bajnokként láttam, hogyan húzzák föl a magyar zászlót, hallottam a Himnuszt, fantasztikus élmény, mondhatom, de a sportsiker eufóriája csak percekig tart, az ember lelép a dobogóról, és már azon gondolkozik, mi jön utána. Ott a menetben minden egészen más volt. Magától értetôdött, hogy lehoztam a vörös csillagot arról a bizonyos házról a mai Andrássy út végén, s az is, hogy a Széna téren segítettem barikádot építeni a barátaimnak. Ennek híre ment, megjelent nálam három pólós barátom, leteremtettek, s kioktattak, hogy csak azzal törôdjek, hogy olimpiai bajnokságot nyerjünk, többet használok vele, mint akármi mással. Így hát visszatértem a vízilabdához.
– Ahol azért utolérték az események, hiszen tagja lett az olimpiai csapat forradalmi bizottságának.
– A diszkoszvetô Klics Ferivel és Iglódi Mihály atlétaedzôvel alkottuk a testületet. A megalakulás hangulata méltó volt a forradalomhoz, semmi szájtépés, hôzöngés, számonkérés, arról beszéltünk, hogyan lehetne szabadabb keretek között élni és sportolni. Aztán Bangkokban utolért bennünket a hír, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, mi pedig attól kezdve hatalmas teherként cipeltük magunkkal a kérdést: mi lehet otthon? Mi van a családdal, az országgal? Mi lesz velünk? Melbourne-be érve egy Kossuth-címeres zászlóra gyászfátylat kötöttem elesett, megsebesült, késôbb lehetetlenné tett barátaimra emlékezve, azzal szálltam ki a gépbôl. Valaki lefényképezett, a fotó bejárta a világsajtót, nekem ez a legfontosabb felvétel, ami rólam készült.
– Aztán megnyerték az olimpiát, ön pedig csúcsformában pólózott mindvégig.
– Biztos így volt, ha mondja, így írták az újságok is, én alig emlékszem valamire, borzasztó idegállapotban voltunk mindannyian az itthoni események miatt. Az eredményhirdetésre sem emlékszem, de biztos, hogy nyertünk, hiszen van róla egy diplomám meg egy aranyérmem. A hazaindulás elôtt megint fölmerült, hogy kint maradok, Amerika most tényleg tárt karokkal várt, a vitorlázó Telegdy Pista bátyja biankó beutazási engedélyekkel érkezett Melbourne-be, aki akarta, kitölthette. Ott volt a nagy lehetôség, mégsem éltem vele, képtelen lettem volna elhagyni a lányomat, Andreát és az anyámat. Hazajöttem a csapattal.
– Késôbb mégis nekivágott.
– Úgy éreztem, nincs más választásom. Az egyik délután, az edzés végeztével a Margitszigeten autózva két kocsi csatlakozott hozzám, a sziget vége felé megállítottak, négy nagydarab férfi kapott föl, s már vittek is valahová, a Római-partra, ahol becipeltek egy üres házba, és szó nélkül agyba-fôbe vertek, majd – szintén szótlanul – elmentek. Amikor késô éjjel hazavergôdtem, egybôl mondtam Évának, hogy csomagolunk, és indulunk. Az Egyesült Államokba mentünk, aztán visszajöttünk Európába, megfordultunk Ausztriában, Olaszországban, végül hazatértünk. Éva mindig azt mondja, hogy a vízilabda hajtott haza, mert valódi póló csak Magyarországon van. Lehet… A lényeg, hogy megkaptunk mindenféle biztosítékot, hogy nem vonnak felelôsségre, aztán Hegyeshalomra érve három fickó rontott ki az épületbôl, és kirángatott bennünket a kocsiból. Visszaköszönt Hegyi Gyula módszere…
– Engedelmével idézem a Népsport 1958. augusztusi számát, eszerint az MTST fegyelmi bizottsága „Gyarmati Dezsô vízilabda-játékost 1959. december 31-ig mindennemű sporttevékenységtôl, továbbá nemzetközi szerepléstôl örökre eltiltotta, mivel külföldi tartózkodása alatt idegen országtól menedékjogot kért… Súlyosbította a helyzetet, hogy… Gyarmatival szemben a melbourne-i olimpián tanúsított magatartása miatt egy ízben a felelôsségre vonás már szükséges lett volna, azonban akkor ettôl addigi érdemei miatt eltekintettek.”
– Igen, eltiltottak, mit mondjak, aránylag könnyen megúsztam. Pólóról szó sem lehetett, csapos lettem Csepelen, a gyár kettes kapujánál, abból éldegéltünk. Kemény munka volt, rengeteg tapasztalattal.
