AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
48.

Gellér Katalin
KIVONT KARDÚ LOVAS

Zágrábba Toso Dabac (1907– 1970) 1930-as években készült fotóinak budapesti kiállítása nyomán indultunk. Dabac egyik fotóján a zágrábi fôtéren álló lovas szobor sziluettje tűnik fel, sűrű ködbôl kibontakozva. Kivont kadján, akár egy villanydróton, madarak ülnek. A lovas szoborral a horvátok a bosnyákok és a törökök ellen harcoló, majd 1848-ban csapataival Magyarországra betörô Jellasics bánnak állítottak emléket. A boronzszobor egyik példája a közép-európai művészetfelfogás „nyugatitól” való eltérésének, a művészethez való viszony speciális voltának. Nemcsak emlékmű, aktuális politikai indulatokat tükröz a „merre néz a ló?” kérdésre adott válasz. Megjegyzendô, a fenyegetô kardél sokáig Budapest felé mutatott, most Belgrád felé fordították a szobrot.
A másik helyszín, melyet Dabac fotói nyomán beazonosítottunk, az Ilica utca és a Frankopanska (Frangepán) utca sarkán lévô italbolt, mely úgy tűnik, a változásban az állandóságot képviseli. Az Ilica utca, amelyet akár a percenként elrobogó villamosok utcájának is nevezhetnénk, az említett lovas szoborral díszített fôtérre vezet, ahol most is zajlik a piacokat jellemzô „érdekes népélet”. „Itt tartja siestáját a kávéházak ernyôs sátra alatt a zágrábi művelt világ is” – írta Kenedi Géza 1890-ben, A Dunától Quarneróig című útikalauzában.
Csak egy ponton nem érvényes a leírás. A piac ma a fôtér felett van, lépcsôsor vezet ide, és sajnos már nem „múzeuma a környékbeli népviseleteknek”. A piactól felsétálhatunk a székesegyház nyugalmas, szélesen kitáruló terére, mely a város egyik centruma a háromból, melyet igen plasztikusan mutat be az említett útikönyv. „A felsôváros (a régi Grics) dombtetôn fekszik; a káptalani város (Kaptol) kiemelkedô székesegyházával a felsô lejtôn, míg az alsó város az újkor kényelmével, palotáival, szép tereivel és modern intézményeivel a sík részen az államvasútig terjed. Kevés város van messze földig, ahol a klimatikus és goegráfiai elônyök oly szépen egyesülnek a műveltség alkotásaival, mint a régi s mégis fiatalosan üde horvát fôvárosban.”
Zágráb hasonlóságot mutat a magyar városokkal, nem véletlenül: a középkortól a Monarchia idejéig közös történelem emlékei között vagyunk. Horvátország és Szlavónia több települését is Szent László vagy a tatárok elôl menekülô IV. Béla emelte városi rangra. A székesegyházat Szent László emeltette, s felépülése után rögtön elpusztították a tatárok. Itt és a régió templomaiban, ha csak nem estek áldozatul a háborúknak, s egyéb pusztító indulatnak, több helyütt találkozhatunk a magyar szenteknek különbözô korokban állított emlékeivel. Elôfordulásuk olyan gyakori volt, hogy már a XVII. századtól a horvát szentek közé sorolták Istvánt, Lászlót, Imrét és Erzsébetet.

1. Részlet az oltárképrôl: magyar szentek – István és László király, Imre herceg 
2. Vlaho Bukovac: Éljen a király! (1896)

Kép: Gian Francesco da Tolmezzo (?): Szent Kereszt oltár (XVI. század) 

