Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.


VILENICA 2002

Szlovéniai beszélgetések Közép-Európáról

Idén szeptemberben rendezték meg immár 17. alkalommal a Vilenica Irodalmi Fesztivált a szlovéniai Lipicán. 
A szlovén kultúra jelentôs személyiségeivel készült alábbi interjúk ehhez az eseményhez kapcsolódnak.

ANDREJA RIHTER
szlovén kulturális miniszter

– Miniszter asszony, ezen a Vilenica-találkozón negyedik alkalommal ítélték oda Vilenica kristályát magyar szerzônek: ezúttal Závada Pálnak. Korábban Grendel Lajos, Kukorelly Endre és Vörös István kapta a kristályt, a nagydíjat pedig 1988-ban Esterházy Péter és 1998-ban Nádas Péter. Miben látja e találkozók lényegét, úgy is, mint a fesztivál fô támogatója?
– Vilenica új arcokat hozott Szlovéniába, az írott szó, a költészet erejével összekötötte az itteni és az európai kultúrát. Örülök, hogy ilyen sikerszériát jelent a magyaroknak. Nagy lehetôség ez az esemény Szlovénia számára, mely a kultúra által nyit utat Európába. Az Európai Közösséghez közeledve, Vilenica további bizonyítékot szolgáltat arról, hogy hazánk Európa központjában van, és ott volt kezdettôl fogva.
– Tehát ön jó promóciós lehetôségnek tartja az ilyenfajta kulturális rendezvényeket? Vagy az olyan publikációkat, amilyeneket a kulturális tárca is támogatott a kolozsvári Korunk és a pécsi Jelenkor szlovén különszámában?
– Mindez sokkal több országpromóciónál. Úgy vélem, a kultúra maga az élet, maga a hagyomány. Minden ország ezért invesztál a kultúrába, művészetbe, a művészeibe és kivált nyelvébe, irodalmába, mely a leginkább megkülönbözteti a többiektôl. Vilenica pont a szó erejével nyithat kaput a többi nemzet közösségébe. Ezért is vagyunk a találkozó fô támogatói. Politikusként is úgy érzem, hogy a kultúra, a művészetek területén sokkal könnyebb kialakítani egy cél érdekében bizonyos stratégiát. És az egyik ilyen cél persze az is, hogy hazánkat kultúrája által ismerhessék meg.
– Szlovénia geopolitikai szempontból sajátos helyzetet foglal el. Vajon az önök országa kész-e közvetíteni Közép-Európa, a Mediterráneum és a Balkán régiói között?
– Szlovénia kezdettôl itt volt Európa közepén, észak és dél, kelet és nyugat keresztezôdésében. A Balkán és nyugat találkozásánál, az Alpok napos oldalán. Szlovénia mindig kultúrák találkozóhelye volt, és évek óta együttműködik több nemzetközi szervezetben, például a Quadrilaterale szlovén, horvát, olasz, magyar szervezetében. Csak említeni szeretném az Alpok–Duna–Adria Munkacsoportot, az Adria Kezdeményezést, a Közép-Európai Stabilitási Egyezményt, olyan szervezeteket, melyekben nagyon aktívak vagyunk, hogy ne is szóljak az Európa Tanácsról, melyben a kulturális örökség területén látunk el fontos feladatokat.
– Milyennek találja a magyarokkal való együttműködést?
– Elmondhatom, hogy nagyon jó. Van egy pár nagyon szép projekt, amelyet már meg is valósítottunk. A Szlovén Nemzeti Színház budapesti vendégszereplését említem, az új média-képzôművészet kiállítást, melyen magam is részt vettem. Budapesten szerepelt a Szlovén Filharmónia Zenekara, mely most ünnepelte háromszázéves fennálását.
A szlovéniai magyar kisebbség igen sokrétű együttműködést folytat az anyaországgal. Jól ismerem a Lendván és környékén élô magyar közösséget, és nagyra értékelem aktivitásukat. Apró, de nagyon fontos tény, hogy Muraszombat könyvtárából bibliobusz szállítja rendszeresen a könyveket a magyar falvakba, a muraszombati, a lendvai múzeum és galéria rendszeresen rendez kiállításokat Magyarországon. Sok ilyen projekt tanúsítja még, hogy az együttműködésünk nagyon jó.
Szeretnénk, ha a magyarországi szlovénokról is úgy gondoskodna a magyar kormányzat, ahogyan ezt mi tesszük a nálunk élô magyarokkal és olaszokkal, a rendszeres támogatás, a közös finanszírozás eszközeivel. Tudom, a magyarországi szlovénok régóta próbálják megalakítani önálló rádiójukat. Van néhány olyan szerény tervük, amit a nálunk élô magyarok már megvalósíthattak, és ami a sikeres együttműködés érdekében szerepel a kétoldalú szerzôdésünkben.
A jövô év elején fejlesztési programot dolgozunk ki a hazánkban élô kisebbségek, magyarok és olaszok számára. Kiindulópontot abban az elemzésben találunk, amely a kulturális élet területérôl készült az elmúlt hat hónapban. Személy szerint azt várom, hogy a nálunk élô magyar kisebbség meghatározza a céljait, felállítsa a fontossági sorrendet azokban a feladatokban, melyeket a jövôben együtt kell megoldanunk. Nagy feladatok várnak ránk a közös könyvkiadás területén is.
– Hogyan látja – történészként is – az olyan közös tervek lehetôségét, mint például a magyarokról szóló történelemkönyv, amely az önök szomszédairól szóló sorozat keretében készült?
– Ez is bizonyítja, hogy Szlovéniában a kultúra és minden, ami azzal kapcsolatos, elsôsorban a szomszédokhoz kötôdik. Csak üdvözölhetem, hogy a négy nagy szomszédunk közül önökre esett elsônek a választás. Hozzá kell tennem, nagyon jó az együttműködésünk Magyarországgal a könyvkiadás, elsôsorban irodalmi művek átültetése, a műfordítások területén, ami fontos célkitűzése a Quadrilateralenak. Ennek a feladatnak magyarok és szlovénok nagyon komolyan nekiláttak.
– Ön a Celjei Városi Múzeum igazgatója volt minisztersége elôtt. A magyar történelem fontos szereplôi a Czilleiek, igaz nem éppen pozitív színben. Lát-e lehetôséget közös projektre például a Czilleiek és a Hunyadiak történeti, irodalmi, művészettörténeti feldolgozására?
– Budapesten javasoltam, hogy magyar és szlovén történészek, levéltárosok, muzeológusok együtt dolgozhassák fel ezt a közös örökségünket, tanulmányozhassák a forrásokat. Történészként is tudom, mit jelent a jövô szempontjából a múlt kölcsönös tanulmányozása. Múltunk feltárása révén építhetünk közös jövôt. Levéltáraink ma is együttműködnek, mivel a XV–XVI. század közös történelmi eseményeirôl, személyiségeirôl sok dokumentum lelhetô fel Budapesten. Területeink ekkor szoros kapcsolatban álltak egymással. Egy jó áttekintô kiállítást szervezhetnénk ezekrôl a kapcsolatokról, szélesebb körben is elmesélhetnénk közös történetünket, és közösen küldhetnénk el ezt a híradást Európába.
– Czilleieket és Hunyadiakat itt pozitív, a szomszédoknál negatív szerepben ôrzi a kollektív emlékezet, és ez így van sok történelmi személlyel térségünkben. Történészként mi a véleménye e jelenségek kezelésérôl?
– Most a történész álláspontjára helyezkedem, aki források alapján tanulmányozza a múltat, és ezek alapján írja meg a munkáját. Minden uraság anno a maga birtokát, a maga földjét és nem utolsósorban a jobbágyait védte. Ezek az események csupán mintául szolgálnak ahhoz, hogyan alakítsunk ma jószomszédi kapcsolatokat. Határok nélkül, jó projektekkel, együttműködéssel, és nem a másikat kihasználva, netán erôszakot alkalmazva. A történelem is azt tanítja, hogy ez a módszer bukásra van ítélve.