– Gondolom, miközben a sört csapolta, naponta ezerszer is az eszébe jutott, hogy kár volt hazajönnie.
– Nem emlékszem, járt-e a fejemben ilyesmi, most már, utólag nem is fontos. Volt viszont sokáig egy visszatérô álmom… Kinn voltam, és éppen azt álmodtam, hogy hazajöttem, és várom a felelôsségrevonást. Fölriadtam, s azonnal leizzadtam, észlelve, hogy tényleg itthon vagyok. Ami a lényeg, most már úgy gondolom, hogy hiba volt elmennem, s ha már elmentem, hiba volt visszajönnöm. Mégsem bántam meg ezt a csiki-csukit. Nem haltam volna éhen sem az Egyesült Államokban, sem Európában, biztosan megálltam volna a helyem, de nem érezném olyannyira teljesnek az életemet, mint most. Odakinn egy lennék a sok közül, függetlenül az esetleges millióimtól, itthon viszont nem egy szám vagyok, hanem egy név, ami azért különbség.
– Amihez az is kellett, hogy szép csendben elcsituljanak az indulatok, és újra játszhasson.
– Persze, anélkül most nem lehetnék elégedett ember. Éppen ezért roppant kedves nekem a római olimpia bronzérme. Hiába végeztünk csak a harmadik helyen, az én életemben ez is kimagasló siker. Köszönhetôen annak, hogy az érem mellé a kor jó szokása szerint járt valamiféle kitüntetés. Én is átvehettem, ami egyet jelentett azzal, hogy rehabilitáltak. És ezzel a menni-maradni kérdés egyszerűen elszállt.
– Így aztán négy évvel késôbb végre lehetett egy nyugodt olimpiája, csak a játék foglalkoztathatta. Lett is eredménye, hiszen hatvannégyben, Tokióban harmadszor is olimpiai bajnok csapat tagja lett.
– A sors nem engedte, hogy felhôtlen legyen az életem az olimpiák környékén, az életem hatvannégyben is szolgált fordulóponttal. Elváltam, de ez nem tartozik ide, az már inkább, hogy végre kézhez kaptam a diplomámat, így gondolkozni kezdhettem azon: hogyan tovább? Egykori évfolyamtársaim többsége már múzeumigazgató volt, arról nem beszélve, hogy sokkal többet tudtak nálam a művészettörténetbôl, így maradtam a vízilabdánál. Két évig még játszottam a Fradiban, aztán edzô lettem ugyanott. Nyertünk kupát, bajnokságot, megjártam Kolumbiát, ahol a póló alapjait igyekeztem lerakni, majd amikor hazajöttem, a válogatott mellé kerültem, Rajki Béla segítôjeként. Béla bácsi addig mondogatta, hogy a vízilabdában a második hely már kudarc Magyarországon, míg a müncheni ezüstérmet követôen mennie kellett. Én kerültem a helyére, és ezzel talán életem legszebb korszaka köszöntött be, a csúcspont természetesen a hetvenhatos montreáli aranyérem volt. Biztos nem vagyok mentes az elfogultságtól, de állítom, hogy az a Csapó–Faragó–Szívós-féle csapat a legjobb a póló eddigi történetében.
– Mi tette ôket azzá?
– Talán az, hogy a különféle egyéniségek, akik egyébként nem voltak túlontúl jóban, a vízben egyfelé húztak. Az ilyesmi, azt hiszem, elsôsorban intelligencia kérdése. Lavíroznom kellett közöttük, hol itt, hol ott engedtem egy kicsit a gyeplôn, azt hiszem, kézben tudtam tartani ôket. Az is segített, hogy a viszonyok átláthatók voltak. Az egyik szál a Csapó–Faragó rivalizálás volt. Ha az egyiknek jobban ment, a másik rákapcsolt, ezt mindig észre kellett vennem. A másik fontos momentum Sárosi Laci szerepe. Igazi vezéregyéniség volt, de igyekezett semleges maradni, mindig azt nézte, kinek van igaza. A harmadik csoportot Szívós Pisti és Molnár Bandi alkotta, ôk nem tartoztak sehová, meghúzódtak, ha tehették, kimaradtak a konfliktusokból.
– Kívülrôl Sárosi tetszett a kulcsfigurának. Sokak szerint nyolcvanra, a moszkvai olimpiára azért esett szét a csapat, mert ô már nem volt ott.
