AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
49.

 „A MELLÉKUTAK AZ IGAZI UTAK”
Kávéházi beszélgetés Wilhelm Drostéval

Van egy kávéház az Andrássy úton, Ady Három Hollójának a helyén, a Goethe Intézet épületében, az Eckermann. Kitalálója és vezetôje Wilhelm Droste, aki kortántsem csupán vendéglátós: elsôsorban irodalmár, műfordító, aki gyerekkorában beleszeretett Magyarországba s ez az érzelme azóta sem múlt el.

– Sprechen wir Deutsch, vagy beszéljünk magyarul?
– Mindegy. De itt vagyunk Budapesten, beszéljünk magyarul!
– Dehogy mindegy, neked könnyebb magyarul beszélned, mint nekem németül… Hogy kezdôdött a Magyarország iránti érdeklôdésed?
– Kicsit véletlenszerűen – bár a véletlenek sosem véletlenek. Gyerekkoromban nagyon tetszett annak a szónak a hangzása, hogy „Ungarn”. Késôbb nagy csalódást jelentett, hogy a magyarok Magyarországnak hívják a hazájukat, ez a szó nem olyan varázsos. Édesapám nagy futballrajongó volt, roppantul tisztelte a magyar focit, bár a születésem után egy évvel, 54-ben a németeknek sikerült legyôzniük a magyar válogatottat. Késôbb nagyon érdekes volt, hogy ez a szépen csengô nevű ország olyan meszsze, a vasfüggönyön túl van. Ettôl titokzatossá vált, egészen másnak képzeltem, mint azt a közeget, amelyben éltem, a Dortmund melletti kis falut, Allendorfot, a háború utáni, elég rossz formájában lévô Németországot. Második fiúként születtem egy parasztcsaládba, talán ezért vágyódtam el a legjobban: a második fiú már nem örököl semmit, egy kézben, az elsôszülött fiú kezében marad minden, a második csak segít, segít, azaz cselédkedik, szolga a gazdaságban. El akartam kerülni a faluból, ami amúgy nem volt jellemzô, a legtöbben maradtak. Bélyegeztem, bélyegeket gyűjtöttem, és hozzájutottam egy magyar bélyeghez, amely egy sífutót ábrázolt. Ez is nagyon tetszett, a kedvenc sportágam láttam egy magyar bélyegen – lassan beleszerettem az országba, ahol még nem is jártam. Ennek az érzelemnek az irracionalitása is vonzott, szerintem az irracionalitásban nagyon lehet bízni.
– Csak abban lehet.
– A racionalitással sosem jártam jól…
– Tehát elvágytál a faluból.
– Az elsô állomás egy német város volt, Marburg, ahol elvégeztem az egyetemet, német–történelem szakos tanári diplomát szereztem. Közben, elôször 1972-ben eljutottam Magyarországra, amelyre annál kíváncsibb lettem, minél jobban szidták kint az Ostblockot. Ahogy egy gyerek vonzódik a gyengékhez. Késôbb az is vonzott, hogy láttam, nem könnyű itt megélni, ma sem könnyű.
– Az elsô utad meglepetést okozott, csalódást keltett, vagy azt adta, amit vártál?
– Öt barátommal jöttem, akik tudták, hogy nagy magyarbolond vagyok. Attól féltem, hogy ôk fognak csalódni, és nagyon megkönnyebbültem, mert mindannyian nagyon jól éreztük magunkat. Nemigen találkoztunk azzal a félelemmel, amivel Kelet-Berlinben, Varsóban vagy Prágában. Vidám embereket láttunk, akik szívesen dumáltak velünk.
– Ó, hát mi voltunk a legvidámabb barakk…
– Az ilyen hangzatos címkékben sosem hittem. Nem hiszek a megbélyegzésben, bármennyire szeretem is a bélyegeket.
– Talán a különbözô magatartásbeli, mentalitásbeli hagyományok miatt – gondoljunk a viccekre – a nehézségeket könnyebben viseltük, mint máshol, de talán a nehézségek sem voltak akkorák, mint például az NDK-ban.
– Körbementünk: jártunk Pécsen, Szegeden, Debrecenben, Sopronban s persze Budapesten. Én azt éreztem, létezik, itt van az az ország, amirôl álmodoztam.
– Már tudtál magyarul?