BORIS A. NOVAK
költô, drámaíró, műfordító

– Milyennek ítéli a kultúra szerepét a volt szocialista országokban és hazájában?
– A kultúra által ôrizték régiónk népei identitásukat. Gyakran játszott politikai szerepet Szlovéniában is, ahol a sajátos történelmi körülmények folytán a kultúra, fôként az irodalom, leginkább pedig a költészet a nemzeti identitástudat gerincét adta. Az 1990-es történelmi fordulat következtében mindez persze megváltozott. A kultúra és a politika kapcsolata felborult, s ennek következtében a kultúra kiszorult a társadalom peremére. Tapasztalatom szerint ez történt valamennyi posztszocialista országban.
Szlovénia, mely a történelemben elôször 1991-ben kiáltotta ki önállóságát, kulturális identitása révén jutott el idáig. Újsütetű politikusaink errôl azonnal megfeledkeztek. Az állami költségvetés kutúrára, könyvkiadásra fordítható része csökkent. A posztszocialista társadalmak most a mohó fogyasztásra épülnek, és felemésztik a kulturális és természeti örökséget. Ezzel valami lényegeset veszítünk el emberi mivoltunkból.
Pedig az európai integráció elôtti pillanatban a kultúrának kellene eljátszania a személyazonossági igazolvány szerepét, egyfelôl önazonosságot adva, másfelôl feltárva a kapukat a megnyíló térség elôtt. Félek, hogy sem a szlovén, sem a többi társadalomban sincs meg erre a kellô egyensúly. Az Európai Unió inkább gazdasági, mint kulturális projektként tekint az egyesülô Európára, holott Európa kezdettôl fogva elsôsorban kulturális egységet jelentett.
A kultúra szlovéniai helyzetét egy anekdotával illusztrálnám. Darabot írok belôle, A könyv és a cipô lesz a címe. Tíz éve szerkesztô voltam egy könykiadónál. A szilveszteri bulira megérkeztek a kiadó új menedzserei, és a cég vezetô jogásza a terített asztalra hajított egy cipôt, és elordította magát, hogy a könyv annyit ér, mint egy cipô. Vagyis a könyv piaci áru, és nekünk, íróknak, szerkesztôknek fogalmunk sincs arról, mi a könyv. Óriási konfliktus kerekedett, a távozásomat követelték. Csak a sajtóbotrány mentett meg a kirúgástól, melyben kiderült, hogy ugyanezek a menedzserek megkérdôjelezhetô módon privatizálták a kiadót, céges hitelkártyáikon vásároltak zoknit, zsömlét, autóbusz-zsetont, még a cipôt is, amit az asztalra hajítottak. Ez mindent elmond arról, milyen súlyos helyzetbe került a kultúra országainkban.
– Szlovén költôként, a PEN elnökeként ön exponálta magát a lipicai ménes szlovéniai ôshonosságának európai elismertetése érdekében is. Miért foglalkozik ilyesmivel?
– A fentihez hasonló veszély fenyegeti a természeti örökségünket is, a Lipicán kitenyésztett egyik legrégebbi európai kultúrfajtát, a lipicai méneket. A szlovén és más PEN-központokkal felléptünk a Karszt-vidék kommercializálása ellen, mely a méntelepet puszta dísszé degradálná, alkalmi állatkertté, ahol a kaszinó, a golf és más szolgáltatások mellett lovakat is lehet látni. Ez a veszély hatalmas.
Annak elismertetéséért is harcoltam, hogy e fajtának Szlovénia és abban Lipica helység a szülôhelye. Az európai törvényhozás ugyanis elôírja, hogy minden állat- és növényfajt a származás helyével jelöljünk meg. Szabályos verseny zajlik most az egyes országok között.
Történelmi tény, hogy a lipicai mént ezen a helyen, Lipicán nemesítették ki 1580-tól fogva. Persze több országban honos, hiszen a háborúk miatt a ménest széttelepítették Európában, így vannak Magyarországon is pompás lipicaiak. Önöknél nemesítették ki az Incitato tenyészmént, a lipicán honos hat nemzetség mellett a hetediket.
A származási hely és a törzskönyvek vezetése terén Szlovénia érvei igen erôsek. Ugyanakkor Ausztria, kihasználva az unióban elfoglalt elônyösebb helyzetét, kisajátította a törzskönyvek vezetésének jogát. A szlovén politikusok pedig annyira szervilisek voltak, hogy a Brüsszelnél ígért támogatás reményében engedményt tettek az osztrákoknak. Elkótyavetyélték ezeket a szép lovakat.
– Ön igazi européer létére elôszeretettel és büszkén nevezi magát balkáninak. Miért teszi ezt, hiszen ez a jelzô tele van negatív tartalommal?
– A szüleim szlovénok, én Belgrádban születtem, és sok szépséget fedeztem fel a balkániaknak nevezett kultúrákban, országokban. Nagyra tartom e kultúrákat, nagy hatást gyakoroltak intellektuális fejlôdésemre. Sokkal jobban érdekelnek, mint a ma vezetô szerepet játszók. Pedig erôs kapocs fűz a nyugat-európai kultúrákhoz, az angolhoz, igen közel állnak hozzám a latin kultúrák, az olasz, a francia, az óprovanszál – trubadúrköltészetet fordítok régóta…
A Balkán persze ellentétektôl feszülô tájék, melynek rendkívül pozitív, derűs vonásai mellett árnyoldala is van. A történelem elátkozott területe volt mindig, ahol nagyon sok véres esemény játszódott le a közelmúltban is. Mégis túl gyakran feledkezünk meg arról, hogy az itt élô emberekben nem csak ezek a pusztító indulatok lakoznak. Rendkívüli nagylelkűséggel, sok-sok melegséggel, áldozatkészséggel, vendégszeretettel találkozunk körükben és persze olyan kultúrával, mely engem újra meg újra fellelkesít.
– Tehát derűlátóan ítéli meg a Balkán jövôjét?
– Sajnos borúlátásra még mindig van elég ok, sok kérdés megoldatlan, sok tűzfészek izzik tovább. Mégis a sok halott, menekült, és a lejátszódott tragédiák ellenére tudom, hogy a bölcsesség és a türelem gyôzedelmeskedni fog a gyilkos ösztönök felett.