– Ez is egyfajta magyarázat, bevallom, nem tudom, csak sejtem, mi lehetett az oka annak, hogy csak bronzéremre futotta Moszkvában. Azt tudom, hogy Cservenyák beszélte rá Sárosit, hogy mondják le együtt a válogatottságot, aminek persze volt elôzménye. Jóval az olimpia elôtt bejelentettem, hogy a korábbi szokásokkal ellentétben nem egyformán osztom majd el a jutalmat. Úgy nézett ki, tudomásul vették a fiúk, aztán, már itthon Sárosi Laci szólt, hogy jobb lenne, ha mindenki ugyanannyit kapna. Csak a fejemet csóváltam, mire azt kérte, hogy a Cservenyák, meg a Konrád Feri kapjon többet. Erre is nemet mondtam, azt tanácsoltam neki, hogy csinálják azt, amit mi Tokióban. Akkor az öregek, így én is jobban jártunk, mint a fiatalok, pedig ôk többet voltak a vízben, ezért azt javasoltam, dobjuk össze a pénzt, és osszuk el egyformán. Így is tettünk. Sárosi bólintott, de aztán nem lett semmi sem az egészbôl, mert négyen – Szívós, Faragó, Csapó és Sudár – nem mentek bele az alkuba. Szerintem ennek is köze volt ahhoz, hogy Sárosi kivált a csapatból.
– Fölteszem, valamennyi érdekelt érve logikus volt a maga szempontjából, ám ez a lényegen nem változtat: a csapat szétesett.
– Ilyesmit csak utólag lehet mondani, akkor ez nem volt egyértelműen felismerhetô. Ha nyerünk Moszkvában, ez a történet is más színezetet kap.
– Miért, nem volt törvényszerű, hogy elmaradt a siker?
– Biztos az volt, de a sportban csak nehezen érhetô tetten a bizonyosság. Az eredmények minôsítenek, más nem számít. Az, hogy egy lövésbôl kapufa lesz, vagy gól, hatalmas befolyással lehet az edzô, a játékos életére. Ötvenhatban és hetvenhatban klassziscsapatunk volt, magától értetôdôen nyertük meg az olimpiát, de ötvenkettôben és hatvannégyben gólaránnyal lettünk bajnokok. Mi a szerencse, ha nem ez? Vagy mondok mást. Hetvenkettôben, Münchenben Cservenyák Tibi legalább olyan pazarul védett, mint négy esztendôvel késôbb, Montreálban Molnár Bandi, de ki emlékszik a produkciójára? Senki, mert csak ezüstérmesek lettünk. Vagy Gerendás Gyuri esete… Montreálban olimpiát nyert, de csak késôbb lett világklasszis vízilabdázó. Higgye el, rengeteg múlik az apróságokon a sportban, ezért nem is alkalmas látványos elméletekre. Akárhol, akármikor történhet olyan a pályán, a medencében, ami keresztbeveri a leglogikusabbnak tetszô érveket is.
– Ön négyszeres olimpiai bajnok…
– … Bocsánat, csak három és félszeres, az edzôi aranyat én félnek számolom…
– Legyen… Három és félszer nyert aranyérmet, ami egyedülálló. Mi az, amit ön adott a vízilabdának?
– Hogy mit kaptam, azt könnyebb fölsorolni, ezt azért leszögezem. Hogy mit adtam? Faragó Tamás azt mondta rólam, hogy mindig jó szemmel kutattam a nyerni tudó embereket, és többnyire meg is találtam. Ha a montreáli csapatból Csapóra, Gerendásra, Horkaira vagy Sudárra gondolok, igazat kell adnom neki. Már csak azért is, mert amikor rosszul választottam – Moszkva elôtt például –, akkor nem nyertünk. Akár hiszi, akár nem, meglepett, amikor Faragó, Gerendás és Kenéz egymástól függetlenül bizonygatta nekem, hogy rengeteg játékelemet tanult tôlem. Aztán, amikor elgondolkoztam, rájöttem, hogy én is így voltam ezzel, Vértessyn és Németh Jameszon nôttem föl, persze mindent, amit náluk láttam, átszűrtem a saját személyiségemen. Faragóék is így lehettek ezzel.
– A hozzáértôk szerint leginkább a meccseken derült ki önrôl, hogy zseniális edzô.
– Azt hiszem, többnyire jól cseréltem… Egyébként pedig nem hiszem, hogy az a játékos, aki tíz esztendôt eltölt az elsô osztályban, ne tudna levezényelni egy meccset, nem tudná, hogy egy-egy szituációban mit kellene csinálni. Ha mindehhez még van benne némi pedagógiai érzék is, nyugodtan elmehet edzônek. Már persze, ha bírja a gyűrôdést, fôként a meccsek izgalmát, és képes elfogadni azt, hogy a játékvezetôk – igyekszem finoman fogalmazni – külön kasztot képviselnek a sportágban.
