AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
47.

Szemadán György
ELSÔ MAGYAR LÁTVÁNYTÁR

(Avagy: mit kell tudni Vörösváry Ákosról,
egy alapítványról, s arról a magánerôbôl létrehozott
képtárról, amely Tapolca–Diszel helység dísze)

1. Vörösváry Ákos

Vörösváry Ákost idestova negyven éve ismerem, s megvallom: nála rejtélyesebb emberrel ritkán hozza össze az embert a sors. Már csak azért is érzem különleges szerencsémnek, hogy a barátjának mondhatom magam.

Szóval: honnan is kezdjem? Talán a lassúságával!

Mert megismerkedésünk kezdetén – amikor az ezerszer átkozott, gerinctörô Rákóczi gimnáziumban koptattuk a padokat – ez szúrt szemet az embernek elôször. Ha felszólították felelni, elôször is körülnézett, hogy valóban ôt méltatják-e ilyen megtisztelô közszereplésre, majd elpirult, szemérmesen elmosolyodott, lesütötte a szemét, s végül hihetetlen lassúsággal kikászálódott a padból. Mondanom sem kell: még mielôtt megszólalhatott volna, már meghatotta tanárainkat, amire – valljuk meg – erôsen rá is szorult, mert Vörösváry Ákost olyan szenvedélyes szerelem fűzte ehhez a gyönyörű, megunhatatlan világhoz – s különösképpen a természet csodáihoz –, hogy az unalmas iskola áporodott levegôjét lélegezni szörnyű kín volt neki. Elsajátította tehát azt a képességet, hogy úgy tegyen, mintha ott lenne, pedig valójában egészen máshol járt.

Mi – többiek – történelemórán a pad alatt kémiát tanultunk, kémiaórán magyart, magyarórán fizikát és fizikaórán történelmet. Mondanom sem kell: egyfolytában frusztrálódtunk, s titkon elültetôdött bennünk a tudat, hogy ez az egész mókuskerék, amiben kénytelenek vagyunk rohanni, tökéletesen értelmetlen és céltalan. Szóval: igen kevés sikerrel tartottunk lépést a tananyaggal, annak ellenére, hogy állandóan naprakészek igyekeztünk lenni. Vörösváry Ákos a maga módján mindig naprakész volt. Ott ült közöttünk kedvesen mosolyogva, s közben tudta: a dinnyési Fertô vizérôl éppen most húznak ki a legelôre a vetési ludak és nagy lilikek. Képzeletében suhogott a nádas, szél borzolta a tó didergô tükrét, s csodálatos madárhangok szimfóniáját hallgatta.

Mi volt ehhez képest az a szánalmas kis vircsaft, amit mi egyéni boldogulásunk elôszobájának képzeltünk!

Amikor aztán késôbb együtt jártuk az erdôket, a pusztákat és a vízi világot, akkor láttam, hogy nem csupán koncentrálni képes az ôt körülvevô világra, hanem szinte eggyé válik, sôt felolvad benne.

Évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek: látszólagos lassúsága mögött az a kivételes tudomány rejtezik, hogy képes egyik világából átlépni a másikba, amihez pedig idôre van szüksége. Különösen azért, mert teljes koncentrációval vesz részt minden történésben.