ZTOK OSOJNIK
a Vilenica Irodalmi Fesztivál
igazgatója

– Sikeresen zárult a 17. Vilenica-találkozó. Helyszíne ugyanaz – hogyan változott a tartalma?
– Kifejezetten közép-európai irányultsággal indult 1986-ban, hogy a térség írói találkozzanak itt, Lipicán. Közép-Európa eszméjét akartuk újrafogalmazni, hogy az ismét egyesítô erôvel működjék. Hiszen akkor a térség még mesterségesen ketté volt szakítva. Vilenica célja az volt, hogy e kettétört egész újra egy legyen. Hogy felismerjük a közös gyökereinket, örökségünket, szellemi identitásunkat.
Tíz év elteltével Közép-Európa kérdése konszolidálódott, felvetôdött a kérdés, hogy merre tovább. Természetesen tudatában vagyunk e találkozó regionális jellegének, de annak is, hogy térségünk része Európának és része a világnak. Úgy próbáltuk fejleszteni a programot, hogy a térség írói bemutatkozhassanak a világnak, és a világ is tudomást szerezzen arról, mi történik ezen a tájon.
– Hogyan választják ki a meghívottak, a díjazottak körét?
– Vilenica a Szlovén Íróegyesület keretében zajló rendezvény, él az egyesület kapcsolataival, tapasztalataival, együttműködik egy konzultánsi körrel, melynek tagjai otthonosak az egyes közép-európai irodalmakban. Azok az írók, akik voltak már Vilenicán, azok a szlovén írók, akik járják a világot, ajánlanak nekünk különbözô neveket, aztán működik a zsűri, mellyel mérlegre tesszük e különbözô javaslatokat, majd kiválasztjuk a meghívottakat a szűkebb régióból és a nagyvilágból.
– Miután most Závada Pál átvette Vilenica kristályát, azt mondják a szervezôk, hogy tulajdonképpen nekünk, magyaroknak van a legtöbb díjunk errôl a találkozóról. Mi a személyes benyomása az itt megfordult magyar vendégekrôl?
– A magyarok kétségkívül igen erôs szerzôket, igen erôs irodalmi termést tudhatnak magukénak, amely igen modern a mai világ aktuális pillanatát illetôen. Minden évben igen erôs csapat érkezik Magyarországról, mindig igen inspiratív a jelenlétük. Mindig nagy részt vállalnak a rendezvénybôl, aktívan részt vesznek a különbözô programokban. Mint szerzôk is érdekesek, akár a Vilenica-antológiában szereplô szövegeikkel, akár a személyes találkozások alkalmával.
Závada felolvasása például rendkívüli hatást gyakorolt rám. Nem értettem a szöveget, de azonnal megérintett. Erôs, tömör, igen hatásos felolvasás volt. Amikor az ad hoc zsűri neki ítélte a kristályt, kicsit meglepôdtem, mivel eddig fôként költôk kapták ezt a díjat. Grendel Lajos után Závada Pál a másik prózaíró, akinek odaítélték. Teljesen helyénvalónak éreztem, hogy ô kapta.
– Milyen irányban fejlôdik Vilenica? Egyre több szó esik itt is a világhálóról…
– Vilenica egyszerre több irányba nyit. Ki kell alakítanunk egy infrastruktúrát, egy kommunikációs hálót. Kapcsolatokat kell létesítenünk az egész világgal, éspedig interaktív módon, hogy egyszerre funkcionáljon mindkét irányban. Terjesztés, tájékoztatás szempontjából. Határozottan elindultunk a munkaprogramok irányában.
A műfordítást igen fontos szegmensnek tartjuk, és már tavaly nagy hangsúlyt adtunk ennek a tevékenységnek. Fordítói műhelyeket alakítunk, melyekben konkrét szövegeken dolgoznak. Vilenica olyan hely, ahol mi, közép-európai résztvevôk bemutatjuk egymásnak a munkáinkat, és megtudjuk, mi történik a szomszédoknál. Kifelé pedig az említett hálózatok által bemutatjuk a világnak ezt a termést. Egyre kevésbé érdekelnek bennünket a tematikus beszélgetések, inkább egészen konkrét célokon, egy stratégián dolgozunk. Kiaknázva a Vilenica által nyert kapcsolatainkat, ezek által akarunk fellépni a világban, a kialakított terjesztési hálózaton.

Dr. PETER VODOPIVEC
az Újkori Történelmi Intézet
professzora

– Professzor úr, milyennek találja Közép-Európában a kulturális együttműködés lehetôségeit?
– Mélyen meg vagyok gyôzôdve, hogy erre az együttműködésre nagy szükség van, fôként a politika területén. Most különösen, hogy az EU-belépés elôtt állunk, és késôbb is, amikor tagok leszünk. Úgy látom, hogy sajnos az unió elsôsorban gazdasági-politikai szervezet, és csak azután kulturális egyesülés vagy szövetség. Ezért az országok rangsora elsôsorban azok vagyoni helyzetén, gazdasági erején alapul. Ezért tartom fontosnak, hogy mi, új tagok közös stratégiával lépjünk az unióba. Persze a kultúra igen fontos, de tudjuk, hogy nem élhet meg bizonyos gazdasági háttér nélkül.