– Leül még a kispadra?
– Nem áll szándékomban. Három éve a Fradinál leültem, le is égtem. Egyszerűen azért, mert nem ismertem jól a szabályokat, így nem akadályozhattam meg, hogy az egyik játékos túlfűtöttségében ne sújtsa négyméteressel a csapatot. Az esetbôl levontam a tanulságokat, több mint hétszáz meccset vezényeltem le, elég volt. De ha fölülök a lelátóra, leginkább az edzôket figyelem, nagyon velük érzek, mert kegyetlen szakma a miénk. Hogy ki vagy szolgáltatva a bíróknak, az még hagyján, de a játékosaidnak is. Nem bekkelhetsz, nem lôhetsz helyettük, a kiabálásoddal pedig legföljebb a védekezést segítheted, a támadásnál meg sem érdemes próbálni, olyan messze van a kispad.
– Hatvanévesen így fogalmazott: nem tudom, mi vagyok, biológiai csoda vagy optikai csalódás. Eldöntötte már a kérdést?
– Az biztos, hogy a sport karbantartott, karbantart, ez nagy öröm. Egyébként pedig nincs nagy hajlamom arra, hogy mérleget készítsek. Ugyan, mi tanulsága lehet egy ember életének? Legföljebb az, hogy a bôrébôl senki sem bújhat ki, de hát ez nem csupán hetvenöt évesen evidencia, húszévesen is. Elégedettség legfôképpen azért van bennem, mert tudatosan senkit sem bántottam meg. Az én pályafutásomhoz elengedhetetlen volt, hogy ne legyenek irigyeim, ne fújjanak rám jó néhányan. Például azért, mert nem vittem ki ôket Montreálba, ahol csak tizenegy játékost nevezhettünk, így nem utaztathattam tizenhármat. Az én életemben az a furcsa, hogy amirôl negyvenöt évig úgy tartották, hogy hiba volt, hirtelen kiderült, hogy erény, ami alapvetôen nevetséges, mert valami vagy hiba, vagy nem. Olyan ez, mint amikor azt mondják egy döntésre, hogy rossz volt, vagy jó. Ilyen nincs, csak döntés van, elvégre az elvetett variációról soha nem lehet tudni, mire vezetett volna. Gondolja csak el, a rendszerváltoztatás elôtt nem egészen egy évvel még a pólószövetség elnökségébe sem kerültem be, aztán egyszer csak azzal traktáltak, hogy legyek én a sportminiszter. Mindkét szándékot elfogadom, csak azt nem, hogy nagy hirtelen más ember lettem.
– Képviselôként dolgozott az Antall-kormány idején, hol itt, hol ott tűnt föl, ismert szereplôje volt a közéletnek, ám soha nem akart hivatásos politikus lenni.
– Nem volt rá ambícióm. Sok mindenben részt vettem, de mindig csak a saját elveimet követtem, s az sem volt mindegy, hogy kikkel kell együttműködnöm. A szélsôségektôl mindig irtóztam, elvetem ôket ma is. Tagja vagyok az MDF-nek, fizetem a nyugdíjasokra kirótt tagdíjat, ez minden. Két párt is megkeresett nemrégiben, hogy szerepeltetnének az országos listájukon, nem kértem belôle, mert mindkét társulat disszonáns nekem. Nem véletlen, hogy a vízilabdára tettem föl az életemet, akármi is történt velem az életem során, a három és fél olimpiai aranyérem az életművem.
– Olyannyira, hogy ha Magyarországon kiejtik valahol a szót – olimpia –, s ne adj’ Isten meg akarnak nevezni mellé valakit, akinek az életével összefonódtak a játékok, tíz emberbôl kilenc önt említi meg, ebben biztos vagyok. Én még azt is el tudom képzelni, hogy – mondjuk művészettörténetbôl szerzett diplomája jóvoltából – elindul a szellemi versenyeken, ha Budapest 2012-ben vagy négy évvel késôbb megkapja a játékok rendezési jogát.
– Semmi sem kizárt, ha majd ott tartunk, elgondolkozom rajta. Tulajdonképpen kellene még egy fél aranyérem. Meg aztán mégiscsak furcsa lenne egy hazai olimpia – nélkülem.
Malonyai Péter
Copyright© Európai Utas-2002