Anna Margit: Halász (1947)
Fenti – a kor által halálra ítélt – hátrányos tulajdonságait rejtélyes módon ellensúlyozta, hogy valamiképpen mindig szerencsés ember volt. Osztályfônöknônk (akinek szörnyű rikácsolását és primitív-tudálékos gesztusrendszerét állandóan felidézi bennem egy ismert pártpolitikus-pedagógus) a maga felületesen agresszív és kirekesztó módján szerette Ákost, aki a szemében buta, „tűrt kategóriába” tartozó „jó gyerek” volt. Persze azért azt is tudta, hogy a megélhetés minimumáért küzdô, tíz gyermeket nevelô apját ezekben az években lecsukták, sôt: Ákos – aki még csak a KISZ-be sem lépett be (talán ha hárman lehettek ilyen deviánsok a negyvenhárom fôt számláló osztályban) – talán néha még templomba is jár. Mindezzel együtt Vörösváry Ákos, ez a lassú gondolkodásúnak tűnô, csendes, jóképű, kisportolt és szemlátomást gátlásos fiú még osztályidegenként is bocsánatot nyerhetett. Megtűrték. Nem csoda hát, hogy én – aki azért más arcait is ismertem – az önvédelem, a túlélés mesterét láttam benne. Afféle pimasz, okosan buta Svejket. Irigyeltem. Elsôsorban is azért, mert ôt soha nem frusztrálta, nyugtalanította, vagy egyáltalán: befolyásolta az a közeg, amelybe beleszületnie szerencsétlensége volt. Caspar Hausernek látszott. A semmibôl érkezett gyermeknek, aki egyszerre csak ott volt Nürnberg fôterén, múlt nélkül, tisztán és e pillanattól kezdve soha nem szűnô csodálkozással figyelte az ôt körülvevô világot. Azzal a tekintettel, amely kínos módon mindenkit állásfoglalásra kényszerít. Ákos arcán is állandóan ott ült az a kicsit értetlen, kicsit naiv, helyettünk szégyenkezô mosoly, ami a világ soha fel nem dolgozható gyalázatosságának, botrányos szégyentelenségének, és tragikus szépségének szólt. Valószínűleg ezen arckifejezés volt az, ami megbocsájtást szerzett számára akkor is, amikor mi – a kor rosszfiúi – megaláztatásokról megaláztatásokra vándoroltunk.

Pedig éppen ô volt az igazi lázadó. Hisz a Hatalomnak nem azok a legveszélyesebb ellenfelei, akik harcba szállnak ellene, hanem azok, akik észre sem veszik a jelenlétét.

Délelôttönként az iskolában latint tanultunk, s bizony néha még a hármasokért is küszködnünk kellett, de szabadidônkben – délutánonként – a Madártani Intézetbe jártunk tanulmányozni a magyar madárfaunát az ott lévô preparátumok és idegen nyelvű könyvek segítségével, s minden Magyarországon elôforduló madárfaj latin nevét betéve tudtuk. Akkoriban valahogy természetes dolog volt – vagyis hát belenôttünk ebbe –, hogy az ember alapjáraton kettôs életet él. Sôt! Talán még ennél is többet.

Hétvégéinket az erdôk és nádasok mentén töltöttük madarakat figyelve, néha vadászva, állatpreparátumokat készítettünk, s egyszer sem gondoltunk arra, hogy miként boldogulunk ebben az iskolás-kioktatós-agydagasztós világban, s hogy hát mi is lesz velünk. Végül az lett, hogy Ákos elôbb erdei munkásként, majd késôbb könyvügynökként tengette életét, én meg a budapesti Állatkert nagyragadozóinak ápolójaként, biztosítási ügynökként, illetve kárszakértôként. Nem csoda hát, ha útjaink egy idôre elváltak egymástól, meg mindattól az élményvilágtól, amit fiatalon magunkba szívhattunk.

Aztán eltelt jó néhány év, és csodálkozva ismertünk egymásra ismét. Vörösváry Ákos akkor már ismert műgyűjtô volt, én meg ismeretlen – án annál ambíciózusabb – festô.

Talán sorsunk girbe-gurba vonalvezetése nem is képes elhitetni, hogy mennyire következetesek voltunk. Különösen Ákos. Aki mindig csak befelé figyelt, s csak azon dolgokra, amelyeket fontosnak gondolt. Aki csak a Teremtôt volt hajland továbbra is igazi mesterének tekinteni. Aki mindmáig „naprakész”, mert kizárólag Egészként képes megélni a világot, és csak abban tud hinni, ami olyan mélyen érinti meg, mint annak idején a suhogó nádas, a szél borzolta tó didergô tükre és a csodálatos madárhangok.