Attól tartok, az EU-ban nem lesz olyan nagy a kulturális együttműködés iránti igény, ahogyan azt kívánnánk. Tény, hogy a mai szlovén politikusokat még mindig inkább a gazdasági témák, projektek foglalkoztatják, és az EU-téma legalábbis az uralkodó szlovén koalíció számára egyirányúan csak a nyugatra való figyelést jelenti. A közép-európai országok együttese és a velük való közös fellépés háttérbe szorul.
Az én óhajom, ami szerintem fontos volna Szlovénia jövôje szempontjából, a szorosabb összefogás a többi térségbeli országgal, és az együttműködés iránti nagyobb érdeklôdés a szlovén kulturális, tudományos intézmények részérôl. Úgy látom, hogy ezek a lehetôségek ma nincsenek kihasználva, és a szlovén kultúra alkotóinak, intézményeinek és maguknak az egyetemi oktatóknak is jelentôs hányada túlzottan egy irányba, csakis nyugat felé figyel. Pedig tekintettel a közép-európai térség népeinek meglehetôsen hasonló történelmi fejlôdésére, a közös szellemi, kulturális, történelmi hagyományra, az együttműködést errefelé is ki kell terjeszteni, el kell mélyíteni.
– Nekünk, magyaroknak az a benyomásunk, hogy Szlovéniában a kultúra nagyobb presztízsnek örvend, mint a többi posztszocialista országban.
– Magyarország igen gazdag kulturális produkcióval rendelkezik. A presztízs kérdése lehet politikai értékelés vagy közvélekedés tárgya is. Szlovénia nemzeti fejlôdésében valóban kitüntetett helye van a kultúrának. Nekünk nem volt saját ipari polgárságunk, és a ma érzékelhetô gazdasági modernizáció, az iparosodás az 1945 utáni fejlôdés eredménye.
Ezért általános meggyôzôdés, hogy a szlovénokat a kultúra tette nemzetté. Ehhez hozzá kell még gondolnunk az oktatási rendszert. A szlovén polgárság vagy annak legalábbis háromnegyed része a szlovén oktatási rendszer szülötte. Ilyen értelemben a kultúrának és az iskolának valóban központi helyet kell elfoglalnia a szlovén nemzeti tudatban. Kérdés, hogy olyan politikai súlya van-e, mint korábban. Amikor kiváltunk Jugoszláviából, biztosak voltunk benne, hogy a független szlovén állam majd nagylelkű támogatásban részesíti a kulturális alkotótevékenységet meg az oktatást. Ma viszont az érintettek azt panaszolják, hogy ez nincs így.
– Mennyiben segítette kutatásait, hogy professzori ösztöndíjjal egy évet töltött a Collegium Budapestben?
– Az idôt Bibó István munkásságának szenteltem és a kollégákkal folytatott eszmecseréknek, melyeken Bibó Közép-Európáról szóló elméleteit vitattam meg. Budapest rendkívüli tapasztalatokkal vértezett fel. Lehetôvé tette, hogy tanulmányozzam az utolsó kétszáz év közép-európai történelmét. Egyetemi elôadásokhoz készítettem anyagot a hallgatóim számára, akik ugyancsak túlzottan egy irányba, nyugat felé tekintenek. Fel akartam hívni a figyelmüket arra a területre, melyhez történelmünk folytán mi is tartozunk. Régi tervem a szomszédainkról szóló történelmi sorozat, mely a magyar kötettel kezdôdnék. Nem nagyon ismerjük a mellettünk élô népeket, a magyarokat a legkevésbé. Kontler László könyvét fordítanánk magyarból. Kiadására a Slovenska matica vállalkozott.
– Hogyan jött létre az Újkori Történeti Intézet?
– Amikor 1991-ben Szlovénia független lett, a kommunizmus bukásával a tudományos intézetek is átalakultak. Ez volt a Munkásmozgalmi Intézet, mely már a nyolcvanas évek közepén és fôként a kilencvenes évek elején modern történettudományi intézetté alakult át. Részben a XIX. század, fôként pedig a XX. század történetével, továbbá gazdaság-, társadalom-, kultúra- és politikatörténettel foglalkozik mintegy húsz tudományos kutatónk. Elsôsorban a szlovén területtel, részint azonban a szomszédos országokkal, valamint a volt Jugoszlávia történetével. Fô projektünk a szlovénok XX. századi történetének monográfiája, mely rövidesen a kiadóhoz kerül.
Jómagam most készítettem el a szlovén történelem egy áttekintését a XVIII. század végétôl napjainkig. Nagy vágyam, hogy elkészítsem közép-európai nézôpontból a XVIII– XIX. század európai történelmét. A hazai monográfiák többsége ugyanis nyugat-európai szemszögbôl tekinti át az adott korokat.