– Egy keletnémet tankönyvbôl tanulgattam az út elôtt, ismertem vagy ötven szót, és hibátlanul elolvastam olyan mondatokat, mint hogy „Az albán élmunkások mosolygós arccal érkeztek meg a Keleti pályaudvarra”. Furcsa szókincsem volt… A döntô élményt a következô év, 1973 hozta meg. Egyedül jöttem Budapestre, és annyira euforikus állapotba kerültem tôle, hogy aludni sem tudtam. Az egy hét alatt fogytam tíz kilót! Jártam a várost éjjel-nappal. Nemcsak a Belvárost, le kell térni a fôutakról. A mellékutak az igazi utak. Jártam Újpestet, Sashalmot, Csepelt is, a kültelki borozókat, presszókat – ma nagyon hiányolom a presszókat.
– Elég lepusztultak voltak azok a presszók, a Bambi a Frankel Leó úton, a Fény a Mártírok útján, a Kisposta a Moszkva térnél, a Karolina, a Bocskai: ízléstelen műbôr székekkel, kávéfoltos asztalokkal. Bár valahogy tényleg hiányoznak. Olyan otthonosan, kelet-európaiasan voltak lepusztultak…
– Nem az én ízlésem szerint rendezték be ôket, de soha nem néztem rájuk cinikusan. És a legcsúnyább helyiség is palotává válik, ha húsz ember boldogan elvan benne. Ma már nehéz húsz magyart együtt boldognak látni, egyedül ül mindenki, vagy vitatkoznak, veszekednek. Mikor a presszókat jártam, persze nem értettem, mirôl beszélnek az emberek, de láttam, hogyan: a testnyelvbôl azt éreztem, fontos dolgokról, sorskérdésekrôl van szó. Nagy indulattal, belehevülve, széles gesztusokkal beszélt mindenki, nem félve attól, hogy hallják. Ez nagyon imponált, hisz olyan országból jöttem, ahol a sör mellett nem beszélgetnek, hanem megvadulnak.
– Nem valószínű, hogy sorskérdésekrôl volt szó, inkább munkahelyi, családi problémákról, a fônök hülyeségérôl, az asszony értetlenségérôl, a fociról…
– Én csak a testbeszédet érzékeltem. Jobb is. Ha minden szót megértek, megszűnik a mítosz. Mindenütt titkot sejtettem, ma is titokzatos, ha a metróban azt hallom, hogy „A Kossuth Lajos tér következik”, vagy „Az ajtók záródnak”.
– Van egy Radnóti-vers, a Páris, ahol a várost a metrómegállók idézik fel a költô számára.
– Teljesen megértem.
– Hol laktál?
– Egy kicsit rideg diákszállóban a Bécsi úton, aminek a ridegsége nem zavart különösebben, sokan voltunk ott külföldiek, élveztem a nemzetközi társaságot. A bélyeggyűjtésnek köszönhetôen már volt egy pesti barátom is, ma is megvan, sôt, ô a legjobb barátom, késôbb gyakran laktam nála, de máskor igyekeztem máshol is lakni, Óbudán, Kispesten, a Józsefvárosban. Itt minden városrész önálló kozmosz, amit lassan belaktam, felfedezve a pékséget, a presszót, a kis műhelyeket. És nagyon tetszett, hogy mindenhol nyitva voltak az ablakok, lehetett látni, hogy mit csinálnak a lakásokban. A Váci úti gyárakba is be lehetett látni, emlékszem a Tungsram műhelyeiben égô tüzekre, amelyek mellett félmeztelen munkások dolgoztak. Dortmund mellett nôttem fel, a Ruhr-vidék szélén, de itt fedeztem fel a nagyipart, Újpesten, Csepelen. És amikor már tudtam valamennyire magyarul, itt sokat hallhattam a történelemrôl, a háborúról. Németországban a háború, a fasizmus tabu volt, sôt több mint tabu.
– Itt 56-ról nem beszéltek.
– De idegenként errôl is kérdezhettem, hisz ez nem az én történelmem volt, nem az én tabum. És kaptam is válaszokat. A barátom, aki egyébként húsz évvel idôsebb, mindent szidott, 56 elhallgatásáról, meghamisításáról is megvolt a véleménye.
– Csepel a sivár lakótelepeivel vagy a Józsefváros a maga szűk és levegôtlen utcáival nem riasztott? És nem riasztottak-e azok a félelmes figurák, akikkel egy-egy kocsmában, egy-egy utcában találkozni?
– Félni senkitôl sem féltem, két méter vagyok, inkább tôlem szoktak félni. Bíztam minden emberben, minden helyben, mint egy gyerek. Egyszer sem kellett csalódnom. Nyitott emberekkel találkoztam mindenfelé – Persze ôk is kíváncsiak voltak rám, kuriózumnak számítottam. A vadságnak is van egyébként bája… Szóval Budapest elbűvölt, nekem ez volt a nagyváros, Magyarország pedig az ígéret földje.