Az Elsô Magyar Látványtár Alapítvány létrehozása elôtt, Vörösváry Ákos által rendezett kiállítások:
Korniss Dezsô rajzai I. – Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan – 1975
Magyarországi népi faszobrok – Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan – 1976
Kaponya Judit festményei – Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan – 1976
Gulácsy Lajos rajzai – Fészek Galéria, Budapest. Jerger Krisztina és Vayer Tamás közreműködésével – 1982
Meglökött csendélet – Fészek Galéria, Budapest. Katona Péter és Prutkay Péter közreműködésével – 1984
„rosa, rosa, neurosa…” – Budapest Kiállítóterem, Budapest – 1985
J. Gross Bettelheim – Kecskeméti Galéria, Kecskemét – 1987
J. Gross Bettelheim – Budapest Kiállítóterem, Budapest – 1988
J. Gross Bettelheim – Miskolci Galéria, Miskolc – 1989
„Mű – zeum” – (Szemadám György kiállítása) – Duna Galéria, Budapest – 1989
Szemadám György kiállítása – Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza, Budapest – 1991

 
Swierkiewicz Róbert: Hörderlin a toronyban 1996        Swierkiewicz Róbert: Ami személyes és ami szent

2. Az Elsô Magyar Látványtár Alapítvány

1995-ben Vörösváry Ákos barátom azzal tisztelt meg, hogy a Szombathelyi Képtárban megrendezésre kerülô Jelentés a megtett útról című „látványtári” kiállítást nyissam meg, mely alkalommal így kezdtem megnyitó beszédemet:

„Megvallom: jólesik kimondani ennek az alapítványnak már csak a nevét is: Elsô Magyar Látványtár Alapítvány. Ebben valamiképp ott van a naivan optimista, heroikus és lelkesült századforduló hangulata. Olyasmi, mint mondjuk az Elsô Magyar Villanyerôre Berendezett Lát-Műszerészeti és Tanszer Tanintézet, az Elsô Leánykiházasító Egylet vagy a Nagykunsági Székely Segítô Egyesület volt. Persze ez nem is véletlen, hiszen ezen komoly, intézményesült magángyűjtemény meghatározó személyiségének – Vörösváry Ákosnak – ars poeticája szerint „minden szép, ami régi”. Talán ezt úgy érti, hogy a múlt tárgyainak tanítása lehet számunkra, melyhez csak tiszteleteteljes szerettel lehet közelíteni.

»A por jó barát« – ez is egy Vörösváry-idézet.

Nos, nekem – ezen a gyalázatos ezredfordulón – tetszik ez a kicsit poros Elsô Magyar… elnevezés. Mert nemcsupán naiv heroizmus csendül ki abból, hogy valami itt – a történelem végén – elsônek meri vallami magát, de dacos bátorságot is kiérzek magyarságának vállalásából. Napjainkban ugyanis talán a legnehezebb feladat magyarságunk, nemzeti kultúránk és történelmi múltunk vállalása, aminél csak a jelenünk vállalása nehezebb… Aztán még itt van az is, hogy: Látványtár! Nem látványosság és nem képtár, hanem Látványtár!

Ez a kifejezés olyasfajta totalitás-igényre utal, hogy hallatán az ember vagy valami elképesztô – németes precizitással összeállított – monstre gyűjteményre vagy egyszerű szélhámosságra gondol, s csak késôbb juthat eszébe, hogy ezt akár a Gyökér Kinga–Vörösváry Ákos szerzô- és házaspár találhatta ki.