DRAGO JANŠCAR
író, a Slovenska matica
fôszerkesztôje

– Húsz éve, amikor megismerkedtünk, nagyon sokat beszélgettünk Közép-Európáról. Hogyan emlékszik vissza a nyolcvanas évekre és arra a szerepre, melyet írótársaival együtt játszott akkoriban?
– Nem vagyok híve a nosztalgikus emlékezéseknek, de el kell ismernem, az az évtized egyre inkább nosztalgikus idôszakot jelent számunkra, akik ebben a térségben éltünk. Mozgalmas, viharos, talán a legviharosabb idôszak volt ez a mi életünkben.
Az európai értelmiség, az írók talán utoljára a történelemben betöltötték azt a klasszikus szerepet, melyet a francia forradalom után játszottak. A szétesô kommunista rend közepette rendkívüli energia tört elô. Nagy reményeknek és nagy aktivitásnak volt ez az idôszaka. Nem jellemezte ideológiai tisztaság. Azt mind tudtuk, mit nem akarunk, de nem volt teljesen tisztázva, hogy mit akarunk. Persze demokráciát, demokratikus államot, de ezt különbözô világnézetű, pártállású emberek akarták. Hála Istennek, hogy így volt. A dolognak nem volt világos politikai programja. Valami nagy forrongás volt mindenütt, függetlenül attól, hogy Szlovéniában, Jugoszláviában a többi szocialista országhoz képest könnyebben éltünk. Az alapelemek azonban hasonlóak voltak: egy bizonyos ellenzéki, lázadó struktúra, illetve élet- és gondolkodásmód, mely kulturális, intellektuális, sôt irodalmi formációkban kulminált.
– Ezért kerültek annyira közel az írók a politikához, és sokan az aktív politizáláshoz?
– Világos, hogy politika nélkül nem ment. Különben jó, ha a politikával nemcsak politikusok foglalkoznak, mert az könnyen vezethet szakbarbársághoz. A politika a köz ügye. Az elégedetlenség energiája feszült mindenütt, az oktatásban, a gazdaságban, a tudományban, de nálunk legalább az igazi megnyilvánulásához e művészi, irodalmi körökben jutott el. Nem tudom ennek az okát, nem gondolom, hogy mi lettünk volna az okosabbak, a bátrabbak, tény azonban, hogy már sokkal elôbb, évekkel korábban gondolkodtunk ezekrôl a kérdésekrôl. Inkább a művészet lényege adja meg a választ. A művészet ugyanis nem élhet szabadság nélkül, nem létezhet például a szocialista realizmus béklyóiban. A kiutat keresve, ebbôl fakadt aztán a társadalmi körülményekkel kapcsolatos elégedetlenség, majd jött a vita a már kifejezetten politikai kéredésekrôl.
– Úgy találja, az alkotó értelmiség szerepe megváltozott az 1990-es fordulat óta?
– A helyzet ellentmondásos. Nem azt akartuk, hogy a kultúra vagy az irodalom átvegye a kormány kerekét. Mi azt akartuk, hogy az élet normalizálódjék, hogy demokratikus parlamentünk legyen, normális médiumaink, az irodalom pedig önmagával foglalkozzék. Ez meg is valósult, mégsem vagyunk elégedettek. A helyzet egyrészt normalizálódott, másrészt azonban nem, mivel az említett energia szertefoszlott, és a kultúra hirtelen marginalizálódott. Azt hiszem, minden társadalom lényege éppen a tulajdon kultúrája körül koncentrálódik. Mondhatnám a tudományt és más elemeket is, de a kultúra az a tér, mely értelmet ad a társadalmi létnek, mely tükröt tart a köz elé, kritikus a társadalommal szemben, betölti azt. Nem vezeti a társadalmat, de nem válhat teljesen marginálissá. Az összes kelet-európai társadalomban kommerciális hullám csap át könyvkiadáson, színházon, még a képzôművészeten is.
– Nekünk az a benyomásunk, hogy Szlovéniában a kultúra nagyobb tekintélyt élvez, mint a többi volt szocialista országban.
– Mi viszont azt mondjuk, nézzétek Magyarországot, ott van a Frankfurti Könyvvásáron, bemutatókat tart, elvisz egy sor kitűnô, jól ismert szerzôt, világhírűvé teszi Márai Sándort, aki a frankfurti prezentáció nélkül ismeretlen maradt volna. Ez azt sejteti, hogy a magyar kultúrpolitika olyan energiát képvisel, mely a nyelvi nehézségek ellenére képes a magyar irodalom bemutatására.
– Több mint húsz éve áll kapcsolatban hazánkkal, magyar írókkal. Mit jelent ez az ön számára?
– A nyolcvanas évek elejéig Magyarország színes, történelmi szempontból érdekes és minden tekintetben vonzó ország volt számunkra, de messze voltunk attól, hogy közelebbrôl ismerjük. Legkevésbé ismertük a kortárs irodalmat. Személyes kapcsolataink révén ez a kép is változni kezdett, és ma teljesen más a helyzet. Mára országaink szinte egységes területet képeznek. Olyan nevek, mint Esterházy Péter, Krasznahorkai László vagy Eörsi István, Konrád György vagy a pozsonyi Grendel Lajos és sok más szerzô nagyon ismert bizonyos szlovén irodalmi vagy intellektuális körökben.