– Hát ígéretekbôl akadt-akad jócskán… Mit döntött el ez a bizonyos hét?
– Attól kezdve vallálos kötôdést éreztem a városhoz, sajnáltam, hogy nem élhetek itt, hisz a vasfüggöny mögé egy nyugati embernek nehéz volt bekerülnie.
– Valahogy nem is igen akartak… Ma is vallásos kötôdést érzel?
– Csodás lenne, de ekkora boldogságot aligha lehetne kibírni, Goethének van egy mondása: semmi sem rosszabb, mint sok boldog nap egymás után.
– Talán sok boldogtalan nap…
– De a boldogságnak nincsenek fokozatai, a boldogtalanságnak vannak.
– Mi okozott még ekkora boldogságot?
– A szerelem. És más városok. A régi Pest hangulatát most máshol keresem, kelet felé. Itt élek, sokkal prózaibb minden, mint mikor csak egy hetet töltöttem itt. Ahol élünk, nem nézünk körül, nem veszünk észre semmit. Erdélyben találtam meg azt, amit itt harminc éve. Például Brassóban, amely egyébként az egyik legközépkoribb német város, amit valaha láttam. A Budapest iránti szerelmem nem szűnt meg, itt akarok élni, sôt majd meghalni, de hűtlenkedem. Megnéztem Kassát, Lôcsét, Nagyváradot. Megnéztem Újvidéket is: nem gondoltam, hogy annyi vidámsággal találkozom. Szabadka és Palics kis paradicsomok. Ha nem lenne politika, ellenségeskedés, tele lenne a világ kis paradicsomokkal.
– Hogyan költöztél végleg Pestre?
– Egy nagyon szép, kettôs véletlennek köszönhetôen. Hamburgban éltem, egy kávéházat csináltam, amikor az egyik barátom 89 elején felfedezett egy hirdetést: német lektort keresnek a budapesti egyetemen. Ezt nekem találták ki! Mindig nagyon szerettem a német irodalmat. Az ELTE-n öt éven át a Goethe-kort taníthattam, és Hofmannsthalt, Kafkát, Rilkét – a mai napig tanítok, vendégtanárként, ez a szenvedélyem. Most épp az 1920-as évek irodalmát tárgyaljuk, Robert Walser a kedvencem, egy Kafka-elôd. Van egy műfordítói szemináriumom is. Kint is német– történelem szakos tanár lettem volna, de attól féltem, hogy unalmas lenne. Inkább megcsináltam a kávéházat Hamburgban. Ezen is látszott a magyarrajongásom: magyar újságokat is járattunk, rövidesen ott találkoztak a hamburgi magyarok, köztük Hellenbart Gyula, aki az ottani egyetemen magyar irodalmat tanított – Adyt igazából az ô révén ismertem meg. Ez is véletlen, hogy most Ady egykori törzshelyén ülünk. Lehet bízni az irracionalitásban. Még az is irracionális, hogy egy olyan elôkelô épülettôl, mint amilyen az Opera, néhány lépésnyire egy füstös kocsmába lehetett benyitni. Budapest tele van ilyen meglepetésekkel, nem kiszámítható. Tehát Budapestre jöttem, ahol szerelmes lettem egy magyar lányba, összeházasodtunk, van két gyerekünk. Itt maradtam.
– Mennyire visel meg, hogy eltűnt a lábunk alól, a szemünk elôl az a Budapest, amelyet a hetvenes évek elején megismertél?
– Nagyon, hiányzik például a Quint presszó a Szervita tér környékérôl, hiányzik sok antikvárium, de tudomásul veszem, sôt tisztelem a változásokat. Nem lehet feltartani egy város mozgását. Csak nem szeretném, ha az is eltűnne, ami valóban jó volt. Talán nem fog. Ha hosszabb külföldi tartózkodás után látom meg Pestet, megint feltámad bennem a szerelem.
– Hogyan született az Eckermann kávéház? – tudom, a nevét hivatalosan kisbetűvel kellene írni, de nem visz rá a lélek.