A székesegyháznál, melynek kapuza-tát a XVII. század közepén, a jáki templom példáját követve emelték, ma más látvány fogad, az 1880-as földrengés után Herman Bollé építész, akinek a nevével többször találkozunk Zágrábban, az épületet „gotizálta”, restaurálta saját tervei nyomán. A belsô gazdagon díszített, s a külsôhöz hasonlóan sokat változott az évszázadok folyamán. Bár a középkori Szent László szárnyas oltár elpusztult, mintája tovább élt az oltárépítô mesterek műveiben. Megmaradt Hans Ludwig Ackermann grazi szobrász 1632-ben rendelt fôoltára, mely 1832-ig volt a templomban. Mária magyar szentekkel Szent István jogarral és országalmával, Szent László pedig ismert attribútumával, a bárddal van ábrázolva.
Ez az ikonográfia a régió számos templomában megismétlôdik. Szent István mellett gyakran ott látható Imre herceg is, Erzsébet, Margit, sôt Kálmán király is feltűnik az ábrázolásokon. Az országot Máriának felajánló Szent István és Szent László látható a szentélyben, a székesegyház fôoltára mögötti, Münchenben készült üvegfestményen is. Az 1700 körül tevékenykedô Ivan (Johann) Komersteiner zágrábi fafaragó Szent László oltárának festett tábláin a zágrábi püspökség alapításának jelenete látható, az egyik táblán I. Béla magyar király leányát, (Szép) Ilonát, Zvonimir horvát király özvegyét is megfestette a művész.
Az 1505-ben emelt Szent kereszt oltár oltárképét, feltételezések szerint, Gian Francesco da Tolmezzótól, a friuli területeken dolgozó festôtôl rendelték meg, aki gótikus elemeket ôrzô, de alakformálásában már a reneszánszhoz közel álló kompozíciót készített. A „sacra converzacione” típusú kompozíción a kereszt mellett, bal oldalon a Máriát vigasztaló hagyományos ikonográfiájú csoporttal szemben, egyenlô súlylyal Szent István, Szent László és Imre kiemelt, egész alakos figurái láthatók.
A székesegyház kincstára igen gazdag hungarikában. Az egységesen, neogotikus vitrinekkel berendezett kincstárban számos ötvösremek, monstranciák, kelyhek és tálak sorakoznak a zsúfolt polcokon. Köztük a korábban a fôoltárt díszítô ezüst antependium, melynek egyik domborművén (Caspar Georg Meichl bécsi ötvös munkája 1721-bôl), Szent István látható, amint felajánlja a koronát Máriának. A magyar vonatkozású ereklyéknek, műtárgyaknak mind megvan a sajátos sorsa, története, közülük is a legérdekesebb a Szent László kezének 1690-ben készített második ereklyetartójáé. Az elsô ereklyetartót beolvasztották, hogy a sziszeki csatában a török ellen harcoló katonákat kifizethessék.
Számos egyházi, püspöki ornátus is található a kincstárban, így egy XVIII. század eleji miseruha, mely fehér atlaszselyembôl készült, színes selyem- és aranyhímzéssel. A dalmatikák közül a legszebbet Mária Terézia ajándékozta a székesegyháznak 1775-ben.
A sekrestyében láthatók, a Szent István kápolna mellett, a legrégibb fennmaradt falképek, s Szent Lászlónak évszázadokig a templom fôoltára alatt ôrzött, az 1990-es években Svájcban restaurált palástja, melyet egy szelíd mosolyú apáca asszonynak köszönhetôen nézhetünk meg. A palást a XIV. századból származik, de az ezüst szövetre arannyal hímzett, királyt és királynôt ábrázoló részlet egy korábbi, XI. századi öltözetrôl származik. A székesegyház gazdag kéziratos könyvei közül a legrégibbek szintén a XI. századból valók.
Az alkotásokat nézve felvázolódik a közép-európai jegyeket kutató szemlélet jogossága, a művészeti hatások bonyolult szövevényében a „kölcsönhatásokon alapuló hasonlóságok realitása” (Marosi Ernô). A középkorban Magyarország felôl érkeztek a nagy stílusok erre a vidékre, a reneszánszban megfordult az irány, dalmát kôfaragók dolgoztak Mátyás udvarában, közöttük is a legkiemelkedôbb a trogiri (traui) születésű Giovanni Dalmata, a Diósgyôri madonna alkotója. Késôbb pedig innen jött vissza – kiemelkedô síremlékekkel – az érett reneszánsz stílus. A XVII–XVIII. századi művészet is jellegzetesen közép-európai jellegű, Tirol, Bajorország és Olaszország felôl érkezett ide a barokk.

Kép: Bela Cikos Sessia: Kirké (Berényi Zsuzsa felvétele)