A szlovén sajtó figyelemmel kíséri Esterházy Péter irodalmi drámáját, életének drámáját, és noha még nincs lefordítva a nagy regénye, követjük azt, amit csinál. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy a dolgok hihetetlenül megváltoztak. Számomra mindez egy sor baráti kapcsolatot jelent magyarokkal. Hasonló utat jártunk be, hasonlóképpen érvényesültünk külföldön, német nyelvterületen. Találkozunk Frankfurtban, német nagyvárosokban, a felolvasó-körutakon vagy Amerikában.
– Ön nemcsak a legtöbbet fordított szlovén szerzô, hanem könyvkiadó is egy személyben. Milyennek ítéli a szlovén könyvkiadás jelen helyzetét?
– Szerzôként nem panaszkodhatom, a helyzet azonban nagyon megváltozott. Bizonyos körülmények az irodalom terjesztését tekintve mára rosszabbodtak. Lehet, hogy cinikusan hangzik, de egyes szövegeink azelôtt annál fogva váltak ismertté, hogy sokszázezres példányszámú lapokban támadták azokat. Az irodalom, a kortárs színház körül hatalmas kritikus energia gyűlt fel, melyet az olvasók, nézô nagy figyelemmel kísértek. Mára ennek az energiának nyoma veszett.
Erôteljesen kommercializálódott a könyvkiadás, jelentéktelen szerzôk törtek elôre, fôként a fordított irodalom területén. Ez nemcsak a rendszerváltó országok jellemzôje. Itt a semmi, az üresség vonzereje, ami a német irodalomra is jellemzô az utóbbi idôkben. Az irodalmi keretbe ágyazott new ages-elemek, mindennek nem lehet ellenállni a megszokott kultúrpolitikai eszközökkel. Egyszerűen megnô a szakadék az elitolvasók és azok között, akik minél gyorsabban, minél több üres, könnyű dolgot akarnak fogyasztani. A szappanoperák történeteit viszik át az irodalomba, a gyors történetekbe. Ezek a folyamatok jelen vannak egész Európában, Amerikában pedig még régebb óta. Mégis az összes ország közül mi voltunk a legsérülékenyebbek, a legkevésbé felkészültek a piac elôretörésére.
– Maga a Slovenska matica mit jelent a szlovén kulturális térképen?
– Ez a második legrégebbi szlovén kiadó 1864 óta, és a legrégebbiek egyike Európa ezen részében, mely megszakítás nélkül működik másfél évszázada. A Matica egyszersmind egyesület, a történelem, a jelen nyitott kérdéseinek feldolgozását szolgáló szimpóziumok, viták szervezôje. Nemcsak a szlovén kérdésekre összpontosít, van egy világirodalmi sorozatunk, és a vitáink is nyitnak a közép-európai térségre.
– Közép-Európa eszméje, melyrôl annyit beszéltünk valaha, vajon idejét múlta napjainkra?
– Én is ezt kérdezem, hiszen még emlékezünk, milyen érdekes viták középpontjába került ez a térség a nyolcvanas évek közepén. Milan Kundera indította az eszmecserét, bekapcsolódott Konrád György, Claudio Magris és még sok más érdekes és fontos szerzô. Nehezen meghatározható, lebegô irodalmi fikció volt ez az eszme, bár erôs politikai tartalommal bírt, hiszen Közép-Európa határokkal, aknamezôkkel volt szétválasztva. Amikor a kommunista rend összeomlott, és ezek a határok eltűntek, hirtelen kiderült, hogy ez a téma érdektelen, idejét múlt, korszerűtlen.
Miközben pedig az egyesült Európára terelôdött a szó, kiderült, hogy Közép-Európa eszméje érdekes és tanulságos. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén például népek, kultúrák egész tömege élt, függetlenül a kulturális és politikai konfliktusaiktól. Vagyis az élet minden területén és a kultúrában is van modellje annak, amit az eurobürokrácia most kíván létrehozni. Zajlott a csere, és persze forrt a gyűlölködés is. Kiváló példája volt ez a kölcsönösségnek, az együttműködésnek, de gyűlhelye a veszélyes nacionalizmusoknak, az antiszemitizmusnak, sovinizmusnak és sok más rossznak is.
Úgy vélem, Közép-Európa eszméje két okból ma is eleven, és nemcsak az uniós csatlakozás gyakorlati okából. Földrajzi oka, hogy ma is mind itt élünk ebben a régióban. És nem okosabb együttműködni a legközelebbi szomszédokkal, velük alkotni valamiféle együttélést, mint ábrándozni a nagy európai összefüggésekrôl, a francia és a német kapcsolatokról? Másodszor itt a közös történelmünk, amit nem tagadhatunk meg. E két okból a Közép-Európa-vita nem ideológiai konstrukció volt, noha megvolt a maga politikai töltete, mivel nyitni akart, meg akarta haladni a régiót szétszabdaló határokat. Közép-Európa földrajzi és történelmi tény, ezért ez a vita tovább folytatható.