Kicsit ront persze a dolgon, hogy ez is alapítvány, mint annyi más „megélhetési szervezet”, s amelyeknek tisztességesebbjeit lassan halálra ítéli a kor…

Az Elsô Magyar Látványtár Alapítvány gyűjteményében csodálatos személyességgel találhatók egymás mellett néprajzi tárgyak, kortárs és nem kortárs képzôművészek alkotásai, bútorok, textilek, fotók, preparált állatok és minden rendű és rangú szépséges marhaságok. Vörösváry Ákos néha elköveti azt a hibát, hogy gyűjteményébôl rendezett csodakiállításait művészettörténészekkel próbálja hitelesíteni, akik – alkatuktól függôen – feszengve, fitymálva, vagy ilyen-olyan indítékot vagy mentséget keresve próbálják meg megérteni ezt az egészet. Ami pedig eleve kilátástalan vállalkozás, hisz a művészettörténet kiváló tudománya eleve skatulyákat létesít, minôségi kategóriákat koncipiál, történetet ír, miközben hivatásszerű vaksággal megy el azon tény mellett, hogy a minôségre érzéketlen kor madárjósai már rég elveszítették hitelüket, hisz minél biztosabban ígértek örökérvényű üdvözülést bizonyos teljesítményeknek, annál biztosabban fedezhetjük fel bennük – persze csak utólag! – az avulékony divat manipulációit s azt a riasztó tényt, hogy a művészetnek ma már nincs története.

A Látványtár gyűjteménye tehát – melytôl mi sem áll távolabb, mint a skatulyázás, a „nyerô csapat összeállítás” biztos tippje meg a tudományos dilettantizmus fontoskodása – nyilvánvalóan irritál minden úgynevezett „szakembert”.

Vörösváry Ákos ugyanis – hála Istennek (mert más ugyan nem taníthatta erre!) – nem hisz a „szakszerűségnek” nevezett beszűkültség véleményeiben éppúgy, mint ahogyan a „profizmusban” sem, s ahogy a dilettantizmustól is távol tartja magát. Gyűjteménye éppen azért olyan zavarba ejtôen aktuális, mert arra reflektál, amit Szilágyi Ákos az egyik tanulmányában (az 1992-ben A vágy titoktalan tárgya című kötetben „Mint hulla a hulla” címmel jelent meg) így fogalmazott meg:

„…az egyik póluson azok gyülekeznek, akik kétségek között vagy diadalmasan azt kiáltják: »Művészet nincs, csak mesterség van: legyél profi!« A másik pólus felé kétségek között és rezignáltan azok sietnek, akik ha beszélni tudnának, talán azt mondanák: »Csak művészet van, minden profizmus gyűlöletes: legyél dilettáns!«

Az Elsô Magyar Látványtár gyönyörű együttese elsôsorban persze a művészeket érinti meg a maga sokféleségével. Azokat az embereket, akik a fentebb idézett kínzó kérdésre nap mint nap keresik a választ. Azokat, akik műveikben ugyanolyan zavarba ejtô eklekticizmussal egyesítik késztetéseik és gesztusaik sokféleségét, mint egy-egy „látványtári” bemutatón Vörösváry a kiállított műtárgyakat.

Vörösváry ugyanis olyan alkotó, akinek művei e tárlatos, s mint ahogy az alkotás folyamatának lényegileg nincs köze a kizárólag analizálás és fontolgatás szülte racionális építkezéshez, úgy ô sem nevezhetô „tudatos gyűjtônek”, s nem hinném, hogy tevékenységére bármikor is hatással lettek-lehettek volna az aktuális piaci viszonyok, a divatok, a kortárs képzôművészet futtatott istállóinak „Turf”-újságjai vagy bármi egyéb.

Úgy 1968 táján Vörösváry Ákos közös mesterünktôl és atyai barátunktól – egy féllébú vadásztól és preparátortól – akkoriban nekem horribilisnak tűnô összegért megvásárolt egy ereklyeszámba menô vitézkötéses bôrkabátot, aminek akkoriban már csak azért sem volt értelme, mert Ákosnál legalább háromszor nagyobb volt. Ma éppen jó rá. Ez a nagyjából százéves bôrkabát számomra annak a különös, intuitív elôrelátásnak a szimbóluma, ami csak Vörösváry Ákos sajátja.