Az irodalomról is néhány szót szólva, Janus Pannonius Szlavóniában született, s az antik kultúrát példának tekintô Itáliában tanult, s Magyarországon töltött be magas hivatalokat – latin verseit pedig három nemzet is magáénak vallja. A Zrínyi testvérek költészetén, munkáik nyelvébôl kiindulva, békésen megosztoznak az irodalomtörténészek. Külön kérdés, hogy a nyelv alapján történô szétválasztás, a nyelv megôrzésének fontossága, mondhatni a nyelvi elkötelezettség milyen nagy mértékben közép-európai sajátosság. Késôbb nem bukkantak fel két nyelven író nagymesterek, de az élményanyag közössége folytán a magyar olvasó is magáénak érzi Miroslav Krleza Zászlók című regényének Monarchia-képét.
A XIX. századi útirajzoknak, albumoknak is kedvelt témája volt ez a keleti, „vad” vidék, különösen a szerzsánok szép viselete vonzotta a közönség különlegesség iránti igényét kielégíteni akaró rajzolókat. Többen is megörökítették a határokat a török rablócsapatoktól védô, a horvátok között külön osztályt alkotó szerzsánok öltözetét, vörös posztóból készült dolmányát és sárga vagy fehér gyapjúval „körülprémezett” sapkáját, vastag bôrövét, díszes fegyvereit. Szabó Károly a Magyarföld és népei című folyóiratban, 1846-ban hosszú cikket szentelt a „sajátságos hôsi népfajnak”, a „végvidéki határôrnek”, a „seressánnak”. Beszámolt szokásairól, az egykor dívó nôrablásról, s a korban még meglévô házassági szertartás bonyolult rírusairól.
De nemcsak az orientalisták érdeklôdtek a táj iránt. A XIX. század végének városiasodása Zágrábot is elérte. Gipszarchitektúrás bérházai, tágas terei, parkjai, öntöttvas zenepavilonjai is ôrzik a Monarchia korának hangulatát, erôsebben is, mint Budapest. Emlékeztet más peremvárosokra, így Lembergre (ma: Lviv), amelyek nem növekedtek, nem változtak olyan radikálisan, mint a fôvárosok. Krleza említett regényétôl eltérôen a XIX–XX. század fordulójának emléke, a városkép harmóniájából következôen, nosztalgiával telített, talán túl rózsaszínre is színezett. Nem árulkodik semmi azokról a feszítô ellentétekrôl, melyek a külön kiegyezést kötô magyarok és horvátok között 1912-ben politikai válsághoz vezettek. Az ellentét elsô megnyilvánulása volt az a lista, amelyet a bécsi udvarnak nyújtottak be a csalódott horvátok, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásakor a „hálátlan uralkodó” az évszázadok óta a déli végeket hôsiesen védô horvátokat a magyarok alá rendelte.

Kép: Pásztorbot a zágrábi katedrális kincstárából. Adam Anton Fritz munkája, 1750