NIKO GRAFENAUER
költô, a Nova revija
fôszerkesztôje

– A Nova revija című folyóirat igen érdekes történelmi kontextusban született meg éppen húsz éve, a nyolcvanas évek végén bekövetkezô szlovén változások élcsapatával. Hogyan forrt ki ez a dolog?
– Közvetlenül a Tito halálát követô idôben voltunk, 1980-ban. Javaslatot tettünk új folyóirat alapítására egy szűkebb körben. Tine Hribar, Andrej Inkret, Svetlana MakaroviŠc, Boris A. Novak, Dimitrij Rupel és jómagam. Hatvan aláírás gyűlt össze a folyóirat indulására, ezzel felkeltettük a közfigyelmet, és a politikára is nyomást tudtunk gyakorolni. Maga az ötlet is támadások, viták kereszttüzébe került, két évig tartott, mire a szlovén értelmiség említett körével elértük, hogy 1982-ben kijöhetett az elsô szám.
Fiatalabb, 30–40 éves értelmiségiek úgy éreztük, hogy a hazai folyóiratstruktúra túlságosan megrekedt, alá van rendelve az uralkodó doktrinér követelményeknek. Az új javaslattal el szerettük volna mozdítani ezt az állapotot és a társadalomkritikai öntudatot is erôsíteni akartuk. Ez persze aztán hatást gyakorolt Jugoszlávia-szerte. Sok szellemi ember jelentkezett az ország különbözô pontjairól. Dobrica ´Cosi´c, Vlado Gotovac, Vladimir ŠSeks kéziratot adtak. Mivel demokratizálni akartuk a közvéleményt, és tudatosítani, hogy nem élünk jogállamban, közöltük a bírósági védôbeszédeiket is, hiszen be voltak tiltva, vagy éppenséggel börtönben ültek. Franjo Tudjman is jelentkezett szerkesztôségünkben, de végül is nem került sor közlésére.
– A betiltottak írásainak közlését hogyan lehetett összeegyeztetni a korabeli cenzúrával?
– A lap állandóan kritikus helyzetben volt az említett szövegek miatt. Meg azért is, mivel mi az akkori Jugoszláviában nem jó szemmel nézett heideggeri irányzatot részesítettük elônyben. Vagy a társadalomkritikai írásaink miatt, melyek az akkori körülményeket bírálták. Mindez kivívta az ellenreakciókat.
– A Nova reviját azonban sosem tiltották be…
– Sokszor kerültünk ennek a határára, leginkább az 57. szám idején, amit a szlovén nemzeti programnak szenteltünk 1987-ben. Ez a szám szabályos pogromot váltott ki nemcsak Szlovéniában, hanem egész Jugoszláviában is, az egyes szerzôk és a fôszerkesztôk – akkor Dimitrij Rupel és ellenem. Vagyis széles ellenkezés kísérte azon problémák általunk végrehajtott feldolgozását, melyek a szlovénokat mint nemzeti közösséget közvetlenül érintették a korabeli szocialista Jugoszláviában, amely válságban volt. Már felrémlett a széthullás veszélye, és mi arra törekedtünk, hogy a szlovén érdekeket szem elôtt tartva, megôrizzük a szlovénok tartását, a pozícióit e folyamatok közepette. Ezért próbáltuk meghatározni minden téren a szlovénok helyzetét és megközelítôleg végiggondolni a lehetséges prognózisokat.
Ezért kerestük fel többször is Dobrica ´Cosi´c körét, mely 1986-ban megjelentette a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia hírhedt Memorandumát. Ez hatalmas visszhangot váltott ki egész Jugoszláviában, és elvezetett egészen a Balkánon késôbb bekövetkezô háborúhoz, lévén az azt kirobbantó nagyszerb ideológia deklarációja. Ameddig értelme volt, sokat vitatkoztunk a szerb írókkal. Aztán a Memorandum után lehetetlennek láttuk a további dialógust.
– A tíznapos szlovéniai háború sajnos háborús szerkesztôséggé alakította a Nova reviját…
– A Jugoszláv Néphadsereg agresszióját követôen az írók egy csoportja, Drago JanŠcar, Boris A. Novak, Jaroslav SkruŠsny, TomaŠz Zalaznik, én, éjjel-nappal küldtük a tájékoztatást a nemzetközi nyilvánosságnak, valamennyi nagy hírközlô szervnek, az amerikai szenátoroknak, diplomatáknak.
– Mindezt spontán módon vagy a szlovén politikusokkal párhuzamosan, összehangolva végezték?
– Magunk tájékoztattunk, irodalmi kapcsolatainkat felhasználva. Kötelességünknek éreztük, hogy elmondjuk, milyen háború indult az országban, mire Milan Kundera egy írást tett közzé Szlovéniáról a Le Monde-ban, a Newsweek közölt cikket a szlovéniai háborúról, a német, az osztrák lapok is tájékoztattak.
– A lap most húszéves. Hová jutott el a két évtized alatt?
– Az elsô tíz év után lassan alakulni kezdett egy kiadó. Ez a Nova reviján túl megjelenteti az Ampak (De) című kultúrpolitikai magazint, mely követni akarja a hazai és külföldi eseményeket a politikában, kultúrában, és a lehetô legszélesebben kívánja felmutatni a tranzíciós idôszak negatív jelenségeit. Mellette három folyóiratunk van: a filozófiai Phainomena, a Poligrafi című vallástudományi folyóirat és az emberi jogok kérdésének szentelt Dignitas. Az utóbbi években erôs kiadót hoztunk létre sokféle sorozattal. Magunk alapítottuk, szponzorok nélkül, s lett belôle a negyedik legfontosabb szlovén könyvkiadó.