Az Elsô Magyar Látványtár kiállításai:
„4 festô” (Ganczaugh Miklós, Hortobágyi Endre, Román György, Swierkiewicz Róbert) – Vitkovics Ház, Eger – 1991
Snitzler János – Óbudai Társaskör Galéria, Budapest – 1991
27 kamarakiállíts a Magyar Hitel Bankban, Budapest – 1991
ARTEXPO (Ganczaugh Miklós, Gross Bettelheim Jolán, Kicsiny Balázs, Román György, Schnitzler János, Swierkiewicz Róbert) – Budapest – 1992
„Absolut” (tükrök és dobozok) – Tihanyi Apátság, Tihany – 1992
„Művészileg ellenôrizve” – Stúdió Galéria, Budapest – 1992
„New York, New York” – Operaház, Vörös Szalon, Budapest – 1993
Aukció a Látványtár javára – Kempinsky Hotel, Budapest – 1993
„…csend…” (Szemadán György kiállítása) – Bartók 32 Galéria, Budapest – 1993
„Karácsonyi vásár” – Budapest Kongresszusi központ, Budapest – 1993
„Szobormajális I.” – Művészetek Háza, Pécs – 1994
„Speculum” – Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza, Budapest – 1994
„Jelentés a megtett útról” – Szombathelyi Képtár, Szombathely – 1995
„Szobormajális II. – Kuny Domokos Múzeum, Tata – 1995
Jolán Gross – Bettelheim – Museum Moderner Kunst, Passau – 1996
7 kamarakiállítás Tapolca iskoláiban, Tapolca – 1996
„…s játszi bodor füstöddel, búmat vígan ôzöd el…” – Dobó István Vármúzeum, Eger – 1996

3. Tapolca–Diszel 

 Somogyi Gyôzô:
 Jézust megkísérti az ördög (1979–80)
Valamikor hajdanában, Swierkiewicz Róbert házat vásárol a Balaton felvidéken, a Csobánc-hegyen, s Vörösváry Ákos segített neki a költözködésnél. Felautózott a hegyre, és valamilyen titokzatos érzés azt sugallta neki: itt kell gyökeret vernie.

Errôl a tájról Hamvas Béla „Az öt géniusz” című halhatatlan, örökérvényű tanulmányában – mely végül is a magyarság lelki karakterérôl szól – így ír:

„E táj sok olasz vidéknél déliesebb. Talán, mert a tenger messzebb van, a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretnie. Mikor ezt a vidéket az északnyugati szél járja át és felhô takarja, megszürkül és meg sem ismerni. Mikor aztán a napi kisüt, a fa zöldebb, a házak falai fehérebbek, az ég kékebb. Mint Somló szôlôje, az üvegesen áttetszô opálos bogyó. A fény az embert is átsugázozza, a dolgokba is belevilágít és a gyümölcs íze is világosabb. Délnyugat errôl az oldottságról ismerhetô fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erôkifejtés. Ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne, mert Dél a szenvedésben nem szegényebb, de nagyobb távlata van, mint ahogy Szophoklészben messzebb látni, mint Shakespeare-ben.”

Aztán Hamvas Berzsenyit említi, aki látomása szerint:

„…ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A méhes a háztól ötven lépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárok körül zúgnak a méhek és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárokon kívül puhafa asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre kinéz, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt. Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddigi életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülôi házat, a szerelmeket, azt amit tanult és látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye.”

Mintha csak Vörösváry Ákosról olvasnék, aki elsô intuíciója tanácsára megtelepedett itt a Csobáncon, ahol sűrűn voltam vendég, s a déli verôn gyakran Hamvas Bélára meg Berzsenyire, miközben Ákos saját természetű szôlejének levét ittam, s a távoli Balaton vizét koszorúzó szôlôk rendjét csodáltam. Meg persze-legyalogoltam Tapolca-Diszelbe, ahol minden emberi ésszerűsséggel most is szembefeszülve képtárat alapított egy valaha volt malom helyén.

Magamban arra gondolok: Vörösváry Ákos hazatalált!