– Akkoriban lett új igazgatója a Goethe Intézetnek, Wolfgang Meissner, aki fontosnak tartotta, hogy az intézet kinyissa az ajtókat. Szerencsére ez az utódjának, Brigitte Kaiser-Derenthalnak is fontos. Én Meissner úr idejében már vezettem egy kis kávéházat, a Dürert az ELTE Ajtósi Dürer sori épületében, ezt ô látta, és felkért, hogy találjak ki itt is egyet. Akkor már tudtam, hogy Ady sokáig ide járt, szívesen vállaltam. A Három Holló nevet is meg akartam tartani, de nem lehetett, a lapunknak viszont Három Holló, Drei Raben a neve. Az ellen is harcoltam, hogy az Eckermann nevet kisbetűvel írjuk… Ettôl eltekintve szabad kezet kapok, annyira, hogy sok vendég nem is tudja, hogy a kávéház az intézethez tartozik. A felszolgálók nem profik, sôt: sokszor egykori és mostani hallgatóim.
– Hogy érezted volna magad az Ady-féle Három Hollóban?
– Rosszul, nem vagyok kocsmajáró, talán azért sem, mert a falum körül van véve sörgyárakkal, és számomra szörnyű volt, hogy arrafelé kötelezô sört inni, sör nélkül semmit sem tudsz elintézni. Bár Ady bort ivott, Magyarország akkoriban borország volt. Én kávét kértem volna, és nem maradtam volna sokáig.
– A családod egyébként hogy fogadta a döntéseidet?
– Meglepôdtek, de örültek, hogy egyetemre járok, a saját utamra lépek. 85-ben ösztöndíjjal egy évig dolgoztam Magyarországon, szereztem Jászberény mellett egy tanyát, ez volt a honfoglalásom. Nyaranta az édesanyám eljött ide, és nagyon jól érezte magát, a saját gyerekkorára emlékeztette a hely.
– Kik a kávéház törzsvendégei?
– Sokan vannak, de ez nem riasztja el azokat, akik véletlenül térnek be hozzánk. A feleségem, Enyedi Ildikó, filmrendezô, ezért sok filmes jár be, de megfordul itt Esterházy Péter, Konrád György, Parti Nagy Lajos meg mások. És jönnek a nagyon fiatalok is. Esténként pedig itt találkoznak az „órások”, a régi órák gyűjtôi, ôk idôsebbek. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a fiatalok és az idôsek elüldögélnek egymás mellett, sôt beszélgetnek egymással. Ez másutt nincs feltétlenül így. Különben az Eckermannt nem tartom igazán kávéháznak, nem is ezt írtam ki, hanem azt, hogy „eszpresszó”. A kávéház nagy, magas, fényes, van játékterme biliárdasztalokkal… Budapesten most talán egyetlen komoly kávéház van, a Centrál.
– Azért kávéház ez is a javából! Lehet egy kávéház kicsi és félhomályos is. A Három Holló című újság hogyan áll össze?
– Kicsit kávéházi módon: azokkal szerkesztem, akik éppen ott vannak. És a levegôben lóg az egész vállalkozás, hisz minden számra elôbb össze kell koldulni a pénzt, négyezer márkát. Eddig három szám jelent meg: mindegyikben van egy tematikus összeállítás, egy fotóesszé, néhány új fordítás a magyar irodalmból és két-három recenzió, történelmi, szociológiai művekrôl. Az elsô tematikus összeállítás címe A kávéház mint kultúra, a másodiké az, hogy Nôk emlékeznek, ebben többek közt Kaffka Margit, Polcz Alaine és Szántó Piroska műveibôl szerepeltek részletek, a harmadiké A magyar Berlin, itt például Füst Milán és Karinthy Ferenc naplóiból olvashatni részleteket, és készült egy interjú Parti Nagy Lajossal. A következô Ady és a nagyvilág kapcsolatát mutatja majd be, Ady und seine Welt, Ady és világa címmel. Sajnos, nehéz a terjesztést megszervezni, azt, hogy a lap eljusson a német olvasókhoz. Jó lenne egy nagy német kiadóval kapcsolatba kerülni.
– Mintha eltűnt volna az életedbôl az annyira becsült irracionalitás: letelepedtél, munkahelyed van, megházasodtál…
– A munkában iszonyú irracionális vagyok, épp ezért folyton anyagi gondjaim vannak, de ez így igazságos, hisz Magyarországon az emberek többségének anyagi gondjai vannak. Folyton úgy érzem, semmire sincs elég idôm: tanítok, vezetem a kávéházat, szerkesztem a lapot és hetente egy oldalt a Pester Lloydban, tudósítok egy német rádióadót, fordítok, írok… Jó lenne az év felét a tanyán tölteni.
– Nem unatkoznál?
– Az elsô öt évben biztosan nem.
– Számítasz még nagy csodákra?
– Számítani nem szabad rájuk. Reménykedni lehet bennük, és én reménykedô, sôt kórosan reménykedô típus vagyok.
D. Magyari Imre

Copyright© Európai Utas-2002