ANA BLANDIANA

román költônôt, a Vilenica-díj idei kitüntettjét a díjkiosztó utáni búcsúesten az ôt ünneplô barátok körébôl szakítottuk ki, hogy nyilatkozzon az Európai Utasnak. Rendkívüli most a hangulat, de ezen túl is, a Vilenica-fesztivál egészen különleges. Szerte a világban több tucatnyi fesztiválon vettem már részt, minden kontinensen, de mind között ez a legfantáziadúsabb, például a felolvasások – mindegyik felolvasás más-más helyszínen zajlik, egy kastélyban, egy templomban, egy parkban. A fesztivál minden eseményéhez sajátos hangulatot varázsolnak a szervezôk, egészen az utolsó mozzanatig, a díjkiosztóig, amely itt, a föld szívében zajlik. De a legmeghatóbb a számomra ebben a díjban és ebben a fesztiválban, hogy a keleti írók szolidaritása, erre a szolidaritásra való törekvés fejezôdik ki bennük. Mert mi, keleti írók – de általában a keleti művészekrôl, emberekrôl is elmondható ez – miután ötven évig el voltunk vágva a Nyugattól, most mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a nyugati kollégákkal való együttműködésre gondoljunk, csak velük igyekezzünk barátságokat kötni. Azt szeretnénk, hogy a volt vasfüggönyön túl ismerjenek el minket, és közben elfeledkezünk arról, hogy egymást is ismernünk kell. Pedig nagyon fontos az, hogy van bennünk valami, ami miatt jobban összetartozunk, és fontos a jövôt tekintve is.
A jövôt illetôen két dologról kell beszélnünk. Elôször is tény a globalizáció kényszere. A globalizáció nem várja meg, hogy egyetértünk-e vele vagy sem. A globalizáció csak megtörténik. Mi összesen annyit határozhatunk meg, hogy mi az, amit globalizálni akarunk. A költészetet akarjuk globalizálni, vagy a vulgaritást? Az emberi jogokat, vagy a diktatúrát? A globalizáció sodrában az írók arra törekednek, és ez a kötelességük is, hogy ne hagyják kihunyni a sokszínűség szellemének a lángját. Másrészt, azt hiszem, hogy mindabból, amin átmentünk, és amit megéltünk az elmúlt ötven évben, nyertünk is valamit. Árnyaltabban látjuk a világot, és talán – remélem – bölcsebbek is lettünk, mint azok, akik hogy úgy mondjam, szinte boldogok, elégedettek voltak a fogyasztói társadalommal és a fogyasztói társadalomban. Meg kell ragadnunk ezt az elônyünket, és ha lehet, ezt kell globalizálnunk.
Sok régi barátom van itt a meghívottak között. Ez olyan, mintha a költészet világában lennénk, a költôk köztársaságában. Az elmúlt két évben elindult az UNESCO egy kezdeményezése, hogy hatvan alapító taggal megalakítsák a Költészet Világakadémiáját. A világakadémia célja olyan, mintha egy tündérmesébôl vettük volna: vissza akarjuk állítani a költészetet a világ középpontjába, vagyis, a bolygó jövôjét olyanná szeretnénk alakítani, hogy a szellemiségnek legyen igazi értéke benne. Nem tudom, hogy elérhetjük-e ezt, de ha nem sikerül, akkor komoly baj fenyegeti az egész világot.

Gállos Orsolya


Copyright© Európai Utas-2002