A Látványtár Kiállítóházának tárlatai:
„Mindenkinek kenyér és rózsa” – 1997
„Remekművek és remek művek” – 1998
„Szubjektív” – 1999
„Ég és Föld násza” – 2000
„Írott képek” – 2001

4. Utóirat

Persze: nyilvánvalóan elfogult vagyok Vörösváry Ákossal – legrégebbi barátommal –, a Látványtárral és tapolca-diszeli kiállítóházzal, melyben az én műveim is elô-elôfordulnak. Mentségemül csak annyit, hogy nem vagyok egyedül. S bizonyságul szeretném leírni azon művészek névsorát, akik a Látványtár anyagában szerepelnek:

A GYŰJTÉS FOGALMÁHOZ SZOROSAN KÖTÔDIK A BEMUTATÁSÉ

A gyűjtés feltételezi mások, a többiek, a beavatottak majd az érdeklôdôk csettintô-igenlô elismerését, a világ véges tárgy- és kincskészletébôl való sikeres kihasítás dicsôségét, másrészt a teljesítmény egyszerisége s pontosan ebben a formában való megismételhetetlensége láttán érzett kisdeden lemondó irigységet. Ezért is az a dolgok természetes rendje, hogy a jelentôsebbé, az adott művészet szempontjából emblematikusabbá váló kollekció elôbb-utóbb kikerül a lakásból, s kiállítótermekbe költözik, hogy aztán a gyűjtô örökkévalóságára kacsintva hírneves múzeumok falai közé landoljon, netán a gyűjtô nevét viselô intézményben leljen otthonra.

Ez a folyamat a művészeti élet legtöbb szereplôje számára természetesnek tűnhet, hisz művész, gyűjtô, múzeum és közönség egyaránt hasznot húzhat belôle. De mi van akkor, ha valaki – beoltva és megáldva a gyűjtés szenvedélyével, ráadásul specializálódáshoz szokott korunkban feltűnôen szerteágazó érdeklôdéssel beoltva – nem csupán képeket, szobrokat, néprajzi emlékeket,  különc és haszontalan tárgyakat gyűjt többé, hanem – a kollektori hübriszt birizgáló – komplett és komplex látványokat?

Mi több, az illetô ezeket az illékony, folytonosan módosuló képegyütteseket valami fantasztikus szenvedélytôl űzve-hajtva teszi minduntalan közkinccsé, hol a díszeli malomban, hol országos bolyongásai egyikén?

Ekkor baj van, homok szorul a gépezetbe: Vörösváry Ákos és az általa működtetett Elsô Magyar Látványtár Alapítvány szinte állandóan a lehetetlent kísérti. Az még önmagában rendben volna, hogy az úgynevezett autonóm művészet produktumai parasztbútorokkal, görcsös kezekkel faragott falusi korpuszokkal keveredjenek, hisz bármelyik valamirevaló szürrealista  műtermének falán is éppily természetességgel váltogatta egymást az afrikai maszk az objet trouvé által szentesített tárgyakkal, a használati tárgyakat poétikus médiumokká alakító együttesekkel. Még csak a falvédôk, olajnyomatok, nippek, giccsgyanús kulúrjavak látványa sem lenne mellbevágó, hiszen a posztmodern esztétikai forradalma óta nem igazán illik meglepôdni a magas és alacsony kultúra termékeinek kölcsönös keveredése-násza láttán. Az már azonban felettébb ritka, hogy a gyűjtô nem elégszik meg kollekciója puszta szelektálásával, hanem egyik régebbi kiállítása jelzôjét idézve „meglöki”, helyzetbe hozza tárgyait, sôt „effélét csinálni maga is próbálgat”, balzaltköveket, gyertyacsonkokat ruház fel hangulati töltéssel, költ nekik környezetet, s e férfiasan szemérmes vallomásokat gyűjteménye tárgyai közé sorozza. Vörösváry ugyan többször utal arra, hogy a kiállításrendezés voltaképpen az elôadóművészet egyik válfaja – manapság a híres kurátorok, egy Szeeman, Oliva, Clair, Bianchi szerepe valóban közelít a színházi és operabemutatók sztárrendezôiéhez – ám ôk nem iktatják sajátos tárgyegyütteseiket a többi közé. Vörösváry objektkollázsai azonban ügyesen kikerülve minden veszélyes szirtfokot, tökéletesen idomulnak az éppen esedékes kiállítás hangulatához. Nem vindikálják maguknak a beleltározandó remek múzeumi státusát, kiegészíthetôk, változtathatók, megújíthatók maradnak a látvány többi elemének egyenrangú társaként.