A századforduló gazdag művészeti életének közös eseményeit albumokból, fotókból, újságokból rekonstruálhatjuk. A magyar állam ezredéves fennálásának megünneplésére 1896-ban szervezett millenniumi kiállításon a horvát erdészeti pavilont a már említett Bollé tervezte. Az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatott szobájának dekorációja, ahogy a magyar anyag többsége is, népművészeti motívumok felhasználásával készült.
Zágrábban van a horvát–magyar művészeti kapcsolatok történetének egyik legkonkrétabb és legsikeresebb emléke. Korb Flóris és Giergl Kálmán, akik késôbb mint a budapesti Zeneakadémia alkotói váltak ismertté, tervezték az 1896-os kiállításra a horvát művészeti pavilont vagy műcsarnokot. A bécsies eklektikájú, belül is gazdagon, szobrokkal díszített épület annyira megtetszett a zágrábiaknak, hogy idôtálló anyagokból (vasszerkezet), a Monarchia híres színházépítô párosa, Fellner és Helmer segítségével, kissé átalakítva felépítették a korszak hangulatát ma is ôrzô Tomislav téren.
Ez az épület lett a zágrábi művészeti forradalom központja, falai között ugyanaz a megújító mozgalom gyôzedelmeskedett, ami Bécsben a Secession épületében. Itt került megrendezésre a Horvát Szalon 1898-ban, itt állítottak ki a lázadó, az új művészeti stílusokat képviselô horvát művészek, Vlaho Bukovac vezetésével.
A budapesti 1898-as kiállításon, ahol a rendezôk elsôsorban a történeti festészet feltámasztását szerették volna elérni, a horvátok is történeti témájú, historizáló vásznakat állítottak ki. A korabeli kritikák szerint a fôként müncheni, gyakran magyar mestereknél tanuló művészek nagy sikert arattak. Celestin Medovi´c festményein például a közös történelmi múltnak megfelelôen számos magyar vonatkozás is felismerhetô (Nápolyi László megkoronázása). A témaválasztásban jelentôs különbség, hogy a horvátok földrajzi helyzetük, s történelmük következtében gyakran merítettek témát a római idôkbôl, általában gyakrabban nyúltak mitológiai témákhoz, mint magyar kortársaik. Ez érvényes mind a történeti, mind a szecessziós stílusban készült művekre. A nemzeti témakör feldolgozása a XX. század eleji munkákon is gyakori, ahogy általában az identitásukat megôrizni akaró Monarchia tagállamaiban.
A nemzeti témakör, szimbolika kialakításával jellemezhetô a vallásos témákat is feldolgozó Oton Ivekovi´c művészete. 1908-ban festett nagyméretű festménye a Matica Hrvatska épületében található, s a nemzeti függetlenségi mozgalom, az illirizmus támogatására, a horvát nyelv ápolására létrejött, máig működô szervezet 1842-es alapításának állít emléket. A dekoratív kompozíción a Matica Hrvatska jelentôs személyiségei láthatók népművészeti öltözetet viselô figurákkal. A kép szecessziós jellegét erôsítik az aranyos fényben ragyogó stilizált méhek, a Matica jelképei.
A horvát századforduló művészei több szállal is kötôdtek Bécshez és Münchenhez. Bécshez hasonlóan megvolt az átmenet a gazdag dekorativitású historizmus és a szecesszió között. A horvát szobrászok közül az egyik legkiemelkedôbb, Ivan Mestrovi´c a bécsi Sezession tagja, majd a zágrábi akadémia tanára volt. Nem véletlen tehát, hogy szobrait Zágráb szinte minden jelentôsebb terén megtaláljuk.
Az eszéki születésű Bela cikos Sessia, századfordulós írásmód szerint Csikós Béla számos mitológiai témát dolgozott fel. Pályafutását történeti kompozíciókkal kezdte, egyik festménye például a horvátok megkeresztelését ábrázolja. Az 1896-os millenniumi kiállításon szereplô, a ruhákat és a környezetet gazdagon leíró Kirké című festményét a Szépművészeti Múzeum megvásárolta. Késôbb a mitológiai témakör grafikus vonalvezetésű, fény–árnyék hatásokra épített, Gaetano Previati olasz és Erich Mallina osztrák művész misztikus hangulatú festményeivel rokon, szecessziós-szimbolista kompozícióin is megjelent.
A Monarchia tárgykultúrájának közös jegyeire utal a Vlaho Bukovac festményén látható ebédlôszekrény, mely budapesti polgárlakásban is állhatott volna. Bukovac leghíresebb festményén, az Éljen a király! című kompozícióján megörökítette a Ferenc József 1895-ös zágrábi látogatását ünneplô tömeget, színes nemzeti zászlókat, pántlikákat. A dalmáciai születésű festô párizsi tanulmányok után több helyen dolgozott, Zágrábban, Cavtatban (Dél-Dalmáciában) és Prágában is.
A zágrábi Iparművészeti Múzeum példásan rendezett termeiben egymás mellett állnak a különbözô nemzetiségű művészek alkotásai. Ezáltal jól követhetô a kölcsönhatások mértéke, iránya, milyensége. Jelentôs anyaggal szerepel a Róth Miksáéhoz hasonlítható szerepet betöltô Ivan Marinkovic üvegfestészeti műhelye, mely 1909 és 1962 között állt fenn, s neves művészek terveit kivitelezte. Zágrábban és környékén számos épületet, templomot díszítenek a műhelyben készült övegfestmények.
Hogy van mit kutatni a közép-európai jegyeket keresôknek, legfrappánsabban az a néhány évvel ezelôtt kirobbant irodalmi polémia mutatja, mely Krleza említett regényének hôsnôje körül kerekedett. A megoldást végül maga az író fogalmazta meg: a fôhôsnô személye, s így erotikus kalandja sem köthetô egyetlen modellhez, mivel horvát, lengyel és magyar (Lesznai Anna) művésznôk vonásaiból lett összegyúrva. n

Irodalom:

Bálint Zoltán: Az ezredéves kiállítás architektúrája. Bécs, Schroll és társa, 1897.
Ana Deanovi´c – zeljka corak: Zagrebacka Katedrala. Zagreb, 1988.
Od svagdana do blagdana. Barok u Hrvatskoj. [Katalógus] Muzej za umjetnost i obrt. Zagreb, 25, 5. – 26. 9. 1993.
Matits Ferenc: A Szépművészeti Múzeum 19. századi horvát festményeinek kapcsolata egy zábrábi képciklussal. Pavilon, 1944, 9. 39–47.
Horvátország/Magyarország. Évszázados irodalmi és képzôművészeti kapcsolatok. [Horvát és magyar nyelvű kiadvány] Zagreb, Biblioteka Relations, 1995.
Hrvatski Salon, Zagreb 1898. [Katalógus] Umjetnicki paviljon u Zagrebu, 15. 12. 1998–28. 02. 1999.
Matits Ferenc: Megemlékezés a horvát Műcsarnokról. In: Pavilon- építészet a 19–20. században, a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményébôl. Budapest, 2001, 69–70.

Copyright© Európai Utas-2002