Mert a Látványtár (s ebben csakugyan egyedül álló) a hirtelen fontossá váló, vizuálisan is rögzíthetô pillanatokat igyekszik kimerevíteni. Úgy gondolom, mindannyian tárolunk az emlékezetünkben olyan képeket, belsô fotókat, melyek eredeti összefüggéseikbôl kiszakadva is ôriznek valami fontosat, emblematikusat számunkra, s melyek idônként illuminatív vagy asszociatív módon fel-felmerülnek tudatunkban. Bernáth Aurél egyik írásában castrumoknak, erôdöknek nevezte e rejtélyes módon megszilárdult élménykristályokat, és a művészi kifejezés egyik aranytartalékát, az élmény aszússá nemesedett maradékát látta bennük. S érzésem szerint a Látványtár kiállításai ezeket a varázspillanatokat kívánják meg idézni, az egyéni emlékképek egyfajta kollektív közös többszörösét kísérlik meg újrateremteni.

Eme látványok ugyanis éppen komplex mivoltukban lépnek működésbe. Méghozzá oly módon, hogy nem sérül bennük a „klasszikus” műtárgyak egyedisége sem, Swierkiwicz Róbert, Újházi Péter, Szemadám György, Berhidi Mária, Ganczaugh Miklós, Kungl György és a többiek szobrai, objektjei, melyek egy szabályos, hagyományos kiállításon is ki tudnak tűnni plasztikai erejükkel, ötletességükkel, aurájukkal, itt éppúgy kiteljesítik önmaguk. S hasonlóképpen nincs arról szó, hogy a pásztorfaragások, a hegyközség parasztszerszámai, az egy-egy alkalomra készült installációk most „megemelkednének”, tôlük idegen nemesi patinát nyernének a szobrok révén. E látványokban minden szereplô a helyén van, s éppen ezáltal képes értelmezni egymást, képes líraian groteszk összhangzatba tagozódni. Így, autonómiájukat és mindennapiságukat egyaránt ôrizve képesek felvillantani valamit az egykori szervesség visszfényébôl, megidézni egy olyan világot, ahol a szobor és a tizedszer toldozott fűrészlap is otthon érezheti magát, egy olyan világot, ahol a forma természetesen idomul használatához, céljához, miközben más formák éppoly természetesen lehetnek célszerűtlenek, s játszhatnak teremtést. Jó értelemben tán patriarkálisnak is nevezhetjük e látványképeket, de ezt az érzést nem csupán valamiféle merengô-tébláboló nosztalgia hívja elô. Sokkal inkább az a kötetlen intuíció, mely felfedezi a márványból vésett, fából faragott, szemétre szánt limlomokból eszkábált szobrokban, a guzsalyokban és paszírozókban, dobozokban és skatulákban rejlô értékeket, s mindezt egyúttal fel is fedezteti velünk, nézôkkel. Látja és látjuk egy-egy szobor erejét, formai gazdagságát, a tárgyakban rejlô találékonyságot és verítékes igyekezetet, a dolgok egyszerre szabályozott és szabad működését. Hogy is mondja Vörösváry Ákos egy még publikálatlan, a gyűjtésrôl elmélkedô önvallomása végén? „Ha nem embernek kéne lennem, varjúcsapat szeretnék lenni.”

Copyright© Európai Utas-2002